- Köszönöm, hogy megmutattad - szólaltam meg hosszas hallgatás után.
Felpillantva láttam, hogy mind a ketten lélegzetüket visszafojtva engem néznek.
Kísérletet tettem egy boldog mosoly felmutatására.
- Tina, minden oké? - kérdezte Monica.
- Hát persze! Miért ne lenne? - feleltem, majd magam elé néztem. - Már vége - suttogtam csak magamnak.
Nem szerettem volna tovább ott maradni, magányra volt szükségem. Visszaadtam Jiyongnak a tabletjét és felmentem a szobámba. Magam mögött bezárva az ajtót csúsztam le a földre. A térdeimet felhúztam, a lábamra dőlve öleltem át magam.
Sokáig csak meredtem magam elé, majd szememet égetni kezdték a könnyek. Gyengeségem megnyílvánulásai egymás után csorogtak le az arcomon, majd hullottak le a lábamra. Fázni kezdtem, de hiába lett szorításom egyre szorosabb magam körül, reszketni kezdtem.
Úgy éreztem, mintha egy sivatagban állnék. Csak forgtam a tengelyem körül, de nem indultam el. Latolgattam az esélyeimet, színleltem, hogy összeszedtem magam. De az igazság az, hogy bár rohannom kéne, lépni se merek.
A fájdalom minden életerőmet elszívta, delejes erővel kebelezett be ismét. Mintha minden más érzelmemen felülkerekedett volna. Annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy még jobban sírni kezdtem.
Az utóbbi másfél hónapban, elhitettem magammal, hogy túl vagyok rajta, pedig koránt sem.
Az utóbbi időben azt hittem, hogy a fájdalom elkerült engem. De végig ott volt, most pedig egy ledér mosollyal az ajkán tört rám ajtóstul.
Elmosolyodtam, hagytam, hogy az utolsó könnyeim is felszáradjanak a bőrömön. Az érzelmek csak akkor vehetik át az irányítást, ha mi is hagyjuk nekik. Nem lehet őket a nap minden percében kezelni, de erről szól az élet - egyszer fent, egyszer lent.
Igen, szánalmas voltam, mert mindvégig miatta sírtam. De akkor is ez voltam én. Vagy jelen időben - vagyok. Valahogy mindig úgy alakul, ha valakit nagyon megszeretek, elrontom valahol. Az iskolákban nem a bonyolult matematikai egyenletek levezetését kellene tanítani, hanem hogy hogyan kell helytállni az életben, hogyan tanulhatsz mások, esetleg a saját hibádból.
- Te szakítottál vele - suttogtam magamnak, miközben felálltam.
A cikkben egy kép volt, amin YoSeob hátulról látszódott, és Sohyun szorosan ölelte át, miközben hatalmas mosoly volt az arcán. Olyan páratlanul tökéletesen néztek ki, mint az igazi szerelmesek a lányok kedvenc romantikus filmjeiben. A cikkben az állt, hogy nem régóta alkotnak egy párt, csak most hozták nyílvánosságra. A CUBE kifejezetten örül, remélik, hogy elfogadják őket, és sokan mintaként fognak rájuk tekinteni.
Elkeserített egy kicsit, mert amikor mi voltunk együtt, a vezetőség megtiltotta a kapcsolatunkat.
Az ajtóm előtt mintha dulakodtak volna, mire felkaptam a fejem és hallgatózni kezdtem.
- Nem mehetsz be Tinához - mondta indulatosan Monica. - Nem kíváncsi rád.
- Nem érdekel. Beszélni akarok vele - felelte dacosan Yoseob.
Én is beszélni szeretnék veled - gondoltam magamban.
Alig pár méter és egy fal választott el minket, de felért egy szakadékkal is. Egy pillanatra csak azt szerettem volna, hogy minden olyan legyen, mint régen. De azt hiszem, ez természetes, ha két egymáshoz közeli ember ilyen hirtelen válnak el.
Újra mozgolódást hallottam, a szívem hevesebben kezdett dobogni arra a gondolatra, hogy mindjárt belép Yoseob. Nem tudom, miért jött ide, de nem lett volna okos dolog most beszélnünk.
Elég könnyen eljutottam egész messze, mikor elkapták a csuklómat. Forró érintéséről azonnal megismertem.
Nagyot sóhajtottam.
- Meg ne próbáld - sziszegte Jiyong.
El sem tudtam képzelni, mi történhet odakint.
- Meg kell értenetek, Tina nagyon fontos nekem. Csak el szeretném mondani, hogy...
Valami ismét történhetett, mert nem fejezte be a mondatot. Egy ideig farkasszemet nézhettek, csak pár perc után hallottam, ahogyan elindulnak le.
Hirtelen ötlettől vezérelve felkeltem, a zord idő miatt magamra kaptam a kabátom, és elindultam. Monicaékat nem láttam sehol. Eltűntek, tehát könnyedén kimehettem a bejárati ajtón. A kapucnimat felhúzva indultam el a szemerkélő esőben.
Vicces.
Nem azzal a gondolattal indultam el, hogy beszéljek vele, de mégis félve néztem fel néha.Elég könnyen eljutottam egész messze, mikor elkapták a csuklómat. Forró érintéséről azonnal megismertem.
- Figyelj, én… - kezdett bele YoSeob.
- Ne folytasd - vágtam közbe.
Hűvösnek éreztem magam, amin csodálkoztam. A szomorúságnak még a nyoma is eltűnt, egyszerűen csak üres voltam.
Talán ez egy fajtája a védelmi mechanizmusnak.
- De…
- Nem akarlak többé látni - mondtam érzéketlenül.
Meglepetten nézett rám, a csuklómat elengedte.
- Nem érted, igaz? - kérdeztem suttogva.
Szemei továbbra is az arcomat kutatták. Mielőtt elkezdtem volna, nagyot sóhajtottam. - Én... még mindig érzek irántad valamit. Biztosan tudom, hogy ez el fog múlni, de ahhoz nyugodt élet kellene. Ahol te már nem vagy jelen.
- Én nem szeretném, hogy nyugodt legyél - szólalt meg. - Szeretném, ha mindig boldog lennél, nevetnél és élveznéd az életet. Mindent meg akarok neked mutatni.
Nem tudtam megszólalni, csak némán meredtem rá.
- Miért nem tudjuk csak szeretni egymást? - kérdezte hirtelen. Hangja halk volt, szokatlanul mély. Bár egy kisfiú szavait mormolta, hangsúlya miatt egy férfi szavaivá lettek.
Hirtelen fogta meg a vállam és ölelt szorosan magához.
- Szeretlek.
Akkor mondta ki először. Csak egy kis szó, amit már nekem is tucatszor mondtak, de az ő szájából teljesen másképp hangzott.
A mellkasára tettem a kezeim, megpróbáltam erőtlenül eltolni magamtól.
- YoSeob… engedj el…
- Nem akarlak. Olyan nagy hiba, hogy szeretnék veled lenni? - Az utolsó mondatnál mélyen a szemembe nézett, majd egyre közelebb hajolt hozzám.
- Meg ne próbáld - jelentettem ki, még mielőtt gondolkodhattam volna.
- De Tina, te is akarod - suttogta.
- Miért hitegeted magad?
- Mert csak mellettem lehetsz boldog.
- És ha nem?
- Nincs olyan, hogy nem. Tudom, és kész.
Keserűen nevettem fel.
- És mi lesz Sohyunnal? - kérdeztem vissza élesen.
- Ez igen egyszerű. Semmi. Mivel nem is volt semmi. Pont ezt akartam elmondani. Csak a CUBE előtt megölelt, és a vezetőség a beleegyezésem nélkül adta le a "riportot". Egy szavadba kerül, és mindent eltűntetek. Érted. Értünk.
Kellemes volt eljátszani a gondolattal, hogy ismét együtt lehetünk, de nem akartam tovább álmokban élni. Ideje felkelni.Nagyot sóhajtottam.
- Yoseob, vége van.
- Csak akkor van vége, ha mind a ketten úgy döntünk.
- Mindenre van válaszod, igaz?
- Mondtam, hogy nem foglak többé elengedni. Soha.
- Akkor próbálkozz még - suttogtam.
Nem tudtam a szemébe nézni. Lehajtott fejjel lesöpörtem magamról a karjait, majd elindultam visszafelé.
Céltalanul barangoltam ismét abban a reményben, hogy rátalálok a hazavezető útra. Hamar rá kellett jönnöm, hogy eltévedtem. Ami azt illeti, az élet minden terén. Annyit gondolkoztam azon, hogy merre induljak, hogy közben elfelejtettem, ki is vagyok én.
Akkoriban még azt hittem, hogy helyesen cselekszek, hogy ezt kell tennem. A saját érzéseimet életemben először félre raktam, és csak az ő érdekeivel törődtem.
Rohanni kezdtem, teljes erőmből. Úgy futottam, mint még soha. A lábaim vittek előre, a kapucnim hátracsúszott, de nem foglalkoztam vele. Szaladtam, akár egy szárnyavesztett madár.
Képtelen voltam kiverni a fejemből az arcát, a tekintetében tükröződő fájdalmat. Az érzelmeink ismét egymásra találtak, ugyanabban a színben tündökölve alkottak egy tökéletlen párost.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése