Csillagok (YoSeob)

Ezt a történetet egy barátnőm álma ihlette. Néhol kicsit drámai és előre szólok, elég szomorú lesz.

A kórház folyosóin idegesítően hangosan visszhangzottak a lépteim. Hiába rohant tőlem lemaradva Rin, mégis olyan kegyetlenül magányosnak éreztem magam, mint még soha. Könnyeimet egyre nehezebb volt visszatartani, ahogyan összeomlott a világom.

Idegesen nézegettem a számokat a kórtermek ajtajai mellett, egyre csak rohantam. Befordultam a sarkon, megláttam azt a szobát. Nyitva állt az ajtó, halk beszélgetést hallottam meg.

Hirtelen álltam meg, valahol távol érzékeltem, hogy Rin majdnem orra bukott bennem, de nem az foglalkoztatott.
Képes leszek oda bemenni? Mellette akarok lenni minden pillanatban, de hevesen dobogó szívem ráébresztett, hogy innen már nincs visszaút.

*

Meghallottam az újabb vásárlót jelző ajtó csilingelését, így mosolyogva fordultam az irányába.
- Mit kér? - kérdeztem kedvesen.

- Egy jegeskávét szeretnék - felelte a fiú.
Rögtön megakadt rajta a szemem, nagyon helyes volt. Barna szemei csillogását nem tudnám evilági dologhoz hasonlítani.

Fülig érő szájjal fordítottam neki hátat, hogy elkészítsem a kívánt italt. Miután végeztem, elé tettem és beütöttem a gépbe az összeget. Miután fizetett, a blokkot a kezében fogva pár pillanatig ott állt, majd céltudatosan nézett a szemembe.
- Elkérhetem a telefonszámod?
Annyira megilletődtem, hogy azonnal lefirkantottam neki a papír hátuljára. Mosolyogva köszönte meg, megígérte, hogy felhív, majd távozott.

Aznap este izgatottan vártam a hívását, de mindhiába. Nem hívott fel, ahogyan a rá következő napokra sem.

*

Egy kósza lépést megtéve közelítettem a terem felé. Ökölbe szorítottam kezem, mereven figyeltem az ajtót, ami mögött YoSeob rám vár.
- HeeMi? - szólított nevemen Rin.
Éreztem a hangjában a szomorúságot, de nem ezt akarta tudatni velem. Arra volt kíváncsi, hogy készen állok-e.
Mégis hogyan állhattam volna készen? Az egyetlen jó dolog az életemben el fog hagyni. Hiába kaptam utána, a múlt porrá vált.

*
Hazafelé sétálva hirtelen megakadt a szemem egy poszteren.
"BEAST koncert az Incheon stadionban! Vegye meg a jegyét - még ma!"
Rögtön felismertem azt fiút múltkorról. Nem gondoltam volna, hogy egy énekes. Elsétáltam a legközelebbi boltig, ahol jegyeket árusítanak és megvettem a sajátom.
Két nap múlva a koncert után sorba álltam egy aláírásért. Bár nem volt rá szükségem, csak azt akartam látni, hogy felismer-e két hónap után.

- Te vagy a lány a kávézóból! - mutatott rám mosolyogva.

- Igen, én - feleltem.

- Elveszítettem a papírt, bocsi. - Idegesen kezdte el vakarni a tarkóját, nem nézett a szemembe.
Hazudott, ezt tisztán láttam.

- Semmi baj - legyintettem mégis fesztelenül.

- Mit szólnál, ha kárpótolnálak érte? - Érdeklődve néztem rá. - Ma estére van még más programod? Eljöhetnél velem egy étterembe.

*

Nem feleltem Rin kérdésére, de nem is várta el. Apró léptekkel haladtam egyre közelebb, majd megálltam az ajtóban.
Mindenki ott volt a csapatból, amint észrevettek, köszöntek. Megtörten néztem YoSeob szemébe, egyre inkább elhagyott az erőm.

*

- Ne, kérlek - visítottam nevetve.
Nem hagyta abba a csikizést, hamar elkezdett fájni a hasam. Hiába próbáltam lefogni a kezeit, csak akkor szűnt meg a mozgás, mikor ő is úgy akarta.

- Szeretlek - suttogta komolyan.

- Én is - feleltem gondolkozás nélkül.
Mélyen a szemembe nézett, ha akartam sem lettem volna képes félrenézni. Közelebb hajolt hozzám, lágyan csókolt meg. Ajkaink összesimultak, lehunyt pilláim mögül csak az ő közelségét érzékeltem. Hiába telt már el három év az első randink óta, még mindig olyan hihetetlenül szerelmes voltam belé.
A hajába túrtam, míg ő végigsimított gyengéden az oldalamon.
A hosszú, mély csókot ő szüntette meg, lágy tekintetét az enyémbe fúrta. Elhúztam tőle a kezem, de rengeteg hajszál az ujjaimon maradt.
- Vigyázhatnának rád a fodrászok jobban is. Nekem kopaszon is bejönnél, de nem hiszem, hogy neked annyira tetszene.
- Majd beszélek velük.
Elrévedő tekintete, halk hangja nem rémisztett meg. Biztos voltam benne, hogy fel fogja hívni mérgesen Hanat és komolyan el fog vele beszélgetni.

*

- Sziasztok - köszöntem mosolyt erőltetve magamra.

Padlóra szegezett tekintettel indultam meg YoSeob felé. Míg elhaladtam a fiúk mellett, igyekeztem minden érzésemet elzárni egy dobozba, nehogy összeroppanjak. A látómezőmbe ért az ágya. Takaró fedte el a lábát, a mellkasa is alig látszódott. Karjai hasán pihentek, hirtelen jóval vékonyabbnak láttam azokat.

Miért nem vettem eddig észre? Hogyan voltam képes átsiklani azon a rengeteg jelen?
A könnyek ismét elkezdtek a szemembe gyűlni, de visszafojtottam őket.

Ismét arcára néztem, ami sokkal beesettebbnek tűnt. Arccsontja élesen ugrott ki, a bőre a szokásosnál is fehérebb volt. Szemei mégis olyan tisztán ragyogtak, mint két ékkő.

Mögöttünk halkan beszélgetni kezdtek, de addigra már mindent kizártam, csak Ő volt ott és én.

- Azt hiszem, tartozok egy bocsánatkéréssel - kezdett bele fáradt hangon.

- Nos igen, én is azt hiszem.

- Sajnálom. De fogalmam sem volt, hogyan mondhatnám el, hogy…

- Hogy leukémiás vagy.

- Legalább volt három szép évünk.

- Szép? Azt hiszed, hogy szép hazugságban élni? - suttogtam.
Ordítani, sikítani akartam, mégis annyira gyengének éreztem magam. Szomorú tekintete láttán azonnal megbántam minden kimondott szót.

- De igaz volt minden.

- Csak épp nem mondtál el semmit sem magadról. - Nem akartam támadni, mégsem voltam képes fékezni magam.

- Kérlek, ne haragudj HeeMi. De féltem, hogyha megtudnád, elhagynál…

- Vicces, hogy ezt pont te mondod. Ha nem megyek el a koncertetekre, akkor nem is találkozunk valószínűleg többet.

Néma maradt, így megtudtam, hogy tényleg hazudott a telefonszámomról. Meg akartam kérdezni, hogy miért nem akart találkozni velem, de a szavak a szívemben maradtak.

- Sétáljunk egyet - mondta hirtelen.

- Micsoda? Neked az ágyban kell maradnod! - vágtam rá.
A szája sarkában megjelent egy halvány mosoly, a rá jellemző vidám pillantása a lelkem mélyére hatolt.

- Ennyire még nem vagyok beteg - válaszolta.
Felült, és belelépett a papucsába. Megfogta a kezem és elkezdett kifelé vezetni. A parkba sétáltunk, szerencsére még mindig meleg volt.

- Milyen szép időnk van! - mondta vidáman, mintha csak a gondolataimban olvasna.

Felnéztem a végtelen kék égre, a vidám napsugarak mintha csak gúnyolódtak volna velem. A szerelmem halálos beteg, a legszebb kincs az egész világon, aki bármikor eltűnhet az életemből. A nyár üde szellője megcirógatta az arcom, az én egészséges testem.
Remegés futott végig az egész testemen, mire a lábaim annyira elgyengültek, hogy képtelen voltam tovább állni. A porban térdelve már nem tudtam visszatartani a könnyeimet, amik patakokban folytak végig az arcomon.
YoSeob azonnal leguggolt mellém, puha érintését éreztem meg az arcomon.

- Kérlek, ne sírj.

- De olyan nehéz, hogy tudom, hogy… -
Nem tudtam befejezni, mert még mindig féltem, hogyha kimondom, valósággá válik. Letörölte a könnyeimet, olyan gyengéden szólt hozzám, ahogy még sosem.

- Emlékszel mit mondtam neked? Szeretlek. Ezt ne felejtsd el soha. És ha majd felnézel az égre, én mindig rád fogok kacsintani.

Szorosan bújtam hozzá, megvárta, míg kicsit megnyugszom. Egy közeli padra ültünk le, két kezem között az övét fogtam. Nem akartam elengedni.
Soha.

- Tudtad, hogy GiKwangnak tetszik Rin? - kérdezte csevegve.

- Komolyan? Rinnek is GiKwang - nevettem fel halkan.

- Akkor majd segítsünk nekik egy kicsit - válaszolta vidáman.

Semmitmondó témákról kezdtünk el beszélgetni, de én egyre jobban értékeltem az ilyen pillanatokat. Egy ápolónő parancsolt vissza a kórterembe, majd utána engem el is küldött, mivel lejárt a látogatási idő.
Nehéz szívvel távoztam, hisz nagyon nehéz volt távol lenni tőle ilyen esetben. Rin a kórház előtt várt rám, mellette pedig egy férfi állt. Nem is akárki - GiKwanggal kézen fogva üdvözöltek.

- Nocsak, nocsak - mondtam mosolyogva, amikor odaértem.

Rin elpirult, GiKwang pedig magához ölelte. Bár örültem nekik, elfordítottam a tekintetem. Rin végül szerencsére felajánlotta, hogy hazavisz, így nem kellett buszoznom.
Az autóban ugyanolyan hangerővel beszéltek, mint a kórházban. Eleinte hallgattam őket, de már az út felénél kizártam őket.
A tekintetem legalább olyan üres volt, mint a lakás, ami fogadott engem. Pillanatok alatt ledobtam magamról minden ruhát, ami nem kellett. Átvágtattam a konyhán, be a hálóba. Már sötét volt, de nem kapcsoltam villanyt.

Nehéz volt kivárni a pillanatot, mikor senki nem lát, de sikerült. A zokogás olyan erőteljesen rázta a testem, hogyha valamelyest eszemnél vagyok, megrémültem volna. De akkor csak arra koncentráltam, hogy az egész lelkemet elfedő mély fekete lyukat valahogyan befoltozzam. Egy ördögi kör volt, versenyfutás az idővel.

Az a pár lépés a szoba előtt még két hét elteltével is legalább olyan nehéz volt, mint az első alkalommal. A szatyrot markoló kezem egészen megszorítottam, amennyire csak tudtam.
- Szia - köszöntem YoSeobnak, ahogy beléptem a terembe.
- Szia - felelt halkan.
A bőre egyre fakóbb lett, a hangja pedig gyengébb. Mintha észre sem venném a különbséget, vidámságot erőltetve magamra helyet foglaltam mellette az ágyon.
- Mit hoztál?
- Ma át kellett mennem az incheoni kávézóba és egy nagyon jó étterem mellett volt az üzlet. Szóval gondoltam, vacsizhatnánk együtt - mondtam mosolyogva.
Hiába tűnt egyre betegebbnek, a szemei ugyanolyan fényesen ragyogtak. Akárhányszor csillogott a boldogságtól, a fekete lyuk a szívemen egyre csak tágult.
- Húst hoztál?
Nekiesett a szatyor tartalmának, amin felnevettem. A gyermek báj továbbra is szerves része maradt.
- Nem, csak salátát.
- Következőnek húst hozz!
- Mindenképpen.
Újra hazudtam, ahogyan minden nap megtettem. Ő is tudta, hogy a húst már csak nehezen emészti meg a szervezete, a legkönnyebb ételeket szabad csak ennie. Sokszor még azt is nagyon nehezen fogadja be.

- HeeMi... - Nem fejezte be, hevesen köhögni kezdett.
A vállamra borult, gyenge teste rázkódásától halálosan megijedtem. Nagyot nyeltem, egy nővérért kiáltottam, közben simogattam. Ahogyan hallottam, hogy valaki megindul felém, megpróbáltam megnyugtatni.
- Minden rendben lesz. Hamarosan jobban leszel.
Hogy kit próbáltam megnyugtatni, magam sem tudtam. De YoSeob erőtlen ujjai a csuklómra fonódtak, olyan erősen szorított meg, hogy meglepődtem.
Nem akart elengedni.
A parkban sétáló két doktor bevitte egy vizsgálóba, oda már nem követhettem. A várakozóban összekulcsolt ujjakkal imádkoztam Istenhez, Buddhához, bárkihez, aki meghallgatott volna.
- Ön Yang YoSeob hozzátartozója? - kérdezte egy orvos jóval később.
- Igen.
Magabiztos akartam lenni, de felnézve az érzelmileg teljesen stabil férfira rájöttem, hogy pont az a kislány vagyok, aki csak az anyukája magassarkúit próbálgatja. Esetlen és végtelenül gyenge voltam.
- Sikerült kezelni a rohamot, de többet ne sétáljanak a parkban. Biztonságosabb, ha mindig idebent maradnak.
- Értettem. Köszönöm szépen. - Olyan mélyen hajoltam meg előtte, ahogy csak tudtam.
Az orvos elsietett a saját dolgára, én pedig egészen addig maradtam, míg az alvó szerelmem mellől elküldött a főnővér.

- HeeMi? - Erőtlen hangjára azonnal felkaptam a fejem és bezártam a könyvet az ölemben.
- Mond.
- Az első látásra szerelem hülyeség, nem? - kérdezte halkan.
- Nem is tudom...
Komolyan megrémisztett. Nem akarok ilyenekről beszélni, mert rettegtem, hogy ez mit jelenthet. Az orvosok szerint még van időnk, bár ők sem tudják, pontosan mennyi.
- De ha jobban belegondolsz, létezik. Én mindent szeretek benned. A külsőd volt az, amit először észrevettem. Tudtam, hogy te különleges lehetsz, ezért kértem el a telefonszámod.
- Amit kidobtál.
- Az igazat megvallva a menedzserem vette el. Nem engedte, hogy randizzak más lányokkal.
Torkomban a gombóc egyre nőni kezdett.
- Mérges voltam rá, de megtörtént, ezen nem tudtam változtatni. Örülök, hogy eljöttél a koncertre.
- Csak azt akartam kideríteni, hogy emlékszel-e rám - mondtam elrévedve.
Az emlékek gyorsan peregtek le a szemeim előtt, csak jobban növelve a mellkasomban a nyomást.
- Már hogyne emlékeztem volna! Lehetne több önbizalmad is, édes.
Nem feleltem, csak gyengéden megérintettem a kezét. Felfelé fordította a tenyerét, így könnyedén tudtam összefűzni az ujjainkat.
- Csodálatos lány vagy HeeMi. Köszönöm, hogy adtál nekem esélyt.

Kezemben a kis táskával ismét a kórház már megszokott folyosóján sétáltam. Szombat volt, tehát a munka kimaradása miatt tudtam főzni YoSeobnak. Habár már elege volt a salátából és minden ilyesmiből, hálás volt az általam elkészített ételekért.

Már nem álltam meg a sarkon, csak mentem tovább egyenesen. Szokatlan módon nem volt nyitva az ajtó, nekem kellett megmozdítani. Magamra öltve a keserédes mosolyt nyitottam be, tekintetemmel azonnal az övét kerestem.

Nem akartam hinni a szememnek, de nem volt más választásom. A keze, ami nemrég még engem érintett, élettelenül hevert a takarón. A szája, ami pár nappal ezelőtt még vidáman mosolygott, ellilulva pihentek. Ragyogó szemei, amiket annyira imádtam, lehunyt szemhéja mögül nem látszottak.
- YoSeob?
Nem felelt, soha többé nem szólalt meg.

Ujjaim közül kicsúszott a táska, hangos koppanás kíséretében esett le a padlóra. Képtelen voltam magamat tartani, a frissen elkészített étel mellett értem földet. Mereven, pislogás nélkül bámultam a szerelmem. Vártam, mint egy őrült, hogy megmozduljon, de nem tette.

A fájdalom, ami addig behegedni látszott a kedves mosolyától, vidám tekintetétől, végleg elnyelt. A világ ment tovább, csak épp egy ember elhunyt.
A számomra legkedvesebb, legszeretettebb, legértékesebb ember. Yang YoSeob.

Az időérzékem csak akkor tért vissza, mikor valaki átölelt és megpróbált elvinni onnan. Öntudatlanul sikítozásba kezdtem, lábaimmal eszeveszetten rugdalóztam.

Hamar megjelentek a biztonsági őrök is, majd orvosok. Könnyeim ködén át alig láttam őket, csak Junhyung mély hangját hallottam, ahogy próbál engem nyugtatni.

Felé fordultam, a mellkasába temettem az arcom. Szorosabban ölelt magához, nem volt szükségem szavakra. Kivitt a kórházból és leültetett egy padra. Mindvégig valamit magyarázott a fülembe suttogva.

Egy idő után elapadtak a könnyeim. Mereven bámultam a kezeimet, közben egy üres bábnak éreztem magam.

- El kell mennem - mondtam, fogalmam sincs, mennyi idő múlva.

- Akkor veled megyek.

- Nem. Egyedül kell mennem.

- Nem hagyhatlak egyedül. - Hallottam a hangjában a feszültséget.
Azt gondolta, hogy véget akarok vetni az életemnek.

- Akkor gyere velem - mondtam végül.

Felálltam, csendesen indultam el. Junhyung sem szólalt meg, így az utcákon át vezető úton sétálva nem tudtam, hogy tényleg követ-e. Gyalog messzebb volt a cél, mint gondoltam, de engem nem zavart. Besötétedett, mire elértem a Han folyó partjának egy szakaszához. Amilyen közel csak lehetett a folyóhoz leültem a fűbe.
A szívem mintha a semmi ágán ült volna, a sötétség egészen a részemmé vált.
Egy hullócsillag világította meg röviden az égboltot.
Elkerekedett szemekkel néztem a helyét, de már nem látszott semmi. A keserédes mosoly pillanatok alatt az ajkaimra kúszott, majd a halk nevetés kacagássá nőtte ki magát. Hátra dőltem, kezemet a fejem alá téve figyeltem tovább a csillagokat, de nem kaptam több jelzést.
Egy kacsintás is elég volt, hogy tudjam, YoSeob betartotta az utolsó ígéretét.