Hülye vagyok? Nem tudom... Őrült vagyok? Lehet... Annyira hülye vagyok, hogy az már az őrület határait súrolja? 100% biztos! Gyermekkorom nagy meséjét kezdtem el nézni, a Beybladet. Mivel ez egy Shounen-ai, nincs benne szerelmi szál. és én, mint drága fan, egy történetet kezdetm el írni, kedvenc szereplőm főszereplésével. Aki nem más mint: Mariah!! Van róla kép is amit majd felrakok, csak még nem találtam meg a fényképezőm kábeljét xD
Mariah elkötelezetten gyakorol, míg nem egy baráti felkérést nem kap: egy hónap az erdőben egy luxusszálláson. Az egy hónap alatt csak gyakorolhat, és gyakorolhat. Ez elég kecsegtető de nem fogadja el. Aztán feltűnik kai és minden a feje tetejére áll. Elmegy a kirándulásra, és szerelmes lesz - hogy kibe titok ;) - és barátokat, illetve ellenségeket szerez. Olvasd sok-sok szeretettel tőlem =D
Szemem könnyekkel lett teli. Láttam, hogy Ő a porba hull. A sála és minden egyéb rajta szakadt. A haja összevissza. Egy fa tövébe kapaszkodott, hogy ne essen el teljesen. Elképzelni sem tudtam, hogy mit történhetett Vele. Vele, aki legyőzhetetlen és nagyon erős. De most egy pillanat alatt szertefoszlott ez a kép, és egy esetlen fiút láttam. Akinek szüksége volt valakire. Amint ez tudatosult bennem odafutottam hozzá és közben letöröltem a könnyeimet.
- Mit történt veled? – kérdeztem. A hangom remegett.
- Nem tartozik rád – válaszolta mogorván.
- Legalább most ne makacskodj. Gyere be, és segítek…
- Nem kell a segítséged – felelte hidegen. Ezek a szavak a szívembe fúródtak. A tőr, amit beléállított irtó fájdalmas volt.
- Rendben. Akkor soha többé nem fogok segíteni – feleltem, és a könnyek ismét záporozni kezdtek a szememből. Felállni készültem, mikor megfogta a kezem. Abban a pillanatban mindent megértettem.
Neki nem a segítség kell, hanem, hogy valaki mellette legyen.
És ha csak erre vagyok képes, akkor minden tőlem telhetőt megteszek. A kezünket átkulcsoltam és csendben maradtam. Ő csak lehunyta a szemét, és pihent egy kicsit. Úgy tűnt tényleg csak az kell neki, hogy mellette legyek. Aztán hirtelen felnyíltak a csodaszép szemei, amelyek rám szegeződtek. A maradék erejével magához rántott és átölelt tiszta erejéből. Olyat suttogott a fülembe, amit életem végéig nem fogok elfelejteni.
- Szeretlek – mondta. – De most menekülj.
- Már késő – nevetett mögöttem egy hang. Életem legcsodásabb pillanatát a legnagyobb riválisom törte meg. Valószínűleg nem véletlen. Éreztem, hogy körbevesznek minket. A fegyvereik készen álltak a pusztításra.
A mi vesztünkre.
o.O.o
- Nem, nem és nem! – kiáltottam és tüntetőleg elfordultam.
- De miért nem Mariah? Csak egy hónap lenne… - folytatta tovább Ray.
- Mondtam, hogy nem! A Bladezúzók és a fehér tigrisek egy hónapig összezárva? Kösz, én nem kérek belőle! – folytattam még mindig.
- Ne már még Kait is sikerült meggyőzni.
- És az engem hol érdekel?
- Nem csak te leszel lány egyedül. Ott lesz Hilary is. Ő Tayson egyik barátja. És már mindenki mást sikerült meggyőzni. Ez jót tenne a hírnevednek és sokat gyakorolnánk – győzködött még mindig.
- Nélkülem ezt nem lehet kivitelezni? – sóhajtottam fel. Szerintem azt hitte, hogy már lassan megadom magam.
- Nem. Az úgy nem jó! – mosolygott győzelemittasan. Tévedett.
- Akkor a válaszom egyértelműen: nem! – hangsúlyoztam jól érthetően az utolsó szót.
- Valaki itt nagyon hisztizik – érkezett egy gúnyos hang az ajtó felől. Kait vettem észre.
- Vagy nagyon nincs kedve menni – vágtam vissza egyből.
- Vagy fél – nevetett ismét gúnyosan.
- Félni? Én? Ne nevettess – legyintettem.
- Nem mondom, jól tudsz hazudni.
- Én sosem hazudok. És főképp nem félek! – már ismét a kiáltozás határán voltam.
- Akkor bizonyítsd be! Gyere el velünk erre az egy hónapra és elhiszem neked, ha kibírod. Vagy egy macska nem szereti a vadont? – éreztem, hogy mit akar. Csapdába akar csalni. És sikerült neki. A büszkeségem…
- Rendben. Ha kibírom tenned kell valamit, amit én mondok meg! – mentem bele a játékba.
Ő csak gúnyosan elmosolyodott, és elindult kifelé. Ám mielőtt még elment volna egyszer hátrafordult:
- De ez oda-vissza igaz – mondta és végleg távozott.
Én csak a fejemet fogtam. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja nehezíteni az ott létemet. De abban is biztos vagyok, hogy nem fogom magam hagyni.
- Szóval jössz! Holnap kilencre gyere az állomásra – köszönt el Ray is. Bólintottam.
Miután hazamentem pakolni kezdtem. Valahogy most a lakásom nagyon üresnek tűnt. A cuccomat hamar összepakoltam, nem kellett sok mindent elraknom.
Másnap, bár késtem egy kicsit nem rám kellett várni. Tyson sokkal később érkezett.
- Köszönjük, hogy megtisztelt a jelenlétével – mondta kedvesen, mégis megrovóan egy ember. Magas volt, és fekete öltönyt viselt. Mászóval messziről lerítt róla, hogy a politikában jártas. Karba tett kezekkel nézegettem. Tyson – a hülye – belekezdett elmondani, hogy miért késett.
- Nem tudom, hogy érdekel-e valakit a mondókád, de szerintem indulhatnánk – csattantam fel. Hihetetlen, milyen sokszor előfordult ez mostanában.
- Úgy tűnik valaki nagyon ideges. Vajon a félelemtől? – hallottam meg a gúnyos hangot. Máris elkezdte. Ha harc hát legyen harc.
- Vagy valaki más akarja halasztani a következményeket – mosolyogtam.
- Egy hónap hosszú idő. Biztos nem fogod kibírni – mondta és beszállt a vonatba.
- Hát persze… - motyogtam. Rayen kívül senki sem értette mi történt. Ő meg csak mosolygott. Max és Tyson egymásra néztek aztán elkezdtek nevetni. Nem szeretem, ha rajtam nevetnek. Majd őket is móresre tanítom. – gondoltam, miközben felszálltunk a vonatra.
Hát a vonatút egy kicsit… furcsa volt.
Enyhén szólva. Nem tudom, ki lehetett az a nem normális, együgyű, félkegyelmű, aki egy kupéba rakott mindannyiunkat. Így visszagondolva egy kicsit furcsa, hogy kilencen el is fértünk.
Az út 2 óra volt: felutaztunk a hegyekbe, mint kiderült. Egy tó melletti erdő szélén van a szállásunk. Friss levegő, tágas mezők, csodaszép rétek, reggeli futáshoz alkalmas erdő: mintha nekem találták volna ki. Igaz, már egy ideje nem éltem ilyen környezetben, mert hozzászoktam a nagyvárosok hatalmas forgatagához, mégis csak ilyen helyen nőttem fel. És ezt nem felejti el az ember olyan gyorsan, ugye. Ugye?! Nem lényeg. Tudom, hogy nem fog egy olyan beképzelt alak legyőzni, mint Kai. Egy hónap. Mi egy hónap nekem? Semmi…
- Épp azon gondolkozol, hogy hogyan szökj haza? – ébresztett fel gondolkozásomból Ray.
- Tudod jól, hogy nem fogom feladni.
- Én nem is ebben kételkedem. Ha Kai akar valamit, igazán, azt szinte mindig megszerzi.
- Akkor ennek mostantól vége lesz. Megkeserítheti az ittlétemet, hogy hazamenjek, de arra nem számít, hogy nem csak neki vannak trükkjei.
- Majd meglátjuk. De azért örülök, hogy eljöttél – mosolygott rám. Kicsit lehet, hogy elpirultam erre. Ray több számomra, mint barát. De ezt nem tudom, hogyan mondjam el neki. Már sokszor elkezdtem, de a végére soha nem értem el. És azt nem szeretném, hogy megromoljon a köztünk lévő kapcsolat. Csak sóhajtottam egyet. Szerencsére az ablak mellett sikerült helyet foglalnom. A fejemet a hűs ablaknak nekitámasztottam. Már egy óra eltelt, tehát még csak egy van hátra. Elővettem az iPodomat és elkezdtem zenét hallgatni. Így az óra egy pillanat alatt elrepült. Amikor megállt a vonat megkönnyebbülten szálltam le.
A látvány lenyűgözött.
Még annál is jobb volt, mint amire számítottam. A fák zöldek és a tó csillogott. A ház, amiben megszálltunk, egy hatalmas fa szerkezetes újépítésű szálló volt. Olyan, mint a filmekben. Egyből beleszerettem. Lehetetlen, hogy egy hónapot ne bírjak itt ki. Ezt helyet, mintha csak nekem találták volna ki.
- Tetszik? – kérdezte az öltönyös fickó.
- Gyönyörű. De tulajdonképpen miért is vagyunk itt? – tértem végre rá a lényegre.
- Mr. Dickinson rendezte az egészet. Külön terve van magukkal, ami a hónap végén fog kiderülni – válaszolta sejtelmesen. Nem szeretem, ha kitérnek a kérdéseim elől, de inkább békében hagytam. Bent az első, ami szembetűnt a faliújságon egy papír. Max kezdte felolvasni.
- Hogy jobban összeszokjatok egy szobában fogtok aludni, meghatározott fekvési helyeken, amin nem lehet változtatni. Mivel kilencen vagytok, egy embert köszönthettek a köreitekben. Ameliát. Íme a várva várt párosítások: Max Leevel, Kenny Kevinnel, Ray Ameliával, Hilary Tysonnal, és Kai Mariahval. Jó szórakozást. Mr. Dickinson – ért a végére Max. Ő elég optimistának tűnt, és gyorsan összebarátkozott a bátyámmal. De én… hogy is fogalmazzak ledöbbentem. Vajon mennyi az esélye, hogy pont Kaival alszok együtt? És amint feltettem magamban a kérdést, egyből rájöttem és nekirontottam az említett személynek.
- Hogy képzeled? Ilyen aljas dologra tényleg nem számítottam. Az egy dolog, hogy meg szeretnéd keseríteni az életem, de hogy máris elkezded? Felháborító! Én összepakolok…
- És mész is haza – fejezte be helyettem. A kiborulásomat könnyed szemmel nézte végig. Hogy ez is mennyire idegesített benne. Na, jó egy olyan tulajdonságot sem tudok mondani, ami nem idegesített benne.
- Elérted, amit szerettél volna. Légy boldog! – néztem rá gyűlölettel.
- Pedig azt hittem több van benned – nézett rám lenézően. A nézés ismerős volt. Már nagyin sokszor láttam ezt… és amint eszembe jutott nem tudtam türtőztetni magam. A kezem magától mozgott, és akkora pofont adtam a lenéző és öntelt képére, amire csak egy meglepett pillantást kaptam. Mindenki minket nézett némán.
- Soha többé ne merj így nézni rám – suttogtam remegő hangon és kirohantam. Nem tudom, milyen sokáig rohantam, de egy idő után megálltam és leroskadtam az egyik fa törzsébe. És nagyon sok idő óta először sírni kezdtem. Olyan érzéseket tépett fel bennem ez a gyerek, amilyeneket nem is reméltem. Nem tudom, hogy ő rendezte-e így a dolgokat, de biztos ezt akarta elérni. Azt hittem, hogy kibírom ezt az egy hónapot. Olyan gyűlölet tombolt bennem, mint még soha. Ilyen intenzív érzelmet még nem éreztem. A könnyek egyre jobban folytak le az arcomon.
Nagyon sokáig maradtam ott, már be is sötétedett. Ezek szerint egy egész délutánt sírással töltöttem. Többször hallottam, hogy keresnek és a nevemen szólítanak, de akkor csak még jobban csendben maradtam, hogy még véletlenül se vegyenek észre.
- Felőlem húzhatod a szádat még egy hétig is, de vannak, akik aggódnak érted – jött a válasz hirtelen.
- Gondolhattam volna. Csak nem értem mivel érdemeltem ezt ki.
- Megütöttél – tett egy egyszerű kijelentést. Nem volt benne semmi különös… vagy igen? Mintha… érzelmeket tartalmazott volna a hangja.
- Na és? – adtam még mindig a sértődöttet. Pedig sokkal jobban örültem volna, ha jobban megismerhetem Kai másik oldalát.
- Még egyetlen egy lány sem ütött meg. Inkább utánam futnak – elmélkedett. Megint itt van a régi jó barátunk…
- Akkor még nem találkoztál igazi lánnyal.
- Hát igen, még nem. Remélem a jövőben fogok – már megint fel akar bosszantani.
- Célozhatsz ezzel nagyon sok mindenre, de bebizonyítom neked, hogy én sokkal jobb vagyok, mint te! – ugrottam fel. És amint ránéztem az arcára rögtön elszégyelltem magam. Még mindig ott piroslott a kezem helye. Lehet, hogy egy kicsit túl erősre sikeredett.
- Most miért pirultál el? – nézett rám, mint egy hülyére.
- Öm… sajnálom – kezdtem a földet nézni. – Lehet, hogy ennyire nem kellett volna erőset ütnöm. Meg se kellett volna ütnöm téged.
- Hm – mondta majd elfordult és elindult vissza a ház felé – gondoltam legalábbis. Ismét egyedül voltam. De már sokkal jobban. És akkor hallottam meg Ray hangját.
- Mariah! Mariah, hol vagy? Ideje lenne…- mondta, de előjöttem a rejtekhelyemről. Az arca rögtön megkönnyebbülést mutatott.
- Itt vagyok – mutattam magamra. És egyúttal végig is néztem magamon. Tiszta kosz és mocsok voltam. – Azt hiszem ideje lenne, ha végre visszamennénk.
- Igen. Lee teljesen ki van akadva. De nem láttad, akkora jelenetet rendezett Kaival… gondolom, ők nem lesznek jóban.
- Miért mi történt? – kérdeztem miközben visszaindultunk. Valahogy furcsa érzés kavargott bennem. Kai iránti sajnálat. És eszembe jutott a hangjában, azaz árnyalat az előbb. Most már biztos voltam benne, hogy örömöt hallottam ki belőle.
- Csak annyi, hogy Lee megkérdezte, hogy mit csinált Kai. Erre ő azt felelte, hogy csak te kaptad fel a vizet. Lee erre egy kicsit kiborult. De neki sikerült megőriznie a hidegvérét – nézett rám sokatmondóan, mire én csak sóhajtottam. – Azt mondta a bátyád, hogy te sosem ütöttél meg senkit se így elég nagy galibát csinálhatott. Kai erre a szokásos modorában elment. Először azt hittük, hogy téged keres, de biztos nem érdekelné ez.
- Értem - mondtam. Valamiért jobbnak találtam nem elmondani ezt az előbbit. De most felettébb boldog voltam. Végre kettesben lehettem Rayvel. És más nem számított.
- Amelia pedig megérkezett időközben. Nagyon széplány – tett sok mindenre utaló kijelentést.
- Tetszik? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. A félelmemet ő izgalomnak láthatta.
- Hát még nem tudom, mert nem ismerem annyira. De nekem egyenlőre bejön – mosolygott előre. Ő bizakodóan nézett abba. Én nem.
Életem legrosszabb hónapját készültem eltölteni, egy luxus helyen.
_____________________________
Hamar megérkeztem a folytatással. Mostanában nagyon felcsigázott ez a történet és érdekel mi lesz a vége - mert elárulom, hogy még én sem tudom. Bár az első fejezet elején írtam ilyen dolgot, ami a jövőre utal, ha valaki nem jött volna rá, de közel sem tervezem azt a véget. Az csúnya lenne.. legalábbis az egyik elképzelésem szerint. De még mielőtt kifecsegnék valamit, olvassátok ismét sok szerettel tőlem, Nektek xoxo
Hazaérve persze Leetől kaptam – nem keveset. De csak a szokásos volt, miért futottam el, miért nem szóltam, stb. De Kairól nem mondott semmit. Biztos voltam benne, hogy rá is nagyon mérges. Tehát az első esténk nem kezdődött valami jól. És amint megláttam a szobánkat… kis híján szívinfarktust kaptam. Volt öt franciaágy és mindegyik oldalán egy-egy éjjeliszekrény. Az ágyakkal szemben a túloldalon voltak a szekrények – mindenkinek volt egy. A cuccomat valaki már felvitte, és lerakta az egyik ágy szélére. A másik szélén egy másik hátizsák hevert. Csak sóhajtottam és elmentem lezuhanyozni. Szerencsére – bár lehet, hogy ezen meg se kellett volna lepődnöm – külön volt a fiúknak és a lányoknak. Jó volt tisztának lenni, és lemosni magamról a sok feszültséget. Mikor kimentem már szinte mindenki a hálóban volt. Kicsit furcsa volt így látni a csapatot. Persze egy személy nagyon kilógott – Amelia. Ahogy ránéztem a féltékenység ütötte fel a fejét bennem. Csodaszép láy volt. Ezüstös haja lágyan omlott a háta közepéig. A vörös szeme elég nagy kontrasztot adott a világos hajával, de csodálatos volt. Ami azt illeti, a domborulatai sem voltak semmik… mintha csak egy szupermodellt látnék. És sajnos elkezdtem összehasonlítani magamat vele. Ő magas, és lapos hasú, én alacsony vagyok és homokóra alkatú. Az ő lábai kecsesek, és vékonyak, míg az enyémek… hát nem olyanok. Még a hálóruhájában is úgy nézett ki, mint egy modell, én pedig, mint aki felvette a mamája hálóingjét. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ez a törékeny lány kemény lenne a pályán. Ami ezt illeti, ebben az egyben jobb voltam – az én alkatom sokkal sportosabb volt. De ami betette nálam a kaput az nem ez volt.
Rayel beszélgetett.
Nevetgettek, és mosolyogtak egész idő alatt. Olyan volt, mintha csak egy reklámot látnék, az egészséges szerelmes tinik életéről. A pumpa rögtön felment bennem. Inkább csak bevetettem magamat az ágyba. Kai szerencsére még sehol se volt. Magamra húztam lepedőt és próbáltam nem meghallani az egész éjszaka alatt tartó csevejt és nevettetést. Szerencsétlenségemre „egész” hamar elaludtam.
Másnap kora reggel ébredtem. Még mindenki aludt. Én csak halkan kimásztam az ágyból és felöltöztem a futóruhámba. Amikor visszamentem az iPodomért olyat láttam, amit nem hittem volna. Kai nyugodt arcát. Éppen aludt – és hihetetlen -, de be kell ismernem, hogy nagyon aranyos volt. Most nem tükrözött semmi érzelmet az arca, csak békét. Ha a nap minden pillanatában ilyen lenne, mennyivel megkönnyebbítené az életem.
Ezen gondolkoztam, miközben elindultam futni. Az ajtóban valaki utánam szólt.
- Jó reggelt. Úgy tűnik, nem csak én vagyok korán kelő – hallottam Amelia csilingelő nevetését.
- Neked is jó reggelt – mondtam kedvesen. – A nevem Mariah.
- Engem Ameliának hívnak – mutatkozott be ő is. – Futni mész? Mehetek veled?
- Persze – feleltem. Azt hittem, hogy a reggeli futást egyedül tölthetem, de nem akartam gonosz lenni vele. Így ketten indultunk el.
Igazából Ameliával futni nem volt olyan rossz. Gyorsan felvettük egymás tempóját – és nekem kellett lassítanom. Nem szóltunk egymáshoz, csak a gondolatainkba merültünk. Kb. egy fél órát futhattunk, mikor visszaértünk a szállásunkhoz. Bementünk a konyhába és ittunk.
- Mond csak, te mióta ismered Rayt? – hozta fel a témát.
- Már gyermekkorom óta. Együtt nőttünk fel.
- Gondoltam. Tegnap, mikor eltűntél nagyon aggódott – nézett rám mosolyogva.
- Sokat jelent nekem. Az egyik legjobb barátom – jelentettem ki.
- És nem több? – kérdezte őszintén.
- Hát… attól függ, miért kérdezed – tértem ki ügyesen a kérdés elől. Persze én vagyok a legjobban felháborodva, ha ezt velem teszik meg, de ez most nem lényeg.
- Tudod, szerintem Ray… belevaló srác. De ha van esetleg köztetek valami, akkor… - célzott arra, hogy rá szeretne hajtani.
- Ohh, hát erre csak annyit tudok mondani, hogy – itt tartottam egy kis szünetet. Ha elmondom neki, hogy több nekem, akkor biztos nem lesz köztük semmi. És ennek jobban örültem volna – de eszembe jutott tegnap Ray arca, mikor Ameliáról beszélt. Egyértelmű, hogy ő sem közömbös iránta. És nekem barátként kell viselkednem vele. Nem pedig rosszat okozni neki. – Ray nekem olyan, mint a bátyám. Semmi több – jelentettem ki. Olyan egyszerűen ment a hazudás, hogy még én is meglepődtem rajta. Vagy lehet, hogy nem hazudtam?
- Értem. Csak tisztázni szerettem volna a dolgokat. E most ejtsük ezt a témát. Mi van közted és Kai között? – nézett rám sokatmondóan.
- jaj, valamit félreértettél! Kai? Fúj… otromba, gonosz és útálom. De tényleg. Még sose éreztem ennyi gyűlöletet senki iránt. Igazából, csak miatta jöttem el, de nem olyan értelemben. Egy fogadást kötöttünk. Amit én fogok megnyerni. És akkor szívhat a nagyképű, beképzelt, fenegyerek. Azt hiszi magáról, hogy ő a világ közepe. De majd én megmutatom neki – és sajnos ezt mind becsukott szemmel mondtam, hogy nagyobb hatást keltsen. Észre sem vettem, hogy közben bejött valaki más is a konyhába.
- Örülök, hogy így vélekedsz rólam – hallottam a hűvös hangot, ami épp elmenni készült. – De a szemembe is elmernéd mindezt mondani? – nézett vissza.
- Hát persze – néztem rá Bele a szemébe, egyenesen. – Kai, én út… - akartam elkezdeni, de olyat láttam, hogy bennem maradt a szó. Csak pár perccel később voltam képes megszólalni. Mikor ő már elment – gúnyos mosollyal az arcán. Amelia csak nézett.
- Hahó, Mariah, itt vagy? – kérdezte, miközben a kezét lengette az arcom előtt. Akkor sikerült „feleszmélnem”.
- Persze – ráztam meg a fejem.
- Mit láttál? – kérdezte mosolyogva.
Szeretetet. Akartam válaszolni, de nem jött ki semmi. Tényleg. A szeme, olyan szeretettel telt meg, amire nem számítottam.
- Semmi különöset – válaszoltam.
- Tudtam, hogy tetszik neked! – kezdett tapsolni.
- Micsoda? – néztem rá kerek szemekkel.
- Hidd el nagyon sok embert láttam már szerelmesen. És azt nem láttam, hogy Kai, hogyan nézett rád, de a te reakciódat igen. Szerelmes vagy, csak nem ismered be magadnak. A gyűlölet, ami benned van, nem is az, aminek gondolod – mondta.
- Mintha csak egy pszichológust hallgattam volna – ásítottam. De valahol, mélyen – nagyon mélyen – tudtam, hogy igaza van. De nekem nem tetszet Kai! Ő olyan beképzelt, öntelt, önfejű és… aranyos. Megráztam a fejemet és elhessegettem a gondolatot. Ha nekem tetszene is Kai, akkor se változna semmi se. Ő ugyanolyan maradna, és esélyem se lenne arra, hogy netalántán kialakuljon valami.
- Most ezt mondod. De egy hét alatt magadnak is be fogod ismerni – nevetett és felment a szobába. Én is elindultam, hogy lezuhanyozzak. Most volt hét óra és fél nyolckor lesz az első edzésünk. Tehát már mindenki fent van – gondoltam és meg is bizonyosodtam felőle. A szobában nagy volt a nyüzsgés. Lee és Max máris elkezdtek játszani és szinte mindenki köréjük gyűlt. A Hilary nevezetű lány épp Tysonnal vitatkozott, aki ügyet se vetett rá, mert a meccs érdekelte. Miután lezuhanyoztam már Kevin párbajozott Kennyvel. Elég izgalmasnak bizonyult, így én is elkezdtem nézni. Kenny nagyon ügyes volt, többször is hárította Kevin támadásait. Aztán, az utolsó pillanatban, mikor Kevin bevitte volna az utolsó támadást, Kenny ellentámadásba lendült és kilökte a csatatérről Kevin beybladeját. Dizzi ügyesebbnek bizonyult most, mint Galamon. Kevin egy kicsit sértődött volt, de azért gratulált Kennynek.
- Ideje lenne a gyakorlóteremben folytatni. Az edző már vár titeket – jött be az öltönyös fickó.
Mindenki elindult. Csak nekem volt furcsa, hogy egy edző fog minket tanítani? Minket? Mindannyian szerepeltünk már a világbajnokságon és a Bladezúzók már meg is nyerték azt – nem is egyszer. Lehet, hogy alaptalanul, de én ezt sértésnek vettem.
A gyakorló terem nagyszerű volt. Öt pálya volt, mindegyik különböző akadályokkal ellátva. Ezen kívül más és más akadályok a beybladejaink számára. Galux már nagyon várta, hogy kipróbálhassa mindet.
- Üdvözlök mindenkit! – köszönt nekünk egy tanár. Mellette még három más fazon állt. – Mi leszünk egy hónapig a tanáraitok. Egy hónap négy hét, és mind a négy héten más tanárokat fogtok kapni. Mindannyiunk mást tart fontosnak és azt is próbálja majd megtanítani nektek. Feladatokat kaptok, amit ha valaki nem hajt végre, súlyosan megbüntetjük. Mindenki pontokat kap. Akinek a hónap végére a legtöbb pontja lesz, megnyeri a versenyt. Hogy mi a fődíj egyenlőre maradjon titok. Ő itt mellettem, Amgela tanárnő – mutatott a jobbján álló nőre. – Mellette pedig Erik tanár úr – folytatta. – Ő pedig Rick tanár úr. Jómagam pedig Ozore tanár úr. Én leszek az első tanárotok – mondta és a többi tanár el is indult. – Én az edzettségben látom a nyerés lehetőségét. Szóval, amíg engem láttok a beyblaideiteket hagyjátok nyugodtan a szobátokban és vegyetek fel edzőruhát. Először kezdjük egy kis egyszerű futással. Fussátok körbe az edzőtermet ötvenszer – jelentette ki. Én meg se szólaltam. Kellett nekem reggel futni. Most dögfáradt leszek. És szerintem ez még csak a bemelegítés.
- Uram? Ezt komolyan gondolja? Én már futottam ma… - kezdte Amelia.
- Nincs feleselés. Ha neked ez sok, akkor hatvan kört kell futnod – mosolygott gonoszan a tanár. Tudtam, hogy neki lételeme a szadizmus. El is indultunk futni. Ray futott legelöl – jóval előrébb, mint mi. Mi szépen csordában lassan, normális tempóban. Amelia pedig hátul kocogott. Kb. a húszadik körnél szólt a tanár.
- Ha ilyen lassan futtok továbbra is, garantálom, hogy nem hagylak benneteket aludni!
Én csak sóhajtottam és gyorsítottam. Mire utolértem Rayt Amelia is felzárkózott. Egész gyorsan futott, reggel biztos valamit félreértettem. De most nem hagytam magam. Gyorsítottam és megelőztem az ezüsthajú lányt. Neki is versenyezni támadt kedve, így fej-fej mellett futottuk le a többi kört. A végén én nyertem. Diadalittas mosoly volt az arcomon. Amikor rájöttem, hogy Ameliának még futnia kell egy pár kört elszomorodtam. Leültem és onnan néztem a többieket, egy ideig. Kai gyors, egyenletes tempóját nézve ismét csak mosolyogni tudtam. Mr. Ozore jött oda hozzám.
- Örülök, hogy te nyerted, bár nem erre számítottam. Ötven fekvőtámaszt máris kezdheted – adta ki a következő feladatot. Szívesen tiltakoztam volna, hogy legalább még egy kicsit pihenhessek, de nem akartam úgy járni, mint Amelia. Így hát akarva-akaratlanul elkezdtem csinálni.
Estére már halálfáradtan mentem lefeküdni. Mr. Ozore kész szadista, egy perc pihenőt nem adott. És ha valaki megszólalt dupla annyit kellett csinálni. A fekvőtámasz után hasizom, hátizom gyakorlatokat vettünk. És utána a többi talajtornai gyakorlat jött. Igazán fárasztó volt. A zuhanyzás viszont kész élvezet volt. De amikor bementem a szobába láttam, hogy még senki se alszik. Megint játszottak. Most jutott el a tudatomig, hogy egy hétig senki sem játszhat. Mikor befejeződött a játszma felkaptam Galuxot és odaálltam, mint a következő játékos. Meglepődtem, mikor Kai állt elém.
- Szórakozni támadt kedved? – kérdeztem cinikusan. Kaival egyszer már megmérkőztem, és ő nyert. Elvette Galuxot, de sikerült valahogy visszaszereznem. Lemerem fogadni, hogy Ray állt az egész mögött. Na mindegy. Most legalább visszaadhatom neki. Kevin kezdett el számolni.
- Három… kettő… egy… Hasítsatok bele! – kiáltotta el magát.
- Hasíts bele Galux! – engedtem útjára.
Hát mit ne mondjak elég fura párbaj volt. Volt, mikor egyszerre támadtunk, volt mikor egyszerre védekeztük, és olyan is előfordult, mikor én támadtam vagy ő és a másikunk pedig védekezett. Mégis valahonnan tudtam minden következő lépését, és ő is tudta az enyémeket. Tudtam, mikor akar támadni és akkor hárítottam és ő is látta előre mikor indítok támadást. Már annak a határán álltam, mikor kiengedem a bitebestiámat, mikor hirtelen elvesztette a lendületét a beybladem, és szépen, lassan elkezdett leállni. De láttam, hogy Kai beybladeja is lassít. Szurkoltam, hogy az enyém bírja tovább.
És egyszerre állt le mind a kettő.
Legszívesebben a hajamat tépkedtem volna ki, nem hittem el, hogy egyetlenegy másodpercig sem bírta tovább Galux. Pedig mikor legutóbb gyakoroltam, több mint 10 percig bírta úgy, hogy közben támadták a többiek. Fogalmam sem volt, mi történhetett. Aztán Kai mormogása ébresztett fel. Láttam rajta, hogy ő is ugyanolyan érzelmeket érez, mint én. Ezen elmosolyodtam.
- Most minek örülsz? Nem tudtál legyőzni! – mordult rám.
- De te se engem – nevettem és indultam el aludni. Galuxot szépen beraktam az éjjeliszekrényem fiókjába. Most sokkal nyugodtabban aludtam el.
______________________________
A hét folytatódik, és Mariah új érzéseket tapasztal meg e nap által is. Fény derül titkokra, szóval a történetnek még koránt sincs vége. Amúgy a fejezet már korábban készen volt, csak lusta voltam felrakni :D Gomene minna^^.
Tőlem, csak nektek a haramdik fejezet is :D
Érdekes, hogyha nem tudok aludni hamarabb felkelek, és fitt leszek egész nap, de ha kicsit tovább alszok és felkeltenek (amit a világon a legjobban útálok), akkor egész nap olyan leszek, mint a mosott rongy.
Így volt ez ma is. Mr. Ozore nem sajnálta az időnket: reggel fél hatkor jött be. Nem arra vártam, hogy szépen megsimogasson, és azt suttogja a fülembe, hogy: Édesem, kelni kell. De arra azért mégsem számítottam, hogy egy hatalmas üstdobbal dobol majd a fülembe. Szerintem egész várható, hogy sikítva felpattanok és össze-vissza karmolászom az arcát. Ez lenne a normális. És én így is tettem. De Ozore tanár úr, úgy gondolta, ez a helytelen megoldás. Így a reggeli futásnak a dupláját kellett megtennem. És utána még csak le sem zuhanyozhattam. Mi ez, ha nem szadizmus? Persze Kai csak nevetett rajtam. De majd meglátja… azért is hamarabb fogok beérni a célba, mint ő.
Így elég gyorsan kezdtem el. Tényleg fele idő alatt tettem meg a normális távot, de utána elfáradtam. És még hátra volt 25 kör. Nem tudtam miből meríteni energiát. Már majdnem megálltam, mikor láttam, hogy Ray és Amelia nevetve, beszélgetve futnak egymás mellett – szinte kézen fogva. Az egy dolog, hogy beszéltem Ameliával, és „engedélyeztem” neki, hogy ráhajtson Rayre, de azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar elkezdi a műveletét.
Na, megjött a várt energiabomba.
Ismét olyan gyorsasággal kezdtem el futni, hogy pillanatok alatt lehagytam a többieket. A düh úgy tombolt az ereimben, hogy azt elmondani sem tudom. Szerelmes voltam Raybe, hosszú-hosszú időkön keresztül. A filmekben mindig úgy van, hogy a lány, aki reménytelenül szerelmes, majd egy nap viszonzásra talál. De ez sajnos nem film. Illetve igen: itt is a szupermodellnek jut a legjobb pasi. A futás végeztével még tombolt bennem egy kicsit a düh: de nem elég ahhoz, hogy végigcsináljam a teljes napot. Hisz ha már a bemelegítésnél elfáradtam, mi lesz a nehezebb feladatoknál? A félelmem beigazolódott.
Szertornáztunk.
Illetve csak mi, a lányok. A fiúknak gyűrűzés volt. Az sokkal könnyebbnek tűnt: egyszerűen megfogod a gyűrűt, és… megfordulsz? A lábadnak 10 PERCIG a levegőben kell maradnia? Amint hallottam, hogy ezt magyarázza az edző hirtelen félelmem áradt szét bennem. Ha ez van a gyűrűn, mit kell csinálni a gerendán? De próbáltam megőrizni a nyugalmam. Ránéztem a többiekre. Nevetni támadt kedvem. Hilary olyan kétségbeesett szemekkel nézett, amilyet még életemben nem láttam. Amelia pedig a szája szélét harapta idegességében. Tehát nem csak én parázok – állapítottam meg magamban. Mikor az edző végzett velü k felénk vette az irányt.
- Mint látjátok nektek a gerenda lesz a feladatotok. A kezetek erőssége nagyon sokat számít. Minél erősebben húzod meg a beyblade fogóját, annál tovább fog pörögni (ez nem hiszem, hogy így van, sőt 100%, hogy nem, de most legyen így – a szerző). Tehát erős karizmokat kell szereznetek. A feladat az, hogy felálltok a gerendára, a közepén lerakjátok a kezeteket és kézenállásba ereszkedtek. Azt megtartjátok 1 percig és utána lerakjátok a lábaitokat, és végigsétáltok. Érthető? – kérdezte.
Valahogy könnyebbnek tűnt, mint a fiúké, de mégis nehéz volt. Kézenállásban egy teljes percig? Még a földön sem megy…
- Figyelem! – hívta el mindenki figyelmét Mr. Ozore. – Ha valaki megcsinálja ezt a nap további részét pihenéssel töltheti – fejezte be.
Így már rájöttem. Nem akar megkínozni minket (annyira), csak tényleg azt akarja, hogy jobb kondícióba kerüljünk.
A lányok kicsit félénkek voltak, és ezért nekem kellett először megcsinálni.
A gerendára felmászva magabiztosnak éreztem magam – míg a lábamon álltam. A közepénél letettem a kezem és fellendítettem a lábam. Mindössze 10 másodpercig tudtam megtartani a pózt, utána letettem a lábam. De az is félrecsúszott, én meg egyenesen leestem a matracra. Nem volt valami kellemes, mert szerintem még keményebb volt, mint a föld, ha ez lehetséges. De szerencsére nem ért nagyobb sérülés. Kicsit fájt a lábam, de nem zúzódott meg, vagy ficamodott ki. Persze emiatt Amelia és Hilary még jobban féltek.
- Tudjátok mit? Ha féltek először a földön csináljátok meg normálisan – jelentettem ki. Ők persze egyből úgy csinálták. Mélyet sóhajtottam, mikor láttam, hogy egyiküknek sem megy. Örülök, hogy ilyen jó ötleteim vannak. Ameliának még úgy, ahogy ment, mert 5 másodpercig sikerült neki, na de Hilary… hát neki, ahogy fellendült a lába már jött is le. Itt sok munkám lesz.
Az egész délelőtt a gyakorlással ment el. Amelia egyszer fel mert menni a gerendára, Hilaryt meg korrepetáltam. A földön neki is egész jól ment már.
- Gyerekek! Dél van, menjetek ebédelni! – szólt Mr. Ozore.
Persze mi megkönnyebbülten távoztunk végre. Amikor leültünk természetesen elkezdtünk beszélgetni.
- A nagyapám ehhez képest egy kisangyal – mondta Tyson. Erre csak nevetni kezdtünk.
- Egy hét és vége – próbált mindenkit nyugtatni a bátyám, Lee.
- És jön utána a következő. Szuper.
- Honnan tudod, hogy mind… - kezdte, de nem jutott eszébe a megfelelő szó.
- Szadista? – segítettem be neki.
- Pontosan – mondta nevetve.
- Ha már az első héten ilyet kapunk, akkor a többi tanár még erősebben fog tanítani. De remélem, legalább egyszer az egyik héten játszhatunk normálisan – mondta Ray.
Erre mindenki egyetértően bólogatott. Megszólalt egy csengő – ami azt jelentette, hogy vége a kajaidőnek.
Visszatérve az elején kicsit nehéz volt, mert tele voltam, de az energiát elkezdtem hasznosítani. Már majdnem megvolt az egy perc – 10 másodperc kellett hozzá. Amelia is majdnem ott járt, és ami meglepő, hogy Hilary is. Bár neki volt a legtöbb lemaradása, de szerencsére már mind a gerendán gyakoroltunk.
A következő menetnél éreztem, hogy sikerülni fog – amikor meghallottam a puffanást. De nem semmi volt, az biztos. Egy pillanatra minden lefagyott. Aztán lassan a fejemet a fiúk gyakorló helye felé fordítottam, és láttam, hogy valamelyikük leesett. Egyetlen emberért imádkoztam, hogy ne ő essen le. És az nem Lee volt, és nem is Ray.
Kai miatt aggódtam nagyon. Mielőtt tudatosult volna bennem mit teszek, leugrottam a gerendáról és rohanni kezdtem.
Azt nem mondom, hogy megkönnyebbültem, mert elég furcsa volt a látvány.
De szerencsére nem Kai volt. Szerencsétlen Szaki esett le. Nagyon sajnáltam, mert eléggé húzósnak tűnt – a keze belilult pillanatok alatt, és már dagadni is elkezdett. Ozore edző fúrta magát oda, és megnézte Szaki kezét.
- Szerencsére nem tört, csak zúzódott. De neked fiam erre a hétre annyi az edzésnek – mondta. Szaki ennek megörült, de még mindig nagyon fájt a keze. Kevin kísérte el a gyengélkedőre. Kevinnel is gyerekkorom óta együtt vagyok, de még nem vettem észre, hogy bárkivel ilyen jó barátságba került volna. Ő biztos örül ennek az egy hónapnak.
- Valakiért nagyon aggódtál – hallottam meg a cinikus hangot mellőlem.
- Mert attól féltem, hogy valaki olyan esett le, aki fontos nekem – ez volt a teljes igazság, de azt a világ összes kincséért el nem mondtam volna, hogy kiért.
Ezután nem szólt semmit, csak ment tovább gyakorolni. És is visszamentem és sikerült mindenkinek visszazökkennie. Szaki és Kevin kb. egy fél óra múlva jöttek vissza. Szaki kezét befáslizták. Ő leült a padra Kevin pedig ment gyakorolni. Örültem, hogy tényleg nincs nagyobb baj.
Ismét felmásztam a gerendára. Most is éreztem, hogy sikerülni fog. A közepénél letettem a kezem és kézenállásba ereszkedtem. A lábam fellendült, én pedig vártam és koncentráltam.
10 másodperc. 20… 30… 40…50.
Már csak 10 másodperc kell. Amelia és Hilary visszaszámláltak. A karom már nagyon fájt, de nem adtam fel. Hirtelen eszembe jutott valami. Oldalra néztem. Pontosan láttam, hogy Kai és épp most csinálja a feladatát a gyűrűn. A koncentrált arcára nézve nekem is több erőm lett.
Még 5 másodperc. Hihetetlen milyen lassan telik az idő, pont itt a végénél.
Már csak 4. Vajon este megint fogunk játszani?
Még 3. Ha visszaszámlálok magamban biztos gyorsabban telik az idő.
2…
1… és végre lerakhattam a lábam. Olyan megkönnyebbülés volt a végén leugrani a gerendáról, amit elmondani sem tudok. Odajöttek a lányok megölelni, de nekem más kötötte le a figyelmemet. Kaira néztem megint. Hallottam, hogy Tyson mondja, hogy már 7 percnél jár. Neki biztos sokkal nehezebb lehetett, mint nekem.
Amelia észrevette, hogy kire nézek.
- És még hogy nem tetszik – köhögte bele a markába. Én is hirtelen észbe kaptam és elfordítottam a cékla vörös fejemet.
- Nincs igazad! Csak… - de nem tudtam befejezni. Még magamban sem tudtam hova rakni a dolgokat. Nekem Ray tetszik. Én belé vagyok szerelmes. És nem akarom, hogy egy ilyen felfuvalkodott hólyag legyen… az új szerelmem? Még gondolni is szörnyű, nemhogy kimondani.
Ozore edző jött hozzám.
- Gratulálok. Te lerendezted a mai napot – mondta és tovább állt.
Hilary és Amelia folytatta az edzést. De nekem ismét Kaira szegeződött a tekintetem. Még egy perc kellett neki.
Hirtelen rám meredt. A tekintete az enyémbe fúródott.
És egy percig csak engem nézett. Mintha én is ugyanúgy erőt adtam volna neki, mint ő nekem az előbb. Max és Tyson visszaszámoltak. Mikor vége lett Kai amilyen hirtelen nézett rám, olyan gyorsan fordította el a tekintetét.
Mikor tudatosult bennem, hogy mi történt természetesen ismét felvette az arcom a jól megszokott vörös színt. Kimentem a teremből, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem.
Amelia egy idő után kijött utánam. Mint később kiderült neki is sikerült végrehajtania a feladatot.
- Nézd. Ha nem ismered be nekem, az egy dolog. De hogy magadnak is hazudjál… az nem jó. – Ült le mellém az egyik a tövébe. – Láttam mindent. Hogy, amikor neked volt szükséged valakire, te ránéztél. És hihetetlen erőt kaptál utána. És Kai is ugyanezt tette. A vak is látja, hogy egymásnak vagytok teremtve – nevette el a végét. – Nagyon sok mindenben hasonlítotok.
- Hát persze! Én is egy önző, egoista vagyok. Köszi szépen – duzzogtam, pedig tudtam, hogy igaza van.
- Nem erre gondoltam. És Kai sem az… csak ezt mutatja. Mindketten az érintés nyelvét beszélitek.
- Hogy micsodát? – értetlenkedtem.
- Az érintés nyelvét. Puszta gesztusokból nyertek erőt, mint az előbb. Elég egy érintés, és felér számotokra ezer szóval. Sok ember szeretné ezt megkapni, de valaki túl… racionális. – Nevetett ismét.
- Lehet… - mondtam. Most, hogy megemlítette tényleg így van.
- De az hogy lehet, hogy te hamarabb tudtad, mint én? – céloztam Kaira. Még mindig nem sikerül kimondani.
- Mert nyitott szemmel járok a világban.
- Biztos. Te ilyen wudu-akármis vagy? – kérdeztem, mire Amelia hangosan nevetett fel.
- Dehogyis! Csak érdekelnek az ilyen ezoterikus dolgok – magyarázta még mindig nevetve.
- És te hogy állsz Rayel? – kérdeztem, miután abbahagytuk a nevetést.
- Nem is tudom. Néha olyan, mintha közeledne felém, – és valószínű, hogy én mindig ezeket a pillanatokat kapom el, - de van, amikor meg távolodni próbál. Nem értem őt! – Sóhajtott fel.
- Azért, mert szerintem ő se magát – magyaráztam nevetve. Szerintem kitelik tőle.
Amelia is elkezdett nevetni.
Miután visszamentünk segíteni Hilarynak nem sokkal, szinte mindenki végzett a neki kiutalt feladattal. Így az egész délután szabaddá vált számunkra. A nappaliban beszélgettünk, mikor bejött az edző.
- Nem hittem, hogy ilyen hamar készen lesztek mindannyian. Mára még van egy feladatotok – mondta. Senki sem mert visszaszólni neki. – Elmegyünk túrázni. Mindenki vegye fel a bemelegítőjét és öt perc múlva a terem mellet találkozunk – fejezte be, és ment ki. A többiek, mind szótlanul, maguk elé meredve mentek átöltözni. Én imádtam túrázni, és szinte kicsattantam az örömtől.
De nem tartott ez sokáig.
- Hogy ne merjetek unatkozni, ami beszélgetésbe torkollana, mindenkinek lesz egy párja – kezdett bele Mr. Ozore, mikor mindenki ott volt. – Azzal mész kettesben, akivel alszol. Ezentúl egy versenyt is szervezünk. Pontosan öt pár van, így öt útvonal létezik. Mindegyik ugyanakkora, és némelyik keresztezi egymást. Akik hamarabb érnek a célba, holnap nem kell bemelegítő futást tenniük – ismertette a szabályokat. Nem tetszett, hogy ismét Kaival kell mennem, de ez van. A mi útvonalunkat a piros-kék csíkos jelzés mutatta.
Ray és Amelia párosára is kíváncsi voltam. Majd kikérdezem Ameliát utána.
Majd elindultunk. Az út elején sem én, sem ő nem beszélt. De ez egy kis idő után már kezdett unalmas lenni. De nem akartam felhozni semmilyen témát, mert nem akarok vele beszélgetni. És még hogy én szerelmes vagyok belé? Lehetetlen. Ő egy faragatlan tuskó. Nem beszélve a modoráról. Gonosz, és öntelt. De van benne mégis valami, ami felkelti az érdeklődésemet. Ő az ellenségem. Nem szabad, hogy legyen valami. Mert én nem akarom eljátszani a Rómeó és Júlia sztorit. Az unalmas és bosszantó…
- Hé! Jól vagy? Úgy fújtatsz, mint egy partra vetett hal – igaza volt. Annyira tomboltak bennem az indulataim, hogy tudtomon kívül így adtam le. Amikor felé fordítottam a fejem biztos volt valami a szememben, mert megfogta a kezem, hogy álljunk meg. Hirtelen egy szikra pattant – de nem olyan, mint a filmekben. Ez igazi volt. Én csak egy helyben álltam, ahogyan Ő is. Mélyen a szemembe nézett, s az ismét kifürkészhetetlen volt. Minden indulatom elszállt. Valahogy úgy éreztem magam, mint egy film forgatásán, mert éppen most megy lefelé a nap. A narancssárga szín beterítette az égboltot. De én nem ezzel foglalkoztam. Most csak ketten voltunk, mindaddig…
- Jól vagytok? Mit csináltok ott ketten? – futott hozzák egyre közelebb Max. Tudtam, hogy ki Max párja így gyorsan két lépést hátráltam. Szerencsére Kai is így tett. A bátyám viszont vészjósló léptekkel közeledett felénk. Amikor odaért nem szólt semmit, csak sokatmondó pillantást vetett rám. Biztos, hogy beszélni akar majd velem.
- Semmi különös nem történt – feleltem nagyot sóhajtva.
- Biztos? Azt hittem, valamelyikkőtöknek baja esett – felelte Max.
- Senkinek sincs semmi baja – mosolyogtam rá. Ő is visszamosolygott.
- Akkor menjünk tovább. Már naplemente van… vajon mennyi idő, míg a célhoz érünk? És utána még haza is kell menni. Szerintem ez kínzás – motyogta magában a szőke hajú srác, miközben elindultak a saját útvonalukon. Lee nem szólt semmit, csak távozott.
Ha eddig nem volt jó a csend, most a világon a legszörnyűbb volt. Nagyon sok mindent akartam kérdezni, amire biztos vagyok benne, hogy ő sem tudta a választ. De az előbbi… hogy is mondjam különös volt. Soha nem fogom elfelejteni. De ha most nem szólalok meg, úgy érzem, valamit elrontok.
- Mond, te honnan szerezted Dranzert? – kérdeztem végül. Ő csak furcsán nézett rám, és természetesen nem válaszolt. – Elcsórtad valaki mástól? – tippeltem. Erre csak egy mosolyt kaptam. Az első igazit. Tehát folytattam. – A titokzatos testvéredé volt, akit legyőztél egy hosszú-hosszú párbajban?
- Egyke vagyok – kaptam a kielégítő választ. Ez az első információ, amit megtudtam róla. Egyre jobban örültem, hogy elkezdtem beszélgetni. Illetve kérdezősködni.
- Jó neked. Néha én is szeretnék megszabadulni a bátyámtól.
- Miért? – kérdezett vissza. A hangja nem adta jelét az érdeklődésnek, de az, hogy megkérdezte, bennem nagyon-nagyon pozitív benyomást keltett.
- Hosszú. Na, térjünk vissza Dranzerre. Nem mindennapi bit-bestia az biztos. Esetleg családi örökség? – Erre bólintott. – Klassz. Én is a családomtól kaptam. A mi falunkban a beyblade nagyon régi szokás. Amikor elég idős lettem a nagyapám adta nekem - Ez mintha felkeltette volna az érdeklődését. De nem kérdezett rá. Én meg nem akartam felesleges információkat kiadni magamról. A baj nem is ez volt, nem tudtam mivel folytassam a beszélgetést. Hirtelen hangokat hallottam meg, és megtorpantam.
Ezek nem voltak ismerős hangok.
- Gyerünk! Hasíts bele! – hallottuk, és egymásra néztünk. Csupán bólintanom kellett ahhoz, hogy megértsük egymást: mind a ketten meg akartuk nézni mi folyik a közelben. A bokor mögé bújtunk és figyeltünk.
Egy csapat edzett éppen.
Nagyon keményen. Nem ismertem őket, de nagyon belevalóak voltak. Ahogy láttam öten voltak, mindannyian bit-bestiával felszerelve. Ha mi keményen edzettünk, akkor ezek keményen a keményediken. Hárman támadtak egyszerre egy ellen, aki mindet visszaverte. Aztán, mikor a kezébe vette a játékszerét, vettem észre, hogy egy lányról van szó.
- Gyengék vagytok! – jelentette ki. A többi mind fiú volt, de nem mertek ellenszegülni. A lány rideg küllemével együtt elhagyta a tisztást. A többi, mint az alattvalók követték. Mikor elmentek, előbújtunk a rejtekhelyünkről.
- Nem tudom, mit akar ez jelenteni, de biztos, hogy semmi jót – mondtam.
- Nem ez a fontos. Hanem, hogy ki áll az egész mögött – felelte. A hangjától még a hideg is kirázott. Még sosem hallottam, ilyen rémisztő hangot.
- Van sejtésed, ki lehet az? – kérdeztem.
- Nincs. De most már biztos, hogy nem véletlenül küldtek ide.
