Unforgettable night (EunHae, +18)

Minden embernek van egy keresztje. Az édesanyám sokszor mondogatta, hogy neki a gyerekei azok.

Akkoriban azt hittem, hogy csak viccel, vagy eltúlozza a dolgokat. Később kellett rájönnöm, hogy ez egyáltalán nem túlzás - azok lesznek a keresztjeid, akiket a legjobban szeretsz. 

Eunhyuk POV ~ 

- Srácok, nekem el kell mennem - jött be a nappaliba a leaderünk, Leeteuk. 

- Miért? - kérdeztem vissza értetlenül. 

- Seoul-ban fontos elintéznivalóm akadt. 

Szóval nem akarja elmondani... hát jó, én nem faggatom tovább. Donghae állt fel, és csukta be utána a hotelszobánk ajtaját. 

- Mit csináljunk? - kérdeztem hangosan, és nyújtóztam egyet. 

- Maradjunk fent, és nézzük meg a naplementét - vágódott le mellettem Hae a kanapéra.

- De hát az még... - Gyorsan az órámra pillantottam. - Minimum hét óra!

- Végül is, nem muszáj - vonta meg a vállait, és kicsit duzzogva nézte a TV-t. 

- Rendben, benne vagyok - mondtam végül, ezért a jutalmam egy eszméletlen szexi vigyor volt. Viszonoztam a mosolyát, és én is a TV felé fordultam. 

Hamar meguntuk, én pedig lehunyt szemekkel hátrahajtottam a fejemet. 

- Hyukjae, azt mondtad, fent maradsz! - kiáltott rám. 

- Fent is vagyok. 

- Aha, a kanapén.

- Jó, mit szeretnél? - kérdeztem tőle kedvesen, és ránéztem. A kezeit hanyagul maga mellett nyugtatta, laza tartással ült, fejét enyhén felém biccentette, és mélyen elgondolkozó tekintettel meredt el pont mellettem a semmibe. 

- Kártyázzunk - mondta ki hirtelen. 

- Van kártyánk? - kérdeztem vissza. 

- Nincs, de elmehetünk venni - felelte úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az egyszerű embereknek talán az is lett volna, de nem nekünk - akiknek a rajongóik a hotel bejárata előtt toporognak, és néha sikításban törnek ki, ha látnak valakit, majd elkeseredetten hajtják le a fejüket, miután rájönnek, hogy nem mi vagyunk azok. 

- Mégis hogyan? - tettem fel neki a nagy kérdést. 

- Ma nagyon fantáziátlan vagy - csóválta meg a fejét, és felállt. Egy pár pillanatra tűnt el a szobájában, majd egy szatyorral a kezében tért vissza hozzám. 

- Zacskót fogunk húzni a fejünkre?

Kérdésemre csak egy metsző pillantás volt a válasz. A szatyor tartalmát kiöntötte a köztünk lévő kis területre, így már tudtam, hogy nem zacskó alá fogjuk rejteni a mivoltunkat. 

Sapkák, felismerhetetlenné tévő hatalmas szemüvegek, és két teljesen semmitmondó kabát rejtőzött a zacskóban. Az egyik sapkát és szemüveget azonnal felkaptam, és magamra helyeztem. 

- Na, milyen? - kérdeztem tőle szélesen elmosolyodva. 

- Én akartam azt a sapkát - felelte duzzogva. 

- Hát már az enyém - vágtam rá, és kiöltöttem a nyelvemet. Felugrottam, mielőtt még levehette volna rólam, de arra nem számítottam, hogy követni fog. A nappali közepén volt egy kis kávéasztal, amit azonnal megkerültem, így már az volt közöttünk. 

Donghae úgy tett, mintha balról akarna közelíteni, így én is elindultam abba az irányba, de arra már végképp nem gondoltam, hogy átugorja az asztalt. Az egyik kezével átkarolt, így nem tudtam szabadulni tőle, a másikkal pedig levette rólam a sapkát. 

- Eddig volt a tied - suttogta győzelemittasan a fülembe.
Felé fordultam, és megpróbáltam kivenni a kezéből, de addig ügyeskedtünk, míg el nem estünk. Én voltam alul, ő pedig felettem.
Az arca alig volt pár centire az enyémtől, és még mindig az az idétlen vigyor ült az arcán.
- Ne is próbálkozz, nem győzhetsz le - öltötte ki rám a nyelvét, aztán felállt. Felültem, és kifújtam az addig bent tartott levegőt. Mégis miért kezdett el hevesebben verni a szívem? Már számtalanszor csináltunk ehhez hasonlót...
Végül felkaptam a másik sapkát, és kabátot, majd el is indulhattunk. Kifelé még ki is tudtunk surranni a hátsó ajtón, majd gyorsan rohantunk át az utca másik felére.
Félve néztem vissza, de a rajongók semmit nem észleltek ebből. Észrevétlenül sunnyogtunk el onnan, és amikor már tiszta volt a levegő, éjjel-nappalit kezdtünk el keresni.
Az elsőt az egyik sarkon találtuk meg, ahová azonnal be is tértünk. Eleinte nézelődtünk, de végül inkább segítséget kértünk az eladótól.
Ami, mint végül kiderült, jól is jött, mivel nem tartottak kártyákat.
- Köszönjük, és viszont látásra - mondtam mosolyogva, majd kisétáltunk. Újabb keresésbe fogtunk.
Csak a harmadik boltban sikerült megtalálnunk a kívánt holmit. Azonnal meg is vettük, és a hotel felé vettük az irányt.
- Hé, nem vagy éhes? - kérdeztem elhaladva egy KFC mellett. Hae az étterem felé fordult, a szemét nem láthattam a nagy napszemüveg miatt.
- De - felelte kicsit hosszas hallgatás után. Szinte senki nem volt már ott, ezért leülhettünk az egyik asztalhoz, miután kikértük az ételt.
- Komolyan fent akarsz maradni hajnalig? - kérdeztem tőle már vagy ezredjére.
- Mint mondtam, nem kötelező - vonta meg a vállát ugyanúgy, mint mindig.
Nagyot sóhajtottam, és haraptam egyet a szendvicsemből. Így van ez, ha egyszer Donghae valamit a fejébe vesz, azt meg is valósítja.
Kidobtunk a szemetet, és meg sem álltunk a hotelig.
- Ha meghalnék, mond meg Siwonnak, hogy nem adom neki a fekete zakómat - szólalt meg Hae, még biztos távolságban a rajongóktól.
- Ha meghalsz, veled együtt halok meg - feleltem.
- Igaz - csettintett egyet. Elővette a telefonját, és egy gyors SMS-t küldött valakinek.
- Most komolyan megmondtad neki? - kérdeztem nevetve.
- Tudsz jobbat? Te is üzenhetnél a szeretteidnek. Ha jól látom, körülbelül ötvenen vannak, és mind lány - kezdte el méregetni a bejárat előtt álló tömeget.
- Miért, vannak férfi rajongóink is? - kérdeztem vissza.
- Persze, hogy vannak! Csak... jóval kevesebben.
- Akkor üzenek Henry-nek, hogy nem lehet ott a temetésünkön - mondtam ki hirtelen.
- Miért nem? - Donghae azonnal felém fordult, teljesen elképedt arcot vágott.
- Csak vicceltem. De megérte - mondtam nevetve, és oldalba böktem.
Meg sem várva indultam el, és vészesen közeledtem a tömeg felé. Ha szerencsém van, talán mire észbe kapnak, már bent fogok járni. Nem számítanak arra, hogy hátulról támadunk.
Hae még időben ért be, és szorosan mögöttem jött. A lányok nem akartak átengedni, többen hangosan sóhajtottak fel, ahogy egyszerűen oldalra toltam őket.
Már felcsillant a remény, hogy bejutunk minden sérülés nélkül, amikor az egyik lány eszeveszett visításban tört ki.
- JÉZUSOM, EUNHYUK OPPA! - kiáltotta, mire természetesen mindannyian odakapták a fejüket. Hamar leleplezték Donghae-t is. Felemeltem a kezemet, és egy enyhe mosollyal az arcomon intettem nekik, de közben folyamatosan mentem tovább.
- Eunhyuk oppa, elveszel? - érkezett az egyik kérdés.
- De hiszen a tiétek a szívem - feleltem megszokásból. Erre még jobban felbátorodtak, és ha eddig tudtam is valamennyit haladni, hát... többé már nem. Mindenhol (tényleg, mindenhol) kezeket éreztem meg, és idegesen kacarászva próbáltam hárítani őket, de sehogy sem sikerült.
Hirtelen egy kéz ragadta meg a kezemet, és sokkal erősebben húzott, mint a többi.
- Hé! - kiáltottam fel, hisz majd kioperálta a jobb karom.
- Te idióta, én vagyok az - érkezett a felelet. Azonnal felismertem Hae hangját.
Hagytam, hogy átrángasson a tömegen, és csodálkoztam azon, hogy neki miért engednek utat. A lányok előkapták a telefonjukat, és azonnal lefényképeztek minket.
A biztonságos ajtó mögül még azért visszafordultam.
- Megtennétek nekem, hogy kitörlitek a képeket? - kérdeztem reménykedve. Olyan üres tekintettel bámultak rám, mintha semmi értelem nem lenne bennük.
- Felesleges - sóhajtott nagyot Donghae, és elindult.
Igaza volt, de én legalább megpróbáltam. Leeteuk holnap nagyon ki lesz akadva...
Nagyot sóhajtottam, amikor végre felértünk a szobánkba.
- Őrület - suttogtam. Donghae csak nevetni kezdett.
- Mert te engeded nekik - felelte.
Felé fordultam, és csak akkor vettem észre, hogy még csak a ruhája sem gyűrődött meg.
- Ezt mégis hogyan csináltad? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.
Megvonta a vállát, majd ledobta a kabátját a fogasra, és a nappali felé vette az irányt. Levettem a cipőmet, és követni akartam Donghae-t, de amint lenéztem a lábamra, elkerekedett szemekkel megfagytam.
- Eunhyuk? - érezett a kérdés nem sok idő elteltével. Nem tudtam válaszolni, még mindig sokkos állapotban voltam.
- Mégis mit... - Hae nem fejezte be a mondatot, csak nevetni kezdett. A hangja betöltötte az egész szobát, ő pedig már nem bírt magával, és nekidőlt a falnak. Az egyik kezét a hasára helyezte, a másikkal pedig eltakarta az arcát. Nem tudta abbahagyni a nevetést.
- Az egy dolog, hogy szétcincálják a felsőmet - suttogtam, mire Hae abbahagyta a nevetést, inkább csak kuncogott. - De mégis hogyan képesek levenni a zoknimat úgy, hogy rajtam maradt a cipő? - kérdeztem teljesen elképedve.
Donghae-t ismét elkapta a röhögőgörcs, ezúttal a lábán sem volt képes megmaradni. A földre ült le, és úgy kacagott tovább.
- Te meg ne nevess! - kiáltottam rá.
- Nem... nehem tudomh abbahagyni - próbálta kinyögni, de nem nagyon sikerült neki.
Duzzogva mentem el mellette, és a fürdő felé vettem az irányt. Lemostam magamról az összes kéz nyomát, még ha csak képletesen is. Jó érzés volt tisztának lenni. Felvettem a pizsamámat, és a nappaliban telepedtem le a kanapéra. Donghae, amint kijöttem, elment zuhanyozni. Miután ő is végzett, leült a kávézó asztalnál, és elővette a nemrég vett paklit. Vele szemben foglaltam helyet a földön.

A kezemben lévő lapokat idegesen vágtam le az asztalra. 

- Nem igazság, hogy mindig te nyersz! - kiáltottam fel. 

- Ezért lehet egy kívánságom - mondta kajánul elvigyorodva. 

- Erről nem volt szó. 

- De most szó van. Szóval, kívánhatok egyet tőled, neked pedig teljesítened kell. 

- Miért is?

- Mert tíz kört veszítettél el... sorozatban. 

- Rendben - adtam be a derekamat végül. 

Az ablakon néztem ki, és egyre jobban idegesített a csend, de nem szólaltam meg. Végül Hae felé fordítottam a tekintetem, aki egészen addig engem lesett. A szemeiben furcsa vágyódást pillantottam meg, és rögtön tudtam, hogy mit fog kérni, ki sem kellett volna mondania. 

- Csókolj meg - suttogta. Ha nem ezt a két szót mondta volna, de ugyanezzel a hangsúllyal, azt hiszem, akkor is megcsókoltam volna. A hangjában volt valami felismerhetetlen, valami szexi bujaság, ami azonnal elvarázsolt.
A másodperc törtrészéig nem mozdultam, aztán mellé másztam. Tekintetével végig követte az utamat, a szemkontaktusunk egy pillanatra sem szűnt meg.
A keze mellé helyeztem a sajátomat, az ujjaink összeértek. Kínzó lassúsággal kezdtem el felé közeledni, kicsit fel akartam tüzelni.
- Az istenért, Hyukjae - sóhajtott fel türelmetlenül. Megragadta az arcomat, és magához húzott. Halványan elmosolyodtam, de a gondolataim megszűntek létezni, amikor az ajka az enyémhez ért. Nem cécózott, azonnal a lényegre tért. Enyhén nyitottam szét az ajkaimat, amit kihasználva átcsúsztatta a nyelvét. Lehunyt szemeim mögül nem érzékeltem semmit, csak a kínzó vágyat, ami folyamatosan azt suttogta a fülembe, hogy Még többet.
Az arcomról a tarkómra csúsztatta a kezeit, ami pedig addig a földön volt, a derekamra helyezte, és közelebb húzott magához. Mindig is tudtam, hogy mennyire erős, de a hév, amivel átölelt, még engem is meglepett. És fel is tüzelt rendesen...
Szánk csak egy pillanatra vált el, gyorsan beszívtam a levegőt, aztán újra belekezdtünk abba a hihetetlenül izgató harcba.
Még többet. 
Suttogta ismét az a kis hang a fejemben. A pólója szegélyéhez nyúltam, erősen ragadtam meg, és felfelé kezdtem húzni. Ajkait elszakította tőlem egy pillanatra, és levette magáról a felsőjét, amit azonnal melegebb éghajlatokra küldött. Újabb heves csókunk előtt rólam is lekapta a felsőt, és a sajátja mellé száműzte. Sürgető vágyat éreztem meg rajta, ahogyan ismét magához húzott, és a csupasz felsőtestünk találkozott. Forró érintése nyomán fellángolt a bőröm, képtelen voltam betelni vele.
Még többet. 
Ennél többet is akarnék? Hiszen ez az első alkalom, hogy mi...
Nem gondoltam erre, csak úsztam az árral, és élveztem, ahogyan olyat tesz velem, amire senki más nem képes.
A kezem akaratlanul is lecsúszott az altagjához, és ruhán keresztül simítottam végig rajta. Csak akkor azonosult bennem, hogy ő is fel van izgulva, hiszen nagyon kemény volt. Donghae rámarkolt a csuklómra, és azonnal a nadrágjába helyezte a kezemet. Eddig is tisztában voltam azzal, hogy türelmetlen típus, hiszen akárhányszor találkozott egy olyan lánnyal, aki tetszett neki, mindig idegesen tért haza, ameddig nem sikerült elcsábítania.
De ahogyan most is, akkor is megszerezte azt, ami kell neki. Mert ő ilyennek született, aki mindig elér mindent.
A kissé elfojtott dühömet Hae szenvedélynek tudta be, és ugyanolyan hevesen csókolt vissza. A kezembe vettem a hímtagját, és a hüvelykujjamat mozgattam rajta.
Donghae csak egy pillanatra vált el tőlem, szemeit lehunyva tartotta.
- Ne szórakozz - lehelte. Puszit adott a számra, majd a fülemhez hajolt, és beleharapott. A számon egy jóleső sóhaj szaladt ki, a kezemet pedig hevesen kezdtem el mozgatni. Hae kezei bejárták a felsőtestemet, amit nem sokkal az ajka is követett.
Nem sokáig jutott el, mert a kis munkásságomnak köszönhetően lassan elérte a csúcsot. Szerszáma szinte már lüktetett az ujjaim között, amikor megragadta a csuklómat, és felrántotta. A nadrágját lehúztam róla, még mielőtt bármi mást tettünk volna.
Sosem hittem, hogy valaha is ilyet fogok csinálni, de a hév, a szenvedély annyira hajtott, hogy minden aggályom eltűnt. Ismét az altagjához hajoltam, és megnyaltam a végét. Donghae elismerő morgást hallatott, mire felbátorodtam, és az egészet a számba vettem.
Amint mozogni kezdtem ismét, Hae lélegzetvétele felgyorsult, eleinte megpróbálta elnyomni a nyögéseit is, de nem sokáig leplezte. Pár pillanat múlva már önkívületi állapotba került, szinte vonaglott alattam.
Hirtelen élvezett el, bár teljesen várható volt. A számban csak őt éreztem, ami kicsit különös volt.
- Hyukkie, én... - nézett rám, és a szemében furcsa villanást láttam. Nem vártam meg, míg befejezi, hanem lenyeltem mindet, úgy, hogy ő is lássa.
A tekintete teljesen elsötétült, és magához vont. Őrült csókot kezdeményezett, a nevemet sem tudtam volna megmondani abban a pillanatban.
Kezei ismét felfedezőútra indultak, és miután végigsimított az izmaimon, a nadrágomat letolta rólam, és megragadta az én férfiasságom.
Nem tudtam megállni, amint megéreztem a kezeit magam körül, azonnal belenyögtem a csókba. Hae kihasználva ezt, megragadta a másik kezével a vállam, és fordított egyet rajtunk. Kezei bejárták az egész testem, majd ajkával követte. 

- Csak egyszeri alkalom volt, ugye? - kérdeztem fojtottan. 

- Hát persze - bólintott nagyot. 

Hatalmas sikítás közepette szálltunk be az autóba, ahol végre kicsit tompult a zaj. Sóhajtva dőltem hátra, és hunytam le a szemeimet. 

Az ajkaimon megéreztem az övét, az ujjaimat pedig összekulcsolta a sajátjaival. A szemem azonnal felpattant, és hitetlenül néztem rá. 

- Egyszeri alkalom, amit akkor ismétlünk meg, amikor kedvünk tartja - válaszolt a kimondatlan kérdésemre, arcára pedig egy piszkos vigyor ült ki. 

Nem tudtam megállni, én is elmosolyodtam, közben pedig megcsóváltam a fejemet. Az államra helyezte a kezét, megállítva ezzel a mozgást, és ugyanolyan éhesen csókolt meg ismét, mint tegnap éjszaka. 

__________________________

Sajnálom, hogy hiányzik pont a legjobb rész.. de már olyan régóta itt áll piszkozatként, és annyira nincs erőm befejezni, hogy úgy döntöttem, inkább felteszem ._. sajnálom, kövezzetek meg nyugodtan. De... képtelen vagyok leírni, és nem akarom csak úgy összecsapni >< inkább a fantáziátokra bízom a dolgot...

A történet igaz alapokon nyugszik, Leeteuk egyszer tényleg kettesben hagyta őket, viszont a többi (valószínűleg) csak a fantáziám szüleménye. 

Azt hiszem, hogy ezzel a ficivel hatalmas fejszébe vágtam a fámat. Nem csak azért, mert ők az egyik leghíresebb páros, hanem azért, mert szerintem ők a világon a legaranyosabbak. Aki már egy pillanatra is látta őket... 

Nem tudom, lehet, csak belőlem vált ki ilyen érzéseket az, amit képesek leművelni. Őszintén bevallom, félve kezdtem neki ennek a novellának, de valahogy éreztem, hogy ezt tényleg muszáj még kiírnom magamból, hiszen... EUNHAE *q*

Read More

Why me? (Chunji, L.Joe)

Chunji POV ~
El sem hiszem, de végre csendes a dorm. Niel-nek kedve támadt vásárolni menni, és mindenki elment vele. Én fáradtságra hivatkozva itthon maradtam.
Talán túl nagy a csend. Lehet, hogy inkább nekem is mennem kellett volna? Nem tudom, most már mindegy.
Kimentem a konyhába, és egy pohárba töltöttem magamnak innivalót.
- Én is kérek - szólalt meg L.Joe mögülem. Ijedtemben szinte eldobtam a poharat, de sikerült a kezemben tartanom.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem riadtan.
- Miért, nem lehetek itt? - kérdezett vissza azonnal, és azokkal az angyali szemeivel nézett velem farkasszemet.
Nem, nem szabad így rá gondolnom - figyelmeztettem azonnal magamat. Ő a csapattársam, aki szinte már a családtagom.
- De - feleltem végül elrévedve, és elővettem egy másik poharat. Amint elfordultam, boldogan nyugtáztam, hogyha már nem látom, akkor nem ver olyan hevesen a szívem. Neki is kitöltöttem, és át akartam adni a poharat, de amint megfordultam, a túlzott közelsége annyira meglepett, hogy még lélegezni is elfelejtettem. Elkerekedett szemekkel néztem bele ismét abba a tökéletes szempárba, ami mindig tiltott gondolatokra sarkall.
Mondani akartam valamit, de csak nem jöttek a számra a szavak. Beszéd helyett némán figyeltük továbbra is egymást, a pillanat varázsa csak nem akart tovaszállni, mintha megfagyott volna az idő.
Próbáltam kiolvasni a tekintetéből, hogy miért csinálja ezt velem, de kemény maszkot öltött magára, lehetetlenné téve ezzel, hogy bármit is megtudjak.
Talán csak szórakozik velem, teszteli a reakciómat.
Én mozdultam hamarabb. Az addig maga mellett tartott kezét felemeltem, és belenyomtam a poharat, majd kicsusszantam közte és a pult között. A nappali felé vettem az irányt, megragadtam a táviránytót, és miközben bekapcsoltam a TV-t, ledobtam magam a kanapéra.
Az imént történteket azonban nem tudtam kiverni a fejemből, csak nem sikerült elterelnem a gondolataimat. A filmben, amit épp nézni próbáltam, feltűnt egy színésznő, aki kivételesen szép volt. Mégis, amikor közelről mutatta a kamera, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ez a lány megirigyelhetné a rémálmaimban kísértő szempárt.
Talán nem is voltak azok rémálmok. Kellemes érzés kerített hatalmába, ha szerepelt az álmaimban, mégis, pont emiatt az érzés miatt gondoltam rémálmokként rájuk. Én sosem tudnék L.Joe-hoz úgy viszonyulni, sosem tudnék belemenni, egy kapcsolatba, ami... olyan.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy már nem egyedül ülök a kanapén. Byunghun kivette a kezemből a kapcsolót, kényelmesen elhelyezkedett, és átkapcsolt.
- Ya, én azt néztem! - kiáltottam fel.
- Bocsánat - felelte kicsit félénken, majd visszavitte. Azonnal elszégyelltem magam.
- De ha gondolod, nézhetünk olyat, ami mind a kettőnknek megfelel.
Mind a kettőnknek megfelel. 
Mégis mióta mondok én ilyen dolgokat? Teljesen elment volna az eszem?
L.Joe bólintott egyet, és tovább kapcsolt. Pár csatornával odébb egy olyan sorozatra talált, amit még én is szeretek.
Mire észbe kaptam, már együtt nevettünk a viccesebb részeknél. A nevetése különös hatást gyakorolt rám, nem is tudom, mikor érezhettem ehhez hasonlót. Mert hogy ilyet még nem éreztem, az egyszer biztos.
L.Joe rám nézett, majd a mosoly szépen, lassan, eltűnt az arcáról, és ismét komoran figyelt engem. Nem engedte, hogy félrenézzek, végig fogva tartotta a tekintetemet.
- Szeretnél valamit, Byunghun? - kérdeztem halkan. Most legalább meg tudtam szólalni.
Nem válaszolt, hanem közelebb hajolt hozzám. A lélegzetvételem azonnal a duplájára ugrott, szinte már ziháltam. A szívverésem a közelségétől ismét őrült tempóba kezdett, amiért legszívesebben kihajítottam volna az ablakon, és kegyetlen mosollyal az arcomon néztem volna, ahogy a tíz emeletnyi magasságból egy nyekkenés kíséretében földet ér, a vére pedig beterít mindent.
A tekintetem bizonyára elsötétedhetett, mert L.Joe egy pillanatig tétovázott. Pedig ha tudná, hogy miatta mazochista lettem, és kegyetlen gondolatokat dédelgetek...
Annyira közel került hozzám, hogy a tekintetében már láttam saját magamat, és éreztem a bőrömön a finom leheletét. A szempár, ami már több éve kísért, most csak engem vizslatott, elvarázsolt, képtelen voltam szabadulni tőle.
 A maradéknyi erőmmel el akartam tolni magamtól, és a zakatoló szívemmel a szobámba rohanni, csendben vizslatni a plafont, és elátkozni magamat ezekért az érzésekért.
De nem tudtam megtenni. A kíváncsiság felém kerekedett, nem tudtam kivárni a pillanatot, míg elég közel hajol hozzám, így én tettem meg az utolsó mozdulatot.
Édes ajkai az enyémeken nagyon félénkek voltak, pont, ahogyan én is. Szemeimet azonnal lehunytam, szerényen hajoltam hozzá még közelebb. Ajkaink első találkozása nem szenvedélyes volt, hanem lassú, ismerkedő jellegű. Mind a kettőnknek teljesen új volt ez a helyzet, és ami engem illet, nem akartam elsietni semmit.
L.Joe közelebb ült hozzám, kezeit félénken a derekamra helyezte. A gyengéd ölelését viszonoztam, a jobb kezem automatikusan felfuttattam a vékony karján, és végigsimítottam az arcán. A levegőnk pont ekkor fogyott el, és egy leheletnyi távolságot felvéve távolodtunk el. Abban a pillanatban nem tudott megfordulni a fejemben, hogy rosszat cselekszek, mert a varázslatos szempár csillogással és örömmel telt meg, engem is boldogságra késztetve ezzel.
Homlokát az enyémnek döntötte, de nem sokáig kutattuk egymás tekintetének rejtelmeit, mert újabb csókot kezdeményezett. Ezúttal már bátrabb volt, nyelvét is átcsúsztatta a számba. Kecses táncot lejtettek, mintha már ezer éve ezt csinálnánk. Talán csak olyan régóta vagyunk egymás mellett, hogy akarva, akaratlanul is kitaláljuk egymás gondolatait. Elfojtott vágyaink egy pillanat alatt a felszínre törtek, és az általam rémálomnak hitt éjszakai álmaim valósággá váltak.
Lehunyt szemeim mögött is csak az tekintete lebegett. Nem tudtam egyszerűen másra gondolni, és abban a pillanatban nem is akartam.



Mindenkit megelőzve ültem be az autóba, és foglaltam helyet az ablak mellett. Kicsit várni kellett, míg megérkeztek a többiek is, majd az autó elindult, és elvitt minket a dorm-ba. Az út nem volt több öt percnél, de kínos csend uralkodott.
- Ne csináljátok már ezt! - kiáltott fel Ricky.
- Mégis mit? - kérdeztem vissza.
- Béküljetek már ki! - folytatta ugyanolyan hangerővel a visual maknae.
- Ki mondta, hogy összevesztünk?
- Chunji... - szólalt meg CAP is mély hangján, és figyelmeztetően nézett rám. Na igen, a leader nem nagyon szerette, ha bárki megbántja Ricky-t a színfalak mögött.
Karba tettem a kezeimet, és elfordultam tőlük. Még csak nem is néztem L.Joe-ra.
Amint megérkeztünk, természetesen én voltam az első, aki kipattant a kocsiból, és felrohant a lakásunkba. Magamon éreztem a fiúk értetlen pillantását, de nem tudott foglalkoztatni.
Ahogyan már azt két napja tettem folyamatosan, valamivel elütöttem az időt, és senki nem szólt hozzám. Kis susmogásra figyeltem fel, de nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet neki.
Aztán csak az ajtó nyílását, majd bezárulását hallottam. Felkaptam a fejemet, és az ajtóban álló Byunghun-ra szegeztem a pillantásom.
Meg akartam kérdezni, hogy hová mentek a többiek, de nem volt értelme, hiszen tudtam magamtól.
- Chanhee, én...
- Te mit? Sajnálod, hogy ilyen vagyok? - A hangom kicsit erősebb volt a kelleténél, de nem tudtam másképp reagálni.
- Mégis milyen lennél?
- Balfék.
- Miért is?
- Mert nem normális dolgokra gondolok.
- Akkor én is balfék vagyok?
Nem nézett rám, hanem a plafonra szegezte a tekintetét. Az arca mély szomorúságot tükrözött, és azonnal megbántam, hogy miket vágtam hozzá.
- Nem így értettem...
- Tudod - vágott közbe - Eleinte én sem akartam ezt. Hülyének, és szerencsétlennek éreztem magam, amiért nem tudtam másra gondolni. De idővel egyre inkább beletörődtem, és nem is érdekelt a dolog. Más vagyok, na és? El tudtam volna fogadni, ha te....
Nem hagytál volna ott, és ordítottál volna velem egy sort, az első csókunk után.
A mondat vége némán lebegett közöttünk, mind a ketten erre gondoltunk.
Elszégyelltem magam. Annyira képtelen voltam elfogadni, hogyan érzek, hogy csak magamra gondoltam. Hogy lehetek ennyire önfejű? Mondjuk mindig is önző voltam, de soha, egyetlen egyszer sem gondoltam, hogy ezzel ennyire meg fogok bántani valakit.
L.Joe továbbra sem nézett rám, elgyötört arcából rögtön rájöttem arra, hogy csak azért, mert nem akarja tovább rontani a helyzetet.
Felálltam, és elindultam felé. Megdöbbentem kapta rám a tekintetét, és kis félénkség tükröződött a szemeiben.
Alig egy fél méternyire álltam meg tőle, és halvány mosoly terült el az arcomon.
- akkor próbáljuk meg... - Az arcán soha nem látott örömöt véltem felfedezni, széles mosoly terült el azon. - De csak lassan, ha kérhetem - tettem még hozzá gyorsan.
Azonnal áthidalta a köztünk lévő távolságot, és szorosan magához ölelt.



________________

Talán nem itt kellene leírnom, de itt van, szóval tessék. /Kérek mindenkit, hogy olvassa el, ha már idetévedt/
Általában pozitív kritikákat kapok tőletek, és elképzelni sem tudjátok, hogy mekkora boldogsággal tölt el ez engem, sőt, ti inspiráltatok arra is, hogy belekezdjek egy könyv írásába.
De nem olyan rég, megkaptam az első negatív kritikámat is (ami tulajdonképpen nem a történetre vonatkozott, hanem arra, hogy nem tudok számolni). És elmondani nem tudom, mennyire felidegesítettem magamat rajta.
Tehát nagyon szépen kérlek titeket arra, hogy ne kényeztessetek el. Ha találtok hibát, szóljatok nyugodtan, azonnal (vagyis ha netközelben vagyok) kijavítom, hogy minél élvezhetőbb legyen a történetem.
De arra is szeretnélek titeket kérni, hogy más írót ne bántsatok meg ennyire, mint ahogyan engem... legyünk egy kicsit toleránsabbak, és ne az legyen az első akadály, ha olvasunk egy történetet, hogy a hibák miatt nem fejezzük be. Szerény személyem szerint egy történet akkor, és csak akkor olvashatatlan, ha hanyagul van megírva. Én nem érzem, hogy ilyenek lennének a történeteim, de nyugodtan ki lehet engem javítani.
Próbálok figyelni a hibáimra, de én is ember vagyok, csak úgy, mint ti. Gondolom azért olvastok, mert szeretitek, ha egy teljesen másik helyre, más személyekkel kalauzol el titeket az író, de ezt ne vegyétek félvállról. A legtöbb író, pont, mint én, érzékeny művészlélek, tehát vigyázni kell ránk.
Nem azt mondom, hogy tilos negatív kritikát mondani. Nem, azt mondjátok is nyugodtan, mert a negatívumoktól erősödünk meg, és ezek sarkallanak minket arra, hogy egyre jobbak és jobbak legyünk. De kérlek figyeljetek oda az írásmódra, mert mint említettem, nem nehéz minket megbántani.
Egy jó író két okból ír. Az egyik az lenne, hogy ezzel tud kiadni dolgokat, érzéseket, gondolatokat magából, a másik pedig Ti lennétek - az olvasók. Számomra nincs is nagyobb öröm annál, hogyha örültök annak, hogy hozom a folytatásokat, történeteket, OS-eket, stb-t.
Már nem egy írót láttam, aki ilyenek miatt abbahagyta az írást, vagy legalábbis a publikálását, pedig tehetséges volt. Én nem szeretném így végezni, tehát megismétlem magamat: nagyon szépen kérlek titeket, hogy figyeljetek arra, hogy mit mondotok, vagy tesztek. A tolerancia mindenkiben ott van, nem rossz tulajdonság, ne is nyomjátok el.

Read More