Hate being the best 19. rész (Luhan)

Ha van olyan, hogy borzalmas nap, akkor nekem most jött el. Sokszor gondoltam már, hogy "Ez a legrosszabb napom", de ma új értelmet nyert ez a mondat.
Reggel korán keltem, talán már megszokásból, de aztán rájöttem, hogy ma csak este lesz egy fellépésünk, a délelőtt az enyém.
Visszadőltem, és mosolyogva aludtam el.
Tíz óra felé lementünk Luhannal reggelizni. Kyungsoo, a koreográfusunk ült le hozzánk.
- Nami, neked nem órán kellene lenned? - kérdezte mosolyogva.
- Miért is?
- Minden gyakornoknak órákat kell vennie, ha nincs éppen más feladata. Ti már leforgattátok a klipeteket, már csak az utolsó simításokra kell várni, nem? Gondolom azért ülsz itt ilyen nyugodtan, mert nincs semmi dolgod - felelte.
Elképedve meredtem rá. Ez most igaz? Nekem miért nem szólt erről senki?
A következő pillanatban már ott sem voltam, hatalmas hévvel rohantam a recepció felé. Talán a nő meg tudja mondani, hol kellene lennem.
Sajnos ez nem jött be, tovább kellett rohannom, mert valami faliújságon ott vannak az órák, amire be vagyok osztva.
Miután megnéztem - etikaórán kellene lennem - újra rohanni kezdtem. Az órára néztem gyorsan, és rájöttem, hogy tíz perces késésben vagyok, azon felül, hogy már két óráról teljesen el is késtem.
Az ajtó előtt lefékeztem, kifújtam magamat, majd rövid kopogás után benyitottam. Mindenki felém fordult, a tanár tekintete pedig szikrákat szórt.
- Shin Namiko, ha nem tévedek - mondta kimérten.
- Igen - bólintottam megszeppenten.
- Foglaljon helyet - mutatott az előtte lévő padra.
Leültem, de hamar rájöttem, hogy miért nem ül ott senki. Mert így túlságosan közel lenne a tanárhoz. Mivel késtem, a tanár egyszerűen kinézett magának, és mindent tőlem kérdezett. Úgy nézett ki, mintha nekem kellett volna megtartanom az órát, egy olyan anyagból, amiről még csak soha nem is hallottam.
Az alap etikai szabályokat ismertem, de itt mélyen belementünk, olyanokat - kellett volna tudnom - amikről fogalmam sem volt.
Az óra végén a fejem tele volt fogalmakkal, és megmozdulni is alig mertem, mert nem tudtam, hogy mit illik.
Dongmin csapódott mellém, az a lány, akivel egy szobában volt Gi Bo.
- Szépen elkéstél - mondta vigyorogva.
- Nem tudtam, hogy be kell jönnöm órákra - suttogtam.
- Nem ajánlom, hogy máskor elkéss az órákról, nagyon szigorúan veszik. Bizonyos késés után ki is rúghatnak.
Teljesen lesokkolt a hír. Hogy itt vérezzek el, puszta figyelmetlenségből, mikor már célegyenesben vagyok?
- Máskor nem fog előfordulni - jelentettem ki.
- Akkor jó - játékosan a vállamba ütött, bár kicsit erősebben, mint az várható volt.
- Milyen óránk lesz most?
- Tánc. Az sima lesz, mivel mi tudunk táncolni, inkább azoknak rémálom, akik a hangjuk miatt kerültek be - gonosz mosoly ült ki az arcára. Ilyen kárörvendő lenne?
Átsétáltunk az épület másik felébe, a többiek átöltöztek, én pedig csak álltam. Király lesz farmerben táncolni...
Megpróbáltam felhajtani, hogy legalább egy kis mozgásteret engedjen nekem, de csőnadrág volt, tehát teljességgel felesleges próbálkozás volt.
Dongmin mellett maradtam végig, és próbáltam elbújni mellette, nehogy észrevegyék, hogy farmer van rajtam.
- Mindenki álljon sorokba - érkezett az utasítás. Ez már jól kezdődik...
Nagyon messze volt tőlem mindenki, sehogy sem tudtam rejtőzködni.
- Nyújtással kezdünk - jelentette ki a szigorú nő.
Nekem már nem nagyon van mit nyújtani, de a farmer teljesen meggátolt abban, hogy ezt be is tudjam bizonyítani. Leültem a földre, gátülésben helyezkedtem el, a felső testemmel pedig teljesen ráhajoltam a lábamra. A hajamat is szétszedtem, mert így nagyjából el tudtam takarni a farmert.
Számos tánctanárom volt már, mindegyiktől megkaptam a magamét, ha egyszer nem volt nálam más.
A negyvenöt perc egész hamar ment el, és csodálkoztam, hogy senki nem szólt rám.
Azt hiszem, ilyen helyzetekben szokták mondani, hogy ne igyál előre a medve bőrére.
- Farmerke, gyere csak ide - természetesen nekem szólt. Megfordultam, és lehajtott fejjel mentem vissza.
- Hallgatom, miért gondoltad azt, hogy farmerben táncolhatsz - A kezeit karba fonta, kis szemüvege mögül nézett rám.
- Nem tudtam, hogy ma lesz tánc - suttogtam.
- Mégis mire való az órarend?
- Ma szóltak nekem, hogy órákra is be kell járnom - néztem fel a szemeibe. Hiba volt.
- Feleselünk? Akkor jó. Ötven fekvőtámaszt kérek. Ráér azonnal.
Nem mertem megszólalni, mert képes százat is megcsináltatni velem. Elhelyezkedtem, majd bele is kezdtem. Utáltam a fekvőtámaszt... már húsz után azt éreztem, hogy soha nem lesz vége.
Az egyetlen, amiért nem hagytam abba, az az volt, hogy igazat kellett adnom a tanárnőnek. Én hibáztam el, és most nekem is kell meginnom a levét.
- Elég lesz - szólalt meg negyvennél, aztán otthagyott.
A karjaim szinte már remegtek, egy picit lefeküdtem. Ez nagyon nem volt jó...
- Jézus Nami, két perc van a következő óráig - rohant be Dongmin.
Ezt nem hiszem el.
Futva tettük meg a távot, így pont hogy nem késtünk el. Az út közben találkoztunk Jonginnal, aki követett minket.
- Hová mentek? - kérdezte vigyorogva.
- Ének órára - felelte lihegve Dongmin. A kedvencem...
- Beülök én is, úgyis olyan régen találkoztam a drága tanár úrral - bólintott egyet. Miért éreztem azt, hogy ebből jó nem fog kisülni?
Sehun is valahogy odaszegődött, de az valami varázslat volt... egyszer csak odalett.
Négyesben sétáltunk be a terembe, leghátulra ültünk le. Sok gyakornok nézte a két EXO tagot, nem értették, miért vannak itt.
Nem sokáig tudták bámulni, mert az ajtó hirtelen, és nagyon hangosan vágódott be a tanár úr mögött. Magas, szikár ember volt, aki a negyvenes évei közepén járhatott - mégis sokkal idősebbnek tűnt.
- Skálával kezdünk - szólalt meg. Az "osztály" egy emberként énekelt, de a két énekesnek sokkal magabiztosabb volt a hangja, amit a tanár azonnal meg is hallott.
- Álljunk meg egy pillanatra - mondta halkan, mégis mindenki tisztán hallotta. Feltartott kezeit leengedte maga mellé, és elindult hátra, egyenesen felénk.
Lecsúsztam a padban, és próbáltam teljesen megsemmisülni.
- Oh Sehun és Kim Jongin. Hol hagytátok az állandó társaitokat?
- Luhan a szobájában kuksol - jelentette ki Sehun. Tehát ők már gyakornokként is nagyon jóban voltak.
- Taemin pedig élet-halál harcot vívott egy rántott húsért, amikor legutóbb láttam - felelte Kai.
- Mégis miért tisztelhetünk akkor titeket a köreinkben? Szerencsére nektek már nem kellene ide járnotok. Próbáltam jelezni Kai-nak, hogy meg ne említsen engem, mert kitekerem a nyakát, de nem használt.
- Ahjummát kísértük el - Kai egyenesen rám mutatott.
A tanár szeme rám villant.
- A két legrosszabb diákomat hozta el nekem. Igazán örvendek. A nevét megkérdezhetem?
- S...s...Shin Namiko - mondtam dadogva. Hidegen mosolyodott el, amitől még a hideg is kirázott.
- Akkor folytassuk az órát - egyet tapsolt, a skálázást pedig folytattuk.
Kai és Sehun... nem csodálom, hogy ők voltak a legrosszabbak. Úgy viselkedtek, mint két gyerek.
Az óra felénél a tanár ordítva küldte őket ki. A két fiú csak nevetve távozott.
És ahogyan azt már kezdtem megszokni, az óra után magához hívott a tanár.
- Előre szólok Shin kisasszony, ha még egyszer felhozza az órámra a barátait, más ének tanárt kell keresnie - jelentette ki.
- Értettem.
- Mehet - egy egyszerű kézmozdulattal kiterelt.
Kiléptem a teremből, és nagyot sóhajtottam. Az első benyomásaim fényesen sikerültek.
- Ahjumma, valami gond van? - kérdezte Kai.
- Azt hittem, már elmentetek - néztem rájuk.
- Megvártunk téged - felelte Sehun vigyorogva. - Megyünk együtt ebédelni?
- Ühüm - bólintottam.
A folyosón Dongmin csatlakozott hozzánk, négyesben ültünk le az ebédlőben. Örültem, hogy végre nyugodtan ehetek.
Kyungsoo ismét mosolyogva vette felénk az irányt a tálcájával.
- Nektek nem a Wolf megbeszélésen kellene lenni? - kérdezte.
Megfogtam az asztal peremét, és lehajtottam a fejemet. Vagyis jobb szóhasználat, hogy odavertem.
De mind a négyen felpattantunk, és rohanni kezdtünk. Az egész napom a rohanásból áll?
Kai tudta, hogy merre kell menni szerencsére. De így is, az épület másik végébe kellett átrohannunk. Kifújtuk magunkat az ajtó előtt - kicsit de ja vum volt - majd bementünk.
SooMan állt velünk szemben. Ezt nem hiszem el. Eddig a tanárok szikrázó tekinteteit el tudtam viselni, de ő akkor is a főnököm volt.
Elsunnyogtam egy hátsó székig, majd helyet foglaltam.
A megbeszélés az utolsó fellépésről szólt, amiben kis változtatások lesznek a koreográfiát illetően. Nagyjából fél órát vett igénybe, hogy mindent megértsen mindenki.
Egyszerre mentünk ki a teremből, mire valaki hirtelen elkapta a csuklómat, és magához húzott.
- Milyenek voltak az óráid? - kérdezte Luhan suttogva.
- Tragédia. Úgy éreztem magam, mintha ismételten általános iskolás lennék.
- Majd lesz ez jobb is - bátorított, és a hátamat kezdte el simogatni. Rámosolyogtam, aztán elindultunk.
- Ahjumma, éhes vagyok - jött oda Sehun.
- Én is - bólogattam. Ma egy falatot tudtam enni, azt is a reggelinél. - De várjunk. Hogy hívtál?
- Menjünk el egy étterembe - kezdett el kérlelni, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
- Miért akarsz mindig étterembe menni?
- Mert ott kihozzák elém - egyerűen megvonta a vállát.
- Azt nem akarod majd, hogy én etesselek? - kérdeztem tőle nevetve.
- Megint el akarod venni a barátomat? - A kérdés kicsit megrémisztett.
Kumiko állt velünk szemben, és - amennyire csak tudott - dühösen nézett rám.
- Tessék? Nem értettem tisztán - néztem rá mosolyogva.
- Elveszed a barátomat megint - jelentette ki.
- Te valamit nagyon félreértettél.
- Te akarod etetni?
- Csak vicceltem. Sehun a barátom, semmi több.
- Nami, menjünk - jelentette ki Luhan, és elkezdett maga után húzni.
Csendben követtem.
Mit is vártam? Hogy nem fogok többé találkozni vele? Az lehetetlen lenne, mivel rólam van szó.
Luhannal felmentünk a szobámhoz, és leültünk az ágyamra. Az ölembe hajtotta a fejét, és a kezébe vette az én kezemet.
- Ne foglalkozz vele - mondta. Kicsit elmosolyodtam.
- De én tényleg éhes vagyok. Nem megyünk le? - kérdeztem tőle.
- Rendben - bólintott, és felült. Az ajtóban várt meg engem, és rögtön követtem volna, de végül magamhoz vettem a napszemüvegem, mert az az ötletem támadt, hogy utána kiülhetnénk  a parkba.
Valami magasabb rendű erő pedig abban a pillanatban eldöntötte, hogy nem volt még elég rossz a napom.
A lábam kibicsaklott, én pedig leestem a földre. Azonnal a lábamhoz kaptam, mert nagyon fájt. Alig értem hozzá, de felszisszentem.
Luhan azonnal mellettem termett, és a hátamra rakta a kezét.
- Mi történt? - kérdezte.
- Kibicsaklott a lábam - suttogtam.
- Leviszlek az orvoshoz - vágta rá, majd az ölébe kapott.
Becsuktam a szemeimet, és próbáltam valami másra koncentrálni, nem a fájdalomra. De nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy nekem ma este fellépésem lesz.
Az orvosi szobában nem kellett sokat várakoznunk, Luhan rakott fel az ágyra. Az orvos azonnal megállapította, hogy "csak" zúzódás.
- De nekem ma este fellépésem van - nyögtem ki.
- Azt le kell mondania. Két napig jó lenne, ha nem nagyon használná a lábát.
- De... én...
- Azonnal tájékoztatom SooMan-t. Lenne olyan kedves, hogy visszaviszi a kisasszonyt? - az utóbbi kérdést természetesen Luhannak szánta.
- Persze - bólintott Luhan.
A lábamra kaptam fáslit, meg egy krémet, amivel kennem kell minden reggel és este.
Néma csendben voltam, míg Luhan az ölében vitt vissza a szobámba. Lerakott az ágyra, majd leült mellém.
- Ne legyél ennyire letörve. Mindenkivel előfordulhat.
- De én táncos vagyok. A lábam a legfontosabb - suttogtam. A sírás fojtogatott, a torkomban egy hatalmas gombóc volt.
- Csak pár nap, és lemegy. Hamar jobban leszel, és ott folytathatod, ahol abbahagytad - felelte, és egy biztató mosolyt küldött felém.
Megráztam a fejemet, és magam elé meredtem. A karjait a derekam köré fonta, lágyan ölelt át.
- Minden rendbe fog jönni - szólalt meg ismét halkan. A könnyeim utat törtek maguknak, végigcsorogtak az arcomon, majd lehullottak az ölembe.
Rémesen éreztem magamat. Soha nem volt semmi baja a lábamnak, és pont így kellett megtörténnie a balesetnek.

Read More

Hate being the best 18. rész (Luhan)

Hirtelen nem tudtam megszólalni. Mit mondjak erre? Hogy ez kellemetlen lesz? Azt azért még sem mondhatom...

Végül inkább csendben majszoltam tovább a szendvicsemet. Amikor végeztem, a szemetet kidobtam a kukába, és várakozón néztem Luhanra.
Ő még nem fejezte be, maga elé meredt, néha felemelte a kezét, hogy harapjon egyet - ami gigantikus harapás volt, háromszor akkora, mint az enyém, ezért nem is értem, hogy tudtam hamarabb befejezni. Nagy szempillái beárnyékolták az arcát, a narancs haja szinte rikított a sötétben. Az egyik kezével beletúrt a hajába, majd meg is rázta a fejét.
Semmi kivetnivalót nem találtam benne, tökéletes pasi volt. Nem csodálom, hogy több millió lány rá csorgatja a nyálát, és vár arra, hogy Luhan egyszer észbe kapjon, és értük kezdjen el rajongani.
De kezdtem félni. Ahogy telik az idő, egyre jobban belé zúgok, és rettegtem, hogy egyszer fontosabb lesz, mint a munkám.
Magam elé néztem, a tehetetlenül magam mellett lógó kezeimet bámultam. Mit tehetnék?
És megint itt járunk - a szerelmes hősnő szindróma. Ki kellene gyógyulnom ezekből a közhelyekből.
Annyira elbámultam, hogy észre sem vettem, hogy Luhan is befejezte az evést. Onnan jöttem rá erre, hogy felállt, és hátulról ölelt át engem.
- Kérlek, ne gondolkozz annyit Kumin. Ő csak egy lány, a sok közül, míg te vagy A lány nekem - szólalt meg suttogva.
Ha tudná, hogy már nem is rajta töröm a fejem, hanem azon, hogyan tudnék ellenállni neki...
- Luhan, te egy gonosz őzike vagy - jelentettem ki.
- Miért is? - kérdezte kuncogva.
- Mert megrontod az olyan lányokat, mint én - feleltem.
- Pedig még el sem kezdtelek megrontani - mondta, és már hangosan nevetett. Én is elmosolyodtam.
- Senki nem gondolná, hogy ennyire perverz vagy - csóváltam meg a fejem.
- Hidd el, melletted akaratlanul is azzá válik az ember - suttogta a fülembe. A hangja túlfűtött volt, a bugyim pedig már szedte is tőle a sátorfáját, és elbúcsúzott a világtól.
Na, álljunk meg egy percre.
Szembefordultam vele, és a nyaka köré fontam a kezeim.
- Hazug, gonosz őzike vagy - mondtam elmosolyodva.
- Pedig én mindig az igazat mondom! - jelentette ki, a vonásai teljesen őszinték voltak.
- Tudom - suttogtam, majd lehúztam magamhoz. Az ajkait készségesen tapasztotta az enyémekre, én pedig belesimultam az ölelésébe. Úgy éreztem, tökéletesek vagyunk együtt, pontosan összeillünk.
A lágy csókunk lassan alakult át szenvedélyessé, és mire már észbe kaptam, úgy faltuk egymás ajkait, mintha nem lenne holnap. Képtelen voltam betelni vele, úgy éreztem magam, mint azok, akik először fedezik fel a csókolózás rejtelmeit, és képtelenek betelni azzal.
A tüdőm nem volt velem egy hullámhosszon, levegőért kiáltozott. Kénytelen kelletlen elváltam a barátomtól.
- Ideje lenne hazamenni - suttogtam az ajkai közé. Ő elkalandozott másfelé, az arcom különböző pontjait súrolta a szájával. A térdeim szinte remegni kezdtem, örültem nagyon, hogy megtartott engem.
- Igazad van - felelte, de nem mozdult. A vállam irányába indult le, belőlem pedig egy halk, reszketeg sóhaj tört fel.
A fejemet felfelé tartottam, hogy jobban hozzáférhessen a nyakamhoz, ő pedig azonnal lecsapott a lehetőségre. Puha, meleg ajkaival egy puszit adott az állam alá, majd az alá, és így tovább. A szemeimet lehunytam, megszűnt körülöttem a külvilág.
- Unnie, az ott nem Luhan-ssi? - hallottam meg egy kérdést.
Jézus, hogy tudnak ilyenkor is megtalálni?
- Mit csináljunk? - kérdeztem suttogva. Luhan picit távolabb hajolt tőlem, és elmerengve nézett a szemeimbe.
Ha most elfutunk, pillanatok alatt lefényképeznek minket, és kész a probléma. SooMan pedig kinyír minket, ha egy ilyen kép megjelenik rólunk.
- Lassan sétáljunk oda a biciklihez, mintha semmi sem történt volna - mondta végül. Egy aprót bólintottam.
Összefűzte az ujjainkat, és a biciklihez mentünk. A két lány továbbra is árgus szemekkel figyelt minket, hátha egy árulkodó jelet látnak meg Luhanon.
Hirtelen egy ötlet jutott eszembe.
- Oppa, a holnapi conon mindenki le fog téged fényképezni! Luhan kiköpött mása vagy! Kicsit féltékeny leszek, ha majd az a sok lány bepróbálkozik nálad - mondtam hangosan.
Luhan azonnal kapcsolt, és elnevette magát.
- Tehetek én arról, hogy ennyire hasonlítok Luhanra? Ez a hajszín tetszik, ezt lehet, hogy megtartom. Majd írok neki egy levelet, hogy több hajszínt is próbáljon ki, és ha jól áll neki, én is befestetem - válaszolta.
- Nem tudom, nekem ez egy kicsit extrém - húztam el a számat.
- Még te beszélsz? - mutatott rám, mire elmosolyodtam. Igaza volt.
- De ez nagyon szuper! És jól áll nekem.
A két lány lemondó sóhaját még én is hallottam, és rettenetesen megörültem, amikor hallottam, hogy elindulnak.
- Imádom az eszedet - szólalt meg sokkal halkabban Luhan.
- Valakinek az is kell, hogy legyen - vontam meg a vállaim.
Luhan nevetve kapott az ölébe, és futott el velem a bicikliig. A nyakába kapaszkodtam, és én is nevettem.
Ugyanúgy mentünk vissza a dorm-hoz, mint ahogy jöttünk. Most már jobban figyeltünk, így egyszer sem akartak elütni.
Ugyanoda raktuk vissza a biciklit, és kézen fogva indultunk befelé.
- Nem kellene írnunk egy papírt, hogy nincs semmi baja a biciklinek, csak kölcsönkértük egy körre? - kérdeztem halkan. Ahogy beértünk az épületbe, csak suttogni tudtam. A nagy falak most nem ragyogtak, olyanok voltak, mintha ők is aludtak volna. Csak mi voltunk, akik háborgatták az éjszaka közepén.
- Ha az Kyungsoo biciklije, akkor még le is fejeznek minket - mondta halkan nevetve. Imádtam a nevetését, és a mai napot is, amiért ennyire sokszor hallottam nevetni.
Beszálltunk a liftbe, Luhan pedig megnyomta a gombot.
- Szerinted miért én ajánlanám fel hamarabb, hogy egyél meg engem? - A kérdése teljesen kizökkentett.
- Ezt meg honnan veszed?
- Amikor beszorultunk a liftbe, azt mondtad, hogy én mondanám előbb, hogy egyél meg.
Így már minden világos.
- Ja, akkor csak nagyon megijedtem, és össze-vissza beszéltem - válaszoltam, és a hajamat kezdtem el morzsolgatni.
- De akkor is azt gondoltad. Miért?
- Mert te vagy az úriember. És soha nem tudnám elképzelni, hogy te felfalsz engem.
- Pedig szívesen felfalnálak - mondta, majd magához rántott, és beleharapott a fülembe. Nevetve öleltem át.
- Majd meglátjuk, ki fal fel kit előbb - feleltem incselkedve. Mély, morgó hang tört fel belőle, alattam a talaj pedig megint nem volt sima.
Ha tudná, hogy minden egyes mozdulata mekkora hatással van rám, és milyen reakciókat vált ki belőlem...
- Aludhatok ma veled? - kérdezte hirtelen.
- Ha alszunk, akkor igen - bólintottam.
Felkapott az ölébe, és a karjaiban vitt el a szobámig.
- Ha ennyit cipelsz, a lábaim le fognak sorvadni, mert nem használom őket - suttogtam.
- Előbb lesz nekem sérvem - vágott vissza. Játékosan a vállába ütöttem.
Kinyitottam az ajtót, mivel az ő kezei foglaltak voltak - értelem szerűen.
Bent sem rakott még le, hanem a szobám felé vette az irányt. Oldalasan fordult, hogy könnyebb legyen elérnem a kilincset, de furcsa hangokat hallottam a konyha felől, ezért oda néztem.
Eléggé... nos... fűtött jelenet tárult a szemem elé. Gi Bo a pulton ült, csak egy hálóing volt rajta, Jonghyun pedig előtte állt, és a kezei olyan helyeken jártak, amikre én gondolni sem akartam. Azonnal elfordítottam a fejemet, és gyorsan kinyitottam az ajtót.
Luhan szerencsére nem vette észre, ezért bevitt, én pedig magunkra zártam az ajtót. Levettem magamról a pulcsim, és a nadrágot, majd beugrottam az ágyba.
- Nami... - szólalt meg Luhan. Nem suttogott, normális hangerővel mondta.
- Shhhh, felkelted... - Nem mondtam ki a nevét, mert ekkor néztem oda, és vettem észre, hogy a szobatársam már el is ment.
- Ó... - mondtam.
- Ó - felelte vigyorogva Luhan.
Átkaroltam a nyakát, és magamhoz húztam.
- Alszunk - jelentettem ki, adtam neki egy puszit, és lefeküdtem. Luhan is követett, majd szorosan magához ölelt, és be is takart minket.
- Jó éjt - suttogtam.
- Neked is - mondta, majd adott egy puszit a fejem búbjára.
Nagyon kellemes érzés volt, hogy az ő karjaiban aludhatok el, még akkor is, ha nem ez az első alkalom. Azt hiszem, ezt felírhatom arra a listámra, amit soha nem fogok megunni. 

Read More

Hate being the best 17. rész (Luhan)

Épp a felsőmet vettem át, amikor hallottam, hogy valaki besurran. Mondanom sem kell, a frászt hozta rám, magam elé kaptam a kezem, és meglepetten néztem oda.
Azt vártam, hogy egy lány lesz az, aki csak itt hagyott valamit, ezért váratlanul ért, amikor Luhant pillantottam meg.
- Te meg... - Nem engedte, hogy végig mondjam, közbevágott.
- Már mindenki elment, te meg sehol sem voltál. Arra gondoltam, hogy megint elájultál... nem ettél ma még, igaz?
- Nem, de..
- Akkor menjünk el egy étterembe.
- Jó, de...
- Nincs de. Elmegyünk, és kész.
- Nem, ez nem kifogás akart lenni, csak most inkább kettesben menjünk, Kyuhyun ne tudja meg.
Luhan arcára egy vigyor ült ki, amitől megint hevesebben kezdett verni a szívem. Ne már, ezt a szokásomat igazán elhagyhatnám már.
- Hidd el, tőlem nem fogja megtudni - felelte.
- Szuper. Akkor kint meg is várhatsz - mutattam az ajtó felé. Mert hogy rajtam még mindig nem volt semmi. Elátkoztam azokat a fellépő ruhákat, amik alá nem kell melltartót venni.
Rám emelte a nagy, őzike szemeit, enyhén csücsörített a szájával, én pedig úgy éreztem, másodpercről másodpercre jobban elolvadok.
Felfogni, hogy létezik ilyen jó pasi a világon, egy dolog. De azt felfogni, hogy ő az enyém... hihetetlen.
De nem adhattam be a derekam. Nem lehetek ennyire gyenge!
- Nem - ráztam meg a fejem.
- Namiiii - Úgy viselkedett, mint egy kisfiú, aki az anyukáját arra kéri, hadd nézze tovább a TV-t. A különbség csak annyi, hogy nem az anyukáját kéri, és nem a TV-t akarja nézni...
Már mondtam volna újra, hogy nem, amikor kivágódott az ajtó.
- Nami! - kiáltott fel Sehun. Mögötte Jongin keresett a tekintetével - és amikor megtalált, elkerekedett a szeme. Csak úgy, mint Sehunnak is.
- Jó, ti mit szeretnétek?
- Azt hittük, hogy...
- Hogy elájultam? Jézus, fiúk, húsz éves vagyok, tudok magamra vigyázni!
Sehun mondani akart valamit, de felemeltem az egyik kezem.
- Mint mondtam, tudok magamra vigyázni. És ha megbocsájtotok, jó lenne, ha végre hagynátok felöltözni. Igen, ez rád is vonatkozik Luhan - Már tudtam előre, hogy meg akar szólalni.
Libasorban hagyták el az öltözőt, én pedig gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat. Mikor kimentem, mind ott vártak rám az ajtó mellett.
- Akkor, hová megyünk enni? - kérdeztem mosolyogva.
- Most én választok! - vágta rá Jongin, és elindult. Sehun is követte, mi pedig Luhannal zártuk a sort. Mivel már senki nem volt ott, nyugodtan összekulcsolhattuk az ujjainkat.
- Nem úgy volt, hogy kettesben leszünk? - kérdezte.
- De, igen, csak...
- Mindegy, tudom, hogy te ilyen vagy - vágott közbe, és kaptam tőle egy puszit. Rögtön elmosolyodtam.
- Mondod ezt úgy, mintha ezer éve ismernél.
Csak megvonta a vállát. Jongin hívott nekünk egy taxit, amibe be is szálltunk... volna.
- Luhan? - A lány hangja lágy volt, és csilingelő. Az enyém sem volt nagyon mély, de az övé... mintha csak a hangjával simogatott volna.
Oda sem kellett néznem, már tudtam, hogy Kumiko az. Hiszen a tökéletes külsőhöz tökéletes belső is illik.
Luhannal egyszerre fordultunk a hang irányába. Az események pedig úgy következtek egymás után, mintha csak lassított felvételben néztem volna őket.
Kumiko szemei felragyogtak, amikor Luhan ránézett, de hamar kiszúrt engem is, a tekintete pedig lentebb kalandozott, és azt is hamar észrevette, hogy fogjuk egymás kezét.
A tekintete elhomályosult, és még nekem is megesett rajta a szívem. Ezt a lányt képes volt Luhan megcsalni? És pont velem?
Undorodni kezdtem magamtól. Hiába vannak hibái ennek a lánynak, úgy néz ki, mint egy angyal, és az ember képtelen rá nézni rossz szemmel.
Sehun takarta el a következő pillanatban, mert közénk lépett. Nagyon közel volt Kumiko-hoz, csak lágyan átölelte, és lehajolt. Megcsókolta.
Nem tudtam, hogyan is kellene éreznem. Most miért történik mindez velem?
A képbe Jongin sétált be, aki lefeszítette Sehunt a lányról.
- Azért ne játszadozzunk mások érzéseivel - szólalt meg. A hangja szerencsére nem volt ideges, mérges, dühös, vagy ilyesmi, hanem csendes.
- Én nem, én csak... - kezdett bele a magyarázkodásba Sehun, de nem tudta befejezni, mert Kumiko a nyakába ugrott, és szorosan hozzábújt.
Soha, komolyan mondom, hogy soha nem imádkoztam. De abban a pillanatban alig bírtam megállni, hogy össze ne tegyem a két kezem, és el ne kezdjek fohászkodni, hogy legyen már ennek vége.
Pedig nem tudtam volna megfogalmazni, miért érzek így. Hiszen nekem utálnom kellene Kumikot, mert Luhan exe (ez valami törvény lehet). De nem tudtam.
Az újabban kialakult helyzetet számomra Luhan zavarta meg. Elfordult, és maga után kezdett húzni.
Némán követtem, bele az éjszakába. Csak sétáltunk, és sétáltunk. Az egyik étterem előtt állt meg, és be is akart menni.
- Most... nincs étvágyam - szólaltam meg.
Mondani akart valamit, de inkább csendben maradt, és tovább sétáltunk. Most, hogy már nyilvánosság előtt voltunk, nem fogta a kezemet, és olyan távolinak éreztem. Lehet, hogy megbánta, hogy engem választott?
Azt hittem, nem lesz olyan messze a dorm, de azért sokáig kellett sétálnunk. Odaérve teljesen hulla voltam, és csak az ágyamat akartam.
Luhan adott még egy puszit a szobám előtt, de aztán ő is elment. Az ágyam előtt gyorsan átvedlettem pizsamába, és bezuhantam. Csak aludni akartam végre.
Rögtön el is aludtam, de valaki felébresztett. Jobban mondva ráült a hasamra. A szemeim kipattantak, és szikrákat szórva meredten a rajtam ülőre. Azt hittem, Gi Bo lesz az, de ismét Luhan volt.
Gi Bo-ra gondolva kicsit elszomorodtam. Nagyon régen beszélgettünk már.
Luhan egy eszméletlen szexi vigyor kíséretében az orrom alá nyomta a kaját.
- Szereztem kínait - suttogta. Először értetlenül pillantottam rá, aztán lehunytam a szemeimet, és mosolyogva hátra hajtottam a fejem.
- Csak te lehetsz ilyen őrült - suttogtam neki.
Leszállt rólam, a hátát a falnak vetette. Felültem én is, és a vállára hajtottam a fejem.
- Mond, hogy "ááá" - szólalt meg ismét. Elfojtottam a kuncogást, és kinyitottam a számat. A pálcikák segítségével felvette a tésztát, és a számhoz kezdte el közelíteni, de még mielőtt bekaphattam volna, az egész a pizsimen landolt.
- Ezt nem így képzeltem el - mondta. Kitört belőlem a röhögés, de gyorsan az ajkamba haraptam. Nem szeretném most felébreszteni a szobatársam.
Elvettem Luhantól a szalvétát, és összeszedtem vele a leejtett tésztákat. Utána kidobtam, felálltam, és átvettem a pólómat.
Mire visszafordultam, Luhan már tátott szájjal figyelt engem.
- Ezt még egyszer - kis kört írt le a mutatóujjával.
Nevetni kezdtem, és az ölébe másztam vissza.
- Azt várhatod - suttogtam, és megcsókoltam. Készségesen viszonozta, át is ölelt. De a nagy hévben elfelejtette, hogy a kezében van még mindig a doboz, aminek a tartalma az ágyamra ömlött ki.
- Következőnek én viszek kaját neked - csóválta meg a fejét.
- Én benne vagyok, ott úgy sem fog ilyen történni, mert ha Kris és Xiumin kiszagolja, hogy kínait hoztál, egy perc alatt betermelik - felelte nevetve.
- Akkor nem kínait viszek. Valami jó szaftosat. Amit az életbe nem fog tudni kimosni. Mondjuk spagetti...
- Ha nem tudnám kimosni, akkor csak annyi lenne, hogy veszek újat.
Szúrósan néztem rá. A derekam után kapott, és a másik irányba fektetett le az ágyra.
Először a vállamra adott egy puszit, aztán egyre fentebb ment. Minden egyes érintésével azt érte el, hogy még hevesebben verjen a szívem.
A szám volt a végső állomás, szenvedélyes csókban egyesültünk. Az idők végezetéig folytattam volna, de magamat ismervén jobb most befejezni, mielőtt még olyat látna a szobatársam, amit nem kellene.
Luhan vállára tettem a kezem, jelezve ezzel, hogy itt a határ. Luhan értette, és be is fejezte. Nagyon örültem ennek, mert ezek szerint hasonló a gondolkodásunk.
A takarómat egyszerűen ledobtam a földre, és elővettem egy másikat, amit nyáron kellene használni.
- Most már szabad aludni? - kérdeztem lehunyt szemekkel.
- De még mindig nem ettél...
- Most azt várod tőlem, hogy az éjszaka közepén elmenjek veled busszal egy kajáldába?
- Nem. Mert én gyalog gondoltam...
Nagyot sóhajtottam, és kikeltem az ágyból. Mivel nem sok kedvem volt ehhez, a rövid nadrágomra vettem rá egy bemelegítőt, és felülre egy pulcsit.
- Oké, mehetünk - szólaltam meg. A hajamat felkötöttem még egy lófarokba.
Bambi ismét megajándékozott egy mosollyal, megfogta a kezem, és elindultunk.
Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy az éjszaka közepén, visítva biciklizek Luhannal, megverem. Ha egy fél évvel ezelőtt, csak megpaskolom a fejét, és elküldőm melegebb éghajlatra. Ha csak egy hónappal ezelőtt, csillogó szemekkel azt mondom, talán lehetséges.
De most, abban a helyzetben, teljesen normálisnak gondoltam.
Az SM-től kölcsönkértünk egy biciklit (jó, elkötöttük, de ez mellékes, úgyis vissza fogjuk vinni), és elindultunk keresni egy éjjel-nappalit. Luhan ült az ülésen, én pedig az ölében. Kisebb, néptelen utcákon keresztül mentünk, ahol már ki voltak kapcsolva a lámpák - ennek köszönhetően egy párszor majdnem elütöttek.
A boltot egész hamar megtaláltunk, vettünk egy-egy szendvicset, és leültünk a földre megenni.
- Ez hihetetlen volt - csóváltam meg a fejem nevetve.
- Most mond azt, hogy mellettem lehet unatkozni. Ugye, hogy nem tudod kimondani?
Csak a vállába ütöttem egyet nevetve.
- Luhan, kérdezhetek valamit?
- Miért érzem azt, hogy most ez el fogja rontani a hangulatot? - Még mindig mosolygott, de a tekintetét az égre emelte.
- Csak... szerinted Sehun miért csókolta meg Kumikot?
- Nem tudom - vonta meg a vállát, de a tekintetében észrevettem egy kis villanást.
- Még mindig tetszik neked, igaz? - kérdeztem félve.
Luhan azonnal rám nézett, bele, a szemembe. Úgy, mintha teljesen átlátna rajtam, és csak az igazi valómat nézné.
- Szerinted ha erre a kérdésre igen lenne a válasz, akkor most a feleségem lennél? - kérdezett vissza.
Elmosolyodtam, és átöleltem.
- Remélem nem kell többet Kumikoval találkoznunk - mondtam, és kifújtam a levegőt.
Luhan kínos csendben ült, tehát tudott valamit, amit én nem.
- Ki vele, mi az? - néztem rá.
- Hát... lehet, hogy párszor még össze fogsz vele futni...
- Miért is?
- Mert az SM szerződtette, mint modellt....

Read More

Hate being te best 16. rész (Luhan)

És elérkezett ez a nap is, a forgatás utolsó pillanatai. Kivételesen reggel minden könnyedén ment - bár fáradt voltam, a kávé sokat segített rajtam, és időben el is tudtam készülni. Luhannal pont egyszerre léptünk ki az ajtón.
- Jó reggelt - köszöntem neki mosolyogva.
- Neked is - felelte. Pontosan olyan mosolyt villantott rám, ami már korán reggel megdobogtatta a szívemet.
Átölelte a derekamat, és egy gyengéd csókot kaptam tőle. Majd összekulcsolta az ujjainkat, és úgy indultunk el. Mielőtt kiszálltunk volna a liftből, természetesen úgy tettünk, mintha csak barátok lennénk. Néha beszabadul egy újságíró az épületbe, nekünk pedig vigyáznunk kell, hogy ne tudódjon ki a magánéletünkről semmi. Mondjuk, csodálkoztam is, hogy SooMan semmit nem mondott ezzel kapcsolatban.
Bár, már nekem az is furcsa volt, hogy alig vagyok egy fél hónapja gyakornok, máris ennyire közvetlen hozzám.
Sok rajongó szidja az SM-et, mert túlhajszolja az idolokat. De abba nem gondolnak bele, hogy csak azért adunk bele mindent, mert nekik szeretnénk kedvezni. Alig vártam, hogy nekem is meglegyenek az első rajongóim, akik majd rólam fognak példát venni, esetleg majd az én nyomdokaimba akarnak majd lépni. Talán majd egyszer, egy szép napon...
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben léptem ki az épületből, és szálltam be az autóba. Ma már nem szabadtéri forgatás lesz, aminek kicsit örültem, mert az időjárás még mindig nem volt toppon.
Az SM egyik külső épületébe mentünk. Bent túlestem a szokásos kiigazításon, aztán átismételtem a szövegemet, ami felesleges volt, hiszen már hátulról is tudtam.
A rendező szólt nekünk, mi pedig a helyünkre álltunk be. Talán azért, mert még reggel van, és mi is, meg a rendező is fáradt volt, elég rosszul sikerültek az első felvételek. A rendezőnk kiüvöltött magából mindent.
- Mégis mit képzeltek magatokról? - kezdett bele, természetesen mindenki behúzta fülét-farkát, és menekült el. Én is szívesen csatlakoztam volna hozzájuk, de ez a leszidás most nekünk járt Luhannal. Közelebb léptem hozzá, hátha képes megmenteni.
- Itt az utolsó nap, és ezt csináljátok? Tudjátok, mit csináltok? A nagy semmit! Képtelenek lennétek egy kicsit is koncentrálni? Két, felnőtt ember, de nem tudnak... - És akkor olyan történt, ami azt hittem, hogy lehetetlen. Sok dologra mondtam azt, hogy ez tuti nem lehetséges, például popcornt tejszínhabbal enni, vagy a Yesung-HyoYeon páros.
A rendezőnknek elment a hangja. Eleinte ő sem vette ezt észre, és tovább beszélt önkívületi állapotban, de mi már nem hallottuk a hangját, csak az eszméletlen gesztikulálását láttuk. Eddig fel sem tűnt, hogy ennyit gesztikulál.
Hirtelen hagyta abba, és a torkához kapott. Luhan mögé bújtam, mert tudtam, hogy most jön még csak a java.
Drága megnémult rendezőnk elővett egy papírt, és veszélyesen gyorsan kezdett el írni rá egy filctollal. Pár pillanat alatt végzett vele, és felmutatta.
"ELŐRÖL!!!"
Bólintottam egy aprót, és azt tettem, amire kért. Még párszor kénytelen volt felmutatni a lapot, de szerencsére még azelőtt végeztünk, hogy beesteledett volna. Meg akartam köszönni mindenkinek a munkáját, de fellépésünk volt a Wolf-fal, így rohanhattunk tovább. Azt hiszem, már kezdem megszokni ezt a tempót.
Luhan adott egy apró puszit a számra, még az autóban.
- Ezt miért kaptam? - kérdeztem pajkosan.
- Kell ok hozzá? - kérdezett vissza egy piszkosul szexi vigyorral. Én is adtam neki egy puszit, de szólt a sofőr, hogy ott vagyunk. Együtt szálltunk ki, de ismét csak úgy tettünk, mintha kedves ismerősök lennénk. Ez így pont jó mind a kettőnknek.
Besétáltunk, ahol nekem gyorsan kellett átöltöznöm. A többi táncossal kezdtem el beszélgetni, amikor odatévedt Sehun.
- Hé, Nami... - kezdett bele. Nem nézett rám, tehát már sejthettem, hogy itt lesz valami bukkanó.
- Igen?
- Izgulok - a tenyereit összedörzsölte, és a plafont kezdte el fixírozni.
- Sehun... nem is ez az első fellépésed. Még a Wolf-fal sem.
- Tudom, de...
- De?
- Gyere - intett. Elindult, én pedig követtem. A színpad mellé vezetett, ahonnan látni lehetett a közönséget. Hatalmas tömeg volt.
- A sok embertől rémültél meg? - kérdeztem gyengéden.
- Dehogy! - úgy nézett rám, mintha hülye lennék.
- Ja, bocs... csak tudod semmit sem mondasz!
- A második sorban nézd a szőke hajú lányt - mutatott előre.
Odanéztem, és elámultam. Igazán csinos lány volt, kitűnt a tömegből.
- Akkor félsz, hogy elrontod miatta? - A hangom ismét gyengéd volt.
- Nami, miket feltételezel te rólam? Persze, hogy nem ettől félek!
- Akkor elmondanád végre, hogy mégis mi miatt izgulsz?
- Miattad - nézett rám.
Összevontam a szemöldököm, és értetlenül néztem rá.
- Jó, most már tényleg semmit sem értek.
- Annak a lánynak a neve Kumiko, szintén japán származású, mint te. Ő volt Luhan előző barátnője...
- Sehun, te most biztos csak etetsz. Ez nem egy szappanopera.
- De nem viccelek! Biztos azért van most itt, hogy visszaszerezze bambit!
- Bambit?
- Valami fedőnév kell neki, és mivel olyan őzike szemei vannak...
- Miért érzem mindig azt, mikor veled beszélek, hogy tíz évet fiatalodtam, és újra általános iskolás vagyok?
- Ezt most meg sem hallottam, én csak segíteni szeretnék. Luhan szeret téged, és olyan jól... - Nem engedtem, hogy végig mondja, felemeltem a jobb kezemet.
- Sehun, ki is mondtad a lényeget. Ha Luhan szeret engem, mármint nem csak felületesen, akkor én bízok benne, hogy nem fog dobni egy ex miatt.
- Márpedig én biztosíthatlak felőle, hogy szeretlek - szólalt meg Luhan, és hátulról átölelt.
- Megérkezett az emlegetett szamár... - néztem felfelé, de aztán elmosolyodtam, és kibontakoztam az öleléséből.
- Most miért? A színfalak mögött mindenki tudhatja - mondta Luhan duzzogva, arra utalva, hogy nem engedem neki, hogy átöleljen.
- Igen, az egy dolog. De ha mi láthatjuk a rajongókat, ők is láthatnak minket.
- Jó, ebben van valami. De ki is az az ex? - kérdezte, és a tömeget kezdte el nézni. Nem kellett megmutatni, rögtön ki is szúrta - lehetett látni a szemén. Valami érdekes villant fel a tekintetében, nem tudtam megmondani, mi lehetett az.
- Ó, ne... - mondta nyúzottan.
- Mi az? - kérdeztem. Attól, hogy bízok benne, még tudni akartam minden apró kis részletet.
- Mindenki a helyére, tíz másodperc és kezdünk! - kiáltotta valaki.
Luhan egy apró puszit nyomott az arcomra.
- Majd elmondom - suttogta, és rohant.
Sehunnal mi is beálltunk a helyünkre.
A fellépés egész érdekesre sikeredett, mert volt valami a levegőben. Sehun volt a legfeszültebb, amit nem értettem. A mozdulatai nem kuszák voltak, ahogy a próbákon, ha feszült volt, hanem teljesen pontosak. Mintha milliméterekre kicentizte volna fejben. Én próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel - de akkor is ott motoszkált a fejemben, hogy biztos ezt a lányt láttam még korábban Luhannal.
Mivel arra készülök, hogy egy szép napon én is debütálok, ezért az önbizalmammal nincs baj, de ha arra gondolok, hogy ez a lány úgy nézett ki, mint egy barbie... komolyan. Hatalmas szempillák, enyhe smink, és a ruhái is gyönyörűek voltak. Az alakja tökéletes homokóra, egyetlen lány sem kívánhatna annál jobbat. Pedig az ázsiaiaknál nagyon ritka, ha valakinek megvan az első 90-ese. De neki még az is megvan.
A fejemben Luhan mellé képzeltem, és tökéletes párost alkottak.
A fejemből száműztem ezeket a gondolatokat, és csak a koreográfiára koncentráltam. Az arcomra is ügyeltem, végig komor maradtam, ami a számhoz illett.
A dal nagyon lassan akart a végéhez érni, de amikor az megtörtént, boldogan hajoltam meg. Sikeresen eldöntöttem, hogy nem foglalkozok én ezzel.
- Ahjumma, minden rendben? - Oda sem kellett néznem, már tudtam, hogy Kai az.
- Persze - bólintottam, és egy ezer wattos mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Kumiko miatt aggódsz? - kérdezgetett tovább.
- Szóval te is kiszúrtad...
- Az lett volna furcsa, ha nem veszem észre. Be kell ismerni, hogy nem mindennapi látvány...
- Kérlek, folytasd még!
- Ahjummaaaaaaaa, ne csináld ezt. Most akartam mondani, hogy de a külső nem minden.
Nem mondtam semmit, csak értetlenül néztem rá.
- Szóval, mint látod, nagyon sokat ad a külsőre, és ha vele vagy, akkor azt is észreveszed, hogy túl sokat is. Bár nem mondja, de percenként nézi magát, hogy minden rendben van-e vele, ami kicsit idegesítő. Egyébként kedves lány lenne...
- És te honnan ismered ennyire?
- Az unokatestvérem - jelentette ki mosolyogva.
Whoa. Szuper. Ennél jobbat elképzelni sem tudtam volna. Luhan miattam dobta Jongin unokatestvérét.
- De ne érezd magad emiatt rosszul! Nekem ez nem jelent semmit! - mondta hirtelen.
- Akkor jó - feleltem mosolyogva.
Az öltözőknél különváltunk, én pedig nagyon lassan kezdtem el készülődni. Ezer éve éreztem utoljára így, hogy van időm.

Read More

Hate being the best 15. rész (Luhan)

- Menjünk be, mert nem tudom, mi lesz, ha elmegy a hangod - szakítottam meg a csókunkat. Elmosolyodott, és behúzott maga után.
- Ez meg mit akar jelenteni? - hallottam meg Kyuhyun hangját.
- Pont azt, amire gondolsz - válaszolta Jonghyun.
Odafurakodtam, hogy lássam, mi ez az egész felfordulás. Jonghyun Gi Bo kezét fogta, és egymás mellett álltak szorosan, előttük pedig Kyu.
- Akkor ti is együtt vagytok? - vonta fel a szemöldökét a maknae. Miért érzem az újabb esküvő illatát?
- Igen - jelentette ki Jonghyun. Ösztönösen elmosolyodtam, mert a barátnőm ennyire jó barátot talált magának.
- Akkor itt és most összeadlak titeket!
- Mintha az előbb mondtam volna, hogy NINCS több házasság. Esküszöm, nincs még egy ilyen vállalat, ahol ennyi esküvő lenne - csóválta a fejét SooMan. Pedig ahogy láttam, Kyuhyun-t már semmivel sem lehetne leállítani.
- Mindenki a helyére, valaki kísérje az oltárhoz a menyasszonyt!
- De hé, meg sem kértem a kezét! - szólt közbe Jjongie.
- Akkor hajrá, gyorsan - csapta össze a tenyereit Kyu. Megáll az eszem, ez hihetetlen.
Jonghyun pedig letérdelt Gi Bo előtt, és felnézett rá.
- Kim Gi Bo, nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és ha ez nem is törvényes házasság, kérlek, hozzám jönnél?
- Mi az, hogy nem törvényes?! Csak más törvények szerint érvényes...
- Amik nem is léteznek - szólt közbe SooMan, mire mindenki nevetni kezdett.
- Igen! - mondta a barátnőm figyelmen kívül hagyva SooMan és Kyu kis vitáját, és Jonghyun nyakába borult. Luhan vállára hajtottam a fejemet, és elmosolyodtam. Igazán aranyos pár voltak.
- Nami, odakísérsz az oltárhoz? - jött oda hozzám Gi Bo. Az ajkamba haraptam, és visszafojtva a könnyeimet bólintottam. Ennél szebbet még sosem kértek tőlem.
Odasétáltunk a templom kapujához, és amikor újra elkezdtek énekelni, mi elindultunk. Gi Bo végig mosolygott, és nevetett, aminek nagyon örültem. Ő volt az én igazi barátnőm, és talán jobban is örültem az ő sikereinek, mint a sajátomnak.
Jó pót-apa módjára szigorúan néztem Jonghyunra, mikor átadtam neki a barátnőmet, aki csak mosolygott ezen. De amikor észrevette, hogy komolyan gondolom, ő is fegyelmezte az arcvonásait, és nagyot bólintott.
Ha megtudom, hogy csak egy picit is megbántotta Gi Bo-t... na, ne rontsuk el ezt a szép pillanatot. Visszasétáltam Luhanhoz, és leültem mellé.
Kyuhyun végigmondta a kis szövegét - ami talán nem is volt olyan kicsi.
A második esküvőt is ugyanúgy ünnepeltük meg, csak már bent maradtunk. Megettük az étel maradékát, aztán SooMan mondta, hogy ideje lenne hazatérni. Fáradtan bólintottam, aztán elindultunk kifelé. De amit kint láttunk... az a nagy semmi.
- Mégis hol van az autó? Mondtam, hogy maradjon itt! - dühöngött Kyuhyun.
- Hívd fel őket - javasoltam szelíden. Megfogadta a tanácsomat, és rögtön előkapta a telefonját.
- Jó estét, itt Kyuhyun... igen, a Super Junior maknae-ja, ügyeletes szexistene, az évszázad legviccesebb embere... mondja, maga nem is ismer? ... Jó, ez engem nem érdekel. Rendeltem egy kocsit, de elment, minden szó nélkül. Ezt meg mire véljem? ... Mi az, hogy halkabban? Tán fáj a füle? Sikálja ki ... Valami baj van a modorommal? ... Nem, magával van gond! ... Halló? Halló! Letette - az utolsó mondatot nekünk szánta. Végig csak nevettem rajta.
Tehát az egyetlen járművünk SooMan autója volt, de akárhogyan nézem, egy nyolc személyes autóban lehetetlen elférnünk.
Öt perc alatt rendeződött a felállás. Akiknek holnap fellépésük lesz, az autóba ültek, bár így is voltak tízen. Mi pedig, akik kint maradtunk, kénytelenek voltunk sétálni. A tömegközlekedést sajnos már nem vehettük igénybe, mert már éjfél is jóval elmúlt, taxit pedig senki nem akart rendelni.
A dormig vezető út alapból beletelt volna vagy két órába, de több nyűgös, fáradt idolról van szó, így fél négyre értünk haza.
Kész megváltás volt, amikor a liftben álltam, majd leragadtak a szemeim. Luhan velem együtt szerencsétlenkedett, és egymásnak nyafogtuk. Így kezdődött az első házas napunk.
Fáradtan csoszogtam az ajtónk felé, de Luhan hirtelen állított meg.
- Nem is kívánsz jó éjszakát? Milyen feleség vagy te? - kérdezte. Persze ez nem szemrehányás volt, sőt, még ő is mosolygott rajta.
- Kellemes, szép álmokban teli hajnali alig két óra alvást kívánok neked, jóságos férjem - mondtam végig. Fogalmam sem volt, hogy van-e ennek értelme, de jó lenne, ha végre mehetnék aludni.
Luhan a derekamnál fogva húzott magához, és adott egy puszit a számra. Természetesen nem értem be ennyivel, rögtön csókká mélyítettem.
- Jó éjt - suttogta, megszakítva ezzel a csókot, majd bement a szobájába. Elmosolyodtam, aztán végre én is elmentem lefeküdni.


______________

Tudom, tudom, nagyon rövid lett, és nagyon sokat kellett rá várni, sajnálom >< de egyenlőre érjétek be ennyivel, hamar próbálok hozni folytatást :3

Read More

Hate being the best 14. rész (Luhan)

Arra keltem, hogy csörög a telefonom. Fáradtan nyúltam az éjjeliszekrényre érte, és emeltem a fülemhez.
- Igen, tessék? - szóltam bele álmosan.
- Két perc múlva az aulában - felelte a rendező, aztán le is rakta.
Azonnal kijózanodtam, és kiugrottam az ágyból. Ezzel annyit értem el, hogy megszédültem, és leestem a padlóra.
- Úristen, minden rendben? - szaladt oda hozzám a szobatársam.
- Persze - válaszoltam, és négykézláb másztam el a szekrényemig.
- Biztos? - kérdezett vissza, közben pedig kicsit furcsán nézett rám.
- Két percem van elkészülni - adtam neki választ, és minden világos lett előtte.
Magamra aggattam az első ruhát, ami a kezembe akadt, összegumiztam a hajamat, és már rohantam is. Semmire nem volt időm, se fogmosásra, se egy gyors kávéra.
Lerohantam az előtérbe, ahol gyorsan a parkoló felé tereltek. Pár percek belül már az egyik lezárt utca előtt állt meg az autó, és én kiugrottam.
Az idő még mindig nem volt toppon, eléggé be volt borulva, és a szél is fújt, de legalább az eső nem esett. Engem rögtön elkaptak a sminkesek, fodrászok, és stylistok, és nagyon gyorsan készültem el.
- Rendben. Akkor a statiszták dolga, hogy sétáljanak az utcán, mintha semmiről nem tudnának. Luhan a fal mellett fog állni, Nami pedig elsétál előtte. Luhan a szövegedet énekeld, ami ki van jelölve. Egyenlőre ennyi, hajrá! - mondta a rendező, és mindenki a helyére ment. Nagyon sok rajongó állt a kordonok mentén, akik arra vártak, hogy megpillantsák Luhant.
Én is közéjük tartoztam, azzal a kivétellel, hogy én a kordonon belül voltam. De sehol sem láttam az én énekesemet.
- Nami, arra! - utasított az egyik sztaffos. Még utoljára körbenéztem, de mivel nem találtam, arra mentem, amerre mutatott a lány.
- Csapó! - kiáltott fel a rendező, én pedig semmitmondó arccal kezdtem el sétálni. A statisztáktól szinte semmit nem láttam, néha nekem kellett kikerülni őket.
De amikor elhaladtam mellette, és meghallottam a hangját... felért minden pénzzel a világon. Nem nézhettem rá, amiért kicsit szomorú voltam, de nem eshettem ki a szerepemből. Csak sétáltam tovább, néha a földet nézve, néha az égre emeltem a tekintetem.
- Rendben, ez jól sikerült, mehetünk a következő jelenetre - mondta a rendező, amikor végigértem a kijelölt távon. Luhan felé fordultam, aki szikrázó mosollyal köszöntött. Az én szám is rögtön mosolyra görbült, és a szívem nagyot dobbant.
- A következő jelenet nagyjából ugyanez, csak Nami középen áll, Luhan pedig elmegy mellette. Nami a megbeszélt részt rappeld - mondta a rendező.
Megbeszélt rész? Melyik megbeszélt rész?
- A hosszú rap, igaz? - kérdeztem félénken a sztaffos lánytól. Mosolyogva bólintott.
Újra beálltam a helyemre, és amint elindult a zene, a kamerába nézve mondtam a szöveget, amit én írtam. Nagyon jó érzés volt.
Ezzel a résszel már voltak problémák, mert több statiszta is rossz helyre mászkált, kitakarva ezzel engem, vagy Luhan-t, amiért a rendező nagyon ideges lett. Kb. a tizedik próbálkozásra sikerült.
A dal középső részét, amikor Luhan énekelt két sort, aztán én kettőt, és így tovább, azt egy kis utcában vettük fel, de az sem ment simán.
Az utolsó utcai rész, ami majd a végére kell, volt a legnehezebb. Nekem sietősen kell sétálnom, Luhan megállít, és kételkedve kell ránéznem, majd ő átölel, és minden megoldódik.
A probléma ott kezdődött, hogy nem tudtam kételkedve ránézni. Túlságosan is a boldogság hatása alatt álltam, amikor ránéztem.
És ettől féltem az elején is. Hogy a kapcsolatunk hatással lesz a munkánkra, erre tessék - hátráltat, és emiatt nem tudunk időben végezni. Már naplemente volt, amikor még mindig azt a részt vettük.
Mivel már haza akartam menni, rávettem magam, hogy egy utolsó, mindent-beleadok próbálkozást produkáljak. Amikor Luhan megfogta a csuklómat, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a bizsergést, amit keltett, és felé fordultam.
Az arcom nem tudom mit tükrözhetett, de meglepődést láttam a szemeiben. A szemöldökeimet felvontam, és hatalmas szemekkel meredtem rá. A számat enyhén szétnyitottam, és csak néztem. Ő törte meg a pillanatot, és ölelt át. Tudtam, hogy a kamera most bal oldalról vesz, ezért arrafelé fordítottam a fejemet. Eleinte meglepődve bámultam a földre, aztán enyhén elmosolyodtam.
- És ezt miért nem tudtátok elsőre megcsinálni? - kiáltott fel a rendező. Tehát mára végeztünk. Elköszönt mindenki mindenkitől, én megköszöntem mindenki munkáját, és elmentem visszaöltözni. Alig vártam, hogy visszaérjünk a dormba, és kettesben lehessek Luhannal.
Azonban ennek a tervemnek lőttek. A telefonom csörögni kezdett, én pedig megszokásból azonnal felvettem.
- Itt Nami - szóltam bele.
- Azonnal ide kell jönnöd! - jelentette ki Yuri. Honnan van meg neki a számom?
- Hol is van pontosan az az ide? És minden rendben?
- Nem, nincs minden rendben. Sőt, minden a feje tetején áll, és hatalmas szükségem van rád. Az Olympic Daero-n a Jamsugyo híddal szemben van egy klub. Ülj gyorsan taxiba, és amilyen gyorsan csak lehet, gyere - hadarta el sietve, és lerakta a telefont.
Semmit sem értettem, de megtettem, amire kért. Sikeresen fogtam taxit, de még mielőtt indulhatott volna, még valaki bevágódott a mellettem lévő ülésre. Érdeklődve fordultam arra, és Luhant ismertem fel.
- Hová megyünk? - kérdezte vigyorogva.
- Az Olympic Daero-n álljon meg kérem, a Jamsugyo híddal szemben - mondtam a taxisnak, választ adva ezzel Luhannak is.
- Miért megyünk oda? - kérdezte, amikor már elindultunk.
- Nem tudom - ráztam meg a fejemet. - Yuri most hívott fel, hogy siessek oda.
- Értem - bólintott.
Csendben utaztunk, én pedig kinéztem az ablakon. Most nem tehettünk semmit, pedig legszívesebben odabújtam volna hozzá.
A keze rátalált az enyémre, és észrevétlenül kulcsolta össze az ujjainkat. Lenéztem, és egy apró mosolyt megengedtem magamnak. Lopva Luhanra pillantottam, aki úgy bámult ki az ablakon, mintha semmi sem történt volna.
Hamar értünk oda, gyorsan kifizettem a taxit, és ki is szálltunk. Yuri szúrt ki engem, és odarohant hozzám.
- Nami, annyira örülök, hogy itt vagy! Csak rád tudtam gondolni.
- Mi történt?
- Miért van itt Luhan? Na mindegy. Az egyik énekesnek elment a hangja, ezért nem tud énekelni.
- De...
- Nem, hatalmas szükségünk van rád. Nyugi, ez a fiúk fellépése, neked csak a háttérben kell énekelned, így a szöveget olvashatod is a lapról.
- Rendben - mondtam kissé megszeppenten. Yuri elindult, és egy menő klubba vitt be hátulról. Már elöl is nagyon sokan voltak, így fogalmam sem volt, hányan lehetnek még bent. Az biztos, hogy nem kevesen.
Amint beértünk, Yuri egy kis szobába vezetett be. Ott a kezembe nyomott egy papírt, és én rögtön olvasni kezdtem. Luhan végig ott volt mellettem, de amint kiszúrták ezt a Super Junior-os fiúk, rögtön letámadták. De kiderült, hogy nem nekik fogok segíteni, hanem az SNSD-nek. De nem értettem, Yuri miért nem Gi Bo-t hívta, neki sokkal jobb hangja van.
A kérdésre hamar választ kaptam - mivel már ő is ott volt.
- Nami, tudtam, hogy rád lehet számítani - jött oda hozzám mosolyogva.
- Te adtad meg Yurinak a telefonszámom, igaz? - kérdeztem.
- Aha - bólintott nagyot.
Segített a szöveg átnézésében, és párszor el is énekeltük. Az nekem beéneklésnek tökéletes is volt. Nagyjából fél órát kaptam, utána már irányítottak is a színpad mellé, a mikrofonokhoz. Négyen voltunk ott, DongMin, Yuri, Gi Bo és én.
Szerencsére nem sokszor kellett énekelnem, és de együtt mégis nagyon jó hangzásunk volt. Furcsa érzés volt, hogy én csak a háttérből énekelhettem, már én is ott akartam lenni a színpadon. De arra még egy kicsit várni kell.
Két dalt kellett elénekelnünk, aztán mehettünk is le, és jött a Super Junior. Hatalmas tömeg köszöntötte őket, és nagyon sokan kezdték el sikítani a biasaik nevét.
Megvártuk őket, aztán valaki felvetette, hogy elmehetnénk együtt vacsorázni. Szóval átmentünk egy csendesebb étterembe. A pincérnek össze kellett tolnia két asztalt, hogy mindannyian el tudjunk férni egy helyen. Először rendeltünk, ami miatt egy kis káosz alakult ki. Eunhyuk visszavonta a rendelését, és mást választott helyette, de a sok rendelés közepette szegény pincér alig tudta megtalálni. Közben Dongmin, KyuHyun és Yesung is eljátszotta ugyanezt.
- Pedig azt hittem, hogy kettesben lehetünk - suttogta a fülembe Luhan, míg ment a vita.
- Én is - bólintottam.
- Majd bepótoljuk - mondta vigyorogva.
- Benne vagyok.
- Ha lement ez a hatalmas hajtás, elmehetnénk valahová randizni.
- Mégis hová? Téged mindenhol felismernek alapból, és ha kiadjuk a közös MV-nket, és még együtt is fogunk fellépni, engem is kezdenek majd megismerni. Rögtön rá fog jönni mindenki...
- Ki mondta, hogy a városban kell maradnunk?
- Mire gondolsz?
- Lemehetnénk Pusan-ba, van ott egy kis nyaralója az SM-nek. Mivel most mindenki a comeback-el dolgozik, senki nem lenne ott.
- De nekünk is azzal kellene dolgoznunk..
- Még két hét, és a Wolf good bye stage-re kerül, aztán a mi fellépéseink sem lesznek annyira sűrűek. Ha egy napot kiveszünk, senkinek nem lesz baja belőle.
- Te... egy zseni vagy.
- Tudom - mondta vigyorogva.
Alig tudtam megállni, hogy oda ne hajoljak hozzá, és adjak egy puszit neki. De sikeresen elnyomtam magamban a vágyat.
- Miről sugdolóztok olyan nagyon? - hajolt oda hozzánk Kyuhyun, és úgy beszélt, mintha nyomozó lenne.
- Az atomtitok! - mondtam neki.
- Atom-titok? - ejtette ki külön-külön. - Tehát nukleáris kísérletre készültök? Ahelyett, hogy keményen dolgoztok?
- Kikérem magamnak! Ma is egész nap forgattunk!
- De nem eléggé, ha ilyen veszélyes kísérleteken töritek a fejeteket. Fáradtnak kellene lennetek.
- Nem lehet mindenki olyan nagypapa, mint te - szólt közbe Luhan.
- Ki beszél?
- Az, aki nem 35 éves... az már hetvennek a fele!
- Gratulálok, számolni még tudsz.
- Mert van bennem erő táncolni, énekelni, és a rajongók előtt aranyosnak lenni.
- Mert a színpad mögött ezekből egyikre sincs erőd - szóltam be neki mosolyogva. Rám villantotta a tekintetét, ami azt sugallta, hogy "Most kinek is az oldalán állsz?" Játékosan megvontam a vállamat.
- Na de Luhan, térjünk rá a komoly témákra. Ha ilyen fiatal vagy, biztos minden lány bomlik utánad. Vagy van most valakid?
Luhan habozott a válasszal, én pedig vártam, hogy mit fog mondani.
- Csak hülyülök - mondta Kyu nevetve. - A vak is látja, hogy együtt vagytok - folytatta. Egy emberként kerekedett el a szemünk, és néztünk a Super Junior őrült maknae-jára.
- Ebbe beletrafáltam, mi?
Szóval csak kamuzott? Én pedig rögtön bevettem...
- Áldásom rátok! Ha bármikor szükségetek lenne egy papra, állok rendelkezésetekre.
- Nem is vagy pap - mondtam kétkedve.
- Elképzelni sem tudod, hány embert adtam már össze - felelte halálosan komolyan. Egy pillanatra tényleg elhittem.
- Na persze.
- Nem viccelek! DongHae, mond meg Nami-nak, hogy sok mindenkit adtam már össze! - nézett a csapat társára.
- Ez így van. És bámulatos esküvőket tud szervezni, olyan, mintha tényleg igazi lenne, nem csak szemfényvesztés.
- Hé! Volt gyűrű, pap, vőlegény, és egy alkalom kivételével a menyasszony is mindig ott volt!
- Azért nem volt ott az a menyasszony, mert épp temetésre kellett mennie - szólt közbe duzzogva HyoYeon. Mik ki nem derülnek itt...
- Mégis ki hagyja ki a saját esküvőjét a kutyája temetése miatt? - kérdezte kissé ingerülten Yesung.
- Gyakornokok voltunk, és mind a ketten tudtuk, hogy nem komoly - vonta meg a vállát HyoYeon.
Ez most valami vicc?
- Tudom, hogy most mire gondolsz - szólalt meg mellőlem LeeTeuk. - Az SM-nél mi egy nagy család vagyunk, de gondolom ezt már észrevetted. Vannak itt rövidebb, vagy hosszabb kapcsolatok, összerezdülések, viták, konfliktusok, esküvők, menyegzők, és minden, amit egyáltalán el tudsz képzelni. Mivel nem akarjuk felkelteni a figyelmet, sosem barátkozunk külsősökkel, vagy csak nagyon ritkán - magyarázta. Bólintottam, jelezve ezzel, hogy értem, miről beszél.
Kicsit furcsa volt ez nekem.
Yesung és HyoYeon vitáját az szakította félbe, hogy DongHae megszólalt.
- Amúgy meg a Kyuhyun-féle esküvőket SooMan betiltotta.
- De ha titokban csináljuk, még élvezetesebb! - csillant fel az említett szeme.
Csak nevetni tudtam.
- Úgy megjött most hozzá a kedvem... nem akartok most rögtön megesküdni? A válást is én bonyolítanám le - nézett ránk kérlelve.
- Mi? Dehogy! - vágtam rá reflexből.
- Tudom én, hogy ez a titkos vágyatok - kacsintott ránk.
Még ki sem hozták az ételt, amikor felpattant, és kiment telefonálni. Pár perc múlva egy akkora limuzin gurult elénk, amekkorát még sosem láttam.
- Emberek, mindenki a hintóba! - kiáltotta el magát. LeeTeuk csak mosolygott, és lerakott egy köteg pénzt az asztalra.
Nem akartam elhinni, ami most történik körülöttem. Én nem így akarok összeházasodni Luhannal!
- Várjatok, ha Sehun nem lesz ott az esküvőmön, meg fog ölni - jelentette ki hirtelen Luhan. Ne már, hogy ő is komolyan veszi ezt!
- Akkor először az SM-hez megyünk, és felvesszük a szükséges embereket - parancsolta Kyuhyun. Nagyon belelovalta magát ebbe az egészbe.
A limuzinban Kyu ült előre, és hallottam, hogy folyamatosan telefonál.
- Ugye én leszek a tanúd? - furakodott mellém Gi Bo.
- De én nem is akarok házas lenni!
- Ez csak játék - mondta vigyorogva Luhan, és egy puszit adott az arcomra. Rögtön ellágyult a szívem, és bólintottam egyet.
- De... senki nem gondolhatja azt, hogy én ebben a ruhában fogok összeházasodni Luhannal - mutattam végig magamon. Akkor nem tűnt jó ötletnek, hogy reggel azt a ruhát veszem fel, ami a kezembe akad.
De mégis ki tudta volna reggel, hogy még aznap este meg fogok esküdni?
Amíg Luhan felrohant a fiúkért, mi Gi Bo-val a szobánkba mentünk, és kiválasztottuk nekem a megfelelő ruhát.
Nagyon gyorsan végeztünk, bevágtunk mindent egy táskába, és rohantunk le. A limuzin kihajtott a város szélére, és egy kis templom mellett álltunk meg.
- Ahh, régi szép emlékek - sóhajtott fel HyoYeon.
- Nem én kértem, hogy ne gyere el - húzta fel az orrát Yesung.
- Még mindig nem léptél túl rajta? - kérdezte HyoYeon kicsit mérgesen.
- Nem minden nap hagyják ott az oltár előtt a vőlegényt.
- Nem vagy te Ted Mosby, hogy sajnáltasd magad.
- Nocsak, itt valaki nagyon sorozatfüggő.
- Csak szeretek nevetni.
- Mint egy öreg házaspár - csóválta a fejét Tifanny. Kiszálltunk a limuzinból, és bementünk a templomba. Kicsit rémisztő volt így este, mindenféle megvilágítás nélkül.
- Szabad ezt egyáltalán? - kérdeztem suttogva.
- Senki nem tudja meg - vonta meg a vállát Kyu. - Valakinek van gyufája, vagy gyújtója? - kérdezte hangosabban. A templomban sokáig visszhangzott a hangja.
- Nekem - adtam oda a sajátomat.
Amint elvette tőlem, Gi Bo terelni kezdett a WC felé. Ott tudtam átöltözni. Többen is utánunk jöttek, és segítettek a sminkem és a hajam megcsinálásában. Nem esküvői ruha volt rajtam, hanem csak egy nyári, rövid, fehér ruha, de abban a pillanatban nem érdekelt.
Nem volt időm felfogni, hogy mit csinálok, a sok teendő között.
- Várjunk... ki fog az oltárhoz kísérni? - kérdeztem ijedten.
- Majd én  - szólalt meg Kai.
Hát ez érdekes lesz... - gondoltam magamban, de azért bólintottam.
Jongin átkarolta a karomat, és elindultunk. Hallottam, hogy az összes jelenlévő a nászindulót dúdolja, ami nagyon jó volt.
Amint beléptünk a terembe, szinte elolvadtam. Az összes gyertya égett, ez hangulat világítást adott. A sok énekes hangja töltötte meg a termet, ami tökéletes volt. Kris az egészet vette a telefonjával, és végig mosolygott, ahogy mindenki.
Kislányként az esküvőmet hatalmas tömeggel képzeltem el, egy verőfényes, tavaszi napon, hatalmas uszállyal, és hatalmas öröm közepette.
Most mégis mind megvolt, de mégse. A hatalmas tömeg az egész SNSD-t, Super Juniort, EXO-t, SHINee-t jelentette, és persze a barátnőimet, Gi Bo-t, Yuri-t és DongMin-t. Ami a verőfényes tavaszi napot illeti... a tavaszi nap megvolt belőle. Bár uszályom nem volt, mégis inkább az öröm számított.
Ráfordultunk a Luhan-hoz vezető egyenesre, én pedig csak őt tudtam nézni. Még csak tegnap jöttünk össze, de ma már esküvőt tartunk. Hihetetlen.
A szemébe néztem, és melegen mosolyodtam el. Jongin az egyenes végén átadott Luhannal, akik mosolyogva néztek egymásra. Jó látni, hogy nincs semmi konfliktus közöttük.
Kyuhyun elé álltunk, aki halál-komor arccal nézett ránk.
- Kedves násznép, azért gyűltünk ma itt össze, hogy e gyönyörű pár egybe keljen, és örökkön örökké egymáséi legyenek. Az örömapa, és az örömanya áldása majd a jövőben adattatik meg nektek, egyenlőre érjétek be a csodálatos, bámulatos, fergeteges, lenyűgöző, helyes...
- Tovább! - kiabált be DongHae.
- Szóval - nézett rá szúrósan a maknae - érjétek be az én áldásommal, de ez elég lesz nektek. A házasságotok Isten által lesz elfogadva, és a Mennyekben is engedélyezik. SooMan és a rajongók átkaitól óvjon titeket az ég, és legyetek boldogok, táncoljatok vígan, énekeljetek teljes szívetekből, és legyetek teljes művészek. Együtt tudtok kitenni egy egészet, együtt vagytok képesek valami igazán emlékezetes alkotására. A szerelmetek beteljesülése érdekében, csókoljátok meg egymást! Ja, nem, várjatok még egy kicsit. Lu Han, akarod e a Kyuhyun törvénye szerinti törvényes feleségedül Shin Namiko-t?
- Igen - mondta mosolyogva, miközben a szemembe nézett. A szívem hatalmasat dobbant.
- Shin Namiko, akarod-e az előbb említett törvények szerinti törvényes férjedül Lu Hant?
- Hogy a fenébe ne! - vágtam rá vigyorogva, és a nyakába ugrottam. Azonnal megcsókolt, én pedig csak szárnyaltam a boldogságtól.
- Szabad a csók - suttogta Kyuhyun, aztán eloldalazott. Az egész terem hatalmas tapsviharban tört ki.
Elváltam Luhan ajkaitól, és csillogó tekintettel néztem rá.
- Mostantól a férjem vagy - suttogtam.
- Te pedig a feleségem.
- Nincs megcsalás! - szögeztem le rögtön, mire csak nevetni kezdett, és adott egy puszit a számra.
A hátsó parkba mentünk ki, hogy hangulatosabb legyen az egész. Olyan volt, mintha igazi lenne, igaza volt DongHae-nak - el sem lehet hinni, hogy az egész csak szemfényvesztés. Egy nagyobb autó érkezett meg, és kajákat pakoltak ki. Tehát ezért telefonált olyan sokat Kyuhyun. Tényleg mesteriek a szervező képességei.
Elkezdtünk enni, és nagyon sokat nevettünk. Aztán egy újabb autó érkezett, de ez már kisebb volt.
- Én nem hívtam mást... - mondta Kyuhyun. Hirtelen nagyon nagy csönd lett, és mindenki az autót bámulta.
Amiből pár pillanaton belül SooMan pattant ki.
- Pedig én kértem az eget - fordult el a maknae.
Ajajj, itt nagy bajok lesznek...
- Hihetetlenek vagytok! Mint a gyerekek! Esküvőt szerveztek az Isten háta mögött! - kezdett bele. - Pedig megmondtam, hogy nincs több Kyuhyun-féle esküvő! Mi történik, ha valaki rájön? Pont egy templomban kellett tartanotok? És még csak meg sem hívtok engem...
Az utolsó mondat még jobban meglepett mindenkit.
- Kik a szerencsések? - kérdezte vigyorogva. Hihetetlen az egész. Elképesztő. Nem, erre nem találok megfelelő szót. Nekem vannak a világon a legjobb munkatársaim, és főnököm.
- Luhan és Nami - mondta Kyuhyun vigyorogva. SooMan olyan pillantással hallgattatta el, amit mindannyian értettünk - "Veled még beszélnem kell!"
Odajött hozzánk, és lenézett az összekulcsolt kezünkre.
- Hát akkor, azt hiszem most azt kellene mondanom, hogy hihetetlen, hogy ezt csináljátok - mondta. - De gratulálni szeretnék - mondta.
- Köszönjük! - mondtuk egyszerre. Összenéztünk, és mosolyogni kezdtünk.
A party tovább fojt - egészen addig, míg el nem eredt az eső. Nem is éreztem, hogy csöpög, csak hirtelen kezdett el zuhogni. Többen visszafutottak a templomba, de Luhan magához húzott, és egy szenvedélyes csókot adott nekem.


_____________________________

Először is: tudom, ez lett az eddigi legőrültebb fici rész. De egyszerűen csak így tudom őket elképzelni - hogy a mának élnek, és még mindent meg akarnak tenni akkor, amikor van rá egy pillanatnyi idejük is.
Másodszor: Nagyon sok lelkes olvasóm akadt ennek a ficinek a révén, szóval azt hiszem, tartozok nektek egy kis magyarázattal, hogy miért is volt ekkora kimaradás.
Nagyon összejöttek most nekem a dolgok. Most vagyok másodikos gimiben, és idén le akarjuk váltatni a matek tanárt, mert nem jól tanít, és ebben nekem hatalmas részem van. Rettenetesen sok vita akadt most emiatt az osztályban, és én vagyok a középpontban (azt meg se említve, hogy az osztályfőnökömmel is összetűzésbe kerültem). Itt az ideje, hogy faktot válasszak magamnak, és mivel angol-törit akartam, ez nem fog összejönni, mert pont egy időben vannak, ezért nem tudom, hogy melyiket is válasszam, emiatt is adódott egy kis konfliktus. És a baráti társaságomban is összevesztem két lánnyal, és ebből egy még nagyobb konfliktus alakult ki, mert egy kívülálló mindenkit átbaszott szépen szólva, így megy a vita...
Legjobb barátnőmmel sincs minden rendben közöttünk, azt is meg kell oldanom valahogy. Emellett Debrecenből Győrbe fogunk költözni nyáron, és a suliváltás miatt is nagyon sok minden nehezedik rám, többek között a tankönyvrendelés problémája, de azt ki ne felejtsem, hogy azt sem tudom, melyik suliba fogok menni.
Tehát mint látjátok, a ficiírásra elég kevés időm maradt, mert tanulni is kellene, hogy ne rontsam le az átlagomat. De, mint tudjátok (vagyis remélem, hogy tudjátok) hogy imádom ezt a ficit, és minden szabadidőmet azzal töltöm, hogy tudjam írni.

Read More

Hate being te best 13. rész (Luhan)

Az ébresztőm keltett fel, és ennek kivételesen örültem. Végre, aludhattam huzamosabb ideig (kemény négy órát, de nekem az soknak számított).
Elkészültem, és épp a kávémat ittam a kis konyhában, amikor kopogtak az ajtón. Felálltam, és kinyitottam. Legnagyobb meglepetésemre Luhannal találtam szembe magamat.
- Szia - köszöntem kissé megszeppenten.
- Szia.
- Gyere be - álltam félre az ajtóból, így be tudott jönni. A konyhában foglalt helyet, én pedig leültem az eddigi helyemre. - Ja, igen, kérsz valamit? Kávét, teát, stb.
- Igen, egy kávét. Úgyis sok időnk van - felelte.
- Máris hozom - pattantam fel, és elkészítettem neki is. A tejet és a cukrot leraktam neki az asztalra.
Ízesítette magának, és ahogy észrevettem, nagyon édesszájú.
- Ja, amúgy csak annyit akartam mondani - kezdett bele - hogy ma elmarad a forgatás. Egész napra narancssárga jelzés van, szóval lehetetlen lenne forgatni, és emiatt a stúdióba se tudnánk átmenni - fejezte be.
- Narancssárga jelzés? Az mi?
- Veszélyt hordozó időjárási jelenség, amely káreseményekhez vezethet, vagy akár személyi sérülést, balesetet is okozhat. Érvényben lévő veszélyjelzés esetén legyünk nagyon körültekintőek, vigyázzunk saját biztonságunkra és értékeinkre. Részletesen tájékozódjunk az időjárás alakulásáról. Kövessük a megbízható média által közvetített tanácsokat, illetve a hatóságok utasításait.

- Ezt betanultad, mi? - kérdeztem nevetve. 

- Debütálás előtt mindenkinek kötelező egészségügyi képzésre továbbjárni. Nekem meg szimplán jó a memóriám - vonta meg a vállát. 

- De akkor még mindig esik az eső? - fordultam az ablak felé. 

- Az nem kifejezés - mondta nevetve. - Lay megpróbált kimenni, hogy vegyen magának péksütit, de két másodpercig bírta kint. 

- Lay és a péksüti?

- Nem is gondolnád mennyire tökéletes párt alkotnak. 

Én is elkezdtem kuncogni. Igazán megnéztem volna élőben is. 

- Akkor az egész nap a miénk?

- Addig, amíg nem lesz elviselhető az időjárás. 

- Volt már ilyen?

- Nem - rázta meg a fejét. 

- Szuper - dőltem hátra. Jól jött a szabadnap, de én imádtam a munkámat, és még dolgoztam volna. 

Hirtelen rontottak be az ajtón, én pedig majdnem leestem a székről ijedtemben. Hol marad az illem?

- Gyertek, isteni ötletünk van! - mondta Sehun felvillanyozva. 

- Remélem nem a rémisztgetés, mert én eléggé megijedtem most is - feleltem, miközben a hevesen dobogó szívemre raktam a helyen. 

- Neem, majd elmondjuk. De gyertek már - siettetett. Elpakoltam, aztán indultunk is. Legnagyobb meglepetésemre a tánctermek felé vettük az irányt. 

Mikor beléptünk a terembe, az egész SHINee ott volt, az EXO M, EXO K, pár Super Junior tag is, emellett Gi Bo, DongMin és Yuri is. Egyszóval a terem teljesen tele volt. 

- Harlem shaket csinálunk! - mondta ki izgatottan Sehun. 

Mosolyogva bólintottam, aztán a barátnőmhöz sétáltam. 

- Meg sem kérdezem, hogy ez kinek az ötlete volt - szólaltam meg, és a Kai-Taemin páros felé néztem. Csak ők lehetnek ennyire túlmozgásosak. 

- Fején találtad a szöget - felelte Gi Bo nevetve. - Jó téged látni - mondta mosolyogva. 

- Téged is - bólintottam, és megöleltem. 

- Akkor először csinálunk egy próbát, aztán élőben fog menni - szólalt meg hangosabban Yesung. Bólogatni kezdtünk, ő pedig elindította a zenét. 

Táncolni kezdtünk, de mindenki röhögött, így elrontottuk az egészet. Az egy próbából kismillió lett, mivel senki nem tudta megállni, hogy ne nevessen. 

Két órán keresztül hülyéskedtünk, közben pedig minden volt. Két óra múlva már a földön ültünk (legalábbis mi, voltak, akik már feküdtek) és nevetgélve beszélgettünk. 

Akkor először örültem igazán annak, hogy jelentkeztem az SM-hez. Tényleg úgy éreztem, hogy én oda tartozok, és megtaláltam a helyemet. 

- Namiiiiiii - kúszott felém Sehun. 

- Hm?

- Ha szépen nézek, hozol nekem nasit? - Úgy tett, ahogy mondta, hatalmas kiskutya szemekkel nézett rám, közben pedig pislogott.
- Persze - mondtam nevetve, és felkászálódtam a földről. Amint kiértem a folyosóra, Kai csatlakozott hozzám, hogy segítsen. Mire a lifthez értünk, Luhan lett a társaságunk utolsó tagja.
- Szerintem a konyhára menjünk, ott mindig van valami - adott ötletet Luhan.
- Szerintem is - bólintott Kai.
- Akkor ti vezessetek, mert én még nem nagyon voltam a konyhán - mondtam kicsit elpirulva. Az igazat megvallva, még azt sem tudtam, hogy van konyha. Bár, ki tudja mennyien élünk itt, elég valószínű.
A második emeleten szálltunk ki a liftből, és indultunk el hosszú folyosókon. Elmentünk egy nagy terem mellett, ahol meg is álltam.
- Nem ide jövünk? - kérdeztem. Olyan ebédlő kinézete volt, gondoltam nem kérdezek nagy hülyeséget.
- Nem, hátulról surranunk be - mondta Luhan vigyorogva. Én is elmosolyodtam, és bólintottam.
Úgy lett, ahogy mondta. Amint beléptünk a jóval kisebb helyiségbe, furcsa látvány tárult a szemem elé.
Eunhyuk, Kyuhyun és Taemin beszélgetett SooMannel, miközben falatoztak valami jól kinéző sütiből.
- Ohh, sziasztok - köszöntek mosolyogva, amikor megláttak.
- Ti hogy kerültetek ide? - kérdeztem meglepve. Esküdni mertem volna rá, hogy az imént még láttam Taemint a próbateremben.
- Teleportáltunk - kacsintott rám.
- Ezt meg ne halljam még egyszer! Nincs alkohol fogyasztás! - szólt közbe SooMan. De jó tudni róla...
- Vagyis csak mértékkel - folytatta vigyorogva, és elővett az egyik szekrényből egy üveg bort. Mint ahogy az várható volt, mindenkinek felcsillant a szeme.
- Nami, a mögötted lévő szekrényben vannak a poharak - intett nekem, miközben ő a bornyitót kezdte el keresni.
Megfordultam, és elővettem hét poharat, majd le is raktam őket az asztalra. SooMan mindig, mindenről tudott, és ez nagyon jó érzés volt. Szerettem olyan emberek társaságában lenni, akiknek a kezében volt az irányítás.
Amint SooMan kiöntötte a bort, mindenkinek egy keveset, a kezembe vettem az egyik poharat.
Vicces, amikor egy esős napon elmarad a munka, és az ember lánya a főnökével iszogat, és lop a konyháról.
- Egyszer, mikor még fiatal voltam - kezdett bele SooMan, de Kyuhyun félbeszakította.
- Akkor ez egy ezer éves történet lehet - mondta, mire mind nevetni kezdtünk.
- Nem vagyok én sokkal idősebb nálad - nézett rá a főnök félszemmel. Kyuhyun csak vigyorogni kezdett, és azt tátogta, mikor SooMan már nem nézte, hogy "Hát persze".
- Szóval, amikor még fiatal voltam, és gimnáziumba jártam...
- A békebeli időkben.
- Kyuhyun, még egy szó, és nem mész a következő fan találkozóra.
- Befogtam!
- Én is így gondoltam. Szóval gimnazista koromban az utolsó évben elmentünk inni a haverokkal. A kocsma előtt találkoztunk a testnevelés tanárunkkal, és a fizika tanárunkkal, és meg akartak hívni sörözni - mondta mosolyogva.
- Velem ugyanez történt! Csak én másodikos voltam, és minket hamburgerezni hívtak, ahol mindenki gyomorrontást kapott, miután evett onnan - mondtam nevetve. Annyira nem is volt az olyan régen.
- Másodévesen már alkoholizáltatok? - ráncolta össze a szemöldökét SooMan, mire csak megvontam a vállam. - Következőnek a meghallgatásnál végzünk egy egészségügyi tesztet is.
- Nekem babarózsaszín tüdőm... volt....valamikor.... régen - mondtam nevetve.
- Enyje, cigiztünk? - nézett rám Kai, mire ismét csak megvontam a vállam.
- Most mond azt, hogy nem próbálta ki mindenki egyszer az életben.
- Én nagyon kemény szivaros voltam - mondta SooMan. Teljesen el tudtam képzelni, ahogy menő szemüvegben a kezében áll a hatalmas szivarral, és a csajokat stíröli.
- Gazdagéknál már csak így megy - suttogta Kyuhyun, de persze mindenki hallotta, ezért nevetni kezdtünk megint. Soha nem mertem volna így beszólogatni a főnökömnek. Bár, a mostani helyzetben sokkal inkább tűnt havernak, mint  vezérigazgatónak.
- Kyuhyun nem vágták neked kicsit fel a nyelvedet?
- Én csak poénkodok - vonta meg a vállát az említett.
- És ez még semmi nem volt - szólt közbe Eunhyuk, mire még jobban nevetni kezdtünk.
- Néha benézek a tánctermekbe, hogy ellenőrizzetek titeket. Mindenkire ránézek - mondta SooMan, és rám meg Luhanra villant a tekintete. Bakker, mit láthatott? Semmi olyat nem csináltunk... vagyis csak majdnem. - És amikor a Super Junior táncpróbáira nézek be, sosem táncoltok. Soha. Nem csoda, hogy külön tánctanár kellett nektek, Kyungsoo hetekig panaszkodott miattatok - fejezte be nevetve.
Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha SooMan a második apukánk lenne. És nagyon jó kis apuka 2.0 volt.
- Igazából én sem tudom, hogyan tanuljuk meg a táncokat - mondta még mindig fulldokolva a nevetéstől Eunhyuk.
- Bezzeg ha mi csinálnánk ezt... - szólt közbe Kai és Taemin egyszerre.
- Azért a SHINee se panaszkodhat - mondta rejtett vigyorral a főnök.
- Az kivételes alkalom volt! - kiáltott fel Tae. Nem bírtam abbahagyni a nevetést, már a hasamat fogtam, és a pultnak dőltem.
- Akkor mindig kivételes alkalmakkor nézek rátok? - kérdezett vissza érdeklődve SooMan.
- Hát... attól függ, milyen időközönként néz ránk...
- Néha úgy érzem, nem elég gyakran.
A bor fogyni kezdett, nekünk pedig egyre jobb hangulatunk lett. Áldottam az esőt, mert anélkül soha nem jöttünk volna így össze.
Talán két órát lehettünk ott, vagy többet, de aztán feltankoltunk a nasikból, és visszamentünk a táncterembe.
- Hol voltatok ennyi ideig? - kérdezte Sehun.
- Elvoltunk - feleltem, közben pedig úgy vigyorogtam, mint egy vadalma.
- Ne... ittatok?
- Talán - vontam meg a vállam.
- Ugye nem pezsgőt? - kérdezte ijedten Gi Bo.
- Nem, bort, miért? - kérdezett vissza Kai.
- Mert ha Nami kiejti a száján, hogy pezsgő, ott a bulinak vége - mondta nevetve.
Duzzogva fordultam el. Nem is igaz! Bár, jobban belegondolva...
Mindenkinek van gyengéje. Van, akinek a fiúk, van, akinek a szalvéták, a babák, a kisgyerekek, a sminkek, és még sorolhatnám a végtelenségig. Nekem a pezsgő a gyengén. Tíz évente egyszer iszok, de az az este felejthetetlen marad.
Nasizni kezdtünk, közben pedig tovább folytattuk a beszélgetést. Vagyis... már aki. Gi Bo végig Jonghyun szemeiben volt elveszve, a fiú pedig szintén. Szerintem nem is tudták, hol vannak, csak egymásra figyeltek. Olyan aranyosak voltak így ketten, örültem, hogy összejött nekik.
A másik páros Chanyeol és Yuri volt. Yuri Chanyeol ölében ült, és folyton egyszerre nevettek fel, vagy bármi más, a lényeg, hogy egyszerre csinálták. Ők is tökéletesen összeillettek.
És itt vagyok én... egyedül, aki csak a fiúk viccein tud nevetve. Lopva Luhanra pillantottam, aki ugyanakkor nézett rám. Halványan elmosolyodtam, de aztán tovább figyeltem a fiúkra.
Fogalmam sincs mikor, de valakik elkezdtek felfelé szállingózni, és mi is így tettünk. Nagyobb csoportokban mentünk fel, aztán mindenki a szobája felé vette az irányt.
Zuhanyzás után a konyhában tevékenykedtem, amikor valami furcsa hangot hallottam az ajtó felől. Érdeklődve fordultam arra, de aztán hagytam. Amikor újra meghallottam, már odamentem, és kinyitottam.
A folyosó végén először Yurit és Chanyeol-t pillantottam meg, akik rettenetesen kerestek valamit - mondanom sem kell, hogy egymás szájában.
De az ajtó másik felénél Luhan állt, aki furcsán hatalmas szemekkel nézett rám. Mintha meglepődött volna, hogy itt talál.
- Szeretnél.... - A kérdésemet nem tudtam befejezni, mert a csípőmre rakta a kezét, és maga felé húzott. Ajkai egy szemvillantás alatt az enyémeken voltak, én pedig mindent elfelejtettem. Lágyan nyalta meg a felső ajkamat, és én azonnal megadtam neki magamat. Belefeledkezve a szenvedélyes csókjába öleltem át, és húztam magamhoz. Amint körbefontam a kezeimet a nyakán rögtön bele is túrtam a hajába, ő pedig kicsit lentebb csúsztatta a kezét.
Így járnak azok az idolok és gyakornokok, akik kicsit be vannak csiccsentve.
A gondolataim teljesen megszűntek, és csak őt éreztem. Lázasan csókolt, és éreztem rajta a birtoklási vágyat. Ugyanúgy kívánt engem, ahogy én őt.
A levegőhiány vetett véget ismét a csókunknak.
- Luhan, én...
- Nem.
- Öhm...
- Szeretni fognak, és majd elfogadnak.
- De..
- Igen, biztos vagyok ebben.
- És mégis...
- Odamegyünk, és megmondjuk neki.
- Muszáj lesz...
- Nem, majd akkor hozzunk nyilvánosságra, amikor akarod.
- Ez most...
- Ezt tényleg megkérdezed? Hogy komolyan gondolom-e? - nézett rám nevetve.
- Nem, afelől biztos vagyok. Mindegyik kérdésemre tökéletes választ adtál, kivéve az utolsót. Annyit akartam kérdezni, hogy most ez komoly, vagy csak az alkohol teszi.
- Erre is tudod a választ - felelte, és egy puszit nyomott a számra.
- Jó éjt - suttogta, majd még egyszer megcsókolt.
- Neked is - feleltem vigyorogva, aztán visszamentem a szobába.
Nekidőltem a falnak, és szinte szárnyaltam. Mosolyogva hunytam le a szemeimet.
Vicces dolog a sors. Luhannal egy esős napon jöttem össze, és egy esős napon szakítottam, és egy nagyon esős napon váltunk el, egy esős napos kérte meg a kezemet, és egy esős napon hagytam el.
De ez még a jövő zenéje, egyenlőre csak bementem a szobába, és vigyorogva aludtam el.


_________________________

Úristen, mindjárt megvan a 2000 megtekintés, nagyon hálás vagyok <3 köszönöm, hogy ennyien olvassátok a ficimet, pedig még nagyon az elején járunk :) A kritikáitok mindig jobb kedvre derítenek, eddig szinte csak jót kaptam (az egyedüli rossz az én lustaságomból adódik :$ sajnálom, hogy ennyi hiba van benne, de amint készen vagyok a fejezettel, mindig sietek felrakni, hogy olvasni tudjátok.)
És most, hogy ennyien olvassátok, arra gondoltam, hogy lehetne nekem is egy fandom nevem :$ nagyon nagy ökörség? Kérlek, mondjátok el erről is a véleményeteket, plusz ha valakinek van ötlete, azt is (itt az ötlet alatt azt várnám, hogy milyen érzéseket vált ki belőletek, amikor olvassátok a ficimet, mert az sokat segítene. Például Anna fandom neve a miso lett, ami mosolyt jelent, mivel mindig mosolyognak, ha olvassák a ficijét)
És még egyszer nagyon köszönöm <3 imádlak titeket!

Read More

Hate being the best 12. rész (Luhan)

- Kávét, kávét, kávééét - suttogtam. Felemeltem a remegő kezeimet, és megfogtam a hozzám legközelebb álló ember vállát.
- TE JÓ ÉG! - kiáltott fel Taemin, és minimum három lépést ugrott hátra. - Azt hittem, egy zombi vagy.
- Tényleg? - néztem rá, de még jobban megijesztettem ezzel, és még lépett egyet hátra.
- Inkább hozok kávét - jelentette ki, és el is rohant.
Pedig annyira nem lehet rémes a formám. Oldalra néztem, és megszemléltem a külsőmet a tükörben.
De, igen, pontosan ennyire rémesen nézek ki.
A tánc, amit Kai-al táncolunk nagyon nehéz, és rettenetesen sok energiát kivesz belőlem. Az elmúlt két napban egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, mert ha épp nem fellépésem volt, akkor a táncteremben gyakoroltam.
Két óra múlva pedig Kai-al fogom eltáncolni azt a megnyitót, utána pedig rögtön mehetek a forgatásra. Ha ilyen az életem gyakornokként, mi lesz, ha debütálhatok?
- Itt a kávéd - nyomta az orrom elé Luhan.
- Nem kell - fordítottam el az arcomat.
Na, igen...
Mióta megtörtént az a... khm, kis incidens, nem vagyunk a legjobb viszonyban. De rám hatalmas hatással volt... még magamban sem mertem visszagondolni rá, mert a szívem olyan heves vágtába kezdett, amit már nehezen lehet elviselni.
Nagyon mérges voltam rá. Luhan pedig eleinte megpróbált kiengesztelni, de amint rájött, hogy ez lehetetlen, csak feladta, és közömbösen viselkedik velem.
Élvezet lesz így a mai forgatás.
- Ahjumma, itt a kávéd - hozta meg Taemin vigyorogva. Túl sokat lóg Jongin-nal, így ő is elkezdett így hívni. A végén még tényleg idős leszek...
- Köszönöm - hajoltam meg előtte, és rámosolyogtam. Lehet, boldogabb lett volna a napja, ha nem teszem...
Kimentem a friss levegőre, és lassan kezdtem el kortyolgatni a forró italt. Erőt adott nekem, és élveztem, hogy megint életre kelnek az izmaim.
Lehunytam a szemeimet, de nem sokáig maradtam egyedül. Komolyan, egy dorm-ban élni olyan, mint a kollégiumban - egy perc magányod sem lehet.
- Ahjumma, egy óra múlva indulunk, addig aludhatnál - mondta Kai.
- Majd holnap - feleltem nyúzottan.
- Két napja ezt hallgatom, és még nem aludtál.
- De most már tényleg fogok holnap aludni!
- Persze - vágta rá, és elfordult.
Mikor végeztem a kávéval, kidobtam a kukába, Jongin pedig mintha csak erre várt volna, felkapott az ölébe, és elkezdett velem rohanni.
- Mit csinálsz? - visítottam nevetve. - Azonnal tegyél le!
- Majd mindjárt - felelte vigyorogva.
- Mégis hová viszel?
- A szobámba - adott egyszerű választ.
- Ohh! - Ennél jobbra nem tellett tőlem.
- Ya, nem kell rögtön rosszra gondolni! - szögezte le azonnal.
- Megnézném, te mire gondolnál a helyemben.
- Ha a karodban cipelnél a szobád felé? Azt gondolnám, hogy Ahjumma ilyen erős - válaszolta. Enyhén elmosolyodtam, aztán kuncogni kezdtem. A fejemet Kai vállára hajtottam, és lehunytam a szemeimet.
Biztos elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy egy ismeretlen szobában nyitogatom a szemeimet. Tehát tényleg a saját szobájába hozott...
Felültem, hogy jobban szemügyre vehessem. Hatalmas kupleráj uralkodott a szobában, csoda, ha nem esnek el benne.
Elmosolyodtam, aztán felkeltem, és kimentem a nappaliba, ahol épp Kai és Suho beszélgetett.
- Sziasztok - köszöntem félénken. Csak egy kicsit volt kellemetlen a helyzet.
- Jó reggelt - köszöntek vissza.
- Mennyi az idő? - kérdeztem érdeklődve. Remélem, hogy nem aludtam olyan sokat.
- Mindjárt mondom... - nézett a karórájára Suho. - Fél nyolc - adta meg a választ.
Kai-al összenéztünk, aztán rohanni kezdtünk. A cipőnket sem volt idő felvenni, így a kezünkben vittük. A liftre szerencsére nem kellett várni, így a liftben fel tudtam húzni a csizmámat - legalábbis csak az egyiket. A másik továbbra is a kezemben maradt, így kénytelen voltam félig zokniban, félig csizmában rohanni.
Az SM előtt szerencsére mindig találunk taxit - jobb esetben.
- Metró! - mondtam hirtelen. Kai bólintott, így ismét futásnak eredtünk.
Fél óra múlva ott kell táncolnunk a színpadon, mi pedig még sehol sem vagyunk. Hogy tudtam ennyire elaludni?
Az emberek rendesen megbámultak minket - egyrészt azért, mert csak félig volt rajtam a csizma, másrészt Kai miatt. A telefonokat néhányan már elő is kapták, és én rögtön rosszul éreztem magamat. Most miattam fognak róla megjelenni furcsa hírek...
A metrón tömegnyomor volt, és a csizmámat is ellopták. Mondanom sem kell, hogy repestem az örömtől.
Mire a helyszínre értünk, már eltelt tíz perc. Az EXO K menedzsere nagyon ideges volt, amikor meglátott minket, de aztán azonnal átadott a fodrásznak, és a sminkesnek.
A stylist a lábamat nézte.
- Ellopták a csizmámat - mondtam szomorúan. Kai mellettem ült, és nevetni kezdett. - Te csak ne nevess! A te hibád minden! - szegeztem neki az ujjamat.
- Amiért hagytalak aludni? - nézett rám aranyosan mosolyogva.
Csak hümmögtem egyet, aztán elmentem átöltözni.
- A színpadhoz, azonnal - sürgettek minket. Bólintottunk, és felmentünk.
A nagy rohanásban izgulni is elfelejtettem. Ez egy nagyon komoly rendezvény, és nem szúrhatjuk el a táncot se.
A zene elindult, mi pedig elhelyezkedtünk. Minden tökéletesen ment szerencsére, egyetlen helyen sem hibáztunk.
Hatalmas taps közben hajoltam meg. Talán ilyen tapsot még sosem kaptam, és ez boldogsággal töltött el.
Lementünk a színpadról, aztán én folytattam a rohanást. Visszaöltöztem, de a cipőt ott kellett hagynom....
Ezért még mindig fél lábon indultam el a forgatásra. Szerencsére küldtek értem egy autót, amiben azonnal bevágódtam, és indultunk.
- Elnézést... - szólaltam meg félve.
- Tessék? - kérdezett vissza a sofőr mosolyogva.
- Nem esne útba egy cipőbolt? Csak mert a fél csizmámat ellopták... - mondtam elpirulva.
A sofőr csak bólintott egyet, aztán lefordult az egyik utcán. Megpróbáltam gyorsan cipőt választani magamnak, de én is lányból vagyok....
Szóval egy kis késéssel érkeztem meg a forgatás helyszínére. Egy nagy ház tetején vesszük ma fel az énekes részeket, holnap az utcán fogunk forgatni, aztán pedig a stúdióban is.
Megpróbálhattam volna besunnyogni, de semmi értelme nem lett volna, mivel főszereplő vagyok, így tuti észrevették, hogy késtem.
A rendező... ugyan az volt, mint aki a Wolf-ot rendezte. Nagyon örültem neki, kiváltképp akkor, amikor egy nagy fejmosást kaptam a késésemért.
Újra egy sminkes-fodrász-stylist herce-hurcán kellett átmennem, de nagyon élveztem. Nem sok idő kellett, míg elkészültem, így rohantam is.
- Úr isten, itt nagyon hideg van! - öleltem át a karjaimat, megerősítve ezzel az előző mondatomat.
- El fog eredni az eső - mondta csillogó szemekkel a rendező.
- Hátulról is kívülről tudom a forgatókönyvet... de eső sehol nem volt.
- Az ember tervez, Isten végez. Kicsit átírtam a forgatókönyvet, de valaki késett, és lemaradt a megbeszélésről - nézett rám szúrósan a rendező.
Csak egy nagyot sóhajtottam. Elmondta az instrukciókat, Luhannal pedig bólintottunk. SooMan direkt nem rendelt színészeket, így az a rész is ránk maradt. Tekintve a kettőnk közötti kapcsolatot nagyon örültem ennek.
- És akkor most hajrá! Aztán pattogjanak a szikrák közöttetek! - Lassan a rendező védjegyévé válva csapta össze a tenyerét. Feszültem bólintottam, és elfoglaltam a helyemet.
Ebben a részben én állok, és csak a kamerába nézek, Luhan kisebb távolságra foglalt helyet tőlem. Miközben énekel, táncos mozdulatokkal közeledik felém.
A zene elindult, én pedig felvettem a maszkomat, és a kamerába néztem. Luhan a való életben is énekelt, a hangja pedig ugyanúgy megbabonázott, mint eddig.
Annyira más volt a légkör. Olyan nehéz volt megállni, hogy ne nézzek rá - és nem is sikerült. Végig a kamerába kellene néznem, majd a földre, de ezt felrúgva a szemébe néztem, és mivel az ő feladata volt, hogy engem nézzen, így a tekintetünk összekapcsolódott.
A háttérben dörögni kezdett az ég, így a zene kicsit halkabbnak tűnt. Végig Luhan szemeibe néztem, és úgy éreztem, mintha csak egy másik galaxisban lennék. Ötletem sem volt rá, hogyan képes ezt csinálni velem.
Ő mérgesnek tűnt. Mit tettem megint? Még mindig nekem kellene mérgesnek lennem.
A rész végén ért oda hozzám, és alig pár centire állt meg tőlem. Hirtelen észbe kaptam, és a forgatókönyvet követtem.
Ő az államra rakta a kezét, én pedig lesütöttem a tekintetem. Az érintése alatt felpezsdült a bőröm, és hevesebben kezdett el verni a szívem. Gyengéden felfelé emelte a fejemet, én pedig engedelmeskedtem neki, és újra összenéztünk.
A zene egy pillanatra teljesen elhalt, ekkor volt a legnagyobb dörgés.
- Meg ne álljatok, itt az eső, jön a refrén! - kiáltott oda a rendező. Ja, hogy még ő is itt van? Teljesen megfeledkeztem róla.
És ahogyan mondta, az eső eleredt, mintha csak dézsából öntötték volna. Együtt kezdtünk bele a refrénbe, amit sokkal jobban élveztem, mert akkor már én is táncolhattam. Az, amit ott ejtettünk meg, sokkal másabb volt, mint a próbateremben. Egyetlen egyszer sem sikerült ennyire jól.
Kyungsoo ismét mester munkát végzett, élvezet volt táncolni.
Amint véget ért az a rész, leállt a zene, és a stáb felé fordultunk, de ők némán bámultak minket. Nagyon remélem, hogy nem rontottuk el, mert tényleg nem akarom még egyszer eltáncolni.
- Komolyan, hihetetlen, hogy ki kell mondanom, de... - szólalt meg a rendező, de mégsem fejezte be. Helyette az operatőr fülébe suttogott, aki veszettül vigyorogni kezdett.
- Youngnim azt akarta mondani, hogy ez a rész sikerült, és nem kell még egyszer felvenni - mondta még mindig vigyorogva.
Nagyon megörültem, és ez látszott is rajtam, mivel széles vigyor terült el az arcomon.
Youngnim újabb instrukciókat adott, és folytatódott a forgatás. Egész éjszaka ezt csináltuk, éjfél körül engedett el minket azzal, hogy másnap hajnali hatkor mindenki pontosan legyen ott a helyszínen (miért éreztem úgy, hogy a "pontosan" csak nekem szólt?).
Ismét vissza kellett öltöznöm, aztán le is mentem az autókhoz. Luhannal egy autóban utaztunk, és a légkör... hát elég feszült volt.
Az állam alatt volt a kezem, és kifelé bámultam az ablakon, bár a zuhogó esőtől semmit sem láttam. Nagyon remélem, hogy azért eláll még...
Amint megérkeztünk, azonnal kipattantam az autóból, de akkora szél volt, hogy majdnem előre estem. Eleinte sikerült megtartanom magamat, de tíz lépés után már nem volt, amiben megkapaszkodhatnék, így egyenesen zuhantam előre.
Valaki a derekam után kapott, és megfogott. Tudtam, hogy Luhan az, hiszen más nem tenne ilyet... vagyis, más nem is volt ott.
Nem engedett el, csak akkor, amikor már beértünk az épületbe. Akkor mind a ketten, mint akik nem is ismerik egymást, a liftek felé kezdtünk el rohanni. Pontosan egyszerre értünk oda, így még "élvezni" kellett egy kicsit a másik társaságát.
Luhan megnyomta a gombot, én pedig a legtávolabb húzódtam tőle. De mint mindig, most sem tudtam annyiban hagyni a helyzetet.
- Azt hiszem, még mindig én vagyok rád mérges, nem igaz? - kérdeztem csevegő hangnemben.
- Ja - vetette oda.
- Akkor miért viselkedsz így?
- Nem teljesen mindegy? - fordult felém felháborodva. Hatalmas szemeivel az enyémekbe nézett, és tudtam, hogy valami tényleg bántja.
- Amiatt, hogy elkéstem?
- Nem vagyok rád mérges - felelte, de lesütötte a szemeit. Miért hazudik?
- Akkor hagyjuk - vágtam rá, és karba tettem a kezeimet.
- Semmit nem jelentenek neked a férfiak, igaz? - kérdezte hirtelen.
- Ezt nekem kellene kérdeznem. Vagyis nem teljesen, mert a nőkkel állsz így.
- Igen?
- Igen.
- Tényleg?
- Tényleg.
- Komolyan?
- Komolyan. És ezt be is fejezhetjük.
- Az elejétől fogva egyértelmű volt számodra... hogy én mit szeretnék. De te nem foglalkoztál velem, ezét megpróbáltalak elfelejteni. Te ezzel szemben egyszer csak feltűnsz, megcsókolsz, aztán Kai szobájára mész fel.
Ohh, hogy innen fúj a szél...
- Luhan, a hajadat zöldre kellene festened, mert a féltékenység színe tökéletesen állna neked. Mint mondtam, Jongin és én csak barátok vagyunk.
- Akik szobára mennek...
- Így mondva tényleg elég érdekesen hangzik. De csak aludtam.
- Persze, és azért késtetek el a fellépésről is, igaz?
- Jesszus Luhan, te kémkedsz utánam?
- Ha érdekel, ezt csak hallottam - vonta meg a vállát. Most nem hazudott, láttam rajta.
A munka teljesen kimerített, de az, hogy szinte mindig veszekedünk... ez az, ami teljesen elszívja az összes energiámat.
Mivel a barátság dolog nem jött be, egyetlen kiutat láttam ebből. Az egyik felem repesett érte, a másik viszont sírt.
A lift megérkezett, mi pedig kiszálltunk. Már Luhan pont ment volna be, amikor utána szóltam.
- Luhan, várj egy picit - mondtam hirtelen. Lustán fordult meg, és nézett rám.
Odarohantam hozzá, és adtam egy puszit az arcára.
- Jó éjt - suttogtam, és még mielőtt bementem volna a saját szobámba, láthattam értetlen pillantását. Meg tudtam érteni, mert én sem tudtam, mi ütött belém.
De egyet biztosan tudtam: én már nagyon unom a folyamatos veszekedést.

Read More