Goodbye 2NE1

Cím: Goodbye 2NE1 - Viszlát 2NE1
Szereplők: Park Bom, Seunghyun aka T.O.P
Leírás: Park Bom utoljára visszamegy a közös lakásukba hogy elbúcsúzzon az együtt töltött időtől
Figyelmeztetés: Drogok, bár csak utalás szintjén
Megjegyzés: Sosem vallottam magamat óriási Blackjacknek, de a történtek még engem is felkavartak. Mindig is imádtam a lányokat, számomra ők voltak a k-pop királynői. Nem szerettem volna ilyen mélyen belemászni Bomba, de ez kikívánkozott belőlem. Előre elnézést kérek, ha megbántom valaki érzéseit, de ez csak egy fiktív történet, az én gondolataim Bomról.

_____________________

Park Bom szemszöge



A kihalt folyosón mezítláb mentem végig, cipőmet a kezemben vittem. Már rég megtanultam, hogyan rejtsem el a fáradtságot, de aznap nem akartam.
Egy hete nem voltam otthon, akkor is csak valami semmiségért rohantam haza. Már nem is tudom, mikor aludtam itt utoljára. Bár, ha őszinte akarok lenni, azt sem tudom, mikor aludtam igazán. Már jó ideje csak órákra hunytam le a szemeimet, képtelen vagyok megállni.
Akkor tértem magamhoz, mikor hideg szellő köszöntött. Hogyan kerültem az erkélyre? Nem tudom, de mindegy is...
Az egyik széken foglaltam helyet, lábaimat felhúztam, majd átölelve azokat meredten előre. Hiába kutattam a csillagokat az égen, a soha nem alvó város fényei megtagadták ezt tőlem.

- Mit keresel itt?
Habár meglepődtem, hogy ő is itt van, nem mozdultam. Ugyanolyan mereven néztem az eget, mintha akármit is le tudnék olvasni róla.
- Megint be vagy állva?
Újabb kérdése hallatán csak cicegtem neki, de várt nevetése nem érkezett meg. Tehát még mindig mérges rám.
A könnyek olyan gyorsan jöttek, hogy nem is volt időm megállítani őket. Szorosabban öleltem a lábaimat, csak el akartam tűnni.
Seunghyun halkan felsóhajtott, helyet foglalt mellettem. Bármit megadtam volna, ha ugyanúgy átölel, mint régen, de nem éreztem meg a kezeit.
- Miért történik mindez? - kérdeztem suttogva.
Hangom halk volt, de biztos voltam benne, hogy hallotta.
- Számítani lehetett erre - felelte hosszú idő után.
Egy pillanatra elvesztettem a maradék kontrollomat is, az éjszaka csendjét kettétörve szipogtam. Nyöszörögve mozgolódtam, semmi sem volt jó.
- Hiányzol Bom.
Nem is az volt a fontos, amit mondott, legalábbis számomra nem. Ahogy kiejtette a nevemet, rájöttem, hogy nekem is hiányzik.
Vissza akartam menni az időbe oda, ahol minden elkezdődött. El akartam törölni a hibáimat, mert most már nem tudom. A hibátlanul felépített életem egy pillanat alatt kicsúszott a kezemből, én pedig hiába markolom meg, jobban elúszik. Pont, mintha a vizet akarnám megzabolázni - kifolyik az ujjaim közötti résekben.
Nem mondhatom ki hangosan, hogy mennyire vissza akarom kapni, mert tudtam, hogy butaság lenne. Az az erős nő, akit ő megismert, mintha nyomtalanul eltűnt volna. Jó ideje csak menekülök.
Kit áltatok? Már a legeleje óta menekülni akarok.
Mikor ide kerültem, sokáig bennem volt a kitartás. Amikor végre felvettek és hosszú idő után elértem, amit akartam, azt gondoltam, hátra dőlhetek. De az igazság, hogy csak akkor jött a neheze. A debütálást követő évben élveztem minden figyelmet, bár a nehezebb napok után ugyanitt kötöttem ki.
Nem tudom már pontosan, mikor talált rám T.O.P. A dorm negyedik emeleti erkélye, ahol cigizni lehetne, de senki nem teszi. Persze néha erre tévednek páran, de ha nem gyakorolunk, akkor alszunk. Legalábbis a mi időnkben még így ment ez, nem tudom, hogy a mostani rookiek mit csinálnak a szabad idejükben. Minden megváltozott, legfőképpen én. Már nem követem figyelemmel az újakat, és Seunghyun a legjobb példa arra, hogy a régiekkel is alig tartom a kapcsolatot.
Ha erősen gondolkoznék, biztosan tudnám, mikor változott meg minden. De most csak egy vízválasztó vonalat látok a régi idők, és a mostani katasztrófa között.
Nem voltam jó ember. Ami azt illeti, ha a kisebb énem most látna, elkezdene sírni.

- Nem akarsz átölelni?
Végtelenül gyengének éreztem magam, amiért megkértem erre. Jól ismertem, tudtam, hogy nem fog visszautasítani. Mindig is azt gondoltam, hogy nem kérek mások könyöradományából, sem jóindulatából. Azonban be kellett látnom, hogy ez nem teljesen igaz. Ha az érdekem úgy kívánta, kihasználtam mások kedvességét, és abban a pillanatban sem tettem ezt másképp.
- Nem.
Felkaptam a fejemet, értetlenül néztem rá. Arcát nem tudtam kivenni, mert a sírás miatt a sminkem teljesen elmászott, illetve a még mindig esőként pergő könnyek sem könnyítették meg a dolgom.
- Nézz magadra Bom. Nem tanulsz a hibáidból, le merem fogadni, hogy most is mást hibáztatsz. Bajt bajra halmozol, de mikor takarítani kell, te már messze jársz.
- Mégis kinek gondolod magad, hogy ilyeneket mondasz nekem? - felemeltem a hangomat, tőle ezt nem akartam hallani.
Hiába volt minden egyes szó igaz.

Seunghyun szomorúan nézett a szemembe, sokáig várt a válasszal.
- A barátod. Legalábbis az voltam egykor.
Megremegett az ajkam, az erőm addigra teljesen elhagyott. Lehajtottam a fejemet, tehetetlenül magam mellett lógó kezemet néztem.
Eszembe jutott az első alkalom, amikor itt találkoztunk.


Egy nagyon nehéz napon voltam túl, még a kedvesebb rajongók sem tudták feltornázni a kedvem. Hiába próbáltam mindent, semmi sem működött, így itt lyukadtam ki. Az éjszakai friss levegő valamennyire megnyugtatott, de még mindig mérges voltam.
- Hé, minden rendben? - érkezett mellőlem a kérdés.
Könnyáztatta arccal néztem rá. Egyikünk sem ismerte fel a másikat, csak abban a pillanatban. Ő talán azt hitte, hogy egy kimerült gyakornok vagyok, én pedig azt, hogy egy itt dolgozó ember.
- Persze, minden oké - feleltem.
Letöröltem a gyengeségem megnyilvánulásait, egy pillanat alatt rendeztem az arcvonásaimat. Párszor találkoztunk már, persze, hogy ismertük egymást, de nem volt a barátom. Rosszul éreztem magam, amiért egy másodpercre belátott a maszkom alá.
Kezével az arcom felé közelített, majd a szemem alá helyezte a hüvelykujját. Elmaszatolt sminkemet tovább maszatolta, de éreztem, hogy csak javítani akar a helyzetemen. Nem sikerült neki, és az eredményt látva bocsánatkérőn nézett rám, mire nevetve ütöttem el a kezét.
- Mondom, hogy minden rendben - szólaltam meg.
Mosolyogva bólintott. Csak később ismerte be, hogy annyira megijesztettem, hogy arra gondolt, bármelyik pillanatban véget vethetek az életemnek.
Érdekes, hogy erre sosem gondoltam. Amikor elmondtam neki ezt, meglepve nézett rám. Őszintén azt felelte:
- Amikor gyengébbnek tűnsz, még mindig ettől félek.
- Soha nem tudnék öngyilkos lenni. Az azt jelentené, hogy nem vagyok elég erős, hogy legyőzzem az akadályaimat. Persze előfordul, hogy némelyik nehezebbnek bizonyul és elsőre nem tudok nyerni, de amíg énekelhetek, addig mindig én leszek a győztes. Nem számít, mi történik, én harcolni fogok.
Pár másodpercig csak nézni tudott, aztán mosolyogva ölelt magához.
- Akkor énekelj örökre, kismadárka - suttogta.


Az a pár szó úgy visszhangzott bennem, mintha csak pár pillanattal ezelőtt mondta volna ki.
Sok mindenen mentünk keresztül Seunghyunnal. Eleinte mindig elküldtem, aztán valamikor ez megváltozott, és szükségem lett rá. Az erkélyünket továbbra is csak akkor látogattam, ha rosszul voltam, de őt ezeken az alkalmakon kívül is kerestem. Lassan és nehezen, de barátokká váltunk. Ő lett az én támaszom, végül én is az övé.
Akkoriban azt hittem, hogy ez sosem fog változni. Örökre ott fogunk lakni a dormban, örökre barátok leszünk. Nappal a lányokkal voltam, éjszakánként pedig vele beszélgettem. Bár jobban belegondolva, inkább voltak hajnali beszélgetéseink, mint éjszakaiak...
- Nem egyszer fordult elő velem, hogy azt kívántam, bárcsak vége lenne ennek - szólaltam meg.
- Tudom. - Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, elejtett egy apró mosolyt.
- De most szeretném, ha a lakásunk ugyanolyan hangos lenne, mint régen. Ismerni akarom az ismeretleneket itt, szeretném ugyanazt a melegséget érezni, mint régen.
És szeretném, ha ugyanúgy ölelnél át, mint akkoriban. 
A kimondatlan szavak közöttünk rekedtek, de biztos voltam benne, hogy elérték őt.
- Felnőttek vagyunk - felelte, majd sóhajtott. - A dolgok megváltoznak, nekünk pedig el kell fogadnunk.
- Talán egyetlen éjszaka még belefér.
Felálltam, csendesen mentem vissza a folyosóra. Nem tudom, honnan jött hirtelen ez a bátorság, de végre eljutottam a lakásunkig. A vaskos ajtó előtt állva hallgatóztam, hátha meghallom, ahogy Chaerin csendre inti Sandarát, vagy Minzy érhetetlen szövegelése apró sikolyba csap át, amint talál egy érdekes hírt.
Néma csend fogadott. Kietlen lelkemben nem történt változás, már nem csapott meg az otthon szele. A lányok szétdobált holmijai eltűntek, a konyha felől nem éreztem az odaégetett palacsinta illatát. Már egy ideje nem élünk itt, de csak aznap éreztem meg igazán az elhagyatott lakásunk sóvárgását. Az üres falak épp olyan magányt sugalltak, ami bennem volt.
Újabb kicsorduló könnyeimet nem töröltem le, elgondolkozva mentem be. Vajon azonnal átadják a szobánkat másnak? Mit fognak ők gondolni? Boldogok lesznek, amiért az egykori királynők birodalmába költözhetnek be? Megtöltik szeretettel ezeket az elárvult szobákat? Tovább viszik azokat az álmokat, amiket mi suttogtunk itt el bizalmasan?
Vagy érezni fogják a nyomást, amivel sokszor nem tudtuk, hogyan bírkózzunk meg? Hallani fogják a néma kétségbeesésett kiáltásunkat? Érezni fogják a kínt, amit most érzek?
A konyhában lyukadtam ki először. Láttam magam előtt, ahogy Chaerin hulla fáradtan próbál készíteni rántottát, amibe Minzy beleköt. Dara az asztalnál ült, telefonjából felpillantva enyhén elmosolyodik. Még magamat is láttam, ahogy feldúltan berohanok, mert nem találtam a fésűmet.
Keserédesen mosolyogva mentem át Minzy szobájába. Megálltam az ajtóban, úgy vettem szemügyre a sötét szobát. Eszembe jutott, mikor Chaerin párnacsatát kezdett itt, mire hárman mind belementünk. Minzy épp tanulni próbált, így nagyon mérges lett, mikor eltaláltuk egy párnával. Csak nevettem az emléken, ahogy kiabált velünk, hogy legalább ne zavarjuk.
Chaerin szobájában az egyik dalunk első verziója jutott eszembe. Csak egy táncolós nap után feküdtünk, amikor Dara énekelni kezdett. Nem is tudom, hogyan kötöttünk ki mind a vezető szobájában, de hiába voltunk fáradtak, hamar elkezdtünk dolgozni a dalon, mivel mindenkinek megtetszett. Chaerin dallamot kovácsolt, a szöveget pedig együtt dolgoztuk ki.
Halkan dúdolva léptem be Dara szobájába. Hányszor volt, hogy itt kerestünk menedéket, amikor egy-egy helyesebb fiúval találkoztunk. Akárki ismert meg valakit, itt gyűltünk össze, és az aprócska ágyon kuporogva beszéltünk ki minden részletet.
A saját szobám a sminkelési problémáinkra emlékeztettek. Legtöbbször profik készítették el a mesterműveket, de azon alkalmakkor, mikor mi akartunk szépen kinézni, komoly akadályokba ütköztünk.
A nappaliban a nagy képernyőjű TV-t nézve hangosan felnevettem. Nagyon sokáig könyörögtünk, mire megkaptuk, aztán nem is néztük soha. Már nem emlékszek, kinek az ötlete volt bevezetni a vasárnap esti filmnézést, de nem is számított. A kanapén most egyedül ültem, ahol egy évvel ezelőtt még mind nyomorogtunk és nevettünk, vagy épp együtt sírtunk a filmeken. Szinte éreztem a popcorn illatát, ami sokkal finomabbnak érződött, miután megtiltották nekünk.
De hallottam a veszekedéseinket is. Már csak nevettem, milyen kis apróságokon kaptunk össze.

Nagyon hiányoztak a lányok. Hiába nem éltünk már itt, ide mindig visszatérhettünk. De elindult a lavina, egyszerre pedig maga alá temetett mindannyiunkat. A feloszlás bejelentését követően mind másképp dolgoztuk fel. Minzy már régebb óta kiköltözött, Chaerin a munkába temette magát, Dara pedig hazament. Én pedig tettem, amit már egy ideje teszek...
Nem akartam ilyen mélyre süllyedni, de egy idő után az a baj, hogy azt sem tudtam, merre járok. Egyszer csak ott találtam magam, és a sokkból még mindig nem tudtam kilépni.
Eleinte jogosnak találtam, hogy a vállalat lényegében kilakoltat minket. Azt gondoltam, amúgy sem használjuk már ezt a lakást, legtöbbször hotelekben alszunk, vagy épp nem is alszunk. A cuccainkért egyszer-kétszer hazaugrottunk, bár azt is csak megszokásból. Nem azért jöttem, hogy összepakoljak, ahogy a lányok sem tették, kivéve Minzy-t. Bármikor megvehetjük az összes sminket, cipőt és ruhát, amiket itt hagytunk, a fényképeink pedig a telefonunkon, vagy gépeinken is valahol ott lapulnak.
Nem, én nem ezért jöttem. Nehezen vettem rá magam, de végül mégiscsak elértem idáig.

Búcsúzni jöttem. Búcsúzni az otthonunktól, az együtt töltött időtől. Elköszönök a királynőktől, akik mi voltunk, a birodalomtól, amit kiépítettünk. Eltemetem a rengeteg emléket, amit megéltünk, a titkokat, amiket félve suttogtunk el.
A számomra legkedvesebb együttestől válok meg.

Ég veled 2NE1, örökre bennem fogsz élni.

Read More

Csak egyelten nap (BaekHyun, 18+)

Pár napja a húgommal beszélgettem, és azt mondtam, hogy szívesen eltöltenék egy napot Baekhyunnal, de csak egyet. Arra gondoltam, hogy ezt le is írhatnám, tehát itt lenne a történet :D

Reggel jóval az ébresztő megszólalása előtt már fent voltam. Izgatottan álltam meg a bőröndöm felett, és hiába terveztem el már jó előre, mit fogok viselni, az utolsó pillanatban még sem találtam tökéletesnek. Kiterítettem az ágyra, ujjamat harapdálva néztem jó pár percig, mire rájöttem, hogy teljesen lényegtelen, mert úgy sincs más ruhám. Nagyot sóhajtva öltöztem fel, majd leültem a tükör elé, hogy elkészítsem a tökéletes sminket. Természetesen ez nem jött össze, remegő ujjaim folyton közbe szóltak. Fél órás maszatolás után mégis elégedetten néztem magam, hisz azt hittem, ennél sokkal rosszabb lesz.

Vagyis... mi az a folt a bal szemem sarkánál? Miért van sokkal több rúzs az alsó ajkamon, mint a felsőn? A bronzosító pedig azt a hatást kelti, mintha koszos lenne az arcom.

Remegni kezdtek az ajkaim, nem sok kellett, hogy elsírjam magam. Hosszú körmeimet erősen vájtam bele a tenyerembe, mert már nem volt időm újabb sminket megcsinálni, ami valószínűleg még pocsékabb lett volna.

Komoran sétáltam le az étkezőbe, hogy legalább egy finomat egyek, de a lift tükrében mérhetetlenül dagadtnak láttam magam, így inkább csak egy csésze tea mellett döntöttem.

Kim SooHee vagyok, húsz éves egyetemista. Apám elég befolyásos ember, így fogalmam sincs hogyan, de elintézte, hogy egy teljes napot Byun BaekHyunnal tölthessek, a kedvenc énekesemmel. Két napja volt a szülinapom, ez pedig a legszebb ajándék volt, amit valaha kaphattam.

A megbeszéltek szerint kilenc órakor a hotel előtt vártam rá, bár akkor már legalább húsz perce ott álltam. A késő téli időjárás nem tett jót nekem, egyre inkább úgy éreztem, hogy egy jégcsap vagyok, nem is ember.

Idegesen nézegettem az órámat, már öt perce elmúlt kilenc. Hintázni kezdtem a lábamon, hátha úgy jobb lesz, de a jeges szél ugyanolyan hideg maradt. Lehunytam a szemeim, mélyen a sálamba temetkeztem, hogy ne érje levegő az arcom.

- Szia, te vagy Kim SooHee?

Nem néztem rá azonnal, kiélveztem, hogy az a csodás hang csak hozzám szól. Nem akartam azonban hülyének tűnni, így mosolyogva néztem fel rá.

- Igen - feleltem, közben hevesen bólogattam.

- Örülök neked, én Byun BaekHyun vagyok - mutatkozott be.

- Örülök, hogy megismerhetlek - mondtam őszintén.

Szélesen vigyorodott el, bólintott felém.

- Mit szólnál, ha reggelivel kezdenénk?

- Rendben - feleltem, bár ételre gondolni sem tudtam.

A taxik felé indultunk el, összekulcsoltam az ujjaimat, hogy ne remegjenek annyira.

- Hány éves vagy? - kérdezte aranyosan felém pillantva.

- Két napja töltöttem be a húszat.

- Tényleg? Akkor boldog szülinapot! - mondta lelkesen, majd halkan énekelni kezdte a dalt, amit már jó párszor hallottam.

De BaekHyun előadásában teljesen más lett, majdnem előbújt a rajongó énem és felvettem. De fékeztem magam, így lemaradtam a dal felvételéről, amit képes lettem volna életem végéig hallgatni. A végén ismét rám villantotta vigyorát.

- Köszönöm. - Meghajoltam, hálásan néztem a szemébe.

Tartotta a szemkontaktust, átható tekintete csak engem figyelt. Hamar az ajkamba haraptam és félrenéztem.

- Még iskolába jársz, igaz? - folytatta a beszélgetést, figyelembe sem véve, hogy mennyire zavarba hozott.

Akkor jöttem rá, hogy talán nehezebb lesz a mai nap, mint az elképzeltem előre.

- Igen, a Seoul Egyetemre járok külkereskedelmi szakra.

- Akkor te nagyon okos lehetsz.

Fülig elpirultam, lehajtottam a fejem, de épp elértünk egy taxit, aminek sikeresen nekimentem. Egy pillanatig nem fogtam fel, csak abban a pózban maradtam mozdulatlanul.

Lassú, robotszerű mozdulattal fordítottam BaekHyun felé a fejem, aki ugyanolyan meglepetten állt. A szemén láttam, hogy mosolyog, majd ugyanúgy eljátszotta, hogy felkenődik a kocsira.

Halkan nevettem fel, de a baki miatt érzett szégyen továbbra is bennem volt.

Egy angol étterembe vitt el, mivel villásreggelihez volt kedve. Közben végig viccelődött velem, pont olyan volt, amilyennek elképzeltem.
- Mihez lenne kedved? - kérdezte, miután fizetett és az utcán sétáltunk céltalanul.
- Nem is tudom...
Én már annak is örültem, hogy mellette sétálhatok, az mindegy volt, mivel ütjük el épp az időt.
- Akkor mit szólnál, ha elmennénk az állatkertbe? Már nagyon régen voltam ott.
Bólogatni kezdtem az ötletére, mire rám nézett és ismét utánozni kezdett. Felnevettem rajta, még a reggelinél is többször leutánozta a mozgásomat, vagy a szavaimat.
- Az nincs messze, szóval sétáljunk - jelentette ki.
- Rendben.
- Szóval mit csinálsz, amikor épp nem tanulsz vagy hozzám hasonló jóképű srácokkal vagy?
Kuncogni kezdtem, de végül válaszoltam.
- Szeretem a számaitokat hallgatni és közben rajzolni vagy festeni.
- Miket szoktál rajzolni?
Elpirultam, mielőtt válaszoltam volna.
- Titeket.
Bár nem volt teljesen igaz, mert néha elefántokat, vagy a szobám különböző pontjait örökítem meg, de túlnyomó részben tényleg az arcmásukat rajzolom.
- Ugye rólam van a legtöbb rajzod?
Ha lehetséges, még vörösebb színt vett fel az arcom, miközben bólogattam.
- Egész aranyos vagy, mikor így zavarba jössz. A koncertjeinkre is el szoktál jönni?
Alig kaptam levegőt. BaekHyun tényleg azt mondta rám, hogy aranyos vagyok?
Rendezni próbáltam a vonásaimat és nagyot nyeltem, mielőtt feleltem.
- Igen.
- Az nagyon klassz. Köszönöm, hogy támogatsz minket.
Az volt az első, hogy komolyan nézett a szemembe és nem viccelt. Megálltam, annyira meglepődtem. Csak néztem ezt a tökéletes embert, majd vigyorogni kezdtem.
- Mi az? - kérdezte vidáman.
- Csak örülök, hogy olyan vagy, amilyennek elképzeltelek.
- Egyáltalán nem ilyen vagyok.
Továbbra is mosolygott, de az én azonnal megfagytam.
- Ho-hogy tessék?
- Biztos akarod, hogy válaszoljak?
Mit sem veszítve látszólagos vidámságából félrenézett és zsebre dugta kezeit.
- Igen.
- Nem ilyen vagyok - ismételte el magát egy vállvonás kíséretében. - Senki sem olyan, mint a kamerák előtt. Észre sem veszed, de megváltozol. A legtöbb rajongó elhiszi ezt, mi pedig nem akarjuk megbántani őket. Mindegy, kivel és hogy találkozunk, de ugyanúgy viselkedünk, mintha filmeznének minket.
- De miért?
- Mert szeretünk titeket és nem akarunk megbántani.
Hiába volt szép és jó, amit mondott, úgy éreztem, egy egész világ tört össze bennem.
- Tehát az álmos babának még altatódalt is énekeltek - jelentettem ki komolyan.
BaekHyun a szemembe nézett, de nem mosolygott többé.
- Igen - felelte szemrebbenés nélkül.
Jó pár pillanatig néztem, majd észre sem véve magam elindultam. Baek követett engem, nem mondott semmit. Nem tudom miért, de továbbra is az állatkert felé tartottunk. Mikor odaértünk, a fiú vett kettőnknek jegyet és csendesen indultunk meg nézelődni.
- Tudtad, hogy a lajhárok olyan lassan mozognak, hogy algák meg hasonló dolgok zavartalanul nőnének a bundájukon? - kérdezte, miközben az említett állat előtt álltunk.
Fél szemöldökömet megemelve néztem rá, mire ő csak vigyorgott. Pár pillanat múlva ismét próbált utánozni, de beleütöttem a karjába, mire feljajdult.
- Ya, ezt miért kaptam?
- Inkább miért csak ilyen későn? - tettem fel a költői kérdést.
- Jó-jó megérdemeltem... De azért többet ne üss meg, jó?
- Még meglátom.
Sarkon fordultam, tovább indultam. Hamarabb ért utol, mint az gondoltam, tovább fárasztott a furcsa vicceivel. Legtöbbször csak a fejemet fogtam, de fél óra múlva már hangosan nevettem a butaságain.
Már délután közepe felé járt az idő, mikor végeztünk az összes állattal. Az oroszlánok előtt még közös képet is csináltunk, amit elküldött valakinek.
- Kinek küldöd? - kérdeztem azonnal.
- ChanYeolnak. Azt mondta, hogy ne küldjek neki semmit.
- De miért?
- Mert én ma kaptam egy ingyen szabadnapot, neki meg egész nap gyakorolnia kell - felelt vigyorogva.
- Gonosz vagy Byun BaekHyun.
A fiú csak vállat vont, közben tovább sétáltunk. Kiértünk az állatkert elé, mire megéheztem.
- Olasz vacsora? - kérdezte, mintha csak a gondolataimban olvasna.
- Benne vagyok.
Sikeresen elkapott egy taxit, majd egy újabb étterem címét mondta a sofőrnek. Meglepődtem, mennyi helyet ismer, de nem tettem szóvá.


A hotel bejárata előtt álltunk, BaekHyun szája csak nem akart beállni. Nem bántam, hallgattam amit összehordott. A fiú igazi arca talán még jobban tetszett, mint amire számítottam, bár még mindig mérges voltam rá a hazugságok miatt.
- Azt hiszem, ideje lenne mennem - mondta, miután egy pillantást vetett az órájára.
Kissé elkeseredve néztem rá, hiszen egy igazán jó nap állt a hátunk mögött. Szerettem volna még egy kis időt vele tölteni.
- Bár, arról volt szó, hogy egy egész napot töltünk el - mondta, közben gondolkozott. - Még csak nyolc óra, szóval még van hátra négy óránk.
Rám vigyorgott, amit szinte azonnal viszonoztam. A hideg levegőről bementünk a fűtött hotelba, de mivel ott rengetegen voltak, végül a szobámban kötöttünk ki. A kanapén foglaltunk helyet, közben tovább beszéltünk.
Egészen addig, míg BaekHyun közel hajolt hozzám és egy puszit adott a számra. Kicsit eltávolodott, mire meglepődve néztem szembe vele.
- Te is szeretnéd, nem? - kérdezte félszegen.
Annyi minden jutott eszembe, hogy hogyan tudnám visszautasítani. Értelmetlen és számomra kicsit sértő kérdés volt ez. Legalábbis ezt gondoltam, mielőtt kiéhezett pillantása végig vándorolt a testemen és megnyalta a száját.
- Byun BaekHyun... te hazug, perverz, kicsit sem vicces törpe - suttogtam, közben az ölébe ültem.
- Te nem hívhatsz törpének, még nálam is alacsonyabb vagy - vágott vissza azonnal a számat súrolva.
Ajkaink ismét találkoztak, de már nem csak egy ártatlan puszi volt. Alsó ajkamat fogai közé vette, lágyan megszívta a bőrt, ami meglepően jó érzés volt.
Nyaka köré fontam a kezeim, közelebb hajoltam hozzá és elmélyítettem a csókot.

Nyelveink találkozásánál valami felrobbant bennem - azonnal akartam őt. Kezei a csípőmet ölelték, olyan közel húzott magához, amennyire az csak lehetséges. Durván túrtam bele a hajába, ő hasonló hévvel mélyesztette ujjait a hátamba. Nem bántam, hogy ilyen erőszakos, sőt, még inkább felkorbácsolta a bennem lappangó szenvedélyt.
Heves csókunkat megszüntette, de csak míg levette a felsőmet. A sajátját is száműzte a szoba másik végére, mire ajkamba harapva szemléltem meg tökéletesen kidolgozott mellkasát. Kezeim azonnal elkalandoztak rajta, hamar az ajkaimmal is követtem a már bejárt utat. Míg én ízlelgettem bőre puhaságát, kikapcsolta a melltartómat és a halmaimat kényeztette kezeivel. Eleinte csak markolászta, de amint rátalált egy érzékenyebb pontra, egy elégedett sóhaj szökött fel belőlem. Nem kerülte el a figyelmét, tovább kényeztetett.
Vállaimra tette a kezét, magához vont fel. Sietős csókja után szája a kulcscsontomon keresztül a mellemre vándorolt. Nem én voltam az első nő az életében, így hozzáértően vette birtokba kebleimet. Újabb sóhajokat váltott ki belőlem ügyködésével, egészen felizgatott már akkor. Hátra hajtottam a fejemet, közben ujjaim ismét visszataláltak a hajához.
Még lentebb akart érni ajkaival, de az ülő pozíciója miatt ez nem sikerült. Felálltam, ujjaimat a nadrág szélébe akasztva a bugyimmal együtt lehúztam a nem kívánatos ruhadarabokat. Szemei minden mozdulatomat végig követték, ugyanúgy megnyalta a száját.
Elé térdeltem, a segítségével megszabadítottam őt is a maradék ruhától. Már enyhén felálló férfiasságára fogtam rá, kezeimet lassú tempóban kezdtem el fel-alá mozgatni.
- Szórakozol? - kérdezte kissé ingerülten.
Csintalan mosollyal az arcomon pillantottam fel rá, de közben gyorsítottam a tempón. Feléledő tagja miatt halkan nyögött fel. Hirtelen lassítottam le ismét, mire ismét morogni kezdett, de amint megérezte ajkaimat maga körül, nem szólt be.
Éreztem, ahogy egyre nő férfiassága, így ismét dinamikus mozgásba kezdtem bele. Nyögései egyre hangosodtak, már éreztem, hogy nem sok hiányzik neki. A vágy még az én elmémet is elködösítette, BaekHyun keze a hajamat markolászta, nem hagyta, hogy megálljak vagy akár csak lassítsak is egy pillanatra.
Nedvét megéreztem a számban, gondolkodás nélkül lenyeltem. Nem szerettem, de amint felnéztem rá, a maradék akaraterőm is elhagyott, hogy kimenjek a fürdőbe.
Ismét felvont magához, de sürgető csókja közben maga alá nyomott. Biztos voltam benne, hogy sebesre csókolja a szám, miközben ujjaival odalent kezdett el kényeztetni. A testem gyorsan reagált erre, már épp kezdtem igazán élvezni, mikor abbahagyta.
Kis helyezkedés után nyitott lábaim közé térdelt. Mellettem támaszkodott meg fél karján, a másikkal a bejáratomhoz illesztette saját tagját.
Vágyakozva tekintettem rá, egyre jobban akartam, hogy már csinálja. Először hirtelen hatolt belém, mélyen merült el, mielőtt mozgott volna. Hagyta, hogy megszokjam a méretét.
Mikor készen álltam, a tarkójára vezettem kezem és cirógatni kezdtem. Értette, így gyors tempóba fogott bele. Nem számítottam erre, kénytelen voltam megkapaszkodni a hátában. Hosszú körmeimet a bőrébe mélyesztettem, erre morgás hagyta el az ajkait. Hevesen szedtem a levegőt, de egyszerűen képtelen voltam felvenni vele a ritmust. Lehunytam a szemeim, csak a jóleső érzésekre hagyatkoztam. Sóhajaim hamar nyögésekké alakultak át, amik BaekHyunéval együtt megtöltötték a szobát, habár nem is figyeltem rá.
Mozgása egyre gyorsult, már képtelen voltam ép gondolkodásra. Egyre közeledtem a csúcshoz, a nevét nyögve élveztem el. Baek nem sokkal később követett engem, majd pár utolsó lökés után kihúzódott belőlem és rám dőlt.

- Lassan itt az éjfél - szólaltam meg, mikor már képes voltam normális lélegzésre.
- Te most komolyan ki akarsz engem dobni? Engem? Byun BaekHyunt? - kérdezte felháborodva.
Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes veszekedni.
- Csak egy napra lettél lefoglalva - feleltem mosolyogva.
BaekHyun a könyökére támaszkodott, morgós tekintetével szinte felnyársalt.
- Kitaláltam valamit - mondta hirtelen. - Ha sikerül megnevettetnem téged, akkor maradhatok reggelig.
- A próbálkozásaiddal akár két hét is eltelhet.
- Biztos, hogy EXO-L vagy?
- Haha. - Összeszűkült szemekkel néztem rá, de nem vette el a kedvét ez sem.
- Két csokoládé leesik az asztalról. "Jaj, nekem két bordám eltört" panaszkodik az egyik, mire a másik annyit mond; "Az hagyján, én a mogyorómra estem".
Olyan édes, gyermeki vigyorral nézett engem, hogy képtelen voltam nem nevetni. Pedig ez volt a valaha hallott legrosszabb vicc életemben, mégis úgy kacagtam, mint kislány koromban.
BaekHyun lemászott rólam, nyújtózott egyet, majd az ölébe kapott. Elkerekedett szemekkel néztem, de ő csak tovább mosolygott.
- Én jobban szeretek az ágyban aludni, te nem tudom hogy vagy vele.
Elnyomva egy sóhajt a vállára hajtottam a fejem, mosolyogva töltöttem el vele az utolsó ébren töltött perceket.

Read More

Csillagok (YoSeob)

Ezt a történetet egy barátnőm álma ihlette. Néhol kicsit drámai és előre szólok, elég szomorú lesz.

A kórház folyosóin idegesítően hangosan visszhangzottak a lépteim. Hiába rohant tőlem lemaradva Rin, mégis olyan kegyetlenül magányosnak éreztem magam, mint még soha. Könnyeimet egyre nehezebb volt visszatartani, ahogyan összeomlott a világom.

Idegesen nézegettem a számokat a kórtermek ajtajai mellett, egyre csak rohantam. Befordultam a sarkon, megláttam azt a szobát. Nyitva állt az ajtó, halk beszélgetést hallottam meg.

Hirtelen álltam meg, valahol távol érzékeltem, hogy Rin majdnem orra bukott bennem, de nem az foglalkoztatott.
Képes leszek oda bemenni? Mellette akarok lenni minden pillanatban, de hevesen dobogó szívem ráébresztett, hogy innen már nincs visszaút.

*

Meghallottam az újabb vásárlót jelző ajtó csilingelését, így mosolyogva fordultam az irányába.
- Mit kér? - kérdeztem kedvesen.

- Egy jegeskávét szeretnék - felelte a fiú.
Rögtön megakadt rajta a szemem, nagyon helyes volt. Barna szemei csillogását nem tudnám evilági dologhoz hasonlítani.

Fülig érő szájjal fordítottam neki hátat, hogy elkészítsem a kívánt italt. Miután végeztem, elé tettem és beütöttem a gépbe az összeget. Miután fizetett, a blokkot a kezében fogva pár pillanatig ott állt, majd céltudatosan nézett a szemembe.
- Elkérhetem a telefonszámod?
Annyira megilletődtem, hogy azonnal lefirkantottam neki a papír hátuljára. Mosolyogva köszönte meg, megígérte, hogy felhív, majd távozott.

Aznap este izgatottan vártam a hívását, de mindhiába. Nem hívott fel, ahogyan a rá következő napokra sem.

*

Egy kósza lépést megtéve közelítettem a terem felé. Ökölbe szorítottam kezem, mereven figyeltem az ajtót, ami mögött YoSeob rám vár.
- HeeMi? - szólított nevemen Rin.
Éreztem a hangjában a szomorúságot, de nem ezt akarta tudatni velem. Arra volt kíváncsi, hogy készen állok-e.
Mégis hogyan állhattam volna készen? Az egyetlen jó dolog az életemben el fog hagyni. Hiába kaptam utána, a múlt porrá vált.

*
Hazafelé sétálva hirtelen megakadt a szemem egy poszteren.
"BEAST koncert az Incheon stadionban! Vegye meg a jegyét - még ma!"
Rögtön felismertem azt fiút múltkorról. Nem gondoltam volna, hogy egy énekes. Elsétáltam a legközelebbi boltig, ahol jegyeket árusítanak és megvettem a sajátom.
Két nap múlva a koncert után sorba álltam egy aláírásért. Bár nem volt rá szükségem, csak azt akartam látni, hogy felismer-e két hónap után.

- Te vagy a lány a kávézóból! - mutatott rám mosolyogva.

- Igen, én - feleltem.

- Elveszítettem a papírt, bocsi. - Idegesen kezdte el vakarni a tarkóját, nem nézett a szemembe.
Hazudott, ezt tisztán láttam.

- Semmi baj - legyintettem mégis fesztelenül.

- Mit szólnál, ha kárpótolnálak érte? - Érdeklődve néztem rá. - Ma estére van még más programod? Eljöhetnél velem egy étterembe.

*

Nem feleltem Rin kérdésére, de nem is várta el. Apró léptekkel haladtam egyre közelebb, majd megálltam az ajtóban.
Mindenki ott volt a csapatból, amint észrevettek, köszöntek. Megtörten néztem YoSeob szemébe, egyre inkább elhagyott az erőm.

*

- Ne, kérlek - visítottam nevetve.
Nem hagyta abba a csikizést, hamar elkezdett fájni a hasam. Hiába próbáltam lefogni a kezeit, csak akkor szűnt meg a mozgás, mikor ő is úgy akarta.

- Szeretlek - suttogta komolyan.

- Én is - feleltem gondolkozás nélkül.
Mélyen a szemembe nézett, ha akartam sem lettem volna képes félrenézni. Közelebb hajolt hozzám, lágyan csókolt meg. Ajkaink összesimultak, lehunyt pilláim mögül csak az ő közelségét érzékeltem. Hiába telt már el három év az első randink óta, még mindig olyan hihetetlenül szerelmes voltam belé.
A hajába túrtam, míg ő végigsimított gyengéden az oldalamon.
A hosszú, mély csókot ő szüntette meg, lágy tekintetét az enyémbe fúrta. Elhúztam tőle a kezem, de rengeteg hajszál az ujjaimon maradt.
- Vigyázhatnának rád a fodrászok jobban is. Nekem kopaszon is bejönnél, de nem hiszem, hogy neked annyira tetszene.
- Majd beszélek velük.
Elrévedő tekintete, halk hangja nem rémisztett meg. Biztos voltam benne, hogy fel fogja hívni mérgesen Hanat és komolyan el fog vele beszélgetni.

*

- Sziasztok - köszöntem mosolyt erőltetve magamra.

Padlóra szegezett tekintettel indultam meg YoSeob felé. Míg elhaladtam a fiúk mellett, igyekeztem minden érzésemet elzárni egy dobozba, nehogy összeroppanjak. A látómezőmbe ért az ágya. Takaró fedte el a lábát, a mellkasa is alig látszódott. Karjai hasán pihentek, hirtelen jóval vékonyabbnak láttam azokat.

Miért nem vettem eddig észre? Hogyan voltam képes átsiklani azon a rengeteg jelen?
A könnyek ismét elkezdtek a szemembe gyűlni, de visszafojtottam őket.

Ismét arcára néztem, ami sokkal beesettebbnek tűnt. Arccsontja élesen ugrott ki, a bőre a szokásosnál is fehérebb volt. Szemei mégis olyan tisztán ragyogtak, mint két ékkő.

Mögöttünk halkan beszélgetni kezdtek, de addigra már mindent kizártam, csak Ő volt ott és én.

- Azt hiszem, tartozok egy bocsánatkéréssel - kezdett bele fáradt hangon.

- Nos igen, én is azt hiszem.

- Sajnálom. De fogalmam sem volt, hogyan mondhatnám el, hogy…

- Hogy leukémiás vagy.

- Legalább volt három szép évünk.

- Szép? Azt hiszed, hogy szép hazugságban élni? - suttogtam.
Ordítani, sikítani akartam, mégis annyira gyengének éreztem magam. Szomorú tekintete láttán azonnal megbántam minden kimondott szót.

- De igaz volt minden.

- Csak épp nem mondtál el semmit sem magadról. - Nem akartam támadni, mégsem voltam képes fékezni magam.

- Kérlek, ne haragudj HeeMi. De féltem, hogyha megtudnád, elhagynál…

- Vicces, hogy ezt pont te mondod. Ha nem megyek el a koncertetekre, akkor nem is találkozunk valószínűleg többet.

Néma maradt, így megtudtam, hogy tényleg hazudott a telefonszámomról. Meg akartam kérdezni, hogy miért nem akart találkozni velem, de a szavak a szívemben maradtak.

- Sétáljunk egyet - mondta hirtelen.

- Micsoda? Neked az ágyban kell maradnod! - vágtam rá.
A szája sarkában megjelent egy halvány mosoly, a rá jellemző vidám pillantása a lelkem mélyére hatolt.

- Ennyire még nem vagyok beteg - válaszolta.
Felült, és belelépett a papucsába. Megfogta a kezem és elkezdett kifelé vezetni. A parkba sétáltunk, szerencsére még mindig meleg volt.

- Milyen szép időnk van! - mondta vidáman, mintha csak a gondolataimban olvasna.

Felnéztem a végtelen kék égre, a vidám napsugarak mintha csak gúnyolódtak volna velem. A szerelmem halálos beteg, a legszebb kincs az egész világon, aki bármikor eltűnhet az életemből. A nyár üde szellője megcirógatta az arcom, az én egészséges testem.
Remegés futott végig az egész testemen, mire a lábaim annyira elgyengültek, hogy képtelen voltam tovább állni. A porban térdelve már nem tudtam visszatartani a könnyeimet, amik patakokban folytak végig az arcomon.
YoSeob azonnal leguggolt mellém, puha érintését éreztem meg az arcomon.

- Kérlek, ne sírj.

- De olyan nehéz, hogy tudom, hogy… -
Nem tudtam befejezni, mert még mindig féltem, hogyha kimondom, valósággá válik. Letörölte a könnyeimet, olyan gyengéden szólt hozzám, ahogy még sosem.

- Emlékszel mit mondtam neked? Szeretlek. Ezt ne felejtsd el soha. És ha majd felnézel az égre, én mindig rád fogok kacsintani.

Szorosan bújtam hozzá, megvárta, míg kicsit megnyugszom. Egy közeli padra ültünk le, két kezem között az övét fogtam. Nem akartam elengedni.
Soha.

- Tudtad, hogy GiKwangnak tetszik Rin? - kérdezte csevegve.

- Komolyan? Rinnek is GiKwang - nevettem fel halkan.

- Akkor majd segítsünk nekik egy kicsit - válaszolta vidáman.

Semmitmondó témákról kezdtünk el beszélgetni, de én egyre jobban értékeltem az ilyen pillanatokat. Egy ápolónő parancsolt vissza a kórterembe, majd utána engem el is küldött, mivel lejárt a látogatási idő.
Nehéz szívvel távoztam, hisz nagyon nehéz volt távol lenni tőle ilyen esetben. Rin a kórház előtt várt rám, mellette pedig egy férfi állt. Nem is akárki - GiKwanggal kézen fogva üdvözöltek.

- Nocsak, nocsak - mondtam mosolyogva, amikor odaértem.

Rin elpirult, GiKwang pedig magához ölelte. Bár örültem nekik, elfordítottam a tekintetem. Rin végül szerencsére felajánlotta, hogy hazavisz, így nem kellett buszoznom.
Az autóban ugyanolyan hangerővel beszéltek, mint a kórházban. Eleinte hallgattam őket, de már az út felénél kizártam őket.
A tekintetem legalább olyan üres volt, mint a lakás, ami fogadott engem. Pillanatok alatt ledobtam magamról minden ruhát, ami nem kellett. Átvágtattam a konyhán, be a hálóba. Már sötét volt, de nem kapcsoltam villanyt.

Nehéz volt kivárni a pillanatot, mikor senki nem lát, de sikerült. A zokogás olyan erőteljesen rázta a testem, hogyha valamelyest eszemnél vagyok, megrémültem volna. De akkor csak arra koncentráltam, hogy az egész lelkemet elfedő mély fekete lyukat valahogyan befoltozzam. Egy ördögi kör volt, versenyfutás az idővel.

Az a pár lépés a szoba előtt még két hét elteltével is legalább olyan nehéz volt, mint az első alkalommal. A szatyrot markoló kezem egészen megszorítottam, amennyire csak tudtam.
- Szia - köszöntem YoSeobnak, ahogy beléptem a terembe.
- Szia - felelt halkan.
A bőre egyre fakóbb lett, a hangja pedig gyengébb. Mintha észre sem venném a különbséget, vidámságot erőltetve magamra helyet foglaltam mellette az ágyon.
- Mit hoztál?
- Ma át kellett mennem az incheoni kávézóba és egy nagyon jó étterem mellett volt az üzlet. Szóval gondoltam, vacsizhatnánk együtt - mondtam mosolyogva.
Hiába tűnt egyre betegebbnek, a szemei ugyanolyan fényesen ragyogtak. Akárhányszor csillogott a boldogságtól, a fekete lyuk a szívemen egyre csak tágult.
- Húst hoztál?
Nekiesett a szatyor tartalmának, amin felnevettem. A gyermek báj továbbra is szerves része maradt.
- Nem, csak salátát.
- Következőnek húst hozz!
- Mindenképpen.
Újra hazudtam, ahogyan minden nap megtettem. Ő is tudta, hogy a húst már csak nehezen emészti meg a szervezete, a legkönnyebb ételeket szabad csak ennie. Sokszor még azt is nagyon nehezen fogadja be.

- HeeMi... - Nem fejezte be, hevesen köhögni kezdett.
A vállamra borult, gyenge teste rázkódásától halálosan megijedtem. Nagyot nyeltem, egy nővérért kiáltottam, közben simogattam. Ahogyan hallottam, hogy valaki megindul felém, megpróbáltam megnyugtatni.
- Minden rendben lesz. Hamarosan jobban leszel.
Hogy kit próbáltam megnyugtatni, magam sem tudtam. De YoSeob erőtlen ujjai a csuklómra fonódtak, olyan erősen szorított meg, hogy meglepődtem.
Nem akart elengedni.
A parkban sétáló két doktor bevitte egy vizsgálóba, oda már nem követhettem. A várakozóban összekulcsolt ujjakkal imádkoztam Istenhez, Buddhához, bárkihez, aki meghallgatott volna.
- Ön Yang YoSeob hozzátartozója? - kérdezte egy orvos jóval később.
- Igen.
Magabiztos akartam lenni, de felnézve az érzelmileg teljesen stabil férfira rájöttem, hogy pont az a kislány vagyok, aki csak az anyukája magassarkúit próbálgatja. Esetlen és végtelenül gyenge voltam.
- Sikerült kezelni a rohamot, de többet ne sétáljanak a parkban. Biztonságosabb, ha mindig idebent maradnak.
- Értettem. Köszönöm szépen. - Olyan mélyen hajoltam meg előtte, ahogy csak tudtam.
Az orvos elsietett a saját dolgára, én pedig egészen addig maradtam, míg az alvó szerelmem mellől elküldött a főnővér.

- HeeMi? - Erőtlen hangjára azonnal felkaptam a fejem és bezártam a könyvet az ölemben.
- Mond.
- Az első látásra szerelem hülyeség, nem? - kérdezte halkan.
- Nem is tudom...
Komolyan megrémisztett. Nem akarok ilyenekről beszélni, mert rettegtem, hogy ez mit jelenthet. Az orvosok szerint még van időnk, bár ők sem tudják, pontosan mennyi.
- De ha jobban belegondolsz, létezik. Én mindent szeretek benned. A külsőd volt az, amit először észrevettem. Tudtam, hogy te különleges lehetsz, ezért kértem el a telefonszámod.
- Amit kidobtál.
- Az igazat megvallva a menedzserem vette el. Nem engedte, hogy randizzak más lányokkal.
Torkomban a gombóc egyre nőni kezdett.
- Mérges voltam rá, de megtörtént, ezen nem tudtam változtatni. Örülök, hogy eljöttél a koncertre.
- Csak azt akartam kideríteni, hogy emlékszel-e rám - mondtam elrévedve.
Az emlékek gyorsan peregtek le a szemeim előtt, csak jobban növelve a mellkasomban a nyomást.
- Már hogyne emlékeztem volna! Lehetne több önbizalmad is, édes.
Nem feleltem, csak gyengéden megérintettem a kezét. Felfelé fordította a tenyerét, így könnyedén tudtam összefűzni az ujjainkat.
- Csodálatos lány vagy HeeMi. Köszönöm, hogy adtál nekem esélyt.

Kezemben a kis táskával ismét a kórház már megszokott folyosóján sétáltam. Szombat volt, tehát a munka kimaradása miatt tudtam főzni YoSeobnak. Habár már elege volt a salátából és minden ilyesmiből, hálás volt az általam elkészített ételekért.

Már nem álltam meg a sarkon, csak mentem tovább egyenesen. Szokatlan módon nem volt nyitva az ajtó, nekem kellett megmozdítani. Magamra öltve a keserédes mosolyt nyitottam be, tekintetemmel azonnal az övét kerestem.

Nem akartam hinni a szememnek, de nem volt más választásom. A keze, ami nemrég még engem érintett, élettelenül hevert a takarón. A szája, ami pár nappal ezelőtt még vidáman mosolygott, ellilulva pihentek. Ragyogó szemei, amiket annyira imádtam, lehunyt szemhéja mögül nem látszottak.
- YoSeob?
Nem felelt, soha többé nem szólalt meg.

Ujjaim közül kicsúszott a táska, hangos koppanás kíséretében esett le a padlóra. Képtelen voltam magamat tartani, a frissen elkészített étel mellett értem földet. Mereven, pislogás nélkül bámultam a szerelmem. Vártam, mint egy őrült, hogy megmozduljon, de nem tette.

A fájdalom, ami addig behegedni látszott a kedves mosolyától, vidám tekintetétől, végleg elnyelt. A világ ment tovább, csak épp egy ember elhunyt.
A számomra legkedvesebb, legszeretettebb, legértékesebb ember. Yang YoSeob.

Az időérzékem csak akkor tért vissza, mikor valaki átölelt és megpróbált elvinni onnan. Öntudatlanul sikítozásba kezdtem, lábaimmal eszeveszetten rugdalóztam.

Hamar megjelentek a biztonsági őrök is, majd orvosok. Könnyeim ködén át alig láttam őket, csak Junhyung mély hangját hallottam, ahogy próbál engem nyugtatni.

Felé fordultam, a mellkasába temettem az arcom. Szorosabban ölelt magához, nem volt szükségem szavakra. Kivitt a kórházból és leültetett egy padra. Mindvégig valamit magyarázott a fülembe suttogva.

Egy idő után elapadtak a könnyeim. Mereven bámultam a kezeimet, közben egy üres bábnak éreztem magam.

- El kell mennem - mondtam, fogalmam sincs, mennyi idő múlva.

- Akkor veled megyek.

- Nem. Egyedül kell mennem.

- Nem hagyhatlak egyedül. - Hallottam a hangjában a feszültséget.
Azt gondolta, hogy véget akarok vetni az életemnek.

- Akkor gyere velem - mondtam végül.

Felálltam, csendesen indultam el. Junhyung sem szólalt meg, így az utcákon át vezető úton sétálva nem tudtam, hogy tényleg követ-e. Gyalog messzebb volt a cél, mint gondoltam, de engem nem zavart. Besötétedett, mire elértem a Han folyó partjának egy szakaszához. Amilyen közel csak lehetett a folyóhoz leültem a fűbe.
A szívem mintha a semmi ágán ült volna, a sötétség egészen a részemmé vált.
Egy hullócsillag világította meg röviden az égboltot.
Elkerekedett szemekkel néztem a helyét, de már nem látszott semmi. A keserédes mosoly pillanatok alatt az ajkaimra kúszott, majd a halk nevetés kacagássá nőtte ki magát. Hátra dőltem, kezemet a fejem alá téve figyeltem tovább a csillagokat, de nem kaptam több jelzést.
Egy kacsintás is elég volt, hogy tudjam, YoSeob betartotta az utolsó ígéretét.

Read More

Dawn (Eunhyuk)

Műfaj: Oneshot
Figyelmeztetések: -

A hajnal első sugarai jelennek meg az égen, halovány bíbort használva színezik be a nagy kékséget. A fakóbb színekre most nem tudok nézni, így elfordulok a feketeséget megközelítő mélykék ég felé. A lámpák, amelyek éjfél óta a társaim, az éjszakát bevilágító fények sugarai, lustán halványulnak, majd egy pillanat alatt kihunynak. A mindent elöntő, egyre erősebb napsugarak veszik birtokba a parkot.

A pirkadat csendje nehezedik a mellkasomra, alig kapok levegőt tőle. A némaság hirtelen roppan össze, amint hangosan kifújom a levegőt. Az ömlő fényár gúnyolódik velem, bár valószínűleg csak én képzelem be magamnak.

A nyugati oldalon álló fák felett még látom a tenger sötét színét, a Hold fakó alakját.
Lépteket hallok, és mire az irányukba nézek, egy dühös tekintettel találom szembe magam. Nem mond semmit, csak néz.

- Nem ülsz le? - kérdezem félig mosolyogva, a hosszúra nyúlt csendet megtörve.
- Legalább nekem szólhattál volna!
- De hát szóltam. Ugyanúgy, mint mindenkinek.
- Nem hiszem, hogy ez egy hirtelen döntés volt.
- Eunhyuk, nézz rám! Harmincöt éves vagyok, nemhogy gyerekem nincs, de még egy épkézláb kapcsolatom sem volt. Mióta az eszemet tudom, a munkámnak élek. Kiskoromban is csak táncoltam, ahogyan most is.
- De jó vagy!
- Ez nem érv. Kiöregedtem, már nem bírom a fiatalok tempóját. Az én időm lejárt.
- Te vagy a társulat legjobb táncosa.
- Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni - felelem kissé szórakozottan egy vállvonás kíséretében.

Eunhyuk nagyot sóhajt, majd helyet foglal mellettem.
Mind a ketten tudjuk, hogy ez a búcsúzás ideje, mert a szoros beosztása mellett nem tudnánk találkozni. A barátságunkat is csak azért tudtuk eddig fent tartani, mert ugyanabban a dormban laktunk és sokszor volt közös munkánk.

- Hiányozni fog - suttogom.


Eszembe jutnak a hajnalba nyúló próbák, a közös partik, a fáradtságtól mozdíthatatlan végtagok érzése. Hiába, én imádom a munkámat.


De az is hiányozni fog, hogy bármikor tudtam Eunhyukkal beszélni, a kedd esti kiszökéseink a forró és túl édes tea kedvéért, amikor kiültünk az ablakba, csak hogy nézhessük a csillagokat és a jövőről beszéljünk.

Arról a jövőről, ami most már számomra a jelen.

- Mit fogsz most csinálni? - kérdezi lágyan, az arcomon érzem kutató tekintetét.
- Talán nyitok egy tánciskolát, vagy csak elmegyek oktatni.


Ismét a hallgatással takarózunk. Soha nem volt ilyen kiélezett kettőnk között a hangulat, ha egy pillanatra abbahagytuk a társalgást, nem volt kellemetlen csend.


Most viszont a torkomat szorongatja egy érzés, a szememet könnyek csípik. Eljött a hazugságok leleplezésének ideje.


Azt kívánom, bárcsak lenne még időm. Nehéz szembenézni az igazsággal, amit évek óta leplezünk. Nem tehetjük meg, hogy úgy válunk el, hogy nem mondjuk ki hangosan azokat a szavakat. Az illúzió kényelmes dolog – elfedi a kegyetlen igazságot, a valóság jólelkű kistestvére, de ugyanakkor a hazugság jó barátja is.


- Kim Hyomin – szólal meg. Meglepődök, hiszen sosem hívott a teljes nevemen.

- Én…

- Tudom – vágok közbe, mert látom rajta, hogy nem találja a szavakat.

- Nem… én tényleg… annyira…


- Szeretlek – mondom ki helyette.

Az arcát a kezébe temeti, majd ökölbe szorítja azt. Látom, hogy a könnyeivel küszködik. A szívem majd megszakad érte, meg akarom érinteni. Észre sem veszem, de a kezem magától mozdul, és lágyan a vállához érek. Apró gesztus ez, mégis nekem és neki is túl sokat jelent.


- Nem akarlak elveszíteni – suttogja.

- Ne így gondolkodj. Te is tudod, hogyha maradnék, akkor sem történne semmi közöttünk.

Eunhyuk hirtelen kap a derekamhoz és szorít magához. A nyakamba fúrja az arcát, szorosan tart engem. Reszketeg sóhaj szalad ki belőlem.


- Nem felejtelek el soha.

Lehunyom a szemeim, de csak egy pillanatra. Abban a másodpercben számos dolog fut át az agyamon, de mindegyik ugyanahhoz a személyhez kötődik.


Hirtelen ötletem támad – fejezzük be úgy, ahogy elkezdtünk.

Kiszabadítom a kezem, és intésszerű mozdulatokat csinálok, hármat egymás után. Bár régi koreográfia ez, soha egyetlen mozdulatát sem fogom elfelejteni.
A dalt halkan dúdolni kezdem, mire felkapja a fejét, és a mozdulataimat nézi. Tudom, mi fut át az agyán, hiszen az enyémben is azok voltak pár perccel ezelőtt. Gyorsan kapcsol, ő is táncolni kezd.
Lassú, érzéki táncba kezdünk bele. A közönségünk pár madár, akik ételt keresgélnek, a hátterünk a pirkadat. Ketten vagyunk, több táncos nincs.
A mozdulatok eszembe juttatják azt a csodálatos éjszakát, amikor több ezer ember előtt mozogtunk ugyanígy, a teljes csapattal. Eunhyuk is dúdol eleinte, majd a szöveget is énekli.
A Sorry Sorry Answer újra megelevenedik, egyszerre silányabb és erőteljes verzióban. Az idő mintha felgyorsult volna – épp csak belekezdtünk, de már a végéhez is értünk.
Az eredeti táncban elsétáltam tőle, hogy egyedül maradjon a színpadon. Megszokásból most is ezt tenném, de a csuklómra fonódó ujjai megállítanak.


Magához húz, ajkai egy pillanat alatt az enyémekre tapadnak. Nincs sem időm, sem erőm tiltakozni ellene. Nemcsak hogy hagyom, hogy bevonjon életem legszenvedélyesebb csókjába, de a nyaka köré fonom a kezemet és elmélyítem.


Egy másodperc erejéig azt hiszem, hogy örökké tart ez a pillanat. Hogy soha nem ér véget, hogy nem fogok felébredni ebből az álomból.
De a varázs elmúlt, az éjszaka végérvényesen véget ért. Az életemnek e szakaszának függönyét is leengedik. Egy leheletnyi távolságra elszakadok tőle, de képtelen vagyok a szemébe nézni, amikor megszólalok.



- Viszlát – mondom alig hallhatóan. A szavaim elvesznek a múltban, mint nyáron a gyengéd szellő a fák között. Nincs elég erejük és kitartásuk, hogy erősebbek legyenek. Elhalnak, anélkül, hogy bárki is megérintené őket némán, hogy lenne valaki, aki felfigyel rájuk.

Elfordulok tőle, meg sem várva a válaszát elindulok.

Miért ennyire nehezek ezek a lépések? Kihúzom magam, felszegett állal sétálok el onnan magabiztos léptekkel. Belülről viszont valami apró darabokra cincálja a szívemet, én pedig képtelen vagyok megállni, hogy amikor biztos távolságba értem, ne roskadjak le egy fa tövébe, és engedjek utat az emlékekkel vegyes könnyeknek. 

Read More

Yeoboseyo! (Sehun)

A csapatmegbeszélés sokáig tartott, és az sem segített rajtam, hogy már három napja nem aludtam. A szemeim egyre inkább le akartak csukódni, én pedig merev elszántsággal küzdöttem ellene.
A fő koreográfus hirtelen csapta össze a tenyereit, nem csak én eszméltem fel erre, hanem sokan mások is.
- Mindegy - sóhajtott nagyot, bal kezével a halántékát kezdte el masszírozni. - Reggel nyolc órakor várok mindenkit a B teremben - zárta le mondókáját.
Úgy tettem, mintha valamit keresnék a táskámban, de ez csak egy indok volt, míg megvártam, hogy a többi táncos kimenjen. Nem kellett sokat várni, hiszen mindenki fáradt volt már, és ez az öt óra alvás sokat jelent nekünk.
Mielőtt felálltam, szétnéztem, és láttam, hogy egyedül maradtam a teremben. Követtem a koreográfus útját, pontosan az irodájába.
- Jó estét - hajoltam meg előtte.
- Tudom, mit akarsz - jelentette ki, rám se nézve. - Már hallottam rólad. De én nem fogom teljesíteni a kérésed.
- Te-tessék? - kérdeztem vissza meghökkenve.
- Ha táncolni akarsz, akkor táncolj úgy és ott, ahol a helyed van. Ha a hátsó sorban akarsz megbújni, akkor akár el is mehetsz nyugodtan.
Képtelen voltam megszólalni, semmi értelmes nem jutott az eszembe.
- Mehetsz is, ha nincs más - bökött az ajtó felé lustán.
Egy súlyos pillanat erejéig csak néztem, és azt kívántam, bárcsak megértené, hogy mit érzek. De nem várhatok el semmit ettől a hideg embertől, aki arra sem méltat, hogy rám nézzen.
Elfordultam tőle, már épp kiléptem volna az ajtón, amikor meghallottam a hangját.
- Azért remélem a tánc mellett döntesz, és találkozunk a próbán - mondta.
Nem néztem hátra, nem volt szükségem arra, hogy a reménykedő tekintetével találjam szembe magam.
- Jó éjt - suttogtam, majd elindultam a szobám felé.
A harmadik emeleti előtérben álltam meg, egy gombnyomás után várakoztam a liftre. Furcsa hangokat hallottam a hátam mögül, és áldottam az eget azért, mert engem nem ajándékozott meg olyan tulajdonságokkal, mint a kielégíthetetlen kíváncsiság. Egy nagyobb társaság ért mellém, és szerencsére észre sem vettek engem.

A reggel nyolc óra hamar eljött, éreztem, hogy egy teljes napot tudnék még aludni. De arra gondolva, hogy egész nap táncolhatok ismét, majd kiugrottam a bőrömből. Egy kényelmes térdig érő cicanadrágot vettem fel egy bő pólóval. Magas lófarokba kötöttem fel szorosan a hajamat, majd megmostam az arcomat, aminek hatására a maradék álom is kiszökött a szememből.
A folyosón találkoztam Soominnel, a jövőbeli csapattársammal.
- Jó reggelt, HeeYoung - köszönt mosolyogva.
- Jó reggelt, unnnie - feleltem.
- Na, a múltkor mondtam, hogy egyidősek vagyunk, nem kell unnie-nak szólítanod!
Elpirulva hajtottam le a fejemet, legszívesebben a hajam mögé bújtam volna, de sajnos felfogtam az egészet...
A liftben Soomin végig beszélgetett velem... vagyis ő beszélt, én pedig hallgattam. A legtöbb barátom már megszokta, hogy hallgatag vagyok, de az itt lévők közül rendesen kilógtam a sorból.
Az SM vállalat egyik gyakornoka vagyok, a csapatunk bármikor debütálhat, ha a főnök úgy érzi. Öten vagyunk a csapatban, én a fő énekes pozícióban vagyok, de mindent szívesen csinálok. Már három éve vagyok gyakornok, néha részt vettem háttértáncosként egy-két fellépésen, hogy a debütálás előtt is megismerkedhesse a tömeggel. A következő, és valószínűleg utolsó ilyen beugrásom az EXO koncertjén lesz, egy hét múlva. A csapatból csak Soomin és én táncolunk most, a vezetőség úgy ítélte meg, hogy a többieknek már van elég tapasztalata. És ami azt illeti, szerintem Soominnek is...
Egyedül én lógok ki a sorból. Ezért kérek meg minden koreográfust, hogy lehetőleg a legutolsó sorba rakjon, ahol a legtöbb ember fed engem.
Nem félek a tömegtől, egyáltalán nincs rám hatással. És akármennyire is szeretek táncolni, úgy érzem, még közel sem vagyok azon a szinten, amelyen a többiek, ezért minden nap keményen gyakorlok, de semmi fejlődést nem látok... Talán igaza van a koreográfusnak, és el kellene mennem, ameddig még megtehetem.
De az a helyzet, hogy ez az életem. Sehol máshol nem tudom magam elképzelni, csak a színpadon, ahol énekelhetek és táncolhatok.

Tíz óra tömény gyakorlás után alig bírtam elküzdeni magam az előtérben álló üdítő-automatáig. Hangosan lihegtem a kemény táncolás végett.
A koreográfus betartotta a szavát. Nem csak hogy nem az utolsó sorba tett, hanem egyenesen az elsőbe, egyenesen Soomin mellé... Úgy éreztem, folyamatosan megaláznak ezzel, mert még én is összehasonlítottam magunkat. Ő ragyogott, mikor táncolt, minden mozdulatot elsőre elsajátított, saját stílusát is belevitte, amire csak egy vérprofi képes.
És én?
Csetlettem, botlottam, mint valami kezdő... többször is a sírás határát feszegettem, ezen pedig még inkább feldühödtem.
- Nekem is veszel egyet? - kérdezte valaki mögöttem. Gondolom, nem nekem szólt, ezért arrébb álltam, hogy odaférhessenek. Valamiért a kérdezőre néztem, így egy igazán kellemetlen helyzetbe kerültem.
Sehun volt az, és teljesen egyedül állt ott. Tehát tőlem kérdezte...
- Persze - suttogtam idegesen. Kihalásztam a pénztárcámból egy kis aprót, majd be is dobtam a gépbe.
- Köszönöm - mondta, miközben megnyomta az ásványvíz gombját. - A pénzt fent hagytam a szobámban, elképzelni sem tudom, mi lenne most velem - sóhajtott nagyot.
Csendesen néztem, öntudatlanul az ajkamba haraptam.
A víz hangosan esett le az addigi helyéről, amit Sehun ki is vett, és felém tartotta.
- Megmentettél - szólalt meg mosolyogva, majd rám kacsintott.
Elkerekedett szemekkel bámultam, a szívem azt hittem, mentem kiugrik a helyéről. A vér sebesebben áramlott az ereimben, éreztem, ahogyan az arcom pillanatról pillanatra egyre jobban forrósodik.
A maknae közelebb lépett hozzám, szabad kezével az arcom felé közelített. Mellkasom vészesen gyorsan emelkedett, majd süllyedt. Ha ezt így folytatom, el fogok ájulni...
Ujjaival az ajkamhoz ért - lágyan kihúzta fogaim szorítása alól az alsó ajkamat. A testem felett továbbra sem tudtam uralkodni, megkövülten álltam előtte, akár egy szobor.
- Így ni - jelentette ki, csak akkor vettem észre, hogy ő még mindig mosolyog. - És... - mosolyra húzta a szám szélét, én pedig képtelen voltam megállni, hogy ne mosolyogjak igazából is.
- Sokkal jobb így - bólintott nagyot.
Sehun elsétált mellettem, valószínűleg visszament a barátaihoz. Nem tudtam megmozdulni, további perceken keresztül még mindig az ő hatása alatt álltam. Azon csodálkoztam, hogy a lábaim stabilak, és nem remegnek.
Vajon ha befutok, én is ilyen karizmatikus leszek?
Ha befutsz. Lásd be HeeYoung, a jelen állásban semmi esélyed rá... - suttogta egy sötét hang bennem. Erre a gondolatra újra elkeseredtem, majd megráztam a fejemet.
Nem, nem adhatom fel most. Több ezer jelentkező közül választottak ki engem, valószínűleg nem a semmiért.
Visszamentem a terembe, a fél órás szünet után pedig még keményebben vettem a táncot. A tükörben végig magamat néztem, minden egyes újabb próbálkozásnál javultam, a mozdulataim szebbek lettek.
Próbáltam ezzel takarózni, de a valóság az, hogy csak féltem Sehunra nézni. Mivel egy idolokkal foglalkozó cégnél vagyok - és ha sikerül én is az leszek -, csupa helyes fiúval dolgozok együtt nap mint nap. Azt hinné az ember, hogy három év után megtanultam ezt kezelni...
De a maknae valahogy kicselezte az összes eddigi tapasztalatom, szabályaim, tudtán kívül megkerült mindent bennem, akaratlanul megtalálva és kinyitva a kiskapukat.
- Rendben - szólalt meg a koreográfus, miután leállította a zenét. Elég volt egyetlen pillantás az arcára, mindenki tudhatta, hogy nincs megelégedve a teljesítményünkkel.
- Hétre várok mindenkit ugyanitt... pihenjétek ki magatokat, mert a legjobb formátokat akarom látni - mondta szigorúan.
Egy apró sóhaj hagyta el a számat. A legtöbben pakolni kezdtek, én ismét a táskámban kutattam, de ezúttal okkal is. Miután megtaláltam a pénztárcám, megnéztem, mennyi pénz van benne. Miután lecsekkoltam, a vállamra vettem a táskát és a bejárat felé indultam. Az épület előtt alig tudtam megtenni pár lépést, amikor észrevettem, hogy valaki mellettem jön. Eleinte azt hittem, hogy pont csak akkor indult el az az illető is, de kissé távolabb lépve tőle, miután ismét mellém lépett, rájöttem, hogy ez nem véletlen. Az arcára néztem, abban reménykedve, hogy valamelyik csapattársam lesz az.
De ők megszólítottak volna, ez pedig azonnal megfordult a fejemben.
Nem szóltam hozzá, nem tudtam volna mit mondani. A sétálást sem tudtam folytatni, dermedten figyeltem ismét, ahogyan szembefordul velem.
- Elkísérlek, nem baj? - kérdezte vidáman.
Most komolyan?
Megráztam a fejemet, majd rászántam magamat, hogy tovább induljak. Mereven a földet néztem, nehogy elessek valamiben.
Életemben először éreztem azt, hogy zavar a csend. Valamit mondani akartam neki, hallani akartam a hangját, de semmi nem jutott eszembe. Nem szoktam bájcsevegni senkivel, az esetek többségében meg sem szólalok.
- Mióta vagy gyakornok? Ismerősnek tűnsz - törte meg a csendet Sehun.
- Három éve - feleltem halkan.
- Az szép! Sooman berakott már valamilyen csapatba?
Válasz helyett csak bólogattam.
- Mindig ilyen csendes vagy, vagy csak az én társaságomban?
Kérdésére teljesen elpirultam, és lehajtottam a fejemet. Már pont nyúltam volna a hajamhoz, amikor eszembe jutott - aznap már másodjára -, hogy felkötöttem. Komolyan, inkább megsülök, de soha többé nem kötöm fel.
- Szóval? - kérdezett ismét.
- Mindig ilyen vagyok - suttogtam alig hallható hangon. Egyre inkább zavarban éreztem magamat, annyira, hogy észre sem vettem, hogy már rég elsétáltam a bolt mellett.
Ismét megálltam, és meg akartam fordulni, amikor a hangja megállított.
- Így próbálsz meg lerázni? - szólt kicsit hangosabban. Felé fordultam, ujjaimat összekulcsoltam a testem előtt.
- Nem - ráztam meg a fejemet. - Csak...
Mégis hogyan mondhatnám meg neki, hogy elterelte mindenről a figyelmemet?
Sehun közelebb lépett hozzám, az ujjaival ismét megérintette az ajkamat, pont ugyanúgy, mint délután.
- Rossz szokás - csóválta meg a fejét, de vigyora elárulta, hogy neki nincs ellenére.
- Sajnálom. - Nem sok maradt a hangomból a közelsége miatt, így szinte már csak tátogtam.
- Én sajnálom - mondta.
Nem voltam már értetlen kislány, rögtön kitaláltam, hogy mit fog tenni. Valamiért mégis meglepetésként ért, mikor a száját megéreztem a sajátomon. Talán azért, mert felnéztem rá, vagy esetleg mert ő különleges volt számomra, sokként ért, hogy milyen jól csókol. Belefeledkeztem, és hálás voltam neki, amikor átölelte a csípőmet, nehogy elessek.
Isten hozott, gyenge térdek. Nem hiányoztál.
Egyszerre volt túl rövid a pillanat és a végtelenségig tartó. Mikor elengedett, arra gondoltam, miért nem tartott még egy kicsivel tovább...
De nekem ez tilos volt. Az utcán voltunk, őt bármikor felismerhették, nekem pedig csak a debütálásomat követő harmadik évben lehetett bárminemű kapcsolatom.
Amint ez realizálódott bennem, képtelen voltam tovább előtte állni, olyan közel hozzá. Kibontakoztam az öleléséből, majd befutottam abba a boltba, ahová mindig járok.
Már tudtam, hol találom az energiaitalokat, tehát nem ment el sok idő a kereséssel. Miután fizettem, lehajtott fejjel, gyors tempóban mentem vissza az SM épületébe. Kerestem egy kisebb, üres gyakorló termet, majd miután megittam az energiaitalt, táncolni kezdtem.
Az erőmből csak két óra futotta, már nem bírtam tovább. Megadtam magam remegő lábaimnak, lezuhantam a földre. Lehunytam a szemeimet, nagyot sóhajtottam.
Istenem, képes lennék itt elaludni...
- Nagyon ügyes vagy, de miért nem alszol? - hallottam meg ismét Sehun hangját.
A másodperc törtrésze alatt felültem, és néztem, ahogyan besétál, majd leül velem szemben.
- Mióta figyelsz? - kérdeztem szinte remegve.
- Nagyjából azóta, hogy elkezdtél gyakorolni. Nem vagy fáradt?
Csak egy apró bólintás volt a válasz részemről.
- De te is biztos fáradt lehetsz - suttogtam. Lesütöttem a szemeim, átható pillantása zavarba hozott.
- Tudod mit? - kérdezte, miközben felállt. - Debütálj gyorsan, hogy leteljen az a három év - mondta mosolyogva, felém nyújtotta a kezét.
Ismét az ajkamba haraptam, a kezemet az övébe tettem, és hagytam, hogy segítsen felállni.
- Mindent beleadok - feleltem, a szemeim csillogni kezdtek az elfojtott könnyektől.
Sehun nem mondott semmit, csak biztatóan mosolygott.
Tisztában voltam azzal, hogy nem fog rám várni. Ő már lehúzta a három évet, ha lát egy csinos lányt, nyugodtan megtehet már érte bármit, nem fog eszébe jutni a félős, gyakornok lány, aki aznap magában megfogadta, hogy harcolni fog érte.
Egy gyakornok lány, aki el akarja érni a csillagokat, meg akarja magát égetni, lángolni az Ő tüzében.

Read More

Unforgettable night (EunHae, +18)

Minden embernek van egy keresztje. Az édesanyám sokszor mondogatta, hogy neki a gyerekei azok.

Akkoriban azt hittem, hogy csak viccel, vagy eltúlozza a dolgokat. Később kellett rájönnöm, hogy ez egyáltalán nem túlzás - azok lesznek a keresztjeid, akiket a legjobban szeretsz. 

Eunhyuk POV ~ 

- Srácok, nekem el kell mennem - jött be a nappaliba a leaderünk, Leeteuk. 

- Miért? - kérdeztem vissza értetlenül. 

- Seoul-ban fontos elintéznivalóm akadt. 

Szóval nem akarja elmondani... hát jó, én nem faggatom tovább. Donghae állt fel, és csukta be utána a hotelszobánk ajtaját. 

- Mit csináljunk? - kérdeztem hangosan, és nyújtóztam egyet. 

- Maradjunk fent, és nézzük meg a naplementét - vágódott le mellettem Hae a kanapéra.

- De hát az még... - Gyorsan az órámra pillantottam. - Minimum hét óra!

- Végül is, nem muszáj - vonta meg a vállait, és kicsit duzzogva nézte a TV-t. 

- Rendben, benne vagyok - mondtam végül, ezért a jutalmam egy eszméletlen szexi vigyor volt. Viszonoztam a mosolyát, és én is a TV felé fordultam. 

Hamar meguntuk, én pedig lehunyt szemekkel hátrahajtottam a fejemet. 

- Hyukjae, azt mondtad, fent maradsz! - kiáltott rám. 

- Fent is vagyok. 

- Aha, a kanapén.

- Jó, mit szeretnél? - kérdeztem tőle kedvesen, és ránéztem. A kezeit hanyagul maga mellett nyugtatta, laza tartással ült, fejét enyhén felém biccentette, és mélyen elgondolkozó tekintettel meredt el pont mellettem a semmibe. 

- Kártyázzunk - mondta ki hirtelen. 

- Van kártyánk? - kérdeztem vissza. 

- Nincs, de elmehetünk venni - felelte úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az egyszerű embereknek talán az is lett volna, de nem nekünk - akiknek a rajongóik a hotel bejárata előtt toporognak, és néha sikításban törnek ki, ha látnak valakit, majd elkeseredetten hajtják le a fejüket, miután rájönnek, hogy nem mi vagyunk azok. 

- Mégis hogyan? - tettem fel neki a nagy kérdést. 

- Ma nagyon fantáziátlan vagy - csóválta meg a fejét, és felállt. Egy pár pillanatra tűnt el a szobájában, majd egy szatyorral a kezében tért vissza hozzám. 

- Zacskót fogunk húzni a fejünkre?

Kérdésemre csak egy metsző pillantás volt a válasz. A szatyor tartalmát kiöntötte a köztünk lévő kis területre, így már tudtam, hogy nem zacskó alá fogjuk rejteni a mivoltunkat. 

Sapkák, felismerhetetlenné tévő hatalmas szemüvegek, és két teljesen semmitmondó kabát rejtőzött a zacskóban. Az egyik sapkát és szemüveget azonnal felkaptam, és magamra helyeztem. 

- Na, milyen? - kérdeztem tőle szélesen elmosolyodva. 

- Én akartam azt a sapkát - felelte duzzogva. 

- Hát már az enyém - vágtam rá, és kiöltöttem a nyelvemet. Felugrottam, mielőtt még levehette volna rólam, de arra nem számítottam, hogy követni fog. A nappali közepén volt egy kis kávéasztal, amit azonnal megkerültem, így már az volt közöttünk. 

Donghae úgy tett, mintha balról akarna közelíteni, így én is elindultam abba az irányba, de arra már végképp nem gondoltam, hogy átugorja az asztalt. Az egyik kezével átkarolt, így nem tudtam szabadulni tőle, a másikkal pedig levette rólam a sapkát. 

- Eddig volt a tied - suttogta győzelemittasan a fülembe.
Felé fordultam, és megpróbáltam kivenni a kezéből, de addig ügyeskedtünk, míg el nem estünk. Én voltam alul, ő pedig felettem.
Az arca alig volt pár centire az enyémtől, és még mindig az az idétlen vigyor ült az arcán.
- Ne is próbálkozz, nem győzhetsz le - öltötte ki rám a nyelvét, aztán felállt. Felültem, és kifújtam az addig bent tartott levegőt. Mégis miért kezdett el hevesebben verni a szívem? Már számtalanszor csináltunk ehhez hasonlót...
Végül felkaptam a másik sapkát, és kabátot, majd el is indulhattunk. Kifelé még ki is tudtunk surranni a hátsó ajtón, majd gyorsan rohantunk át az utca másik felére.
Félve néztem vissza, de a rajongók semmit nem észleltek ebből. Észrevétlenül sunnyogtunk el onnan, és amikor már tiszta volt a levegő, éjjel-nappalit kezdtünk el keresni.
Az elsőt az egyik sarkon találtuk meg, ahová azonnal be is tértünk. Eleinte nézelődtünk, de végül inkább segítséget kértünk az eladótól.
Ami, mint végül kiderült, jól is jött, mivel nem tartottak kártyákat.
- Köszönjük, és viszont látásra - mondtam mosolyogva, majd kisétáltunk. Újabb keresésbe fogtunk.
Csak a harmadik boltban sikerült megtalálnunk a kívánt holmit. Azonnal meg is vettük, és a hotel felé vettük az irányt.
- Hé, nem vagy éhes? - kérdeztem elhaladva egy KFC mellett. Hae az étterem felé fordult, a szemét nem láthattam a nagy napszemüveg miatt.
- De - felelte kicsit hosszas hallgatás után. Szinte senki nem volt már ott, ezért leülhettünk az egyik asztalhoz, miután kikértük az ételt.
- Komolyan fent akarsz maradni hajnalig? - kérdeztem tőle már vagy ezredjére.
- Mint mondtam, nem kötelező - vonta meg a vállát ugyanúgy, mint mindig.
Nagyot sóhajtottam, és haraptam egyet a szendvicsemből. Így van ez, ha egyszer Donghae valamit a fejébe vesz, azt meg is valósítja.
Kidobtunk a szemetet, és meg sem álltunk a hotelig.
- Ha meghalnék, mond meg Siwonnak, hogy nem adom neki a fekete zakómat - szólalt meg Hae, még biztos távolságban a rajongóktól.
- Ha meghalsz, veled együtt halok meg - feleltem.
- Igaz - csettintett egyet. Elővette a telefonját, és egy gyors SMS-t küldött valakinek.
- Most komolyan megmondtad neki? - kérdeztem nevetve.
- Tudsz jobbat? Te is üzenhetnél a szeretteidnek. Ha jól látom, körülbelül ötvenen vannak, és mind lány - kezdte el méregetni a bejárat előtt álló tömeget.
- Miért, vannak férfi rajongóink is? - kérdeztem vissza.
- Persze, hogy vannak! Csak... jóval kevesebben.
- Akkor üzenek Henry-nek, hogy nem lehet ott a temetésünkön - mondtam ki hirtelen.
- Miért nem? - Donghae azonnal felém fordult, teljesen elképedt arcot vágott.
- Csak vicceltem. De megérte - mondtam nevetve, és oldalba böktem.
Meg sem várva indultam el, és vészesen közeledtem a tömeg felé. Ha szerencsém van, talán mire észbe kapnak, már bent fogok járni. Nem számítanak arra, hogy hátulról támadunk.
Hae még időben ért be, és szorosan mögöttem jött. A lányok nem akartak átengedni, többen hangosan sóhajtottak fel, ahogy egyszerűen oldalra toltam őket.
Már felcsillant a remény, hogy bejutunk minden sérülés nélkül, amikor az egyik lány eszeveszett visításban tört ki.
- JÉZUSOM, EUNHYUK OPPA! - kiáltotta, mire természetesen mindannyian odakapták a fejüket. Hamar leleplezték Donghae-t is. Felemeltem a kezemet, és egy enyhe mosollyal az arcomon intettem nekik, de közben folyamatosan mentem tovább.
- Eunhyuk oppa, elveszel? - érkezett az egyik kérdés.
- De hiszen a tiétek a szívem - feleltem megszokásból. Erre még jobban felbátorodtak, és ha eddig tudtam is valamennyit haladni, hát... többé már nem. Mindenhol (tényleg, mindenhol) kezeket éreztem meg, és idegesen kacarászva próbáltam hárítani őket, de sehogy sem sikerült.
Hirtelen egy kéz ragadta meg a kezemet, és sokkal erősebben húzott, mint a többi.
- Hé! - kiáltottam fel, hisz majd kioperálta a jobb karom.
- Te idióta, én vagyok az - érkezett a felelet. Azonnal felismertem Hae hangját.
Hagytam, hogy átrángasson a tömegen, és csodálkoztam azon, hogy neki miért engednek utat. A lányok előkapták a telefonjukat, és azonnal lefényképeztek minket.
A biztonságos ajtó mögül még azért visszafordultam.
- Megtennétek nekem, hogy kitörlitek a képeket? - kérdeztem reménykedve. Olyan üres tekintettel bámultak rám, mintha semmi értelem nem lenne bennük.
- Felesleges - sóhajtott nagyot Donghae, és elindult.
Igaza volt, de én legalább megpróbáltam. Leeteuk holnap nagyon ki lesz akadva...
Nagyot sóhajtottam, amikor végre felértünk a szobánkba.
- Őrület - suttogtam. Donghae csak nevetni kezdett.
- Mert te engeded nekik - felelte.
Felé fordultam, és csak akkor vettem észre, hogy még csak a ruhája sem gyűrődött meg.
- Ezt mégis hogyan csináltad? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.
Megvonta a vállát, majd ledobta a kabátját a fogasra, és a nappali felé vette az irányt. Levettem a cipőmet, és követni akartam Donghae-t, de amint lenéztem a lábamra, elkerekedett szemekkel megfagytam.
- Eunhyuk? - érezett a kérdés nem sok idő elteltével. Nem tudtam válaszolni, még mindig sokkos állapotban voltam.
- Mégis mit... - Hae nem fejezte be a mondatot, csak nevetni kezdett. A hangja betöltötte az egész szobát, ő pedig már nem bírt magával, és nekidőlt a falnak. Az egyik kezét a hasára helyezte, a másikkal pedig eltakarta az arcát. Nem tudta abbahagyni a nevetést.
- Az egy dolog, hogy szétcincálják a felsőmet - suttogtam, mire Hae abbahagyta a nevetést, inkább csak kuncogott. - De mégis hogyan képesek levenni a zoknimat úgy, hogy rajtam maradt a cipő? - kérdeztem teljesen elképedve.
Donghae-t ismét elkapta a röhögőgörcs, ezúttal a lábán sem volt képes megmaradni. A földre ült le, és úgy kacagott tovább.
- Te meg ne nevess! - kiáltottam rá.
- Nem... nehem tudomh abbahagyni - próbálta kinyögni, de nem nagyon sikerült neki.
Duzzogva mentem el mellette, és a fürdő felé vettem az irányt. Lemostam magamról az összes kéz nyomát, még ha csak képletesen is. Jó érzés volt tisztának lenni. Felvettem a pizsamámat, és a nappaliban telepedtem le a kanapéra. Donghae, amint kijöttem, elment zuhanyozni. Miután ő is végzett, leült a kávézó asztalnál, és elővette a nemrég vett paklit. Vele szemben foglaltam helyet a földön.

A kezemben lévő lapokat idegesen vágtam le az asztalra. 

- Nem igazság, hogy mindig te nyersz! - kiáltottam fel. 

- Ezért lehet egy kívánságom - mondta kajánul elvigyorodva. 

- Erről nem volt szó. 

- De most szó van. Szóval, kívánhatok egyet tőled, neked pedig teljesítened kell. 

- Miért is?

- Mert tíz kört veszítettél el... sorozatban. 

- Rendben - adtam be a derekamat végül. 

Az ablakon néztem ki, és egyre jobban idegesített a csend, de nem szólaltam meg. Végül Hae felé fordítottam a tekintetem, aki egészen addig engem lesett. A szemeiben furcsa vágyódást pillantottam meg, és rögtön tudtam, hogy mit fog kérni, ki sem kellett volna mondania. 

- Csókolj meg - suttogta. Ha nem ezt a két szót mondta volna, de ugyanezzel a hangsúllyal, azt hiszem, akkor is megcsókoltam volna. A hangjában volt valami felismerhetetlen, valami szexi bujaság, ami azonnal elvarázsolt.
A másodperc törtrészéig nem mozdultam, aztán mellé másztam. Tekintetével végig követte az utamat, a szemkontaktusunk egy pillanatra sem szűnt meg.
A keze mellé helyeztem a sajátomat, az ujjaink összeértek. Kínzó lassúsággal kezdtem el felé közeledni, kicsit fel akartam tüzelni.
- Az istenért, Hyukjae - sóhajtott fel türelmetlenül. Megragadta az arcomat, és magához húzott. Halványan elmosolyodtam, de a gondolataim megszűntek létezni, amikor az ajka az enyémhez ért. Nem cécózott, azonnal a lényegre tért. Enyhén nyitottam szét az ajkaimat, amit kihasználva átcsúsztatta a nyelvét. Lehunyt szemeim mögül nem érzékeltem semmit, csak a kínzó vágyat, ami folyamatosan azt suttogta a fülembe, hogy Még többet.
Az arcomról a tarkómra csúsztatta a kezeit, ami pedig addig a földön volt, a derekamra helyezte, és közelebb húzott magához. Mindig is tudtam, hogy mennyire erős, de a hév, amivel átölelt, még engem is meglepett. És fel is tüzelt rendesen...
Szánk csak egy pillanatra vált el, gyorsan beszívtam a levegőt, aztán újra belekezdtünk abba a hihetetlenül izgató harcba.
Még többet. 
Suttogta ismét az a kis hang a fejemben. A pólója szegélyéhez nyúltam, erősen ragadtam meg, és felfelé kezdtem húzni. Ajkait elszakította tőlem egy pillanatra, és levette magáról a felsőjét, amit azonnal melegebb éghajlatokra küldött. Újabb heves csókunk előtt rólam is lekapta a felsőt, és a sajátja mellé száműzte. Sürgető vágyat éreztem meg rajta, ahogyan ismét magához húzott, és a csupasz felsőtestünk találkozott. Forró érintése nyomán fellángolt a bőröm, képtelen voltam betelni vele.
Még többet. 
Ennél többet is akarnék? Hiszen ez az első alkalom, hogy mi...
Nem gondoltam erre, csak úsztam az árral, és élveztem, ahogyan olyat tesz velem, amire senki más nem képes.
A kezem akaratlanul is lecsúszott az altagjához, és ruhán keresztül simítottam végig rajta. Csak akkor azonosult bennem, hogy ő is fel van izgulva, hiszen nagyon kemény volt. Donghae rámarkolt a csuklómra, és azonnal a nadrágjába helyezte a kezemet. Eddig is tisztában voltam azzal, hogy türelmetlen típus, hiszen akárhányszor találkozott egy olyan lánnyal, aki tetszett neki, mindig idegesen tért haza, ameddig nem sikerült elcsábítania.
De ahogyan most is, akkor is megszerezte azt, ami kell neki. Mert ő ilyennek született, aki mindig elér mindent.
A kissé elfojtott dühömet Hae szenvedélynek tudta be, és ugyanolyan hevesen csókolt vissza. A kezembe vettem a hímtagját, és a hüvelykujjamat mozgattam rajta.
Donghae csak egy pillanatra vált el tőlem, szemeit lehunyva tartotta.
- Ne szórakozz - lehelte. Puszit adott a számra, majd a fülemhez hajolt, és beleharapott. A számon egy jóleső sóhaj szaladt ki, a kezemet pedig hevesen kezdtem el mozgatni. Hae kezei bejárták a felsőtestemet, amit nem sokkal az ajka is követett.
Nem sokáig jutott el, mert a kis munkásságomnak köszönhetően lassan elérte a csúcsot. Szerszáma szinte már lüktetett az ujjaim között, amikor megragadta a csuklómat, és felrántotta. A nadrágját lehúztam róla, még mielőtt bármi mást tettünk volna.
Sosem hittem, hogy valaha is ilyet fogok csinálni, de a hév, a szenvedély annyira hajtott, hogy minden aggályom eltűnt. Ismét az altagjához hajoltam, és megnyaltam a végét. Donghae elismerő morgást hallatott, mire felbátorodtam, és az egészet a számba vettem.
Amint mozogni kezdtem ismét, Hae lélegzetvétele felgyorsult, eleinte megpróbálta elnyomni a nyögéseit is, de nem sokáig leplezte. Pár pillanat múlva már önkívületi állapotba került, szinte vonaglott alattam.
Hirtelen élvezett el, bár teljesen várható volt. A számban csak őt éreztem, ami kicsit különös volt.
- Hyukkie, én... - nézett rám, és a szemében furcsa villanást láttam. Nem vártam meg, míg befejezi, hanem lenyeltem mindet, úgy, hogy ő is lássa.
A tekintete teljesen elsötétült, és magához vont. Őrült csókot kezdeményezett, a nevemet sem tudtam volna megmondani abban a pillanatban.
Kezei ismét felfedezőútra indultak, és miután végigsimított az izmaimon, a nadrágomat letolta rólam, és megragadta az én férfiasságom.
Nem tudtam megállni, amint megéreztem a kezeit magam körül, azonnal belenyögtem a csókba. Hae kihasználva ezt, megragadta a másik kezével a vállam, és fordított egyet rajtunk. Kezei bejárták az egész testem, majd ajkával követte. 

- Csak egyszeri alkalom volt, ugye? - kérdeztem fojtottan. 

- Hát persze - bólintott nagyot. 

Hatalmas sikítás közepette szálltunk be az autóba, ahol végre kicsit tompult a zaj. Sóhajtva dőltem hátra, és hunytam le a szemeimet. 

Az ajkaimon megéreztem az övét, az ujjaimat pedig összekulcsolta a sajátjaival. A szemem azonnal felpattant, és hitetlenül néztem rá. 

- Egyszeri alkalom, amit akkor ismétlünk meg, amikor kedvünk tartja - válaszolt a kimondatlan kérdésemre, arcára pedig egy piszkos vigyor ült ki. 

Nem tudtam megállni, én is elmosolyodtam, közben pedig megcsóváltam a fejemet. Az államra helyezte a kezét, megállítva ezzel a mozgást, és ugyanolyan éhesen csókolt meg ismét, mint tegnap éjszaka. 

__________________________

Sajnálom, hogy hiányzik pont a legjobb rész.. de már olyan régóta itt áll piszkozatként, és annyira nincs erőm befejezni, hogy úgy döntöttem, inkább felteszem ._. sajnálom, kövezzetek meg nyugodtan. De... képtelen vagyok leírni, és nem akarom csak úgy összecsapni >< inkább a fantáziátokra bízom a dolgot...

A történet igaz alapokon nyugszik, Leeteuk egyszer tényleg kettesben hagyta őket, viszont a többi (valószínűleg) csak a fantáziám szüleménye. 

Azt hiszem, hogy ezzel a ficivel hatalmas fejszébe vágtam a fámat. Nem csak azért, mert ők az egyik leghíresebb páros, hanem azért, mert szerintem ők a világon a legaranyosabbak. Aki már egy pillanatra is látta őket... 

Nem tudom, lehet, csak belőlem vált ki ilyen érzéseket az, amit képesek leművelni. Őszintén bevallom, félve kezdtem neki ennek a novellának, de valahogy éreztem, hogy ezt tényleg muszáj még kiírnom magamból, hiszen... EUNHAE *q*

Read More

When I fall (Jiyong)

Nők. Türelmesek, elbűvölőek, lehengerlőek, káprázatosak. Buja a tekintetük, sziporkázóan okosak, tökéletes a belsejük. Nincs az a hurrikán, ami képes lenne megállítani a nőket, ha valamit a fejükbe vesznek. Kiharcolják maguknak a tiszteletet, küzdenek a számukra fontos dolgokért. Odaadóak, meleg szeretetükkel körülölelnek. Ez mindegyik nőben benne van, ezt tanusíthatom. De az a nő, aki ennek tudatában van, a legveszélyesebb mind közül. Észre sem veszed, és már az ujja köré csavart, minden lépésedet előre tudja, nem lepődik meg semmin. Pontosan ilyen nő a feleségem. Két éve vettem el, de még mindig képtelen vagyok kiismerni magam rajta. Elsöprő ereje van, néha úgy érzem, ő az, aki mindent a kezében tart. A neve Oh Naomi. Első látásra is szemet szúrt nekem ragyogó, szőke, hátközépig érő hajával. Később mondta el, hogy ez a természetes hajszíne, mivel az apja német származású. A szomszédomban lakott, kiskölyök korom óta szerelmes voltam belé. Csak akkor mertem megkérni a kezét, amikor már debütáltam.
- Le kellene vágni a füvet - szólalt meg hirtelen. Épp a vacsora közepén jártunk, egészen addig egymás napjairól beszélgettünk. 
- Most? - néztem ki az ablakon. Már rég besötétedett, a legtöbben nyugovóra is tértek. 
- Tudod jól, hogy én nem tudom megcsinálni, te pedig nem sokszor vagy itthon - felelte, és azzal a tekintetével nézett rám, aminek sosem tudtam ellenállni. Tudta előre, hogy ezt a csatát is ő nyerte. 
Gyorsan megettem még azt, ami a tányéromon volt, majd kimentem a kertbe. Miközben elővettem a fűnyírót, azon gondolkoztam, hogy mit szólnának a rajongóim, ha látnák, hogy szoktam én füvet is nyírni. 
Számtalanszor mondtam Naomi-nak, hogy fogadjunk fel valakit, de hajthatatlan volt. 
- Azért, mert szupersztár vagy - fogott bele a magyarázásba - ugyanúgy kell élned, mint mindenki más vagy. Ez egy horgony, ami a Földhöz láncol, és ha hazajössz, akkor ugyanúgy kell tenned, mint mindenki másnak. Így biztosítom be, hogy soha ne támadjon meg téged a sztár-kórság, és soha ne szállj el. 
Szavait szinte tisztán hallottam, és mosolyogva fogtam bele a kerti munkába. Nem volt túl nagy kertünk - szerencsémre -, így hamar végezhettem. A fürdő felé vettem az irányt, és egy kellemes meleg zuhany után ismét embernek éreztem magamat. Naomi-t nem találtam sehol, így gondoltam, hogy már a hálóban lehet. 
Amint beléptem az ajtón, nem tudtam még egyet lépni. Naomi az ágyon mellett állt kezében egy fésűvel, és várakozva nézett rám. 
Valami eszméletlenül nézett ki. Szőke haja lágy hullámokban esett a vállára, egy új ruha volt rajta, amit még sosem láttam. 
Arcán mosoly terült el, de a szeme nem mutatott semmilyen érzelmet. Kecses léptekkel indult meg felém, a fésűt az asztalára dobta vissza. Alig egy pár centire állt meg tőlem. 
- Tetszik? Ma vettem, egy Victoria's Secret baby doll - mondta teljesen büszkén. 
- Szerintem egy átlagos embernek nem kellene ilyen szexin kinéznie - suttogtam, és a derekánál fogva közelebb húztam.
- Szóval tetszik.
- Mintha nem tudnád - feleltem, majd megszüntettem a köztünk lévő kis távolságot is, és szenvedélyesen vettem birtokba az ajkait.

Másnap ugyanúgy késő este értem haza, de meglepett, hogy egy autó áll a felhajtónkon. Beálltam a garázsba, és kicsit gyanakodva mentem be. Naomi egy szóval sem említette reggel, hogy vendéget várnánk...
Még a bejárati ajtót sem tudtam kinyitni, amikor Naomi jellegzetes kacaját hallottam felcsendülni. Hozzá egy mély, férfihez tartozó nevetés párosult, én pedig akaratlanul is megszaporáztam a lépteimet.
Az előszobában villámsebesen kaptam le magamról a kabátot és a cipőt, és szinte berohantam a nappaliba.
A feleségem egy európai férfivel nevetett éppen, egymás mellett ülve a kanapén.
- Megjöttem - szóltam közbe, mire mind a ketten felém kapták a fejüket. A férfi kicsit csalódott arcot vágott, mint aki nem számított arra, hogy én is a képbe jövök valamikor.
- Oh, isten hozott itthon - szólalt meg végül Naomi, és egy szikrázó mosolyt vetett rám. De a szemei továbbra sem csillogtak.
Hirtelen azon kezdtem el gondolkozni, hogy mikor is sikerült elérnem, hogy a szeme is mosolyogjon. Talán egyetlen egyszer sikerült csak...
- Elég későre jár, azt hiszem, indulnom kellene - állt fel a férfi.
- Igaz, igaz, nagyon gyorsan elment az idő. Örülök, hogy találkozhattunk - állt fel Naomi is.
Kikísérte az előszobába, én pedig addig a konyhába mentem. Talán egy kávé lehűti az idegeimet. Bár jobban belegondolva, nem fog segíteni rajtam, de nem érdekelt.
Naomi és az ismeretlen férfi elég sokáig beszélgettek még, így én két csésze kávét is elfogyasztottam. Az idegeim szinte pattanásig feszültek.
A feleségem végül visszajött, és a vacsorát kezdte el előkészíteni.
- Milyen napod volt? - kérdezte társalgó hangnemben.
- Ki volt ez?
- Egy kedves ismerősöm.
- Igen? Miért nem láttam még?
- Ji, kicsit feszült vagy. Szeretnéd, hogy megmasszírozzalak? - terelte a témát, és kedvesen pillantott rám.
- Nincs szükségem semmire, csak arra, hogy válaszolj tisztán! - csattantam fel.
- Mint mondtam, csak egy ismerősöm. Nagyon régen találkoztunk.
- Honnan ismered?
- Az iskolából.
- Egy európait? Miért nem beszéltél még róla?
- Mert nem tartottam érdemesnek.
- Hogy hívják?
- Tom.
- Mivel foglalkozik?
Naomi idegesen vágta le a tányért a tálaló asztalra.
- Mi ez, valami ellenőrzés? Nem akarsz megkötözni, és egy lámpával világítani a szemembe?
- Arra jövök haza, hogy egy ismeretlen férfival nevetgélsz. Te mit tennél a helyemben?
- Azt tudom, hogy mit nem. Nem üldözném el - vágta hozzám, majd elfordult, és elindult a hálónk felé.
- Mert én elüldöztem? - követtem, és kíméletlenül kérdezgettem tovább.
- Úgy néztél rá, mintha egy utolsó senkiházi lenne. Pedig ha megismernéd, akkor te is tudnád, hogy nagyon kedves, és aranyos!
- Szóval már őt véded..!
- Jiyong, most hagyj békén, és akkor szólj hozzám, ha már nem a féltékenység beszél belőled.
- Féltékeny? Én?
- Nem látod, hogy mit csinálsz? - felém fordult, és kegyetlenül nézett szembe velem. A tekintetében olyan düh csillogott, amitől egy kicsit még én is megijedtem.
- De, pontosan látom. Megkérdezem a feleségemet, hogy ki volt az az ismeretlen.
- Nem Jiyong, te számon kérsz engem. És most mondom el utoljára, hogy nem ismeretlen.
- Ha normálisan válaszolnál, talán nem lenne szükség arra, hogy veszekedjünk.
- Ha normálisan viselkednél, nem úgy, mint egy félőrült, talán tudnék normálisan válaszolni!
- Ha szeretnél, talán rám mosolyognál - vágtam hozzá. Amint kimondtam, rögtön meg is bántam.
Elkerekedett szemekkel bámult rám, ajkai enyhén szétnyíltak.
- Hogy... hogy mondtad? - kérdezte suttogva.
- Jól hallottad - feleltem, de nem tudtam rá nézni.
- Mit értesz azalatt, hogy nem mosolygok rád? Hiszen ha veled vagyok, mindig mosolygok...
- Az, hogy a szád felfelé görbül, nem jelenti azt, hogy igazából mosolyogsz is - mondtam. Elhaladtam mellette, és bementem a szobánkba. Leültem az ágy szélére, és levettem a csuklómról az órát.
Naomi nem jött utánam, és nem is hallottam volna, hogy megmozdult. A fürdőszobába mentem át, hátha egy hideg zuhany tényleg sikeresen lehűti a táncoló idegeimet.
Beálltam a zuhanyrózsa alá, és nem tudom, mennyi időt tölthettem el ott, de egy kicsit felfrissülve jöttem ki onnan.
Meg akartam keresni Naomit, így körbejártam az egész házat, de sehol sem találtam. Rémület fogott el, hogy elveszíthetem. Ez volt az első veszekedésünk, és nem akartam egy ilyen dolog miatt elengedni.
Újra körbejártam a lakást, de nem adott jelet. Már pont vettem volna a kabátomat, amikor a hintaágy nyikorgó hangját hallottam meg. Naomi már szólt nekem, hogy olajozzam meg, de még nem volt rá időm.
Azonnal az udvarra futottam, és bár az egyik részem megnyugodott, hogy még itt van, de a másik még jobban kétségbe esett. Térdeit felhúzva ült a hintaágyban, átkarolta a lábait, a tekintetét a földre szegezte. Lassan hintázott előre, majd hátra, a haja kísérteties fényben úszva lebegett körülötte. Nem evilági látvány volt.
Vagy lehet, csak rám volt ekkora hatással.
Lassú, jól megfontolt léptekkel haladtam felé, majd megálltam előtte.
- Azt hittem, hogy elmentél - szólaltam meg tétován. Nem úgy tűnt, mintha hallotta, vagy legalábbis értelmezte volna.
- Naomi én nem akartalak megbántani az előbb.
Továbbra sem mutatott semmilyen reakciót.
- Sajnálom, túlreagáltam.
Utáltam kimondani, hogy "sajnálom", "bocsánat", és az ezekhez hasonló megalázó szavakat, mert úgy éreztem, hogy így én veszítek. De mellette be kellett ismernem, hogy mindig én veszítek.
- Hazudtam neked - szólaltam meg ismét, majd leültem mellé. - Egyszer mosolyogtál rám, úgy igazán.
Csak ekkor tudtam elérni, hogy mutasson is valamit. Üres tekintettel fordult felém, várva, hogy befejezzem.
- A második randinkon, amikor a Banpo hídhoz vittelek el. Amikor ott álltunk, és elkezdődött a műsör, eleinte csak a szád mosolygott, a szemed nem. De amikor a fények is megjelentek, és megfogtam a kezedet... akkor mosolyodtál el először. Rám néztél, és már akkor tudtam, hogy szerelmes vagyok beléd, menthetetlenül. De azóta soha nem néztél rám úgy, bármit tettem. Semmi nem volt rád hatással, úgy tűnt, mintha semmin nem lepődnél meg.
Mondandóm végén nem válaszolt, úgy tűnt, némasági fogadalmat tett magában, de aztán nagyot sóhajtott.
- Jiyong, miért akarsz ennyire birtokolni? Itt van az ujjamon a gyűrű, mindenem a tiéd. Mit akarsz még?
- Téged.
- De hát most mondtam, hogy a tiéd vagyok.
- Papíron. De a lelked nem az enyém. Úgy teszel, mintha mosolyognál, ha ajándékot adok neked, akkor látszólag meglepődsz. De a szemed elárulja, hogy számítottál rá.
- Ha ezt korábban mondod, tehettem volna ellene.
- Mégis mire megyek azzal? Hogy még jobban meglepettséget színlelsz? Mond, van egyáltalán valami, ami igazán lázba hoz?
Mélyen elgondolkozott, a tekintetét ismét a földre szegezte. Tehát nekem volt igazam.
Meg kellett volna nyugodnom, hogy életünk során először nekem van igazam, de a tény valamiért mégis addig ismeretlen dühöt ébresztett fel bennem. Tehetetlen voltam, nem sikerült megtartanom magam mellett azt a személyt, akit mindennél jobban szerettem.
A híres közhely szerint a szeretetet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el. Azt hiszem, abban a pillanatban az a hajszál elrepült, vagy elszakadt, mert minden érzés tízszeres erejével tört rám.
Felpattantam mellőle, és rászegeztem a metsző tekintetem.
- Ha nem szeretsz, akkor menj el - jelentettem ki. Olyan, mintha nem is én lennék, hanem valaki más vette volna át a helyemet.
- De én szeretlek!
- Akkor mosolyogj rám.
Naomi ismét rám nézett, a tekintete ugyanolyan üres maradt. Most már csak a száját sem próbálta meg mosolyra húzni, tehetetlenül ült előttem.
Fogalmam sincs, milyen érzések lehettek akkor benne, de egy furcsa villanást láttam a szemében, majd felugrott, és kisétált az életemből.

Másnap természetesen mikor haza értem, vártam, hogy ott sürögjön a konyhában, és megkérdezze, milyen napom volt.
De nem várt rám.
Kétségbe estem, és az utcán mindenfelé kerestem. Sehol sem találtam meg.
- Nocsak, Kwon Jiyong - szólalt meg cinikusan. A csípőjére rakta a kezeit, és ugyanazzal a tekintettel nézett rám. Mintha semmi nem történt volna. Mintha el sem telt volna az a három hónap. Bennem sem változott semmi. Ugyanúgy elvarázsolt, ugyanakkora hatással volt rám. Az egyik ismerősöm segítségével találtam rá, és nem volt kérdéses, hogy mit fogok kezdeni ezzel az információval. - Mit keres egy ilyen helyen egy ilyesfajta úrfi?- folytatta tovább. - Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy egy lányért jött. A híres Kwon Jiyong, akiért lányok hada van oda, a fél világ isteníti, és nincs olyan kontinens, ahol ne ismernék. Az a Kwon Jiyong, aki nem az éneklésben a legjobb, de nem ám, hanem az álcázásban. Naponta maszkot ölt fel, és senki nem tudja, hogy házas ember. Naponta minimum ötven lányt választhatna egy ujjára élete végéig, de nem, ez a Kwon Jiyong, akiről nem feltételezné a világ, egyetlen nőt tartott otthon. Készségesen járt hozzá haza, minden egyes nap. Soha nem csalta meg, egyetlen egyszer sem. Mégis, a nagyvilágnak úgy állította be magát, mint a legnagyobb szoknyavadász - hidegen kacagott fel. Még a hideg is kirázott. Igaza volt, mindenben. De ezen nem kellene meglepődnöm. Neki mindig, mindenben igaza van. - De nem kell sokáig álcáznia már magát. Ezért jöttél, igaz? Hol kell aláírnom? A papír a kezemben nehezebb lett, mint bármi valaha, amit cipelnem kellett. Naomi lehengerlő szépségét mindig is elátkoztam. Azt hittem, ő csak azért született, hogy engem kigúnyolhasson. Egy felsőbb rendű erő hozta létre, hogy próbára tegyen. Én pedig mindig elbuktam, mert sosem voltam képes ellenállni neki. - Mit keresel itt? - Ahelyett, hogy egyszerűen odaadtam volna neki azt a rohadt borítékot, még beszélgetek vele. Jó úton haladok, mondhatom. - Micsoda? - Röhejesen nézett rám. - Mégis mit hittél? Egy nő, akinek megvan a 90-60-90, hosszú, természetes szőke haja van, fiatal, és semmilyen végzettsége, se pénze, mit csinálhat? Azt hitted, hogy lesz egy kedves öreg ember, aki befogad, mert megesik rajtam a szíve? Jiyong, felébredhetnél. Neked könnyű dolgod van, a szakmád csúcsán vagy. De engem mindig csak elkényeztettél, és azt ígérted, hogy a jövőben sosem engeded, hogy hiányt szenvedjek bármiben is. Mégis mit hittél Jiyong, mikor pénz, ruha, papírok nélkül kiraktál az utcára? Tudtad jól, hogy milyen a kapcsolatom a szüleimmel. De minek mondom én ezt? Mintha érdekelne téged, hogy naponta több férfit kell kielégítenem, mint ahány aktusunk volt egy héten. Én vagyok a megmondhatója, hogy az nem volt kevés. De amit mondott... Naomi miattam van itt. Az én hibám minden. De sajnos nem ez bántott a leginkább. Hanem az utolsó mondata. - Szóval képes vagy rajtam kívül más férfihoz hozzáérni...- suttogtam. - Eh? Ezt komolyan kérdezed? Három hónappal ezelőtt, mikor ott álltam az utcán az első hó leestekor, tudod hová vezetett az első utam? A Han-folyóhoz. Tudtam, hogy akkor még nem volt befagyva, de elég hideg ahhoz, hogy megfagyjak benne. Ott álltam a híd szélén, és tudod mi volt az egyetlen gondolatom? Hogy nem halhatok meg így. Valószínűleg a testemet a halászok találták volna meg, vagy másnapra már egy jégkocka lettem volna. De... nem tettem meg. Tudod miért? - Azt hittem, folytatni fogja, de várakozva nézett rám. - Gyűlölet? - Gyűlölet. Pontosan. Ott volt előttem az arcod, és nem tudtam megtenni. Akkor és ott megfogadtam, kerüljön bármibe, ezt még visszakapod. Hallani, hogy a nő, akibe egész életemben szerelmes voltam, az egyetlen nő, aki korlátlan uralmat gyakorolt felettem, öngyilkos akart lenni, de csak azért nem tette, hogy bosszút tudjon rajtam állni... olyan érzés volt, mint amilyet még nem ismertem. - Naomi... én... - Ha folytatod ezt a mondatot, a vörös, szőrös bilincsemmel kötözlek ki, és a vérvörös körmeimmel metszem le a golyóidat, és elárverezem a nagyra becsült rajongóid között - Olyan könnyedén mondta, mintha minden nap csak fenyegetne. De az istenért, az a vörös bilincs beindított. Hiába próbáltam leplezni, Naomi előtt nem lehettek titkaim. Magabiztos mosolyt varázsolt az arcára, és elindult felém. A hideg felfutott a hátamon, majd lekúszott a karjaimba is. A csendben egyedül a cipője kopogása hallatszott, a gyér világításban szikrázott a haja. Szemében földöntúli csillogást láttam, de mire elveszhettem volna bennük, odaért elém. - A következő barátnődnek javasold a bilincset, mert látom az beindít. Kéjesen suttogta a fülembe, de egy pillanatra sem ért hozzám. Kétségtelen, egy mondattal képes teljesen elcsábítani. - Nocsak, Kwong Jiyongnak elakadt a szava. - Még egyszer - nyögtem ki. - Mégis mit? - Mond ki a nevem - suttogtam neki. - Kwon. Jiyong - tett eleget kérésemnek. Ismét vesztettem. A derekára akartam tenni a kezem, mélyen elmerülni benne, és visszatérni a régi életünkbe. De kicsusszant a kezeim közül, és a fal felé indult el. A kezében pedig ott volt a boríték. A fal előtt állt meg, a semmiből elővett egy tollat, és felbontotta a lezárt iratokat. - Naomi, ne tedd!- jelentettem ki keményen. - Naomi, gyere vissza, kérlek. - Mint mondtam, bosszút fogadtam. Tíz év múlva lehetetlenül gazdag leszek, lesz egy belevaló kisfiam, és ennyi. Majd akkor irigykedhetsz. - És hol a férjed? - Egy férfit szerettem, de ő kidobott engem. Nem szokásom olyan busz után futni, ami nem vesz fel - megrántotta a vállát. Bekattintotta a tollat, és ráírt a papírra. Nem akartam elhinni. Már semmi nincs, ami ehhez a démonhoz láncol. Semmi. Visszasétált elém, és a kezembe nyomta a papírt. - Idióta - suttogta, és a fejemhez vágta a gyűrűnket. Ránéztem, és olyat láttam, mint még soha. Könycseppek sorakoztak az arcán. Egyik a másik után, végül már patakokban folytak lefelé. Meseszép arcát nem torzították a könnyek, sőt, úgy nézett ki, mint egy síró angyal. A múltban mindig azért fohászkodtam, hogy lássak rajta valami érzelmet. De most olyan távolinak éreztem. Megfordultam, és kisétáltam az épületből, magára hagyva a síró nőt. Azt mondják, az ember nincs mindig tudatában a rossz cselekedeteinek, csak utólag derül ki, hogy melyik utat kellett volna választania. Mégis, ahogyan beültem a legújabb autómba, a sok csúcstechnika között igazán magányosnak éreztem magamat. Valami eltűnt belőlem, és tudtam, hogy soha többé nem fogom tudni visszaszerezni azt.

Read More