- Noona, Yongnam kitépte a Barbiem haját - rohant oda hozzám sírva HyunSik.
- Komolyan? - kérdeztem elkerekedett szemekkel. A kislány megfogta a kezemet, és odavezetett a tetteshez.
Mint egy normális óvónő, lerendeztem a gyerekeket, akik később együtt játszottak a homokozóban.
Szerettem a munkámat, mert a gyerekek olyan őszinték. Azt nem mondom, hogy nem hazudnak, mert többször is megpróbálkoznak, de utána mély lelki-ismeret furdalásuk van.
A szülők lassan érkeztek meg, majd az összes gyerkőcöt hazavitték. Mosolyogva néztem az utolsó kisfiú után, aki kis rosszcsont volt.
Egyedül maradtam, már a takarítók is elmentek. A táskámba pakoltam be a dolgaimat, és pont indultam volna, amikor valaki benyitott.
Mosolyt öltöttem magamra, és felé fordultam.
- Már nem maradt itt senki - szólaltam meg.
A fiú, aki bejött, láthatólag fiatalabb volt nálam, talán az egyik ovis bátyjának néztem. De olyan helyes volt, hogy még nekem is megfordult a fejemben, hogy elhagynám érte a férjemet. Pedig igazán szerettem.
- Nem a gyerekekhez jöttem, hanem hozzád - mondta. Egyből letegezett?
- Mit szeretne? - Én inkább megtartottam a hivatalos hangnemet.
- A nevét megkérdezhetném? - A mosolya elvarázsolt. Normális helyzetben nem mondtam volna el neki, de ő más volt...
- Bang HyeMin.
- A testvéred Bang YongGuk, igaz? - kérdezte titokzatosan. A mosolyom lehervadt az arcomról.
- Igen, de több, mint tíz éve nem láttam, és nem hallottam felőle semmit - jelentettem ki elkomorodva.
- Az nem baj - felelte, és még szélesebb lett a vigyora.
Nem értettem. Ez a játék most mire megy ki? Mert ez csak egy játék, ugye?
A fiú pillanatok alatt szelte át a tíz méternyi távolságot közöttünk. Pontosan előttem állt meg, nekem pedig fel kellett rá néznem.
- Mit akar? - kérdeztem halkan.
- Sajnálom - jelentette ki, a keze pedig elindult a nyakam felé. Úgy tűnt, mintha át akarna ölelni, de amint a tarkómhoz ért a keze, csak egy ütést éreztem, előttem pedig elsötétült a világ.
A szemhéjaim irdatlanul nehezek voltak. Sosem voltam annak a híve, hogy rosszat álmodtam, de akkor mégis azt akartam hinni. Hogy csak egy mese az egész, egy a bomlott elmém által kitalált lehetetlen fikció.
- Felébredt - suttogott valaki. Nem ismertem a hang forrását, így rá kellett jönnöm, hogy ez nem egy álom.
Hatalmas küzdelem árán tudtam csak felnyitni a szemeimet, és rácsodálkozni a világra.
Az újabban kialakult helyzet miatt még örültem, hogy életben voltam.
- Kik vagytok? - kérdeztem a két fiút, akik a szobában álltak. Egyikük sem az volt, aki leütött engem.
A két fiú először összenézett, aztán az egyik bólintott. Gondolom ő lehetett a vezető.
- A bátyját ki akarjuk iktatni - mondta az, aki bólintott.
Nem tudtam válaszolni.
Mégis mibe keveredtem? Nem akartam elhinni, amit mondanak.
- Váltságdíjért kiválthat az öcséd - szólalt meg ismét.
- Már mondtam, tíz éve nem láttam, és nem beszéltem vele. Elfelejtett minket, egyáltalán nem foglalkozik a családjával - mondtam undorral a hangomban.
- Azt te csak hiszed - felelte enyhén elvigyorodva.
Indulatosan ültem fel, és megszokásból a hajamba túrtam volna, de csak akkor vettem észre, hogy hozzá vagyok láncolva az ágyhoz.
- Ez meg micsoda? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Nem akarjuk, hogy elszökj - vonta meg a vállát a vezető, és kiment.
- Egyébként hogy hívnak? - ült le az ágy végébe a másik mosolyogva.
- Mintha nem tudnád - vetettem oda.
- Csak barátságos akartam lenni, mielőtt megütlek - vonta meg a vállát.
- Micsoda? - A hangom pár oktávval fentebb ugrott.
Szélesebb lett a vigyora, de aztán felállt, és ő is kiment.
Pánikolni kezdtem. Meg akarnak ütni? Mit akarnak még velem csinálni?
Mibe keveredett YongGuk? Talán drog-ügybe? Azt hittem, már régen elhagyta Koreát.
Kifújtam a levegőt. Arra jutottam, hogy az semmire nem vezet, ha pánikba esek, csak rosszabbítja a dolgokat.
Hátrább csúsztam, és a hátamat az ágy támlájának vetettem. Mennyi ideig lehettem eszméletlen?
Kinéztem az ablakon, és az ég aranysárga színekben pompázott. Esőfelhőt nem lehetett látni, de mást se, mert a függöny nem engedett nagy kilátást maga mögé.
Tehát vagy most hajnalodik, vagy alkonyodik. Nem tudtam, melyik lenne számomra a jobb.
Mit hihet a férjem? Riadóztatta már a rendőrséget? Keresnek engem? Mi lesz, ha megtalálnak? Ezek a fiúk, bár mind fiatalabbnak nézett ki nálam, jól felszereltnek tűntek. És ami a legrosszabb - én csak hármójukat láttam, és ki tudja, mennyien lehetnek még.
Lehunytam a szemeimet, és próbáltam lenyugtatni a csimbókokban lógó idegeimet. Nem lesz semmi baj. Valahogy kijutok innen.
Minnie, gondolj az otthonodra - utasítottam magamat. A kis szobádra, a te szigetedre. A poszterekre, képekre, festményekre, amik a falon függtek.
Nem tudtam nem azt érezni, hogy az életemnek az a szakasza lezárult. Be kell ismernem, ha ésszerűen gondolkozok, meg fogok halni. Az öcsémet is meg akarják ölni, velem miért kivételeznének?
De hát én nem akarok meghalni! - majdnem hangosan mondtam ki. De amíg nincsen bent senki, addig jó nekem.
Mintha csak a gondolataimban olvastak volna, kinyílt az ajtó, én pedig rögtön felkaptam a fejemet.
Az a fiú sétált be, aki elrabolt. Dacosan meredtem rá, azt kívántam, bárcsak lézerszemeim lennének, hogy meg tudjam semmisíteni.
Annyi kérdésem volt, még sem tudtam megszólalni. A fiú olyan bűnbánóan nézett rám, ahogyan csak tudott.
- Sajnálom Minnie, de a háborút meg kell nyerni - szólalt meg ő. A becenevemen hívott, ami elég rémisztő volt. Mi mindent tudhat rólam?
- Nincs is háború - vágtam rá. Talán ők is szívnak valamit, amiért ilyeneket mond.
- Csak te nem tudtál róla. De ez nem csoda, nincs egy bérgyilkos ismerősöd sem. Persze az öcsédet nem számítva bele.
Ha most arra célzott, amire én gondolok, akkor hatalmas csávában vagyok. A fiúk, akikkel egy légtérben tartózkodok, mind bérgyilkosok, és az öcsém is azért tűnt el, mert hivatásszerűen ezt kellett tennie.
Az egész kezdett egyre őrültebb lenni, de a legrémisztőbb az volt az egészben, hogy tudtam, hogy ez nem mese.
Felhúztam a térdeimet, és magam elé meredtem. Én ezt nem akartam. Normális életem volt, normális emberekkel, normális közegben. Mégis ki az az őrült, aki ezt feladná ezért az őrületért?
- Nem tudom, mennyi ideig leszel itt, de szólj nyugodtan, ha valamit szeretnél - szólalt meg ismét.
- Haza szeretnék menni - nyögtem ki.
- Azt nem lehet.
- Akkor lezuhanyozhatok?
- Ha megígéred, hogy nem próbálsz meg elszökni.
- Persze, pont ilyen vagyok. Három fiúval vagyok egy lakásban, akik mind bérgyilkosok, soha életemben nem emeltem kezet senkire, még csak a legyeket sem szoktam leütni. Egyértelmű, hogy megpróbálok megszökni. Ennyire hülye még nem vagyok, tisztán látom az esélyeimet - feleltem cinikusan.
- Jó, megértettem - mondta nevetve. Úgy éreztem, hogy a szívem ki akar szakadni a helyéről. Soha életemben nem hallottam még ilyen szép nevetést.
Rosszul éreztem magam.
A fiú felém lépett, a bilincshez nyúlt, beleillesztette a kulcsot, majd az kinyílt, és leesett a csuklómról.
- Egyébként a nevem Luhan.
Bólintottam, és távolabb másztam tőle. A falon támaszkodtam meg, miközben felálltam. A lábaim teljesen el voltak gémberedve.
- És tizenketten vagyunk - az újabb mondata szinte sokkot okozott.
Tizenketten?
Biztos itt van Korea összes bérgyilkosa. De akkor kivel háborúznak?
Mégis mióta érdekel ez engem? Szép dolgokra akarok gondolni, mielőtt meghalok, nem ezekkel foglalkozni. Az ajtó felé támolyogtam, mire Luhan egyszerűen megfogta a kezem, és vezetett.
A szívem megint hevesebben kezdett verni. Nagy baj az agy baj - szokta anyu mondani. De arra nem számítottam, hogy ennyire.
Kinyitotta az ajtót, a szemem elé pedig egy kis nappali tárult. Öt fiú a kanapén ült, négy az asztalnál, három a konyhában ügyködött, a többit pedig nem láttam.
Luhan nem mondott semmit nekik, csak tovább vezetett. Egy másik ajtó előtt álltunk meg, amit kinyitott előttem, majd szépen beterelt.
Egyedül maradtam, bilincsek nélkül.
Gyorsan levettem az összes ruhámat, és megengedtem a vizet. Nem bírtam, de beálltam a jéghideg vízfüggöny alá, hátha felébredek. De csak azt értem el, hogy teljesen éber lettem.
Végül elzártam a vizet, és teljes elkeseredettségemben felöltöztem. Sajnos csak egy selyem póló volt rajtam, most pedig inkább a pulcsit kívántam. Még se kellett volna ennyire hideg vízben zuhanyoznom...
Amikor elkészültem, és a tükör elé álltam. Sokáig néztem magamat, mégis, változást nem láttam. De mit is vártam, attól, hogy az életem a feje tetejére fordul, nekem még nem kell új arcot kapnom.
Megráztam a fejemet, és kimentem a fürdőszobából. A fiúk szinte ugyanúgy maradtak, én pedig rögtön a szoba felé vettem az irányt, ahol eddig tartózkodtam.
- Nem kérsz vacsorát? - érkezett a kérdés. Szóval már ilyen késő lenne...
- Nem, köszönöm - ráztam meg a fejemet, és indultam volna, de valaki visszarántott.
- Egész nap aludtál, és nem ettél. El fogsz ájulni - szólt gyengéden Luhan.
Normális esetben vissza szóltam volna azonnal, hogy nem kell engem babusgatni, de nem mertem megszólalni, hanem leültem az asztalhoz.
Hihetetlen volt felfogni, hogy ezek a fiúk, akik körül vesznek, mind bérgyilkosok. Inkább ezt figyelmen kívül hagytam, és arra gondoltam, hogy csak kedves ismeretlenek.
Egy tál levest raktak le elém. Elég... különösen nézett ki.
- Meg akartok mérgezni? - csúszott ki a számon. A velem szemben ülő fiú elkezdett nevetni, egy másik pedig pont mellettem vágta a földhöz a rongyot, ami a kezében volt.
- Ha nem tetszik, főzz magadnak! - jelentette ki.
- Jó - bólintottam, majd felálltam, és a konyhába mentem. A hűtő fullos volt, ezért egy kis koreai specialitáshoz kezdtem hozzá. Már több, mint tíz éve háziasszony vagyok, a főzés nem jelent nekem gondot.
Ahogy az várható volt, amint jó illatok szálltak ki a konyhából, az összes fiú odasereglett. Tizenkét éhes száj... vajon ők mindig csak azt a szemetet eszik? Akkor nem is csodálom, hogy ennyire éhesek.
Nagyon sokat főztem, és amilyen sorrendben készültek el, úgy vittem be az asztalra. Senki nem segített, csak elkerekedett szemekkel bámultak.
Amikor végeztem, egyedül én ültem az asztalnál.
- Ti nem kértek? - kérdeztem félve.
Ez volt velem a hiba. Mindig megesik a szívem az éhezőkőn - habár most ők nem is voltak igazi éhezők.
De én is nő voltam, aki mindenben azt nézte, hogyan nyerhet többet - abban reménykedtem, hogyha észreveszik, hogy a hasznukra lehetek, nem fognak megütni.
Szinte tömegverekedés alakult ki a helyekért, a kaja pedig pillanatok alatt elfogyott.
A mosogatás már nem az én posztom volt, ezért szépen lassan visszaandalogtam a szobába.
Az ágy mellé ültem le, felhúztam a térdeimet, és elmerengtem. Álmos nem voltam, de nem is tudom, hogy tudtam volna azzal a tudattal elaludni, hogy ők tizenketten vannak... borzalmas.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de kintről már nem hallottam csevejt, vagy mozgást, ezért úgy gondoltam, ideje inni egyet.
Kisétáltam a szobából, de alig tudtam megtenni egy lépést, máris elkapta valaki a csuklómat, és leterített a földre, úgy, hogy a jobb kezemet teljesen hátra csavarta. Hangosan szisszentem fel.
- Csak... inni akartam - szólaltam meg suttogva.
- Ja, azt hittem, hogy szándékosan megvártad, míg elalszanak a többiek, és elszöksz - felelte Luhan. Leszállt rólam, a zsibbadó kezemet pedig a mellkasom elé kaptam.
- Mondtam, hogy nem fogok elszökni - jelentettem ki.
Felpattantam, és berohantam a konyhába. Engedtem magamnak a csapból vizet, majd megittam. Nekidőltem a pultnak, és visszafojtottam a sírást.
Egyre jobban azt éreztem, hogy nem bírom itt. Egyszer csak fel fogok robbanni a sok elfojtott érzelemtől, és darabjaimra hullok.
- Sajnálom, nem akartalak letámadni - hallottam meg Luhan hangját. Nem tudom, hogy ő közlekedett nagyon halkan, vagy én merültem el annyira a saját világomban, hogy nem hallottam meg.
Nem mertem válaszolni, mert féltem, hogy akkor kirobban belőlem a sírás. Inkább a poharat a kagylóba raktam, és visszasétáltam a szobába. Sétáltam? Inkább rohantam.
Ugyanabban a pózban helyezkedtem el, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a könnyeim úgy folynak, mint ha dézsából öntenék. Halkan szipogtam, és letöröltem őket.
Mindig is azt gondoltam, hogy nekem erősebbnek kell lennem, mint bárki más, mert így nem tudok érvényesülni. A gyerekek előtt az oviban nem sírhattam, mindig mosolyognom kellett. Nekik is megvoltak a problémáik, valahonnan szeretetet kellett kapniuk.
De nem tudtam elcsitítani magamat. Úgy bőgtem, mint az utolsó munkanapomon HyunSik. Vagyis még annál is jobban.
Lehajtottam a fejemet, és eldöntöttem, hogy a ma éjszakát sírással töltöm - cserébe soha többé nem engedem meg magamnak a könnyeket. Hiszen ennél rosszabb már nem lehet.
Az ajtó nyílását hallottam, mire még jobban összekuporodtam. Talán nem vesz észre...
Hiú ábránd. Luhan leült mellém, néhol összeért a karunk. Azonnal odébb húzódtam.
Menj innen - akartam mondani, de hangosan nem jött ki.
- Tényleg sajnálom - mondta. Nem hittem neki. - Nem akartalak megbántani.
Minél többet mondott, annál inkább azt gondoltam, hogy üres szöveg.
- Minnie, legalább szólalj meg! Vágd a fejemhez, vagy akármi! De ne legyél néma...
- Hogy merészelsz a nevemen hívni?! - Erre már felkaptam a fejemet. - Többé ki ne ejtsd a szádon a nevemet!
- De M...
- Mondom, hogy ne mondd ki a nevemet! - szinte már visítottam.
- Nem határozhatod meg, hogy mit mondok! - Ő is felkapta a vizet.
- Én nem határozom meg. Te mondtad, hogy mondjak valamit, én pedig arra kértelek, hogy ne mondd ki a nevemet!
- Nem kérted, parancsoltad!
- Mert nem akarom hallani egy olyan ember szájából a nevemet, aki csak egy bérgyilkos, és másokat gyilkol meg, amikor arra utasítják!
Előbb hallottam meg a csattanást, mint hogy megéreztem volna. Elképedve meredtem rá.
- Te most... - Nem tudtam befejezni. De a tény, az tény. Megütött. Kezet emelt rám, és megkaptam életem első pofonját.
Oldalra néztem, és olyan erővel haraptam az ajkamba, hogy megéreztem a vér ízét a számban. Nem, csak előtte ne sírjak, kérlek...
- Én nem akartam! - jelentette ki azonnal. Hát persze...
Nem mertem megszólalni. Féltem, nagyon. Haza akartam menni, a puha ágyamba befeküdni, és azt gondolni, hogy ez az egész csak egy rossz álom.
A derekamnál éreztem meg a kezeit, szorosan magához húzott. A vállamra hajtotta a fejét.
Teljesen elkerekedett a szemem, nem bírtam megmozdulni sem.
- Annyira nem tudom, hogy kezeljem ezt - suttogta. - Én nem akarlak bántani, de... mindig elrontom. Pedig olyan vagy, mint egy porcelánbaba. Meg akarlak védeni, de én okozom neked a legtöbb sérülést.
Nem értettem a szavait. Vagyis hallottam, de képtelen voltam felfogni.
- Akkor ne bánts - szólaltam meg én is.
Nem válaszolt, hanem még közelebb férkőzött hozzám. Miért nem tudtam eltolni?
Ahogy egyre többször éreztem meg, hogy emelkedik a mellkasa, és hallottam ahogy kifújja a levegőt, egyre jobban erősödött bennem az utálat.
Mégis, mintha nem én irányítanám a testemet, a kezeim maguktól indultak el, és öleltek vissza. Mi a jó fészkes fenét csinálok?
Kicsit megmozdította a fejét, és a nyakamra nyomott egy puszit. Ahol hozzámért, mintha áramütést kaptam volna, úgy bizsergett. Sőt, szinte lángolt a bőröm.
Ép ésszel képtelen voltam felfogni, hogy mit engedek meg neki.
A következő puszit kicsit az előző mellé kaptam. Egyre fentebb kalandozott, egyre nagyobb helyen lángolt a bőröm.
Az arcomra tért át, és hamar vészesen közel került a számhoz. Nem tudtam ellenállni neki.
A szám sarkára adott egy puszit, amikor képes voltam megszólalni.
- Utállak.
- Tudom - felelte, majd az ajkát az enyémre tapasztotta. A csók félelmetes volt. Félelmetesen jó.
Veszély, vadság, szenvedély, élvezet - ez mind benne volt. Nem tudtam tovább gondolkozni, az agyam felmondta a szolgálatot.
Hirtelen nyúlt a lábaim alá, és rakott fel az ágyra. Közben egy pillanatra sem szüntette meg a csókot.
A kezei a felsőm alá kalandoztak el - még jobban feltüzelve engem. Úgy éreztem magam, mint egy szunnyadó vulkán - eddig a testem csendben várt a kitörésre, Luhan érintése pedig csak egy katalizátor volt számomra.
Egy pillanatra megszüntette a csókot, mert lehúzta rólam a felsőmet. Magáról is gyorsan lekapta. Visszatért az ajkaimhoz, de ez már sokkal másabb csók volt, hiszen csak a melltartóm választotta el a felső testünket. Erre a gondolatra még hevesebb lettem.
Imádtam a férjemet - mégis, csak abban a pillanatban eszméltem rá, hogy soha nem volt képes előhozni belőlem a vadmacskát, ami minden nőben ott szunnyad.
Nem bírtam betelni Luhan csókjaival. A nyaka köré fontam a kezemet, és újabb csókra invitáltam. A nyelvét azonnal átcsúsztatta a számba, és heves táncra hívta az enyémet.
Kezei lágyan masszírozták a melleimet. Nem tudom, mikor kerülhetett le rólam a melltartóm - de nem is érdekelt a pillanat hevében.
Annyira kusza voltam, mégis teljes - ezt tette velem Luhan. Összezavart, felrázott, és életet lehelt belém.
Megszakította a túlfűtött csókunkat, és lentebb kalandozott az ajkaival. Hamar rátalált az egyik mellemre. Lágyan beleharapott, mire belőlem egy reszketeg sóhaj tört fel. A kiolthatatlan préritűz - bár nem hittem, hogy lehetséges - újabb erőre kapott bennem, és végigsöpört rajtam. Az érzelmek úgy áramlottak bennem, mint ahogyan az áram folyik a vezetékekben. Sebesen, néha megrázva engem.
Luhan a nadrágomat a bugyimmal együtt csúsztatta le rólam, és száműzte a szoba egyik sarkába. Kecses ujjaival párat körözött a csiklómon, majd belém is hatolt rögtön kettővel. A lihegésem egyre erősödött, az egyik kezemmel a lepedőt markoltam meg, a másikkal Luhan dús hajába túrtam bele.
Luhan az ujjaival valami csodát művelt. Már nem csak kívülről égtem, hanem belülről is. Az élvezetet nem tudtam megemészteni, csak sodródtam az árral. Ami jelen esetben egy hirtelen esésű folyam volt.
A kezem, ami eddig a hajába túrt, a hátára tért át, és kezdte karmolászni. Akkor azonosult bennem, hogy az eszem és a testem két külön életet él.
Már éreztem, hogy nem sok hiányzik, és megadja nekem az első általa szerzett orgazmusomat, amikor kihúzta belőlem a fürge ujjait, és újra felém hajolt.
Ajkával az enyémre tapadt, a férfiasságát pedig a bejáratomhoz helyezte. A lábaimat széttette, úgy férkőzött be közéjük.
Amikor belém hatolt, úgy éreztem magam, mintha mennyországban lennék. A dereka köré fontam a lábaimat, hogy teljes méretével ki tudjon tölteni. Nem hagyott időt, hogy megszokjam a helyzetet - bár nem is volt rá szükségem. Rögtön olyan tempót kezdett el diktálni, amitől remegni kezdett a testem.
Pontosan egy ütemre mozogtunk, teljesen összehangolódtunk. Úgy éreztem, az egész testem egy forró lávában úszik, mindenhol Őt éreztem.
Az őrületes tempóját valami teljesen elképzelhetetlenre fokozta, alig bírtam lépést tartani vele. De élveztem. Túlságosan is.
A túláradó érzéseim közt értem el a csúcsot. Ívbe feszült a testem, ajkaimat egy szenvedélyes nyögés hagyta el. Luhan velem együtt ment el, a nevemet kiáltva élvezett belém.
Rám feküdt teljes testsúlyával, de nem bántam. Kihúzódott belőlem, és lefordult rólam végül. Nem tudtam távol maradni tőle, a forró, túlfűtött testére úgy szomjaztam, mint macska a tejre.
A szemhéjaim lecsukódtak, és az éjszaka további részében, úgy aludtam, mint a medvék télen. Mire felkeltem, a nap már nagyon magasan járt - és egyedül voltam az ágyban. Megkerestem a ruháimat, és felöltöztem.
Nem akartam arra gondolni, hogy mit csináltam, mert akkor biztosan kiugranék az ablakon szégyenemben. Undorodtam magamtól.
Az ajtó nyílására ismételten felkaptam a fejemet, és láttam, hogy Luhan sebes tempóban indul meg felém.
- Gyere, ezt látnod kell - jelentette ki, és a csuklómat fogva maga után húzott engem. Nem volt időm feleszmélni, és elszakadni tőle.
A lépcsőházba vezetett, majd fel a tetőtérre. Kiértünk a legszélére, és az égre mutatott.
Kis bárányfelhők sorakoztak fel, ezerféle formát felmutatva. Akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra, mert biztos voltam abban, hogy a kis ovis csoportom most biztos bennük gyönyörködik, és egymás szavába vágva mondják el, ki melyiket, milyennek látja.
Mögém állt, kellemesen ölelt át. Kezeit lágyan húzta végig az oldalamon, majd felvezette a vállamra, és végül az arcomon állapodott meg.
- Talán ha mások lennénk, boldogan élhetnénk - szólalt meg suttogva. A pillanat annyira gyönyörű volt, hogy nem tudott hangosabban beszélni, ahogyan én sem.
- Ha mások lennénk, a férjemet választanám egy suhanc helyett - mondtam komolyan.
Az érintése már nem volt olyan lágy, kemény lett, és szenvtelen.
Nem felelt, nem mozdult. Tudtam, hogy most megbántottam, de nem hazudhattam sem neki, sem magamnak.
- Már nem mehetsz vissza hozzá - mondta szigorúan.
- Mégis miért nem? - kérdeztem dacosan, és vele szembe fordultam.
- Mert nem engedem - jelentette ki. Az az aranyos fiú teljesen eltűnt, helyette egy féltékeny férfi állt velem szemben.
- Elfogtál, kirángattál az életemből, olyan szabályokat hoztál, amik nekem kicsit sem tetszettek, megütöttél, én mégis odaadtam magam neked, és még meg akarod határozni, hogy mit teszek? Nem tudom, hogy mi fog történni a öcsémmel, vagy veletek, de én el akarom felejteni ezt az egészet - daráltam kíméletlenül. Végig a szemeibe néztem.
Hirtelen rántott magához, és ölelt át.
- Nem foglak elengedni. Már nem tudnálak - felelte.
Kibontakoztam az öleléséből, és visszamentem a szobába.
Mikor váltam ennyire szerencsétlenné? Leültem az ágyra, és jobban szemügyre vettem magamat. Nincs bennem semmi érdekes, akkor meg miért nem akar elengedni?
Hirtelen két fiú nyitott be, az első kezében egy tábla volt, a második pedig egy kamerát tartott.
- Ülj oda - mutatott az ágyra. Bólintottam, és tettem, amit kért.
A kezemre visszarakták a bilincset, de valószínűleg csak a látszat kedvéért. A kezembe nyomták a táblát, a kamerás pedig elhátrált tőlem.
- Hajtsd le a fejedet, és ne szólalj meg - mondta az, aki mellettem ült.
Mivel lehajtottam a fejemet, nem tudom, mi történt, de egész hamar végeztek. Nem nyúltak hozzám egy ujjal sem.
- Kérdezhetek? - nagyon halkan beszéltem.
- Nyugodtan, de olyat, amire válaszolhatok.
- Hogy hívnak?
- Chen vagyok, ő pedig a vezetőnk, Kris.
- Nem nehéz tizenkét embert irányítani?
Kris elvigyorodott.
- Eleinte Suho megpróbálta, de inkább két kisebb csapatra bomlottunk, és én lettem ennek a csapatnak a vezetője, Suho pedig a másik csapaté.
- Hat-hat?
- Természetesen.
- Mióta... vagytok benne a szakmában?
- Elég régóta - Chen mosolya különös volt.
- És azt el tudjátok mondani, hogy mi ez a háború téma? Miért akarjátok az öcsémet?
Valószínűleg hosszú válasz következik, mert Kris is leült az ágyra.
- A háború már kiélezett volt, múlt hónapban történt egy kis incidens, ami azonnal kirobbantotta.
- Kis incidens? Egy nőért megölte Kyu Borat - vágott közbe Chen.
- Ki oldalán állsz? - Kris tekintete félelmetesen villant Chen felé.
- Én csak a tényeket mondtam - vonta meg a vállát. Elmosolyodtam volna a kis civakodásukon - de a téma ennél sokkal durvább volt.
- Tehát? - kérdeztem, folytatásra késztetve.
- Minden csapatnak van egy fő megbízója, akitől a küldetéseket kapja. Úgy lehetne elképzelni, hogy több nagy ember van, aki bérgyilkos csapatokat vállal fel, és fizeti őket. Ezért néhány csapatot összeköt a közös főnök. Három ember van, akiket csak "nagyoknak" nevezünk. A mi főnökünk az egyik, az ellenséges csapaté pedig a másik. Vannak kisebb emberek is, olyanok, mint amilyen az öcséd főnöke is. Mi azt az utasítást kaptuk, hogy iktassuk ki először a kisebb bandákat, és megkaptuk őket. Az öcséd jelenleg külföldön tartózkodik, de amint meglátja ezt a videót, biztosan visszasiet Koreába.
- Hogyan találtatok meg engem?
- Nem volt könnyű - szólalt meg Chen halkan nevetve. - Minden követ megmozgattunk, de YongGuk olyan szinten eltüntette az információit, minta nem is létezett volna előtte. Régen, volt egy hely, ahol mi találkozhattunk, de ma már szinte senki nem megy oda, kivéve az, akinek szüksége van valamire...
- Nekünk pedig kellett az információ. Egy ember van, aki mindent tud, mindenkiről.
- Szóval így szereztetek meg - suttogtam lehajtott fejjel.
- A háború az háború. Az győz, aki hamarabb lép.
Bólintottam egyet.
Az ajtó ismét kivágódott, már azon kezdtem el gondolkozni, hogy már csak a lélek tartja a helyén.
- Minnie, csinálnod kell ebédet! Xiumin megint főzni próbált... - A fiú arca furcsa fintorba fordult át.
- Lay, egy fontos beszélgetést zavartál meg - mondta Chen.
- Nem, már meg tudtam, amit szerettem volna. Köszönöm - mosolyogva néztem rájuk, aztán a konyha felé vettem az irányt.
- Segítek - állt oda mellém Lay.
- Rendben - bólintottam.
- Most csak hat embernek kell, vagyis veled együtt hétnek.
- A másik csapat elment?
- Küldetést kaptak - vonta meg a vállát.
Lay tényleg sokat segített nekem, hamar elkészültünk az ebéddel. Mind leültünk az asztalhoz, egy embert leszámítva.
- Luhan hol van? - kérdezte Kris két falat között.
- Elment valahová - vonta meg a vállát Xiumin.
Csendben ettem tovább. Valahogy éreztem, hogy miattam ment el, mert én bántottam meg. Mégis, ahogy az üres tányérjára, és székére néztem, rossz érzések fogtak el.
Miután végeztünk, én mosogattam el, hátha le tudom vezetni a feszültségemet. Visszaérve a szobába, elgondolkoztam.
Mi lesz velem? Ha Luhan nem akar visszaengedni, akkor kénytelen vagyok megszökni, ha lement ez az egész. Én nem ide való vagyok, már megvan a saját életvitelem. Nem tökéletes, de nem is kívántam soha, hogy az legyen.
Xiumin nyitott be.
- Indulunk, megkaptuk az üzenetet, hogy mikor akarnak találkozni - jelentette ki.
- Ilyen hamar? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.
Megvonta a vállát, és kiment. Követtem, majd miután mindenki elkészült, elindultunk. Kris felhívta Luhant, akit majd út közben kell felvenni.
Leghátul ültem, középen, és szerencsétlenségemre Luhan ült mellém. Az autó nem volt kicsit, de nem hét emberre tervezték, így akaratlanul is összeért a kezünk.
Miért érzem mindig ezt, amikor hozzám ér? Ezt nem lenne szabad....
Nem akartam távolabb húzódni, két okból is - az első, mert Taonak már így is kis helye maradt, a másik pedig, mert kicsit még érezni akartam ezt a bizsergést.
Luhan némán ült, ahogyan mindenki. Mit akarnak most csinálni? Kivégezni mindenkit, aki ott lesz?
Akárhogy is, közel sem 100%, hogy élve jövök ki onnan, ahová megyünk.
Az autó hirtelen fékezett le, a fiúk pedig rögtön kipattantak. Én is kiszálltam, majd Kris markolt rá a kezemre, és vezetett be az épületbe.
- Ha nem szólalsz meg, akkor nem lesz semmi bajod - suttogta a fülembe. Feszülten bólintottam.
Az épület, amibe bementünk, már régen nem volt használatban. Üvegszilánkok hevertek mindenfelé, a fal már szinte teljesen lemállott. A por akkora volt, hogy nem is lehetett tisztán látni tőle.
Rémisztő egy helyszínt választottak ki a fiúk.
- Miért kellett ennyivel hamarabb jönnünk? - kérdezte Xiumin kicsit nyafis hangon.
- Mert ők is hamarabb fognak jönni. És ha nem maradsz csendben... - azt gondoltam, hogy már soha többé nem tudom meg, hogyan akarta befejezni Kris a mondatát.
Lövések dördültek, az a néhány ablak, ami még egy helyben állt, azonnal összetört. A fal mellé kúsztam, nehogy a sorozatos lövések egyik eltaláljon. A kezemet a fejem fölé helyeztem, és felvettem a magzatpózt.
A fiúk is visszalőttek, egyre jobban drasztikussá vált a helyzet. Pár szisszenést hallottam, egyre jobban megijedtem.
Szinte már remegtem, annyira féltem. A sok fegyver láttán azt hittem, elájulok. És az, hogy használatban voltak... csak még jobban megrémisztett.
Kis csend alakult ki. A sarokban lapultam, és próbáltam minél kisebbre összemenni. Hirtelen valaki ölelt magához, amitől megijedtem volna - de az ismerős bizsergés a bőrömön jelezte, hogy nem akárki ért hozzám.
Luhan felé fordultam, és az ölelésébe bújtam. Az ajkamba haraptam, nehogy hangosan is felzokogjak.
Csak akkor jöttem rá, hogy mennyit is jelent nekem. Egészen addig, míg nem került életveszélybe, a szemem láttára, nem azonosult bennem, hogy mit is érzek iránta.
Az utálatom, és a mély megvetésem nem tudom mikor alakulhatott át szerelemmé. De ez nem az a felszínes szerelem volt, hanem igazi, olyan, amely arra ösztönöz, hogy tovább éljek. Soha többé nem tudnám figyelmen kívül hagyni ezt az érzést.
- Menjünk haza - suttogtam neki remegve.
- Még nem mehetünk - felelte.
- Meg akarod ölni? - kérdeztem. A hangom, ahogyan én is, egyre bizonytalanabb lett.
- Nem hagyhatjuk elmenekülni őket - jelentette ki.
- Nocsak, családban marad a szokás - szólalt meg mögülünk egy nő. Kegyetlen hangjától kirázott a hideg.
- Csak az a különbség, hogy Minnie tudja, melyik oldalra kell állni - jelentette ki Luhan magabiztosan. Elengedett engem, és úgy állt fel, hogy teljesen takarjon.
A nő kezében fegyver volt. Arra készült, hogy megsebesítse Luhant.
- A helyzet komikusságára gondoltam. Én is elhagytam a férjemet, hogy YongGukkal lehessek.
Ez a hideg nőszemély az én öcsém barátnője? Ennél rosszabbat nem is választhatott volna.
- Csak nekem összejött, és boldogan fogunk élni, míg neked drágám - rám nézett - sajnos a barátod nem fogja túlélni a mai éjszakát. Ők kezdték a játékot, de nem tudták, mibe mennek bele - a mondandója végére ismét Luhan szemeibe nézett.
Ez a nő egyre jobban kezdett irritálni.
Az események hirtelen túlságosan is felgyorsultak. Luhan lebukott, lövést hallottam, és azt is, ahogyan felnyög.
A kezembe akadó első tárgyat a nő felé hajítottam - ami történetesen egy éles üvegdarab volt. Mind a két bérgyilkos a földön térdelt, és egymás szemeibe néztek.
Kikaptam Luhan kezéből a fegyvert, és a nőre szegeztem.
Ekkor jelent meg mögötte valaki. Az öcsém...
- Minnie, tedd le azt a fegyvert.
- Nem vagy jogosult arra, hogy ezen a néven szólíts.
- Én csak jót akarok neked. Tedd le azt a fegyvert!
- Mégis mikor jutottál el oda, hogy azt hidd, hogy engedelmeskedem neked? A tíz év alatt úgy tűnik, teljesen elfelejtetted, milyen is vagyok.
- Nem akarlak bántani.
- Már bántottál, amikor a nőd megsebezte Luhant.
- Hazaviszlek a férjedhez, és ígérem, elfelejted ezt az egészet.
- Ezzel csak egy gond van. Nem fogok többé hazamenni.
Vicces volt a saját öcsémre fegyvert fogni úgy, hogy ő is ugyanazt teszi.
- Nem engedem, hogy vele maradj - a "vele" szót szinte köpte.
- Öcsikém, mikor engedtem meg, hogy helyettem diktálj? Soha.
- Most pedig azt fogod tenni, amit én mondok.
Nem válaszoltam, hideg mosollyal néztem a szemeibe. Hihetetlen, mikre képes a szerelem. Kihozza belőlem ezt a... hidegvérű nőt.
- Tudod, hogy nem félek lőni - szólaltam meg.
- Tudod, hogy én sem.
- Én viszont nem csak pofázok, hanem lövök is - Chen hangját hallottam meg, majd a jellegzetes hangot, mikor egy fegyver elsül. Mivel YongGukot néztem, láttam, hogy a vállába kap egy lövést.
- A fenébe, elhibáztam - nyögte Chen, de nem lőtt még egyet.
Kihasználta, míg YongGuk és a barátnője összeszedik magukat, felsegítette Luhant, és a vállán vette át a karján. Futni kezdett, én pedig utánuk. A fél szememet hátul tartottam, nehogy valami probléma legyen.
- A többiek? - kérdezte Luhan halkan. Szinte belesajdult a szívem a fájdalomba.
- Kris visszavonulót fújt, én és Xiumin jöttünk vissza értetek. - Meglepett, hogy Chen többes számban beszél.
Az említett egyébként beért minket, és biztatóan rám mosolygott. Nem tudtam megállni, visszamosolyogtam. Úgy éreztem, már én is a családba tartozok.
Egy ablak felé vettük az irányt, először Chen ugrott ki, majd segített Luhannak. Utánuk következtem én, és Xiumin zárta a sort. Csak akkor vettem észre a vérfoltot a hátán.
Az autó már ott állt, mi pedig beugrottunk. Mindenki ott volt - a legnagyobb örömömre. Kris ült a kormány mögött, és azonnal indított.
Én ültem a hátsó sorban legszélen - egyszer csak azt vettem észre, hogy szilánkáradat alá kerülök, valami égető pedig a bal vállamat találja el.
Felkiáltottam a hirtelen fájdalomtól, és odakaptam a kezemet. A következő lövés hátulról találta el az autót, de a golyó szerencsére másba nem fúródott bele.
Luhan ült a jobb oldalamon, és hirtelen ölelt magához.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Fáj - szipogtam.
- Daehyun volt. Csak ő tud ilyen pontosan lőni. De csak meg akart sebesíteni, megölni nem - jelentette ki Lay.
- Hm, ez kellemes ténymegállapítás volt - nyögtem ki. A fiúk csendben nevetni kezdtek.
Luhan a nyakamba fúrta az arcát.
- Köszönöm - suttogta.
- Ezerszer is megtettem volna - feleltem ugyanolyan hangerővel.
.JPG)
