Idegesen néztem a még mindig villogó képernyőt. Most mégis mit tegyek?
Végül kinyomtam. A telefont lenémítottam, és újra a zsebembe süllyesztettem. Még nagyobb bűntudatom volt.
Visszamentem a srácokhoz, és egykedvűen ültem le, abban reménykedve, hogy már senki nem fog zavarni.
Hiú ábránd, itt is folyamatosan ugráltattak, volt, hogy olyan kis dolgokért, minthogy menjek kávéért. Mi vagyok én, valami cselédlány?
A hosszú rémálomnak vége lett, amikor befejeződött a fotózás. Már későre járhatott, kint be is sötétedett. A fene se gondolta volna, hogy ilyen hosszúra el tud nyúlni.
Holnap végre kialudhatom magam.
Már rég hazahúztam volna, de még meg akartam várni YongGukot. Mégis mi tart ennyi ideig? Tovább készülődik, mint én reggelente…
A fal mellett lecsúsztam, és a szemeimet is lehunytam. Komolyan el tudtam volna aludni.
Egy nevetést hallottam meg hirtelen. Felnéztem, és a röhögő YongGukkal találtam szembe magam.
- Mi ilyen vicces? - kérdeztem összeszűkült szemekkel.
- Az, hogy a semmiért szenvedsz. Szó szerint. Tegnap semmit nem csináltunk, csak megkérdeztem, hogy kísérjelek-e haza - mondta, még mindig fulladozva a röhögéstől.
Ez hihetetlen. Egész nap azért ugráltatott mindenki, mert ÉN megkértem YongGukot, hogy kísérjen haza.
Felment bennem a pumpa, és felugrottam. YongGuk vállába ütöttem, de utána mentem is tovább. De a szívem mélyén egy kicsit megnyugodtam, hogy nem történt közöttünk semmi. Így is elég nehéz lesz kimagyaráznom YoSeobnak.
A gondolatára elkeseredtem.
Beültem a kocsimba, de nem volt kedvem hazamenni. Helyette inkább egy kis park mellett parkoltam le. Kiszálltam, és leültem az egyik fa tövében. Ekkor kezdett el újra csörögni a telefonom.
Nagyot sóhajtottam. Itt az ideje…
- Igen, tessék? - szóltam bele.
- Hana! Azt hittem, nem veszed fel… - mondta szomorkásan. A szívem szakadt meg.
- Mert… közbejött egy-két dolog - nyögtem ki nagy nehezen.
- Hogy-hogy?
Felnéztem a csillagos égre.
- Én annyira, de komolyan, annyira… - Nem tudtam befejezni, mert elcsuklott a hangom.
A másodperc töredék része alatt ezernyi gondolat suhant át az agyamon.
Még csak megközelíteni sem tudom, mennyire megbántam, amit tettem. Komolyan. Ha lehetőség lett volna visszamenni az időben, gondolkodás nélkül megragadtam volna a lehetőséget.
- Hana? - kérdezte YoSeob.
- Én… szeretlek - nyögtem ki.
- Tudom, és én is - felelte, és éreztem, ahogy mosolyog. - De minden rendben?
- Nem tudom neked elmondani… nem vagyok rá képes - válaszoltam, és meredten bámultam fel az égre.
- Miért nem? - kérdezte ártatlan hanggal. Vajon ha tudná, akkor is így beszélne még velem?
- YoSeob, kérlek ne legyél velem kedves. És azt hiszem, szakítanunk kell - mondtam, és hagytam, hogy a könnycsepp leguruljon az arcomon.
- Mi? Megőrültél?
- Nem, komolyan beszélek. Most pedig mennem kell. Szia - Egyből leraktam a telefont.
Ritka köcsög vagyok, tudom. Saját magamat is szembeköpném, ha szembejönne velem.
Még egy utolsó pillantást vetettem a csillagokra, majd kikapcsoltam a rezgő telefonomat. Beültem az autómba, és hazamentem.
Annyira akartam volna egy hatalmas, drámai jelenetet rendezni, hogy kisírom a szememet, és egy hatalmas bödön fagyival leülnék romantikus filmeket nézni, hogy aztán tudjam szidni a benne szereplő pasikat.
De ezt most én rontottam el, így nem is érdemeltem ezt meg. Leültem a konyhában, és meredten bámultam az előttem gőzölgő kávéra.
- Megjöttem! - szólt Tori vidáman. Már csak ez hiányzott….- Hana? - kérdezte, és benézett a konyhába.
- Itt vagyok - intettem neki egy erőltetett mosoly kíséretében.
- Te jó ég, mi történt? - jött közelebb elkerekedett szemekkel.
- Mégis mi történt volna? Semmi - legyintettem.
- Előtted van egy érintetlen, kihűlt kávé, pedig nálad nagyobb kávé-fanatikussal még nem találkoztam. Az arcod beesett, úgy nézel ki, mint egy hulla. Nem akarlak megbántani, de a szemeid alatt méteres karikák vannak. Most mondd, hogy minden rendben - analizált, miközben leült velem szemben.
- Csak… kicsit sokat dolgoztam ma… - Nem volt teljes hazugság.
- Hana, már egy ideje együtt lakunk, és azt hiszem, hogy jó barátnők is lettünk. De ha nem akarod elmondani, nem kényszerítelek. De ha meggondolnád magad, tudod hol találsz - felelte egy fájdalmas mosollyal az arcán, majd felállt.
- Szakítottunk - böktem ki, mikor elment mellettem.
- Micsoda? - fordult vissza teljesen leesett állal.
- Jól hallottad…
- Mégis miért? Ti mindig tökéletesen megvoltatok együtt!
- Igen… múlt időben…
- Veszekedtetek? Vagy…
- Megcsaltam - feleltem. A könyökömet felraktam az asztalra, és gondterhelt kifejezéssel eltakartam az arcomat, még mielőtt sírnék.
- Nem, az lehetetlen - válaszolta. Leguggolt mellettem, és lentről nézett fel az arcomra. - Biztos nem tetted meg. Te nem olyan vagy…
- Ne szépítsük meg, oké? Megtettem, és kész. Ha olyan erős lettem volna, kibírtam volna, nem érdekelt volna, hogy nincs itthon, vagy, hogy ittam. Gyenge voltam…
- Hana, te is hallod, amit mondassz? - kérdezte egy tíz perces csend után.
- Miért ne hallanám? Ezt megy benned egy teljes napja…
- Érdekes ember vagy - állt fel. Hirtelen sokkal idősebbnek tűnt a koránál.
Érdeklődve néztem rá.
- Másnak mindig meg tudod mondani, mit kell tennie, mi a helyes. Akkor a saját esetedben miért nem látod? - kérdezte elmerengve, és visszament a szobájába.
Ezzel meg mire akart célozni?
Visszamentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra. Fél óra után rájöttem, hogy ez a semmittevés rosszabb mindennél.
Felálltam, és vettem egy forró fürdőt. Mindig jót szokott tenni, de most nem tisztultak ki a gondolataim. Hibát követtem el, amit nem fogok tudni soha kijavítani. Egy pillanat miatt eldobtam magamtól a legjobb dolgot az életemben.
Lehunytam a szemeimet, és hátradőltem. Az emlékek rohamoztak meg.
- Nos, akkor te fogsz bennünket elvinni? - kérdezte sunyi mosollyal Hyunseung.
- Igen. De ha nem fogod be a csipogódat, az Isten háta mögött kettővel foglak kirakni - mondtam mosolyogva. A tekintetem viszont villámokat szórt.
- Nem arról volt szó, hogy wellnes-szállodába megyünk? Nem is tudom, ki veszített a bowlingban… - nézett rám.
- És én sem tudom, ki fog vezetni - vágtam vissza rögtön.
- Hé, itt meg mi folyik? - jött oda egy hatalmas mosollyal YoSeob.
- Csak barátkozunk - vágtuk rá tökéletesen egyszerre, mire nevetni kezdtünk.
DongWoon, Hara, Hyunseung és YoSeob beszálltak az autómba. A bőröndöket még előtte beleszuszakoltuk a csomagtartóba.
Seoul külvárosában foglaltunk szállást ezeknek. Szerintem csaltak… sokkal jobbak voltunk náluk!
- Hana, tegnap milyen volt a koncert? - hajolt előre Hyunseung.
- Nagyon szuper! Isteni érzés volt nézni a munkám gyümölcsét! - feleltem.
- Ez már nem a te munkád volt…
- Igaz. De örülök, hogy olyan sokáig a ti sztaffosotok lehettem! Nagyon jó meló volt - mondtam mosolyogva.
- De ha ennyire jó volt, miért nem jössz még mindig vissza hozzánk? - biggyesztette le az ajkait Hyunseung.
- Azt hiszem, ezt a kérdést már tisztáztuk. Rám most ott van szükség. A Beast sztaffosai nagyon értik a dolgukat nélkülem is. Ott pedig sokkal több hasznomat veszik.
- De olyan jó volt veled…
- Persze, a nevemet sem tudtad - vágtam rá nevetve.
- Aljas rágalom!
- Én tudtam a nevedet! - szólt közbe Woonie is.
- Ah, igen, arra emlékszek! - mondtam még jobban nevetve.
- Micsoda? - kérdezett rögtön rá YoSeob.
- Egyszer elmentünk vásárolni kettesben - válaszolta Woonie helyettem, mire elmosolyodtam. Micsoda nap volt az!
Az odafelé út nagyjából így telt el. Végig nevettünk.
- Hana, várj egy pillanatra! - mondta YoSeob, amikor a kocsihoz értem. Meglepetten fordultam hátra. Neki most a szobájában kellene lennie, és pakolnia.
- Igen? - kérdeztem kedvesen.
Odajött hozzám, és átölelt. Még mindig furcsa volt, hogy elértem mindent, amit akartam, és együtt lehetünk. Hogy sikerült egy ilyen fiút kifognom.
- Nem mehetnék inkább vissza veled?
- De ez a te, vagyis a ti hétvégétek. Jól kellene érezned magadat, és kikapcsolódni - feleltem.
- De ha én veled érzem jól magad? - kérdezte aranyos arccal.
Nem hagyta, hogy válaszoljak, mert valami mással foglalta le az ajkaimat.
Akkor, bármennyire is tiltakoztam, kijelentette, hogy ha esik, ha nem, ő hazajön velem, mert kettesben akar maradni. Szóval nem volt választásom, kettesben jöttünk haza.
Lentebb csúsztam, annyira elszégyelltem magamat. Ő az elejétől kezdve mindent beleadott a kapcsolatunkba. Én pedig így megcsalom…
Fél óra múlva már nem bírta a bőröm, ezért kiszálltam. Nem volt kedvem újra a néptelen szobámba menni, ezért felöltöztem, és beszálltam ismét az autómba. Már későre járt, de tudtam, mi az, amire most tényleg szükségem van.
Kifurikáztam nagyiék házához, és leparkoltam. Derűs mosollyal léptem be a kapun.
Amikor bekopogtam, nagyi szinte azonnal kinyitotta az ajtót.
- Gyermekem, mit keresel te itt ilyen későn? - kérdezte. Nagyiék olyanok voltak, mint a tinik. Ilyenkor kezdődött számukra az élet.
- Csak gondoltam, benézek - feleltem.
Nagyi nem mondott semmit, csak beengedett. Ő ismert a legjobban, így felesleges lett volna bemagyaráznom neki, hogy minden rendben. Úgy volt vele, hogy majd elmondom. Leültem a konyhájukban, és megkaptam a szokásos vaníliás teámat. A legfinomabb volt a világon, ezt tanúsíthatom.
- Picur! - kiáltottam fel, amikor valamit megéreztem a lábamnál. Rögtön lehajoltam, és az ölembe kaptam a világ legédesebb kutyusát.
Mindig, amikor idejöttem, meg tudtam volna fojtani a házfelügyelőt, amiért nem lakhat velem.
Miután megittam a teát, kicsit hátramentem az udvarra. Leültem a hintaszékbe, és most is a csillagokat kezdtem el nézni. Egyszer csak Picur ugrott fel mellém, majd nagyi is leült.
- Hibáztam - mondtam.
- Ez csak természetes. Mind emberek vagyunk - felelte mosolyogva.
- Nem, ez nem olyan. Hatalmas hibát követtem el.
- Kincsem, erre csak ugyanazt tudom mondani. Nem mindig sikerülnek úgy a dolgok, ahogyan mi akarjuk. A sors szándékosan görget elénk akadályokat, hogy megnehezítse a dolgunkat. Mivel egyikünk sem tökéletes, néha elesünk bennük. De úgy hiszem, te megtaláltad azt az embert, aki elfogad minden hibáddal együtt.
- De nagyi, én…
- Psszt. Nem dönthetsz kettőtök kapcsolatáról. Ki is mondtam a kulcsszót. Kapcsolat. Meg tudod mondani nekem, hány ember kell hozzá? - nézett rám mosolyogva.
- Kettő - feleltem…
- Sejtettem, hogy itt talállak - jött oda Himchan is mosolyogva.
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem, miközben a szemöldököm felszaladt.
- Jöttem megnézni, hogy vagy.
- Honnan tudtad, hogy itt leszek?
- Megérzés - felelte mosolyogva.
- Kicsit magatokra hagylak - állt fel nagyi, és becsoszogott.
Himchan leült a helyére, és mindketten az eget kezdtük el nézni.
Kicsit már idegesítő volt a csend. Éreztem, hogy valamit mondani akar. Miért nem böki ki végre?
- Tessék - nyomott hozzám valami papírt.
- Mi ez?
- Majd megnézed, de most inkább siess - mondta fél mosollyal az arcán.
- Te meg miről beszélsz?
- Mondjuk úgy, hogy az unokatestvéreknek illik összetartani. A ház előtt áll a taxi, de ha lehet, add ide a kocsi kulcsod.
Nem értettem, miről zagyvál, ezért megnéztem a lapot.
Az nem egy lap volt, hanem egy jegy. Nem is akármilyen jegy - egy Amerikába szóló repjegy. A repülőm pedig fél óra múlva indul. Szóval most kellene elindulnom, ha oda akarok érni.
- Az asztalon - kiáltottam hátra a vállam felett, miközben futottam.
Nem volt kérdéses számomra, hogy mit kell tennem.
Szerencse, hogy lehúzva hagytam az ablakom, mert így ki tudtam halászni az irataimat, amiket szerencsésre magamnál hordottam.
A taxi elvitt a reptérre, ahol gyorsan fel is szálltam a járatomra. Ahogy ott ültem, tudtam csak elgondolkozni.
Te jó ég, megőrültem? Mégis mit keresek itt? Alig van nálam egy kis pénz, egy útlevél, semmi ruha, egy telefon, és még csak azt sem tudom, hol szálltak meg. New York pedig nem egy kis város…
- Hana? - hallottam mellőlem az ismerős hangot.
- Istenem, YooLee! - öleltem meg örömömben.
- Azért ne nyomj agyon - mondta a szokásos hangján.
- Bocsi, de… a segítségedre lenne szükségem.
- Ki vele!
- Nem tudom, hol laknak jelenleg a fiúk. És sok pénz sincs nálam, szóval…
- Persze, lakhatsz velem. Egy hotelban leszek, és a menedzserem szerintem nagyobb szobát foglalt.
- Nagyon szépen köszönöm - hajoltam meg előtte.
- Na, azért ennyire nem kell túlozni, a végén még meggondolom magamat - mondta unott arccal.
Az odafelé út rémes volt. Annyira unatkoztam, mint még soha. Közben pedig szinte kiugrott a szívem a helyéről.
Újra látni fogom YoSeobot. És nem számított, mit tettem, csak az, hogy még láthatom azokat a csodálatos szemeket.
Amint leszálltunk, indultam volna a taxik felé, de YooLee megállított.
- Arra van a fuvarunk - mutatott mosolyogva a fejével előre.
Én is arra néztem, és kiszúrtam a mosolygó DongWoont. Integettünk neki, majd elindultunk arra. Beültünk a taxiba, és hármasban mentünk el a hotelba.
- Hana, te amúgy hogy kerülsz ide? - kérdezte Woonie, miután felértünk.
- Ez egy hosszú történet…
- De mit csináltál? YoSeob teljesen kivan…
- Ez egy még hosszabb történet - néztem félre.
- Nocsak, a tökéletes páros mégse annyira tökéletes - szólalt meg epésen YooLee. Néha olyan idegesítő tud lenni ez a lány…
- Mindenkinek vannak hibái - mondtam duzzogva.
- Nem akarsz találkozni YoSeobbal? - kérdezte DongWoon.
- Most? - kérdeztem vissza ijedten.
- Mikor máskor?
- Hát öhm…
DongWoon telefonja ekkor csörrent meg.
- Szia - szólt bele. - Nem, eljöttem…. itt vagyok YooLee-vel, és Hanával… Igen… Nem… Miért?... Nem!... Majd te… Rendben - mondta, majd lerakta.
Elég furcsa volt a beszélgetésnek ezt a felét hallani.
- Ki volt az? - kérdezte YooLee.
- Hyunseung. Hana, neked pedig velem kell jönnöd - állt fel hirtelen.
- Mégis miért?
- Várj, itt a cím, ha nem tudnál hazatalálni - firkantotta le egy papírra gyorsan YooLee. Nézzenek oda, mégis csak van benne némi kedvesség!
Kettesben indultunk el DongWoonnal. Olyan fáradtnak éreztem magamat… most úgy felgyorsultak az események. Az, hogy itt vagyok a sorozatos véletleneknek köszönhető.
Ismét beültünk a taxiba, és meglepetten vettem észre, hogy a forgatás helyszínére vitt.
Amint kiszálltam, Hyunseung volt az első, akit megpillantottam. A vörös haja szinte világított a napfényben. Mosolyogva integetettem vissza neki.
Aztán hirtelen fordult egyet a világ, és éreztem, hogy valaki felkap, és szorosan magához ölel.
YoSeob…
A szívem fájdalmasan dobogott tovább. Ha már eddig eljöttem, most csak nem fordulhatok vissza…
- Szia! - kiáltott fel.
- Szia - suttogtam.
- A válaszom: NEM! - mondta hirtelen.
- Tessék? - néztem rá értetlenül.
- Nem foglak elengedni, bármi is történt. Soha - jelentette ki magabiztosan. Ahogy belenéztem a barna szemeibe, rögtön elmerültem. Elvesztem, és nem találtam a kiutat.
- Még akkor is, ha azt mondom, hogy megcsaltalak? - tettem fel a fájdalmas kérdést.
Hirtelen minden mozdulata megfagyott, és a tekintete üres lett. Tudtam, hogy ez lesz.
Elkerekedett szemekkel bámult rám, több percen keresztül.
- Hé, itt vagy? - kérdeztem félve.
- Az elmúlt pillanatban… számtalanszor megpróbáltam eljátszani azzal a gondolattal, hogy kiakadok, és mérges leszek rád - mondta, és már nem nézett rám.
Az ajkamba haraptam, nehogy elsírjam magam. Ha meg tudtam volna mozdulni, kiszaladtam volna a világból.
De a lábam ott helyben a földbe gyökerezett, és még mindig azt akartam, hogy ne vegye le rólam a kezeit. Bár már teljesen reménytelen, hogy megbocsásson.
- Miért? - kérdezte.
- Nem akartam… csak véletlen volt - mondtam elhaló hangon.
- Nem erre céloztam - felelte. Már én sem őt néztem, de ekkor újra rá néztem. Erősen magához szorított.
- Mit csinálsz, amiért nem tudok rád haragudni? Csak szomorú vagyok… de elképzelni sem tudom már nélküled az életemet - suttogta.
Még erősebben haraptam az ajkamba.
Meghaltam, ebben biztos vagyok. Lehetetlen, hogy megbocsásson nekem.
Mégis, abban a pillanatban, jobban akartam élni, mint valaha. Nem érdekelt a hatalmas tömeg, aki minket bámult, a sok rajongó, aki minket fényképezett, vagy a kis paraziták, akik minden szavunkra figyeltek.
Csak ketten voltunk újra, én meg ő. Egy tökéletes páros.
Utat engedtem a könnyeimnek, és a nyakába ugrottam. Hatalmas boldogság lett úrrá rajtam, és úgy éreztem, mintha több tonnás súlytól szabadult volna meg a lelkem.
Újra szabadon tudtam lélegezni, és szorosabban öleltem YoSeobot, mint ahogy tudtam. De úgy tűnt, őt ez nem bántja.
Annyi mindenen mentem már keresztül ebben az életben. És mégis sikerült egy ilyen férfit találnom magamnak.
Hányan mondhatják el magukról, hogy igazán szerelmesek? Én igen. A szívem megtalálta a párját, és mellette lehettem csak igazán boldog.
Nos, itt lenne a vége. Majd ha lesz időm, itt is fogok olyan titkokat írni, amit a Gikwangos történet végén, de az nem most lesz xD
Remélem szerettétek ezt a ficit, és nagyon hálás vagyok azoknak, akik végig olvasták. Tudom, voltak olyan napjaim, amikor nem sikerültek jól, és most a végén se valami sűrűn írtam... de számomra nagyot sokat jelent ez a történet, ezért is volt fontos, hogy méltó befejezést adjak neki.
Még egyszer nagyon szépen köszönöm ~
