*HyunSeung*
- Állj már
le, te idióta! - ugrott rám nevetve DongWoon.
- Hééé! -
mondtam, miközben elestünk.
- Nem
táncolhatsz folyamatosan. Egy kicsit pihenned is kell - felelte nevetve. A
padlóra hanyatlottam, és én is nevetni kezdtem.
- Ti meg mit
csináltok? - nézett ránk felvont szemöldökkel DooJoon.
- Nevetünk?!
- A földön,
egymáson fekve?
- Beszóltál,
töpszli? - kérdezett vissza DongWoon.
- Két centi
- szűkítette össze a szemeit a leader. Én ismét nevetni kezdtem.
- De akkor
is én vagyok a magasabb. Biztos, a korral egyre jobban mész össze - vonta meg a
vállát DongWoon.
Ahogy a
földön feküdtem, hátrahajtottam a fejemet. Pont akkor láttam meg egy lányt, aki
az ajtón leskelődött befelé.
A hatalmas
kék szemei rám szegeződtek, majd elkerekedtek. És a következő pillanatban már
nem volt ott.
Olyan volt,
mint egy angyal. Nála szebbet még soha nem láttam. Lelöktem magamról DongWoont,
és rögtön felpattantam. Az ajtó felé rohantam.
- Hé, várj
meg! - kiáltottam utána. De mintha csak a képzeletem játszott volna velem…
senki nem volt a hosszú folyosón. A hangom a sötét folyosón még visszhangzott
egy ideig, majd elhalt.
Hová tűntél?
Biztos nem
csak képzeltem. Az lehetetlen. Bár, mi tagadás, még soha nem láttam ilyen
szépséget. Pedig már nem kevés helyen megfordultam. Lehet, hogy túl fáradt
vagyok?
- Mit
csinálsz, haver? - tette a vállamra a kezét GiKwang. Csak ekkor vettem észre,
hogy még mindig az ajtóban állok.
- Én… csak…
semmit - mondtam végül mosolyogva. Bezártuk az ajtót, és visszamentünk
próbálni.
Éjfél körül
hagytuk abba. Egy új koreográfiát vettünk, és mivel még az elején jártunk,
sokáig bent maradtunk. A menedzser jött értünk a szokásos kis buszunkkal, és
vitt be a dormba.
Aznap éjjel
azzal a lánnyal álmodtam.
Egy réten
voltunk, ahol szakadt az eső. A fűben térdeltem, és végtelenül szomorú voltam.
Az esőcseppek teljesen eláztatták a hajamat, de nem érdekelt.
Aztán valaki
a hátamra rakta a kezét. Felnéztem. A tekintetemet végigfuttattam sovány,
hófehér karján, egészen a válláig, onnan az álla, és szemügyre vettem az egész
arcát. A kék szemeiről rögtön felismertem. Szőke, hullámos tincsek keretezték az
arcát, mely most mély részvétet tükrözött. Amint a szemembe nézett, halványan
elmosolyodott.
Akkor, úgy
éreztem, hogy van miért élnem…
Lihegve
ültem fel az ágyban. Beletúrtam a hajamba, és szétnéztem - a szoba másik
felében DooJoon még az igazak álmát aludta. A következő, ahová néztem, az ablak
volt.
Még csak
most kel fel a nap. Szuper…
Nagyot
sóhajtva visszafeküdtem az ágyba. Már most látom, hogy ez a lány az őrületbe
fog kergetni.
Reggelig nem
tudtam visszaaludni, így úgy nézhettem ki, mint akit most nyúztak meg. Elmentem
a fürdőbe, hogy legalább a hideg víz felébresszen egy kicsit…
Kb. 3 dl
kávét magamba erőszakoltam. Utálom az ízét… de most szükségem volt rá. Délelőtt
egy interjúval kezdtünk, utána pedig folytatódott az edzés.
Már voltak
rosszabb napjaim, de ez magasan felülmúlta mindet. Ha kérdeztek, alig tudtam
válaszolni, a sminkes alig tudta eltűntetni a karikákat a szemem alatt, a
fodrász elrontotta a hajamat, ebédszünetnél a kaját a padlóra küldtem, a kávé a
felsőmön landolt, a cipőmet majdnem elhagytam, edzésen elestem, háromszor is,
és még sorolhatnám.
- Tíz perc
szünet! Szedjétek össze magatokat - mondta Prepix. Nagyot sóhajtva nyúltam el a
földön.
- Hyung,
minden rendben? - jött oda DongWoon.
- Aha,
persze - feleltem fáradt mosollyal.
- Egy hét
múlva kijön a Midnight MV-je. Holnap elkezdődnek a forgatások, ahol toppon kell
lennünk. Menni fog? - címezte nekem a mondandóját DooJoon.
- Persze.
Csak ma nem vagyok a legjobb formámban - válaszoltam egyszerűen.
Ismét
éjfélig tartott az edzés, de most nem láttam a titokzatos lányt.
Amikor már
másnap se láttam, kezdtem elhinni, hogy csak képzelődtem.
- HyunSeung,
beszéljünk - ült le velem szemben JunHyung.
- Rendben -
feleltem. A forgatás másodnapja volt, és épp a szünetben jártunk.
- Kit
keresel? - kérdezte hirtelen.
- Nem tudom,
mire gondolsz - néztem félre.
- Ne mondd
ezt. Látom, hogy valakit folyamatosan keresel a tekinteteddel. Nekem
elmondhatod - nézett rám bizalmasan.
- De ne nézz
hülyének! - jelentettem ki, mire röhögni kezdett.
- Nem foglak
- mondta mosolyogva.
- Két nappal
ezelőtt edzésen láttam egy lányt.
-
Gondolhattam volna, hogy egy lány van a dologban. Mindig, minden a lányokról
szól…
- De ez nem
akármilyen lány! Nála szebbet még nem láttál! - jelentettem ki.
- Azért Hara
sem csúnya - szólt közbe.
- Igen,
persze, de hidd el nekem! Meseszép.
- És miért
nem beszéltél vele?
- Mert
eltűnt. Egy pillanatra láttam, és többé már nem. Vagyis élőben… minden éjjel
vele álmodok. Úgy érzem, megőrülök. Biztos, hogy láttam? - néztem Junhyungra
segítségkérően.
- Hogy néz
ki? - kérdezte.
- Égszínkék
szemei vannak.
- És?
- Ennyi…
- Hyunseung,
most ezt komolyan mondod? Egy lánynak csak a szemét láttad, és ilyen
megszállottá tett?
- Mondtam,
hogy hülyének fogsz nézni - sóhajtottam fel.
- Nem, én
nem nézlek hülyének, csak…
- Flúgosnak?
- Haver, mi
már testvérek vagyunk. Ha azt mondod, hogy ez a csaj kell neked, akkor
előkerítjük közös erővel - tette a kezeit a vállamra, és komolyan a szemembe
nézett.
- Kösz -
mosolyodtam el halványan.
- Öt perc,
és kezdünk! - kiáltotta el magát a rendező. Junhyung felállt, és felém
nyújtotta a kezét. Mosolyogva fogadtam el, és mentünk készülődni.
A forgatás
tízkor ért véget, és utána szinte rögtön mentünk a próbaterembe.
- Valaki kér
vizet? - kérdeztem a többieket a szünetben, tizenegy felé.
- Én igen! -
ugrott fel YoSeob.
- Még
valaki?
A többiek
meg sem mukkantak, szóval ezt nemnek vettem. Ismét a kihalt folyosón indultam
el, reménykedve, hogy látni fogom Őt.
Bedobtam a
pénzt az automatába, és vártam, megnyomtam a gombot. Aztán valami zajt
hallottam a hátam mögül.
Rögtön
odafordultam - és még pont elkaptam a szőke hajának a lebbenését. Nem érdekelt
többé a víz, sőt a pénz sem a kezemben, mindent eldobtam, és őrült futásba
kezdtem. Ha most engedem, hogy elmenjen…
És engedtem.
Ismét eltűnt. Egyre jobban elkezdtem kételkedni magamban. Mindenemet odaadtam
volna, hogy biztosan tudjam, létezik, és nem csak a képzeletem játszik velem.
Szomorúan
ballagtam vissza a terembe.
- Megint
láttad? - ült le mellettem Junhyung.
- Most a
haját… szőke… - nyögtem ki nagy nehezen. Lehetséges, hogy máris szerelmes
lettem? Minden gondolatom körülötte forog, nem tudok másra gondolni…
- Majd
egyszer találkozni is fogsz vele - mondta bíztatóan.
Másnap ismét
nem láttam. Már kezdtem egyre paranoiásabb lenni. Miért nem látom? Most már
semmit se…
Szerencsére
a forgatás könnyen ment, ezért négy nap alatt be is fejezetük. Utána tartottunk
egy bulit. Szinte mindenki ott volt, mivel mostanában az összes fellépő nehéz
időszakon van túl.
Az igazgató
nyitotta meg az estét, aztán mindenki elkezdett másokkal beszélgetni, vagy
inni. Én természetesen a srácokkal beszélgettem.
Minden olyan
könnyen ment… egészen addig, amíg nem láttam meg Őt. Egy pillanat műve volt
ismét az egész. De most nem tűnt el.
Éppen
Hyunával cseverészett.
- Hé… hé! -
mentem oda Junhyunghoz.
- Igen? -
nézett rám kissé furcsán. Épp megszakítottam valamit.
- Ott van! -
néztem a szemébe.
- Akkor menj
oda hozzá, te lüke! - vágott fejbe.
- M-mégis
hogyan?
- Most
komolyan én adjak neked csajozási tippeket? - nézett rám röhejesen.
Oké, akkor
vegyük elő minden tudásunkat.
Hyunát ismét
rögtön kiszúrtam. De már nem vele volt A lány. Ijedten néztem körbe. Most
komolyan emiatt szalasztottam el ismét az alkalmat?
Forogtam
egyet a tengelyem körül, amikor kiszúrtam a szőke hajzuhatagot, amint a lépcsőn
igyekszik felfelé.
Előlem
menekül?
Többé nem
hagyom. Sietős léptekkel indultam utána. Most nem veszíthetem el.
A lépcső a
tetőtérre vezetett. A hűvös levegő rögtön megcsapott. De most más érdekelt….
Körülnéztem, de nem láttam senkit. Miért?
A
kétségbeesés lett urrá rajtam. Folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy miért
vagyok ilyen béna.
Aztán
meghallottam - egy nagy sóhaj. Valahonnan belülről éreztem, hogy Ő volt az. A
fal mellé álltam, és onnan kukkantottam ki.
Ott állt. A
hold világította meg tökéletes alakját. Szikrázó szőke haja rögtön feltűnt
nekem. Most nem láttam a kék szemét, mert a kezével eltakarta.
Az ajkába
harapva sóhajtott még egyet. A kezét leejtette maga mellé, és felnézett az
égre. Meseszép szemeivel a csillagokat kezdte el kémlelni.
Itt a
lehetőség. Most, vagy soha.
Miért nem
tudtam megmozdulni? Miért gyökerezett a földbe a lábam?
Talán nem
akartam megtörni a csodás pillanatot. Olyan volt, mintha egy angyalt figyeltem
volna, aki gondterhelten töri az eszét. Itt kint talált menekvést a tömeg elől,
vagy lehet, épp valaki más elől. Lehet, én voltam az a másvalaki?
Egy
pillanatra lehunyta szemeit, és úgy koncentrált. Úgy meghallgattam volna a
gondolatait.
Nem tudtam
tovább egy helyben maradni. Előbújtam a rejtekhelyemről, és elindultam felé.
Olyan mélyen
gondolkozott, hogy észre sem vett engem.
- Szia -
köszöntem rá, mikor már csak egy fél méter választott el tőle.
Ijedten
kapta rám a tekintetét. Láttam rajta, hogy meglepődött.
- Már
láttalak egy párszor, de még nem tudtam veled beszélni… hogy is hívnak? -
kérdeztem kedvesen.
Nem
válaszolt. Továbbra is csak méregetett a kék szemeivel. Elvarázsolt.
Végigfuttatta rajtam a tekintetét, amitől kis büszkeséget éreztem magamban.
- Ha nem
szeretnéd elmondani a neved, semmi baj. Gyakornok vagy? - kérdeztem ismét.
Szólásra
nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang.
Ilyen
ijesztő lennék? Nem mer megszólalni sem?
- Minden
rendben? Olyan sietősen jöttél ki… ugye nem vagy rosszul? - folytattam a
kérdéseim áradatát. Az Istenhez fohászkodtam magamban, hogy szólaljon meg.
Az eddig
nyitva hagyott ajkait összezárta, sőt, összepréselte, nehogy megszólaljon. Fél
tőlem?
- Nem foglak
bántani. Csak kérlek, válaszolj - néztem a szemeibe kedvesen. De ő nem nézett
rám. A földet kutatta.
Aztán
hirtelen elindult, és el akart slisszolni mellettem. Erről lekéstél kis
csillag, többé nem foglak elveszíteni.
Gyengéden
megfogtam a csuklóját, hogy maradásra bírjam. Nekem háttal állt meg. Lassan,
túlságosan is lassan kezdett el felém fordulni. Mintha csak egy filmben
lennénk. Amint eleget fordult, a tekintetembe fúrta a sajátját.
Ajkai egy
kicsit szétnyíltak, és a szemöldökét összeráncolta. Ebben a pillanatban biztos
voltam abban, hogy nála szebbet még soha nem láttam.
Az egész
testével felém fordult. Olyan szívesen megnéztem volna magamnak, de egyszerűen
nem engedte el a tekintetemet.
Egy hideg
fuvallat ért bennünket, de én nem éreztem a szívemben lángoló tűz miatt. Ami rá
nem volt igaz, mert picit összerándult. Biztos fázhatott, hiszen egy vékony
fehér póló volt rajta, és egy rövid, fekete szoknya.
A teste
nagyon pici volt. Ösztönösen úgy éreztem, hogy meg kell védenem mindentől.
Legyen az egy kétajtós szekrény méretű ember az utcán, vagy csak egy ártatlan
kis fuvallat. Elengedtem a csuklóját, és levettem a pulcsimat. Közelebb léptem
hozzá, és a vállára adtam.
Szemeivel
figyelte, hogy mit teszek. Amikor elvettem a kezeimet, még mindig azokat
figyelte. Nem vitt rá a lélek, hogy távolabb álljak.
Pontosan
ugyanakkor néztünk egymás szemébe. A tekintete számtalan érzelmet tükrözött:
félelem, bűntudat, de ott volt a mély rajongás is.
Nem tudtam
türtőztetni magamat. A kezemet az álla
alá raktam, és lassan elkezdtem felé hajolni. Már csak pár milliméter
választott el, amikor hirtelen a nyakam köré fonta a gyönge kezecskéit, és
magához rántott.
Amikor
ajkaink találkoztak, valami megmozdult bennem. A szívem heves dobogásba
kezdett, és szinte ismeretlen volt számomra ez a helyzet. Már nem egy barátnőm
volt, de egyiküknek sem sikerült ezt a hatást elérniük.
Szinte préri
tűzként vonultak át a testemen az érzelmek. Mind a szívemből indultak.
A derekára
raktam a kezem, és közelebb vontam magamhoz. Lábujjhegyre állt, de nekem még
így is le kellett hajolnom.
Gyengéden az
alsó ajkába haraptam, és amikor megkaptam az "engedélyt"
átcsúsztattam a nyelvem a szájába.
A csókunk
nem volt sürgető, csak lágy, és érzelmes, egyben szenvedélyes is. Szavakkal
képtelen vagyok leírni. Csak annyi, hogy tökéletes volt.
Ő húzódott
el először. Mélyen elpirult, és lesütötte a szemeit.
Mondani
akartam neki valamit, de nem jöttek a szavak a számra. Mindent elfelejtettem,
még azt is, hogy hogyan hívnak.
Elengedett,
és futásnak eredt. Nem értettem, miért. Tudtam, hogy ő is ugyanúgy élvezte,
mert abban a csókban minden benne volt. A szíve megnyílt előttem.
Keserű
mosollyal néztem utána. Hallottam, ahogy kinyitja az ajtót, és szinte
kettesével veszi a lépcsőfokokat.
Két perc
múlva, mikor már magamhoz tértem, elindultam utána. Most már tényleg szóra
fogom bírni!
Át akartam
vágni a termen, de egy kéz megállított. Idegesen pillantottam oda, mire
felismertem Junhyungot.
- Rossz hírt
kell közölnöm.
- Ne most,
majd ráér később is - vágtam rá gyorsan, és indultam is volna, de nem engedett
el.
- Nem, ez
nem ér rá. A lányról van szó, akit láttál…
- Mi van
vele? - fordultam felé. Minden egyes információra kíváncsi voltam.
- Mást kell
keresned. Ő Hong Seung Sung lánya. Csak neki vannak kék szemei, és jelenleg
szőke haja. Nicole mesélte, hogy ők jóban vannak vele, és sokszor festi a
haját…
A kis
világom összetört. Azt reméltem, hogy most utolérem, és szépen elbeszélgetek
vele. Szépen lassan megnyerem magamnak a szívét, és boldogan fogunk élni.
De mindenki
tudta, hogy a főnök lánya tabu. Tudtam róla, hogy létezik, de ő tiltott
gyümölcs mindenki számára.
Amúgy is,
hogy lehetett ilyen szép? Már nem egyszer beszéltem az igazgatóval, de ő…
finoman fogalmazva nem egy fess fiatalember. A feleségével még nem találkoztam,
de róla se mondnak jókat… Akkor két ilyen emberből, hogyan tudtak összerakni
egy ilyen Angyalt?
Ott álltam
dermedten, mint egy idióta, és nem tudtam, mit tegyek. A szívem hajtott volna,
és már most indultam volna utána fittyet hányva a jövőmre, a jelenemre, a
múltamra, csak ő számított. De az eszem a helyén maradt, és erősen ellenezte.
Az egyik
széken foglaltam helyet, és meredtem magam elé. Mégis mi történt velem? Hogyan
tudott ennyire az ujja köré csavarni úgy, hogy még csak a hangját sem
hallottam?
Az este
további része összefolyt. Nem tudtam többé másra figyelni, ugyanúgy ő járt a
fejemben - és az a felejthetetlen csók. Akkor én soha többé nem csókolhatom
meg?
A fiúk totál
kiütötték magukat, nekem kellett hazavinni őket. Jobban mondva Junhyung is még
talpon volt.
Amint
hazaértünk DooJoont belöktem az ágyába. Voltam olyan kedves, hogy legalább a cipőjét
levettem róla, és még be is takartam.
Én csak
átöltöztem, és befeküdtem az ágyamba. A plafont kezdtem el bámulni, miközben
lázasan törtem a fejem.
A következő
két nap nagyon lassan akart eltelni. Egyetlen egyszer sem láttam, amin most már
nem is csodálkoztam. Talán ő is azért menekült előlem, mert nem akarta ezt.
Hideg,
őszies idő volt már, de sétálni volt kedvem. Felvettem a sapkámat, és a
napszemüvegemet, és elindultam.
Akkor
pillantottam meg ismét Őt. Most nem tétováztam, hanem rögtön a szívemre
hallgattam.
Odasétáltam
hozzá, megfogtam a csuklóját, és magam után kezdtem el húzni.
Nem szólalt
meg, csendben követett végig.
Egy kis
kávézóba vittem el, ahol helyet is foglaltunk.
Rögtön jött
a pincérnő, akinek leadtuk a rendelést. Én egy kappuchinót kértem, ő pedig
rábökött valamire a lapon. Miután felírta a lány, elment.
Néztem őt,
de nem beszéltünk. Csendben ültünk egymással szemben, még akkor is, amikor két
perc múlva a lány meghozta a rendelésünket. Ő egy narancslevet kért.
Maga elé
húzta a poharat, ami szinte óriásinak tűnt mellette. A szívószállal kezdett el
játszani, és figyelte a pohárban kavargó löttyöt.
- Miért nem
szólalsz meg? - kérdeztem.
- Mert nem
szabad - felelte. A hirtelen válasza váratlanul ért. A hangja magas volt, de
mégis, szinte simogatta a lelkemet. Azt akartam, hogy beszéljen még.
- De most
nincs itt senki, aki megtilthatná.
- Én tiltom
meg magamnak - válaszolt ismét. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy végre nem
egyoldalú a beszélgetés.
- Most már
elárulod, hogy hívnak?
- Nem sokra
mész vele. Mi még csak barátok sem lehetünk - mondta lemondóan.
- Akkor
elmondod, hogy miért figyeltél minket?
- Helytelen
kérdés - jelentette ki.
- Tessék?
- Nem jól
kérdeztél. Csak téged figyeltelek - suttogta, és az arca mélyvörös színt vett
fel.
- Miért?
- Nem
mondhatom el. És most mennem kell - állt fel hirtelen.
- Kérlek,
még ne menj. Maradj egy picit - néztem rá könyörögve. A szemembe nézett, és
újra helyet foglalt.
-
Megnehezítjük a saját dolgunkat. Csak el kellene felejtenünk egymást, és tovább
állni - szólalt meg egy kis idő után.
- Az élet
nem arról szól, hogy könnyű. Ezt senki nem mondta - feleltem keserű mosollyal.
Ő is
elmosolyodott halványan. A szívem ismét szaporábban kezdett el verni. Hogyan
csinálja?
- Ha az apám
megtudja, hogy veled vagyok, ki fogja tekerni a nyakadat - mondta, és aggódó
tekintettel rám nézett.
- Ezzel most
ne foglalkozz! - jelentettem ki.
- De ez nem
így működik - kapta el a tekintetét, és félre nézett.
Mormogott
még valamit, aztán felállt, és elfutott. Szomorúan néztem ismét utána. Fáradt
sóhaj hagyta el a számat, és raktam le a pénzt az asztalra, majd távoztam én
is.
Többé nem
láttam. Eltelt egy nap, majd még egy, és még egy.
Pont róla
álmodtam, amikor telefoncsörgést hallottam meg. Mégis ki az az őrült, aki
ilyenkor hív?
Kelletlenül,
de kikeltem az ágyból, és elbattyogtam a telefonomig. A kijelzőn anya neve
állt. Mégis miért keres?
- Tessék? -
szóltam bele álmosan.
Halk
zokogást hallottam először. Aztán minden elsötétült. Nem akartam elhinni azt,
amit mondott. Lehetetlen…
Néma
csendben hallgattam. Két szót mondott, de az a két szó gyökerestül felforgatta
az életemet.
Ő csak
tovább zokogott, én pedig még nem tudtam elfogadni. Sőt, a tudatomig se jutott
el az a két szó. Ott keringett az agyamban, próbáltam megemészteni, de nem
sikerült.
Apa meghalt…
Leraktam a
telefont, és a sarokba hajítottam. DooJoon álmos fejjel kelt fel, és nézett
rám.
A térdeim
nem bírták tovább, felmondták a szolgálatot.
Utoljára
akkor sírtam, amikor elsőben azt mondták, hogy béna vagyok, és soha nem leszek
táncos. Akkor még komolyan vettem…
Most, akár
férfi vagyok, akár nem, megállíthatatlanul patakzottak a könnyeim. Egyik a
másik után. Úgy éreztem, mintha egy hold és csillagok nélküli éjszaka vette
volna kezdetét, aminek soha nem lesz vége.
Ő volt az,
aki felnevelt. Ő volt az, aki elvitt az első táncedzésemre, és végig támogatott
engem. Amikor én már fel akartam adni, ő biztatott arra, hogy csináljam tovább.
Nélküle egy senki lennék…
De ő fényt
hozott az életembe, és mindig ott volt mellettem, bármi történt. Amikor egy
biciklis balesetet szenvedtem, és eltört a lábam, úgy gondoltam, hogy vége a
világnak, de Ő mondta azt, hogy ne hagyjam, hogy legyőzzön a fájdalom.
Komoly, és
mély instrukciókkal látott el, mindent megpróbált nekem átadni. Azt akarta,
hogy egy nagyon jószívű gyermeke legyen. Mindent megtett értem…
És most egy
szívrohamban halt meg. Úgy élte az életét, mint senki más. Minden nap megtett
minden tőle telhetőt, semmit nem hagyott ki. Nála jobb apát senki nem
kívánhatott volna.
Nem
észleltem semmit a külvilágból. Valahogy visszatámolyogtam az ágyba, és
fogalmam sincs, meddig ott feküdtem.
Hallottam,
ahogy beszélnek hozzám, de nem fogtam fel. Az egyik legkedvesebb személy
számomra… már nincs többé.
Úgy éreztem
magam, mint egy üres hüvely, érzelmek nélkül…
*Hye Song*
Ismét apa
irodájában kellett lennem. Halálra untam magam, főleg amióta nem mentem el
nézelődni. De nem tehettem meg… féltem, hogy újra meglátom Hyunseungot, és
visszavonhatatlanul belészeretek. Miket beszélek, már most fülig belézúgtam.
Az ajtó
kinyílt, majd becsukódott. Biztos apa jött vissza…
- Hye Song?
- kérdezte egy mély hang, mire rögtön felkaptam a fejem.
Junhyung
állt velem szemben, a Beast híres rappere.
- Igen? -
kérdeztem megszeppenve.
- Kérlek,
gyere velem - mondta. Láttam az arcán, hogy valami nagyon nincs rendben.
Fáradtnak tűnt, mint aki egy hete nem aludt.
- Hová?
- Majd
meglátod… - mondta keserűen.
Normális
esetben nem mentem volna vele, de ez más volt. Láttam, hogy valami nagyon nagy
baj van.
Nem hagytam
apának üzenetet, ha akar valamit, majd felhív.
Junhyunggal
kimentünk az épületből, és beszálltunk egy taxiba. A CUBE dormjához mentünk.
Mi
történhetett?
Összeszorult
a torkom arra a gondolatra, hogy mi van, ha Hyunseunggal történt valami. Nem,
biztos nem. Ő erős, vele nem történhet semmi.
Mégis,
szinte remegő lábakkal követtem. Beszálltunk a liftbe, és felmentünk hozzájuk.
Elég
rendetlen lakás tárult a szemem elé, amikor kinyitotta az ajtót. Azért
követtem. A konyhába vezetett, ahol mindenki az asztalnál ült, kivéve
Hyunseung.
Majdnem
felsikítottam. Tényleg vele történt?
A könnyek
már gyűltek a szemembe.
Szinte
éreztem a lehangolt lékkört. Mindenki arcán komor arckifejezés ült.
- Hová
mentél? - kérdezte hirtelen DooJoon, amikor meglátta Junt. Aztán észrevett
engem is, és még értetlenebb lett a pillantása.
- Ő az
egyetlen, aki segíthet - mondta röviden Junhyung.
- Ülj le -
mondta YoSeob, és kitolta a maga mellett lévő széket. Jelen helyzetben jobbnak
találtam elfogadni.
- Mi
történt? - kérdeztem idegesen.
- Hyunseung
apukája két napja szívrohamban elhunyt. Azóta úgy viselkedik, mint egy
élőhalott. Semmit nem csinál. Nem eszik, nem iszik, egész nap a szobánkban
kuksol - mondta komoran Doojoon.
Értetlenül
néztem rá.
Két perc
kellett, míg felfogtam.
Az én
Hercegemnek elhunyt az apja. Most mindene összetörhetett, és biztos maga alatt
van. Legurult egy könnycsepp az arcomon, és úgy meredtem magam elé.
- Melyik
szoba? - Csak ennyit kérdeztem.
- Azon a
folyosón, a középső szoba - mutatott DooJoon kifelé. Csak bólintottam, és
azonnal elindultam.
Nem volt
kérdéses, hogy most mit kell tennem. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy mellette
kell lennem. Ezekben a pillanatokban ő a legfontosabb.
Amint
kiléptem a szobából, hallottam, hogy halk sustorgásba kezdenek. Nem érdekelt.
Céltudatosan mentem az ajtó felé.
Amikor
beléptem, észre sem vett. Az ágyon feküdt, és csak az élénkvörös haja
látszódott. Az arca lefelé volt, és a takaró a nyakáig ért.
Szörnyű volt
így látni. Újabb könnycsepp indult útjára, de most ezt gyorsan le is töröltem.
Most nekem kell erősnek lennem, kettőnk helyett is.
- Kikelni!
Már rég fent a nap, miért lustálkodsz még? - indultam el felé, miközben
hangosan kérdeztem.
Rögtön felkapta
a fejét, és ijedten rám tekintett.
- Mi ez a
nézés? És mikor fürödtél utoljára? - fogtam be az orrom tüntetőleg.
Még mindig
hitetlenül nézett rám.
- Akkor
leszek hajlandó veled beszélni, ha elmész fürdeni. Most! - jelentettem ki.
Nem mozdult.
Jó, akkor most jövök én.
Közelebb
mentem hozzá, és lehúztam róla a takarót. A sarokba dobtam, és várakozón
meredtem rá.
Nagyot
sóhajtott, de kikelt, és kiment a szobából.
Amíg kint
volt, kicsit összébb pakoltam. Zavart a rendetlenség…
A bevetett
ágyán ültem, amikor ismét megjelent. Egy fehér trikó volt rajta, meg egy szürke
nadrág. A haja vizes volt, a vállán pedig egy nedves törölköző lógott.
Szinte
elélveztem. Ez olyan bensőséges pillanat volt, amibe talán nem kellett volna belemennem…
Bezárta maga
után az ajtót, majd mellettem foglalt helyet. Meredten nézett maga elé.
Fájt így
látnom.
- Nem azt
mondom, hogy ne legyél szomorú. De ne tedd ezt, se magaddal, se a többiekkel.
Mindenki le van hangolva. Kérlek, ne adj fel mindent - néztem rá könyörögve.
Ha nem is
lehetünk együtt, mindig azzal vigasztaltam magamat, hogy láthatom. Nekem már
bőven elég volt annyi, hogy láttam, ahogy eléri a sikereit.
Valami
érthetetlent motyogott.
- Tessék? -
kérdeztem tőle.
- Miért vagy
itt? - A hangja vádló volt. A szívembe állított ezzel egy tőrt.
- Mert
fontos vagy nekem - suttogtam.
- Te
mondtad, hogy mi még csak barátok sem lehetünk. Az lesz a legjobb, ha most
elmész - mondta. Újabb tőr…
- Nem fogok
elmenni. Itt fogok veled maradni, akár akarod, akár nem - jelentettem ki
magabiztosan. Pedig legszívesebben a sarokban kezdtem volna sírni…
- Menj haza
- ismételte meg.
- Nem.
- Menj.
- Nem!
- De, igen.
- Nem! -
mondtam keményen, és hogy nyomatékosítsam, odahajoltam hozzá, és szorosan
megöleltem. A mellkasához bújtam, és annyira erősen szorítottam, ahogy csak
tudtam. Valószínűleg ő ebből semmit nem érzett.
Megtört a
jég.
A kezei
körém fonódtak, és magához húzott. Az ölébe ültetett, és a vállamba temette az
arcát. Nedves cseppeket éreztem meg.
A hátát
kezdtem el simogatni.
- Minden
rendben lesz - suttogtam. Nem válaszolt, csak szorosabban ölelt.
Fogalmam
sincs, mennyi idő telhetett el. Végig suttogtam neki, hogy tudja, maradnia
kell.
Már
besötétedett, amikor elengedett.
- Együnk
valamit - javasoltam, mire bólintott egy aprót. Felálltam, megfogtam a kezét,
és magam után húztam a konyhába.
Leültettem
az asztalhoz, ahol már senki nem volt, és elkezdtem keresgélni. Most voltam
igazán nagy bajban… soha, egyetlen egyszer még csak a konyha közelébe sem
mentem, nem hogy tudjam, mit szoktak főzni vacsorára.
Én mit
szoktam vacsorázni?
Kaviár, rák,
rizs, valami sushi… Nézzük, mi van meg ebből. A hűtőben találtam valami rák
félét, amit kibontottam, és a tűzhelyre tettem. Tíz perc után elkezdett
füstölögni.
Ijedten
Hyunseungra néztem, de ő most nem figyelt. Elővettem egy poharat, vizet
engedtem belé, és feltöltöttem az edényt. Hangosan elkezdett sisteregni. Ennek
így kell lennie?
Fél óra
múlva elkészültem.
A rizs
szénfekete volt, ahogy a rák is. Remegő ajkakkal raktam le elé.
Értetlenül
pillantott rám.
- Te most
merényletet követsz el ellenem? - kérdezte.
- Nem! Én
csak… még sosem főztem - pirultam el, és sütöttem el a szemeimet.
Halk
nevetést hallottam. Riadtan pillantottam fel, és láttam, hogy Hyunseung
próbálja elfojtani a kuncogását.
- Akkor főzz
te! - néztem rá komolyan.
- Akkor ma
mesteri vacsoránk lesz - emelte fel a fejét büszkén, mire elmosolyodtam. Végre
már nem csak szomorúságot látok rajta.
Így sokkal
jobban néz ki. Hihetetlenül szerelmesnek éreztem magam.
Hyunseungnak
fél óra kellett, és csodás illatok töltötték meg a konyhát. Erre már kijöttek a
többiek is.
- Mit
csináltok? - kérdezte felcsillanó szemekkel YoSeob.
- Főzök,
mielőtt még valaki megölne - nézett rám sokatmondóan Seungie.
- Nem volt
szándékos. És mivel senki nem segített, az is haladás, hogy még egy helyben van
a konyha - mondtam durcisan.
Újabb fél
óra múlva már az egész csapat a konyhában ült, és nevetve vacsoráztunk. Mivel
csak hat szék volt az asztal körül, én Hyunseung ölében ültem. Mondanom sem
kell, hogy egyáltalán nem sajnálkoztam emiatt, ahogy ő sem.
- Mikor
tanultál meg ilyen jól főzni? - kérdezte DooJoon.
- Mindig is
jól tudtam. Egy szakács lehettem előző életemben - vágta rá Hyunseung.
- Akkor
mától te főzöl minden nap! - mondta DongWoon.
- Még mit
nem! - jelentette ki, mire mindenki nevetni kezdett.
A telefonom
a zsebemben rezegni kezdett.
Megnéztem a
képernyőt, és apa volt az. Már többször is keresett, de biztos nem vettem
észre. Elnézést kérve felálltam, és kimentem, majd felvettem.
- Tessék? -
szóltam bele.
- Hol vagy?
- kérdezte idegesen a bébisintér. Apa túl elfoglalt volt, és nem érdekelte,
hogy már rég nem vagyok gyerek, mindig lihegett valaki a nyomomban. Persze,
most is ő hívott…
- A CUBE
dormjában, a barátaimmal - feleltem.
- Gyere haza
azonnal, anyád már nagyon aggódik.
- Most nem.
Majd később - válaszoltam hűvösen.
- De… -
mondta volna tovább, de lenyomtam, kikapcsoltam, és a zsebembe süllyesztettem a
készüléket.
Visszamentem
a többiekhez, és ismét helyet foglaltam.
- Egyébként,
azt már megtudtam, hogy ki vagy, de a nevedet még mindig nem - mondta
mosolyogva DongWoon.
- Ja,
elnézést. Hong Hye Song vagyok - hajoltam meg egy picit.
- Örülök,
hogy megismerhetlek - mosolygott rám kedvesen a maknae. Én is elmosolyodtam.
A vacsora
után a nappaliba mentünk, és közösen néztünk valami filmet. Mindenki örült,
hogy már nem volt annyira nyomasztó a hangulat. Persze most sem volt a
tetőfokon, de én már nagyon örültem ennek az előrelépésnek.
A film
közepén kopogtattak. YoSeob állt fel, és nyitott ajtót.
- Hye Song,
téged keresnek - jött vissza. Bólintottam, és kimentem.
Sohyun állt
ott.
- Hát itt
vagy! - ölelt meg. - Mindenki téged keresett. Nálunk már az egész házat
átkutatták utánad. Apád teljesen ki van borulva. De… mit keresel itt? -
kérdezte.
-
Hyunseunghoz jöttem - mondtam. YoSeob ekkor ment vissza a többiekhez.
- Micsoda? -
nézett rám értetlenül.
- Ez egy
hosszú történet… - sütöttem le a szemeimet.
- Rendben.
De most velem kell jönnöd. Visszamegyünk a CUBE székházba, apád ott vár -
mondta komolyan.
- Mi? Nem!
- Nincs
apelláta - felelte, majd durván megfogta a csuklómat, és maga után kezdett el
ráncigálni. Még az ajtót sem tudtam bezárni…
Beültünk a
taxiba, és tényleg visszavitt. Felmentünk az irodába, ahol előtte megállt, és a
szemembe nézett. Bekopogott helyettem, majd belökött az ajtón. Nem értettem,
miért lett ilyen durva.
Apa a
székében ült.
A szokásos
helyemen foglaltam helyet, és néztem rá várakozóan.
- Szia -
köszöntem, amikor nem akart megszólalni.
- Hol voltál?
- szegezte nekem a kérdést.
- A
Beast-nél.
- Miért?
- Mert
Hyunseunggal beszélgettem…
- Hogy
kerültél oda? Mégis miért beszéltél vele? Azt hiszem, megtiltottam, hogy legyen
valamilyen kapcsolatod velük.
- Tudom, de
apa! Meghalt az apukája, és meg kellett vigasztalnom!
- Miért
kellett volna? Nem is ismered, nem is beszéltél még vele. Semmit nem tudsz róla
- jelentette ki keményen.
Ó, ha tudná
mennyire mellé nyúlt. Minimum ezer kép van csak a telefonomon róla, minden
információt a fejembe véstem, és ami azt illeti, már beszélgettem is vele… sőt…
- Vagy
tévedek? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem,
dehogy! Csak úgy gondoltam, szüksége van minden támogatásra - hazudtam
szemrebbenés nélkül. Most róla volt szó, mindent meg kellett tennem.
Apám rám
nézett, és a szemében furcsa fény villant.
Az ajkamba
haraptam, mivel most fog jönni a nehezebb rész…
*Hyunseung*
Ismét
eltűnt. Belépett az életembe, fényt hozva belé. A kék szemei, amiket akkor a
szobában rám szegezett, csillagokat jelentettek számomra.
De
elhagyott. Amikor már kimentem megnézni, hogy hol van, csak egy üres ajtót
találtam.
Ennyi volt?
Eljött, hogy még jobban meggyötörjön?
Nem
engedhettem meg magamnak, hogy újra a padlón legyek, ezért elvégeztem a dolgaimat.
Néha elkísértem a fiúkat a fellépésekre, de nekem a temetést kellett
szerveznem.
Ma este lesz…
nem tudom, hogyan fogom tudni kibírni.
Még előtte a
templomban voltam, és beszéltem a pappal. Először persze anyáék jöttek meg,
utána a rokonok. Aztán csatlakoztak a fiúk is.
Rémes volt
látni mindenkit feketében. De még rémesebb volt felfogni, hogy valaminek vége
van. Most már nem hívhatom fel bármikor, hogy találkozzunk. Nem beszélhetem meg
vele az aktuális dolgokat, soha többé nem lesz ott a fellépéseimen.
Egy végtelen
űrt éreztem a lelkemben. Úgy éreztem, ennek soha nem lesz vége.
A pap belekezdett
a beszédébe. Intett, amikor én jöttem.
- Köszöntök
mindenkit, aki eljött ma este - kezdtem bele. - Tudják, tegnap éjjel
virrasztottam, és írtam a beszédemet, de nem tudtam olyat írni, ami megfelelt
volna erre az alkalomra. A szív dolgairól a szavak nem beszélhetnek.
Megpróbálhatom elmagyarázni, de igazán csak az tudja, aki velem együtt érzi ezt
az űrt. Ő volt az életem egyik legjelentősebb személye. Most, hogy elment, úgy
érzem, egyedül maradtam. De hiszek benne, hogy egy jobb helyre ment. Oda, ahol
neki már minden tökéletes, és ahol még találkozhatok vele. Annyi mindent tett
értem, amit képtelen vagyok most elmondani, főleg, hogy az időm is véges -
páran elmosolyodtak halványan. - Ő volt a világon a legjobb apuka. Mindenben
támogatott, és mindenemet, amim most van, neki köszönhetek. Teljes életet élt,
hiszen talált magának egy szerető feleséget, és lett két gyermeke. Jeles volt a
munkájában, és a baráti köre is szerette. Mindene megvolt, amit egy normális
ember csak kérhetett. A nélküle való élet bár nehezen fog menni, de én hiszem,
hogy továbbra is itt van velünk - mondtam, miközben magam eé bámultam.
Maghajoltam, és oldalra álltam.
Miután
leengedték a koporsót, mindenki lerakta a virágot, és jöttek hozzánk részvétet
nyilvánítani. Rémes érzés volt…
Aztán jött a
CUBE igazgatója, és legnagyobb meglepetésemre ott állt mellette Hye Song. A
fekete ruhája hatalmas kontrasztot alkotott fényes szőke hajával, de hiszem,
hogy nála szebb nem volt a jelen lévők között.
Maga elé
nézett, és a szemeibe könnyek csillogtak. Minden megadtam volna azért, hogy
letöröljem, és magamhoz öleljem.
Kezet fogtam
Seung Sunggal, aki komoran nézett a szemembe. Aztán megpuszilta anyámat, és
elém állt Hye Song.
- Részvétem
- suttogta elhaló hangon.
- Köszönöm -
feleltem, és a tekintetét kerestem, de nem nézett rám.
Szerencsére zártkörű
volt a temetés, nem tudtam volna elviselni, hogyha mások is vannak ott. Utána elmentünk
a régi házunkba, mert utána volt egy kis party.
Beszélni
akartam Hye Songgal.
Ki is
szúrtam, de az édesapja mellett állt. Így nem mehettem oda hozzá. Aztán egy
pillanatban, amikor nem figyelt az igazgató, intettem neki a fejemmel, hogy
kövessen.
Elgyötört
pillantást vetett rám, majd suttogott valamit az apjának, és követett.
Felmentünk az emeletre, ott pedig be az egyik szobába.
- Mit
szeretnél? - kérdezte közömbösen.
- Miért
mentél el olyan hirtelen? - szegeztem neki.
- Mert el
kellett. Hiba volt odamennem - suttogta. Nem nézett a szemembe, tehát hazudik.
- Ha jól
emlékszem, te nem ezt mondtad…
- De már
megbántam. Ahogy minden mást. Jól mondtam, nem lehetünk barátok. Kérlek, hagyj
békén! Soha többé ne szólj hozzám! - nézett a szemembe.
Nem
értettem. Semmit sem értettem…
Elfordult,
és kiment a szobából. És én hagytam… az egyetlen, aki képes volt fényt hozni az
életembe, most eloltotta a lámpát, és ott üldögéltem egyedül a sötétben.
Képtelen
voltam felfogni. Miért én?
Kis idő
eltelte után felálltam, és kimentem, mivel a vendégekkel is kellett
foglalkoznom.
Már későre
járt, amikor elmentek. Ma én is ott aludtam, a régi szobámban.
- Zavarhatok?
- jött be a húgom, rövid kopogás után.
- Persze -
feleltem, és mosolyt erőltettem magamra. Besétált, és előttem leült az ágyra.
- Seungiee -
csak ennyit mondott, és eleredtek a könnyei. Mellé ültem, és magamhoz öleltem.
- Shh,
nyugodj meg. Mi itt vagyunk még egymásnak!
- Ígérd meg,
hogy te soha nem fogsz elhagyni - nézett a szemeimbe. Hogyan is tudtam volna
nemet mondani?
- Megígérem
- mondtam komolyan.
-
Kisujjeskü? - emelte fel az említett ujját.
- Kisujjeskü
- feleltem, és "kezet fogtunk".
- Holnap már
mész is vissza? - kérdezte. A húgom imádott engem, szinte rajongott értem.
Ahogy én is érte.
- Sajnos
igen. Nem vehetek ki örökké szabadságot, nekem a rajongóim is ott vannak -
mondtam halkan. Remélem, nem bántom meg.
- De ígérd
meg, hogy jövő hét hétvégén eljössz megint!
- Megígérem
- ismételtem meg. - Most pedig menjünk le inni egy kakaót! - javasoltam, mire
elmosolyodott. Régen, ha valami nem tetszett neki, mindig hozzám rohant sírva,
és egy kakaó mellett elmesélte a gondjait. Azt játszottuk, hogy kávét iszunk,
és komoly dolgokról beszélünk, mint a felnőttek.
De én már
felnőttem. Most már nem tudom megjátszani, hogy csak egy nagy játék része, mert
itt minden halálosan komoly.
Például,
mint hogy az édesapád elhunyt, és hogy a szerelmed a szemedbe mondja, hogy nem
kellesz neki. Fájdalmas dolgok mind…
A húgom
velem aludt, de én másnap tényleg visszamentem a dormba. Délután lesz egy sajtótájékoztatónk,
amin nekem kell beszélnem a történtekről…
- Helló -
köszönt a szobánkban DooJoon.
- Szia.
- Haver,
csak annyit akarok mondani, hogy mi mindig melletted leszünk. Bármi történjék -
nézett komolyan a szemembe.
- Köszönöm -
feleltem egy halvány mosollyal.
Rá kellett
jönnöm, hogy az élet nem áll meg, hanem megy tovább. Még mindig nagyon nehéz
volt ezt felfognom, de erősnek kell lennem.
A srácokkal
nagyon sokat voltam együtt. Most ők nyújtották nekem a támaszt, amiért
kifejezhetetlenül hálás voltam.
Az idő
gyorsan elrepült, és mire már észbe kaptam a sminkes már az utolsó simításokat
végezte rajtam. Felálltam, és követtem a fiúkat. Együtt mentünk be a nagy
terembe, ahol sok néző is ült. Leginkább a rajongóink.
Azt hittem,
soha nem lesz vége. Próbáltam erősnek kinézni, talán valamennyire sikerült is.
A végénél elköszöntünk, és kimentünk. A terem mellett volt egy kis szoba, ahol
beszélgettünk egy ideig.
Az ajtó felé
néztem vágyakozóan, amikor ismét elkaptam a kék szempárt. Pont, mint az első
alkalommal.
Nem szóltam
senkinek, csak utána mentem.
- Hye Song,
várj meg! - szóltam utána, mire megállt. Nem fordult felém, csak állt egy
helyben.
Aztán őrült
futásba kezdett, de most tudtam követni. Egy kihalt folyosón állt meg.
- Te meg… -
nem tudtam befejezni, mert felém jött, és hirtelen megölelt. Szorosan hozzám bújt,
és elkezdett pityeregni.
- Nem bírom
tovább - sírt. Szörnyű érzés volt ezt hallani. - Annyira hiányzol, oppa -
suttogta.
Átöleltem,
és most én kezdtem el a hátát simogatni.
- Itt
vagyok, minden rendben - feleltem derűs mosollyal. Mellette megszűnt az a
hatalmas fájdalom, és újra a régi lehettem. Sőt, még annál is jobb.
- Veled
akarok lenni… mindig - sírt tovább.
A vállánál
fogva gyengéden hátra toltam, hogy a szemébe tudja nézni. A kezembe vettem a
pici arcát, és letöröltem a könnyeit.
- Meg fogjuk
tudni oldani - suttogtam, és újra megcsókoltam.
Hevesen
csókolt vissza, mintha csak erre várt volna, az első csókunk után. Ismét a
nyakam köré csavarta a kezeit, és szorosan magához ölelt.
A szerelem
egyszerűen felemésztette az egész testemet.
*Hye Song*
Én
szakítottam meg ismét a csókot, és hozzábújtam. Olyan jó érzés volt ismét a
karjaiban lenni, ahol végre biztonságban érzem magam.
- Várj, van
egy ötletem - mondta hirtelen. Érdeklődve néztem fel rá. - Gyere - fogta meg a
kezem, és kezdett maga után húzni.
Kimentünk az
épületből, és taxit fogtunk. Egyenesen a CUBE székházba mentünk.
Ha most azt
akarja tenni, amire gondolok, nem engedhetem.
- Ne! Ne
tedd! - mondtam, és megfogtam a kezét, mielőtt még bement volna apám irodájába.
- Egy próbát
megér.
- Nem, nem
éri meg. Ez akár az állásodba is kerülhet, amit nem akarok, hogy kockáztass! -
néztem a szemeibe komolyan.
Felém
fordult, és az arcomra rakta a kezét.
- Kockázat
nélkül nincs nyereség. És én soha többé nem akarok veszíteni - suttogta, és
adott egy puszit az arcomra.
Bement… és
minden elcsendesedett. Egyedül álltam kint a folyosón, és nem tudtam, mit
tegyek. A múltkor apa azt mondta, hogyha még egyszer meglát vele, nagyon meg
fogom bánni. Tehát elveszi tőlem azt, ami a legfontosabb számomra, tehát
Hyunseungot.
Ilyen
pillanatokban úgy utáltam. Miért kellenek ilyen szabályok?
Fél óra
múlva jött ki Hyunseung komor arccal, mellette pedig az édesapám.
Felváltva
néztem kettejükre, de nem láttam jó eredményt.
A fenébe!
Szidtam magamat, és kínomban sírni akartam.
- Akkor,
amit megbeszéltünk - köszönt el az apám, a mondatát Hyunseungnak címezve, majd
bezárta mögötte az ajtót.
Megfogtam a
kezét, és várakozón néztem rá.
- Össze kell
pakolnom, mert kirúgott - mondta szomorúan.
- Micsoda? -
visítottam fel.
- Hát, ez
van… - nézett félre.
Akkor most
jön a B terv, tehát addig fogok apa ajtóján kaparni, míg vissza nem veszi.
Könnyek
gyűltek a szemembe, és elkezdtem szipogni. Minden miattam van…
Hyunseung
elkezdett nevetni, és magához ölelt. Mi ilyen nevetséges?
- Csak
vicceltem. Annyit mondott, hogy vigyázzak rád, és ne hozzunk nyilvánosságra - mondta
boldogan.
- Komolyan?
- kérdeztem elkerekedett szemekkel, és mosolyogva átkaroltam. Felkapott, és
forgott egyet, mire nevetve még jobban belé kapaszkodtam.
Amikor
lerakott, mélyen a szemembe nézett, és végre úgy csókolhatott meg, hogy nem
kellett titokban tartani.
Határtalanul
boldog voltam, mert minden sikerült, amire csak vágytam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése