A Fairy Story 26. rész (YoSeob)

Reggelre teljesen elfelejtettem a telefonhívást. Nem is néztem meg a telefonomat, csak lementem a konyhába reggelizni Rinnel. Pont úgy, ahogy voltam, a kis pizsamámban, mamuszommal, és köntösömben. De minek is öltöztem volna fel? Egy átlagos vasárnap reggel volt. 

Hogy ne gondoljak Yoseobra, a YG ajánlatán gondolkoztam el. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni anyut, ő pedig majd segít apu megpuhításában. Alig vártam, hogy bejelentsem a távozásom a mostani táncos csapatomban. Vajon mit fognak szólni, ha kiderül, hogy az egyik legnagyobb vállalathoz vettek fel?

Abban a pillanatban az volt a legnagyobb problémám.

Kiöntöttem a tejet a gabonapehelyre, és nekifogtam a reggelimnek. Utána, mint mindig, most is elmosogattam. Rinnel már épp indultunk volna fel, amikor Móni jött le nyúzott arccal. A tegnap este viselte volna meg ennyire?

- Jó reggelt - köszöntem mosolyogva.

- Nektek is - nézett rám kicsit furcsállóan.

- Minden rendben? - kérdeztem végül. 

- Tina, be akarsz velem jönni a kórházba? - kérdezte suttogva Móni.

- Tessék? - kérdeztem riadtan. - Mégis miért kellene bemenni?

- Ja, hogy te nem tudtad? - nézett rám meglepve.

- Mégis mit?

- Azt hittem, Dongwoon téged is hívott... - motyogott.

- Kérlek, ne csináld ezt. Mond el, hogy mi történt - néztem rá komolyan.

- YoSeob kórházba került. De az egész történetet majd ő elmondja. Persze, csak ha jönni akarsz - felelte.

Micsoda?

Ezt nem értettem. Az addig meg van, hogy létezik olyan létesítmény, hogy kórház, és az is, hogy van olyan személy, hogy YoSeob. De a kettő együtt?

Felugrottam, gondolkodás nélkül magamra kaptam a kabátomat. Nem érdekelt, hogy hogy néztem ki, azonnal látni akartam.

- Induljunk - mondtam komolyan.

Móni nem válaszolt, csak bólintott. Lesiettünk a lépcsőn, és rohantunk a kocsihoz. Legalábbis én rohantam, ő pedig próbálta velem tartani a tempót. Jiyong már a kocsiban várt minket.

Nem szólalt meg senki, csak Jiyong vezetett őrült tempóban. De nekem még ez is lassú volt. Mégis mit keres az az őrült a kórházban? Valami baja van?

Esetleg megsérült?

Nem akartam ilyenekre gondolni, de semmi más nem jutott eszembe. Tegnap este még minden rendben volt vele, hiszen láttam, beszéltem vele. 

Nem akartam beismerni, de a szívem heves dobogásának egyetlen oka volt - a színtiszta aggodalom, amiért a szerelmemmel történt valami. Mikor már épp úgy éreztem, hogy túl tudok rajta lépni...

Bár, ha őszinte akarok lenni, mindig is tudtam, hogy nem fogom tudni ilyen könnyedén elfelejteni. Yoseob olyan volt számomra, mint egy káros szenvedély - csak akkor tudtam volna leszokni róla, ha valami teljesen másba kezdtem volna bele. De túl friss volt még, túl gyönyörű. Ilyen bámulatosan elképesztő dolog nagyon ritkán történik az emberrel, ésszerű, hogy ragaszkodtam hozzá tudat alatt.

Nem tudtam, mikor kezdtem el sírni, csak akkor vettem észre, amikor Móni hátranyújtott nekem egy zsepkendőt. Megpróbáltam rámosolyogni köszönetképp, de csak egy vicsorra futotta. Rögtön letöröltem az arcomról, nehogy megijedjen.

Jiyong hirtelen fékezett le a kórház főbejárata előtt. Nekem elég volt, azonnal kiugrottam és rohanni kezdtem. Móni még utánam kiáltotta a kórterem számát, mert belátta, hogy most nem tudja velem felvenni a versenyt. A kórházi folyosók szinte egymás után repültek el, ahogy futottam. Minden egyes léptem mintha földrengéseket szított volna, pedig csak egy mamusz volt rajtam. Néhány ápoló utánam szólt, de a fülemben dobolt a szívem, képtelen lettem volna akár csak lassítani is. 

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elértem azt a kórtermet. Amint kiszúrtam a számot a folyosón, még inkább megszaporáztam a lépteimet. Egy biztonsági őr feltartott az ajtóban, de amint elém tárult a látvány, nem is tudtam volna mozdulni. Az őr valamit duruzsolt a fülembe, de abban a végtelen pillanatban, míg összenéztünk, semmi sem érdekelt. 

Úgy éreztem, hogy soha ekkorát még nem hibáztam. Összetörten feküdt, számos zúzódást láttam rajta, a bal keze be is volt gipszelve. 
Úgy éreztem, hogy soha ekkorát még nem hibáztam. Ott kellett volna lennem mellette, nem pedig egy nem kívánatos vendégként hagyni, hogy a biztonsági ember kifelé toljon.
Várjunk meg egy pillanatra. Ez az ember tényleg elkezdett engem tolni?
- Elnézést, mit csinál maga?! - vontam kérdőre azonnal.
- Nem válaszol a kérdésekre, de amúgy sincs rajta a listán. Távozzon - felelte. Hallottam a hangján, hogy nem először mondja el aznap ezeket a szavakat.
- Az exbarátnője vagyok. - Fájtak a szavak, de nem volt mit tenni. Mindig az igazság fáj a legjobban. - Engedjen el.
A hangomból kihallott keserűség miatt azt tette, amire kértem. Félreállt az útból, amin nem volt időm meglepődni, mert azonnal kihasználtam a lehetőséget és beljebb léptem. 

- Mit keresel itt? - kérdezte halkan Yoseob.

- Én... nem tudom.
A könnyek ismét kibuggyantak a szememből, megállíthatatlanul törtek utat maguknak. Képtelen voltam tovább tartani magam, a földre estem. Azt hittem, erősebb lettem.

Fájt, hogy ott látom. Az én szemeimben ő mindig is töretlen, és egészséges volt. Most pedig… olyan nyúzottnak tűnt.

Tanácstalanul emeltem fel a fejemet és néztem rá ismét. 

- Kelj fel, a végén még megfázol. Itt nincs padló fűtés - mondta halvány mosollyal.
Hogy tud ilyenkor mosolyogni?

Megembereltem magam, majd úgy tettem, ahogy mondta. Lassú léptekkel közelítettem felé, csak az ágy közvetlen közelében álltam meg. 

- Mi történt? - kérdeztem.

A tekintetemet ismét végigfuttattam rajta. Be volt takarva egy takaróval, ami felett a bal keze egy gipszben feküdt. A másikon pedig a zöld-lila zúzódások még rosszabbnak látszódtak így közelről.

- Eszembe jutott, amikor te néztél ki így. Én is pont így néztem rád - mondta elmerengve. Szándékosan nem válaszol a kérdésemre?

- Tényleg van valami hasonlóság a két helyzet között. De a különbség az, hogy én elmondtam neked, hogy mi történt.

- Meg az, hogy akkor együtt voltunk. Nem számított hol voltunk, megfoghattam a kezedet, átölelhettelek... megcsókolhattalak.
Összeszorult a szívem, ahogy rájöttem, hogy a szakításunk még mindig jobban fáj neki, mint az összes sérülése együttvéve.
De megértettem miért. Ha Yoseob nem lett volna, én sem épültem volna fel olyan gyorsan. A fizikai sérülések könnyen gyógyulnak a lelki sebekhez képest. Ő volt az én gyógyszerem, ugyanúgy, ahogy én az övé. 

- Nem tudtam volna a barátod maradni - ismertem be. - Még azon kevés alkalmakkor is felborítottál mindent, mikor találkoztunk. Elképzelni sem tudom, mi lett volna, ha minden nap láttalak volna.

- Szóval még te is szeretsz engem. - Ez nem volt kérdés. Ő is pont ugyanannyira tudta, mint én.

- Nem akarok hazudni: nem tudok másként gondolni rád. De ami elmúlt, elmúlt. 

- Miért szakítottál? Sohyun miatt?

- Így is lehet mondani. De inkább úgy fogalmaznék, hogy nem illek a világodba. Te más vagy, mint én. Te híresség vagy, én pedig csak egy szimpla lány.

- De nekem pont egy ilyen szimpla lányra van szükségem.

Egyszerű szavai a lelkem mélyére hatoltak - a szakításunk óta érzett magány egyre erősödött. Már-már azt hittem, össze fogok roppani.

- Ez nem lehetséges - suttogtam magam elé meredve.

A gipsz nélküli kezét az enyémekre helyezte, ezzel magára vonta a figyelmem. Tekintetét az enyémbe fúrta, még ha akartam se tudtam volna félrenézni. Hiába, menthetetlen vagyok. 

Kis változtatások is voltak rajta, amik most szembetűntek. A haja sötétebb lett, már szinte barnás-vöröses. Az arcán mélyebb komolyság tükröződött, amit tapasztalatból tudok, csak pár embernek mutat meg.

Hisz én mondtam, ő egy híresség, akinek a nap 24 órájában tündökölnie kell a közönség előtt.

- Mi a lehetetlen? - kérdezte.

- Hogy te meg én…

- Ha azt mondod, hogy "mi", sokkal jobban hangzik - mondta vigyorogva.
Igaza van. Én is elmosolyodtam halványan.
Akkor már kristálytisztává vált számomra, hogy elvesztettem ezt a csatát. Akármi is lesz a jövőben, nem akarom ezt a hadjáratot folytatni saját magam ellen.

- Nehéz lesz… - mondtam.

- De megoldjuk! - vágta rá azonnal.
Szélesen elmosolyodtam. Azt hiszem, pont erre a reakcióra számítottam.

Közelebb hajoltam felé, de nem hunytam le a szemeimet. Nem, ahhoz még túl friss minden; még látni akarom. Durcis tekintete miatt elmosolyodtam, hisz tudtam, nem tetszik neki, hogy nem ő irányít. De most ez van, ezt kell szeretnie.

Ahogy ajkaink összeértek, úgy éreztem, mintha egy hosszú álomból ébredtem volna fel. A magunknak összehordott hazugságok a legmérgezőbbek, észre sem vesszük, hamar az összes energiát kiveszik belőlünk. De a könnyed csókban elengedtem mindent, újra láncok nélkül szárnyalt a szívem.

- Hozok pezsgőt. Ezt meg kell ünnepelnünk! - szólt közbe DongWoon.
Természetesen rögtön elugrottam, és elpirulva lesütöttem a szemeimet.

- Ennél jobb nem is lehetne az időzítésed - nézett rá szúrósan Seobie.

- Tudom. De én már tudtam előre, hogy ez fog történni! Olyanok vagytok, mint a víz és a partja. Elválaszthatatlanok. Mivel a víz part nélkül nem létezik, a part pedig víz nélkül nem is part, csak egy darab föld.

- Újabban már filozofálsz is? - kérdeztem nevetve.

- Sosem vetettem meg a tudomány ezen ágazatát - mondta komolyan, mire kitört belőlem a röhögés.

- Egyébként meg drága filozofikus, miért nem mondtad el, hogy YoSeob itt van? - néztem rá komoran.

- Mert nem tudtam… olyan boldog voltál…

Téves kijelentés. MOST vagyok boldog. Az csak egy átmeneti állapot volt.

- Ja, igazad van, így sokkal jobb volt megtudni - mutattam végig a ruhámon.

- Gyere velem, vegyünk a betegnek egy kávét - indult el kifelé.

Sóvárgóan néztem YoSeobra. Csak most kaptam újra vissza! Nem mehetek el máris mellőle… Ő ezt észrevette, és csak halványan mosolyogva bólintott. Elindultam DongWoon után.

- Hé, nem is szeretem a kávét! - kiáltott utánunk. Én csak nevetve követtem a maknaet, miközben egy mérges ápolónő rohant be YoSeobhoz.

Elsétáltunk az ital automatához, és bedobta a pénzt. Vett magának egy kapucsínót.

- Gikwang azt akarta mondani, hogy össze akar veled jönni - mondta hirtelen.

- Tessék? - néztem rá.

- Azt hiszem, ezt el kellett mondanom. Természetesen tudok arról, hogy elmondott mindent a kávézó buliján. Azért rángattalak el, mert tudtam, hogy te még nem állsz készen arra, hogy visszautasítsd. De most, hogy ezt elmondtam, neked kell elmondanod neki, hogy újra együtt vagytok Yoseobbal - nézett a szemembe.

- Értem - bólintottam.

- Nagyon fontos vagy nekem, szinte a húgomként tekintek rád. De remélem megérted, ha nem szeretném, ha ezután miattad lenne viszály a bandában.

Jól tudtam, miről beszél. Tulajdonképpen GiKwang miatt is szakítottam YoSeobbal. Erről egy pillanatra sem tudtam megfeledkezni, ahogy arról sem, hogy amikor YG-nek táncoltam, gondolatban ő tanította nekem a mozdulatokat.

Reggel még csak az volt a problémám, hogy nem tudom megmondani a csapatomnak, hogy kilépek. Most pedig újra szembe kell néznem a nagyobb problémákkal, mint megbántani egy nagyon kedves személyt. Igazságtalan az élet. De nem is lehet mindig tökéletes…