Killer World - Impossible (Donghae)

Figyelmeztetés: smut (erotikus jeleneteket is tartalmaz), trágár beszéd, angst (szereplő halála)

Donghae POV ~


Az ajtó mögöttem becsapódott, a falon található polcról azonnal le is esett két könyv. Mégis mi a francért van ott könyv? Senki nem olvas nálunk!
A konyhába mentem, azzal a gondolattal, hogy ha iszok egy csésze kávét, az legalább lenyugtat. Természetesen nem volt lefőzve.
Bekapcsoltam a gépet, és elővettem a cukortartót, már csak megszokásból. Amikor kiesett a kezemből a cukor inkább a földhöz vágtam az egészet, az üveg szilánkjaira hullott azonnal, és a fehér, kristályos anyag mindent beborított. Majd valaki feltakarítja. Az a valaki pedig biztosan nem én leszek.
A szobámba mentem be, azt az ajtót is hevesen berántottam magam után. Az ágyamra vetettem magam, és próbáltam elűzni a bíborvörös ködöt a fejemből. Úgy éreztem, lassan már nem is látok az idegtől. A düh irdatlan sebességgel töltött el, és csak nem akart szűnni. Ennek tetejébe még a fejem is megfájdult.
- Hae? - hallottam Hyukkie hangját. Még az ajtó nyílását sem hallottam meg.
- Menj innen! - válaszoltam neki indulatosan.
- Valami baj van?
- Hyukjae, húzz a francba, nem érted?!
- Beszéljük meg. Akkor biztos megnyugszol.
- Egy dologra van szükségem, az pedig a következő lenne. Takarodj. A. Szobámból! - tagoltam, hátha megérti. A hangomat is felemeltem, szinte már üvöltöttem.
- Akkor fordulj fel - vetette oda, majd kiment.
Legszívesebben visszaordítottam volna neki, hogy tanuljon már meg káromkodni, mert ez a szerzetes életmódja már nagyon idegesítő. Soha egy nője nem volt, és még csak csúnyán se beszél!
Aztán hirtelen leesett.
Hyukkie a legjobb barátom, és elmondta nekem, hogy miért. Szörnyen elszégyelltem magam, és áldottam az eget, hogy csak gondolatban mondtam ki, és nem hangosan.
A düh teljesen elpárolgott, azonnal felkeltem, és átmentem a szobájába. Az ágyán ült, és egy könyvet olvasott. Szóval mégiscsak olvas nálunk valaki...
- Figyelj... sajnálom - szólaltam meg hosszas hallgatás után.
- Semmi baj - legyintett.
Mindig ezt teszi. Akárhányszor ideges leszek, ami mostanában egyre gyakrabban fordul elő, ő csak visszavonul a szobájába, és tudja, hogy azonnal megyek bocsánatot kérni.
- Tényleg sajnálom. Nem rajtad kellene levezetnem...
- Figyelj, vágom, hogy utálsz bocsánatot kérni, és haver, elég gázul áll neked ez a szerep, szóval felejtős a téma. Inkább öltözz, és menjünk bulizni - mondta mosolyogva.
- Benne vagyok - vigyorogtam rá, és visszamentem a szobámba. Előbb lezuhanyoztam, lemostam magamról a több mint két hetes küldetés mocskait, aztán egy fekete inget vettem magamra farmerral. Az egyik kölniből fújtam magamra egy keveset, ahogyan mindig is szoktam. A tükörben még utoljára megnéztem magam, egyszer beletúrtam a hajamba.
Eunhyuk már az ajtó előtt várt rám, aztán elindultunk.

*Eközben, Seoul-ban, egy másik kerületben*
HyeJin POV ~


Unottan a pezsgőt vettem magamhoz a limuzinban. A "barátnőm", csak úgy, ahogyan a többi is szokta, össze-vissza csacsogott arról, hogy ő még sosem ült limuzinban, nagyon várja már, hogy odaérjünk, satöbbi, satöbbi... már kívülről fújom a szövegüket. Néha elgondolkodok azon, hogy nem beszélnek-e össze, és a kínos hallgatás elkerülése érdekében betanulják ugyanazt a szöveget. Mivel néma csendben vagyok mindig, azt hihetik, hogy nyert ügyük van, és következőnek is őket hívom el.
Hát nem.
A sofőr megállt a kiszemelt hely előtt, én pedig azonnal kipattantam. Minél kevesebbet hallgatom a csacsogását, annál jobb nekem.
Meg sem vártam, azonnal elsétáltam a biztonsági őrök mellett. Eleinte még kértek személyit, de hamar hírem ment. Az élénk-vörös, szinte már piros hajamat mindenki megjegyezte. Ahogyan a temérdek pénzt is, amit mindig ott hagyok.
Azonban megálltam egy pillanatra, mielőtt beléptem volna.
- De kérem, engedjen be! Már nagyon régóta készülök a mai estére! - rimánkodott egy lány.
- Ne tartóztassa fel a sort, álljon hátrébb - felelte monoton hangon a biztonsági őr. A híremnek köszönhetően sosem kell belépőt fizetnem, és szemmel láthatólag az a lány nem hozott magával elég pénzt. Akkor még nem is tudja, hogy a benti italok árára ő még csak rá se nézhet.
Egy pillanatra majdnem megsajnáltam. Tényleg.
- Hé! - szóltam oda, mire a testes securitys azonnal felém kapta a fejét. - Engedje be, írja az én számlámra - fejeztem be a mondókámat.
- Akkor menjen - engedte át a leányzót, aki azonnal odajött hozzám.
- Elmondhatatlanul hálás vagyok, és... - Nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.
- Nem kell a rizsa. Azért tettem most veled jót, hogyha Pokolra jutok, a Sátánnal jól ki tudjam röhögni a szánalmas, csúszómászó szegény képed - mondtam, miközben egy angyali mosolyt villantottam rá.
A lány fel sem fogta, mit mondtam neki. Elkerekedett szemekkel állt ott, mint egy tehén.
Nem foglalkoztam vele, azonnal otthagytam. Az első utam a bárpulthoz vezetett, közben a lány, aki velem jött - a nevére nem emlékszek - teljesen megnémult. Biztos hallotta már, hogy milyen vagyok, de talán nem hitte el. Jobb lenne, ha következőnek egy sátánista lányt hívnék el, ő legalább velem nevethetne.
Sokan megvetnek azért, amilyen vagyok.
A családom mérhetetlenül gazdag, én pedig nagyképű vagyok. Nem, nem csak mondják, én tudom jól magamról. És jól is érzem így magam. Öröm nézni azoknak a kislányoknak az arcukat, akik naivan reménykednek.
Két erősebb itallal indítottam, végül a parkett felé vettem az irányt. Ma éjjel elsütöm megint a kis poénomat - felszedek egy srácot, a "barátnőmet" pedig itt hagyom. Amúgy sem tetszett nekem, nem bírja a strapát.
Hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem. Mindig ezt teszik, én pedig mindig fütyülök rájuk. Tegyék csak, legalább értelmes témájuk van.
Meg is talált az első kliensem, hozzám simulva kezdett el velem táncolni. A kezeit a derekamra tette, kicsit lentebb is, mint azt a szülök jó szemmel néznék. Legalább nem egy anyámasszonykatonája.
Akkor még bele sem gondoltam, hogy pont a másik véglet lesz...
Minél jobban belemelegedtünk a táncba, annál inkább hozzám simult. Éreztem az izmait a bőrömön, a lágy ingének anyagját, amik elfedték a karja egy részét. Nagyon jól nyomta a srác, és amikor már egy ideje a nyakamhoz hajolva táncolt, felcsigázta az érdeklődésem.
Hirtelen fordultam meg az ölelésében, az arcunk között alig volt pár milliméter. Azt terveztem, hogy szépen kielemzem magamnak, de az a barna szempár fogva tartotta a tekintetem. Ha akartam sem tudtam volna félre nézni, mert nem engedte. Amint elkezdtünk szemezni, azonnal rájöttem, hogy itt ő lesz az irányító. A pillantásával kontrollálni tudta az összes mozdulatom, szinte transzba estem, ez pedig számomra teljesen ismeretlen érzés volt.
És nem tetszett.
Utáltam, ha irányítani próbálnak, ő pedig nem csak hogy megpróbálta, hanem a másodperc törtrésze alatt azonnal sikerült is neki.
Amikor pislognom kellett, ki is használtam. Kicsusszantam a karjai közül, és a pult felé vettem az irányt. Valahogy mintha egyszerre fáztam volna, és küzdöttem volna a magas lázzal. Hiába nem volt már előttem, egyedül a szemeire tudtam gondolni, és éreztem, hogy jó ideig még kísérteni fog.
- A kis bárányka azonnal elrohan? - kérdezte, miközben éreztem, hogy leül mellém. A hangja kellemesen mély volt, azon kaptam, hogy hallani akarom, ahogyan lágyan reggel megszólal mellettem.
Magam elé meredtem, így sikeresen megúszom. Talán.
- Nem szokásom rohanni, csupán azt hittem, vagy olyan okos, hogy levágod, ha nem kellesz egy csajnak. De hát mit reméltem, az eszet nem osztogatják ingyen...
- Szépen felvágták a nyelvét ennek a kis báránykának - suttogta, és közelebb húzódott hozzám. Éreztem a leheletét a fülemnél, az orromat megcsapta a kellemes kölnijének az illata. Mintha csak azért alkották volna meg ezt a fiút, hogy bűnbe csábítson engem. 
- Általában szokták érteni, ha lekoppintok valakit, de úgy látszik, a te agyad lassabban dolgozza fel az információkat. Nem érdekelsz. Menj el innen - feleltem. A hangom, ami mindig olyan erősen csengett, ami soha nem hagyott cserben... megremegett. Úgy éreztem magam, mint egy félős kiscica, akit sarokba szorítottak, és nincs kiút.
- Nézz a szemembe, és úgy mondd - szólalt meg ismét. A karjai, mint az indák, a derekamra csavarodtak, szinte nem is éreztem, ahogyan áthúz az ölébe.
- Nem hallottad, te tahó? Hyejin azt mondta, hogy hagyd békén! - hallottam meg a barátnőm hangját.
Teljesen lenyűgözött, hogy nem kopott le azonnal, sőt, még a segítségemre siet. Talán ő tényleg más, mint a többi lány.
Az ismeretlen fiú nem válaszolt, de éreztem, hogy felé fordul.
A lány halkan sikított, a zenétől alig hallottam. Szinte láttam a szemeim előtt, ahogyan összerezzen, és a szája elé kapja a kezeit.
Leszálltam a fiú öléből, és a barátnőm mellé léptem.
- Mondanám, hogy örültem, hogy megismertelek, de nem illik hazudni. Viszlát - vettettem oda neki. Újra nyeregben éreztem magam, visszatért a magabiztosságom.
Meg sem várva a reakcióját megfordultam, és a lány kezét megfogva elindultam. Egyenesen a kijárat felé vettem az irányt, semmivel és senkivel nem foglalkozva.

Donghae POV ~

- Hae, gond van - jött oda Eunhyuk. A piros hajú lányt néztem végig, egy pillanatra sem tévesztve a szemem elől.
- Lekoptattak? Engem is - feleltem egy halvány mosollyal az arcomon.
Mindegy, mibe kerül, ez a lány kell nekem.
- Itt van Taeyang és Nayae - mondta szinte suttogva. A tekintetem azonnal rá ugrott, az arca teljes komolyságot tükrözött.
- Akkor ma tényleg egy jó buli lesz - válaszoltam vigyorogva.
- Sejtettem, hogy ezt mondod. - Az arcáról eltűnt a komolyság, ő is elmosolyodott.
Eunhyuk hátat fordított nekem, én pedig elnéztem mellette. Keresni sem kellett, azonnal kiszúrtam a két figyelő szempárt. Rájuk vigyorogtam, és a fejemmel az utca felé intettem.
Felálltam, és a lány útját követve kimentem a friss levegőre. Azonnal a kis mellékutca felé indultam meg. A hangos zenétől nem fogják hallani a lövések hangját, így kitűnő a hely két ember kivégzésére. A hullákat itt hagyhatjuk, a rendőrség utcai háborúk áldozataiként fogja elkönyvelni a halálukat, és nyomozni sem kezdhetnek, hiszen semmilyen információjuk nem lesz róluk.
Hyukkieval egy sötétebb sarokban álltunk meg, de a töretlen figyelmemet azonnal megzavarták. Egy lány öklendezését hallottam meg.
- Istenem - morgott egy másik, igen ismerős hangú lány. - Alig voltunk bent egy fél órát, te meg máris benyakaltál valami drogot!
A piros hajú lány volt az.
Ez nem jó, nagyon nem. Az a lány nem láthat meg semmit. Az is szerencse, hogy nem vette észre, hogy itt vagyunk.
- Ne! - szólalt meg Hyukjae, de már késő volt. Elindultam a két lány felé, háttal a nyílt utcának, ahonnan Taeyangék érkezni fognak.
Ezt meg fogom bánni. Piszkosul.
- Tűnjetek el innen, azonnal! - sziszegtem nekik.
A lány felkapta a fejét, és egy szikrázó szempárral találtam szembe magam.
- Tűnj el te, ha annyira akarsz! - vágta hozzám. Normál esetben tetszene ez a tűz benne, de jelenleg hátat fordítottam az ellenségnek, egy ismeretlen lányt próbálok megvédeni, ezzel bajba sodorva a legjobb barátom életét. Határozottan nem normális eset.
- Nem vicceltem. Ha maradtok, meghaltok!
Épp, hogy végig tudtam mondani, a szemem sarkából már láttam a mozgást. Tehát a hátsó ajtón surrantak ki, mivel azt hitték, hogy így előnyt nyerhetnek.
A fegyver jellegzetes hangját, amint elsült, alig lehetett hallani, tényleg kiváló a helyszín. Csak a szereplők nem...
Vártam, hogy valamelyik testrészem elkezdjen fájni, esetleg elhomályosuljon a tekintetem. Egyik sem következett be, szóval három másik lehetőség akadt.
A piros lány barátnője csak egy halk sóhajt hallatott, majd végleg a földre rogyott.
- A fenébe, túl sötét van! - szitkozódott Nayae. Kétségtelen, a találat tökéletes volt.
Hyejin volt közöttünk, teljesen megfagyva meredt a barátnőjére. Biztosra vettem, hogy elfog ájulni, így azonnal a vállamra vettem. Hyukkie lőtt egyet, mire Nayae kiáltott egyet.
Soha nem futottam el, legfőképp nem úgy, hogy háttal voltam két bérgyilkosnak. De a vállamon a pihekönnyű test egyenletes lélegzése erre késztetett.


HyeJin POV ~


Minden összemosódott a szemem előtt, képtelen voltam a külvilágra létező dologként tekinteni. Mintha csak megnyomtak volna egy gombot, az érzéseim úgy tűntek el. Lehunytam a szemeimet.
Nem vesztettem el az eszméletemet, pedig végig azért imádkoztam. Mintha csak egy filmben lennék, egy csapásra felkelek, és rájövök, hogy álmodtam az egészet.
Nem történt ilyesmi.
Eszelős kiabálás kísért végig az úton, de továbbra sem nyitottam ki a szemem. A hangok kis nesznek tűntek, mintha csak egy régi, elromlott rádión keresztül hallanám. Az érintéseket sem éreztem magamon, sem azt, hogy utazunk.
Mégis, az agyam egyik távoli része kényszerített arra, hogy kinyissam a szememet, és megnézzem, merre megyünk. Vajon kitesznek egy utcán, és hagynak meghalni? Esetleg engem is lelőnek?
Nem, nem hagyhatom, hogy erre gondoljak. Nem nyitottam ki a szememet, tovább lebegtem a sötétségben, nem foglalkozva a környezetemmel.
***
Puha ágyban ébredtem. Észre sem vettem, hogy elaludtam.
A szemeim azonnal kipattantak, és felültem az ágyban. Azonnal megszédültem, de megacéloztam a tagjaimat, nem hagyva, hogy visszadőljek az ágyra. Amint eltelt az első pár pillanat, egy ismeretlen szobát fedeztem fel. Teljesen személytelennek tűnt első látásra, mintha csak egy olcsó, lepukkant hotel lenne. De jobban szétnéztem, és szerte hagyott ruhadarabokat véltem felfedezni, kósza papírokkal együtt.
Szenvtelen arccal álltam fel, és mentem ki az ajtón. Egy folyosón találtam magam, és a hangok irányába indultam el. Talán az lesz a nappali, ahonnan nyílik a bejárati ajtó.
A sejtésem beigazolódott, több fiú is egy konyhaszerűségben állt, és beszélgetett. Könnyedén sétáltam el mellettük, és a nagyobb ajtó felé indultam el.
- Hová mész? - kérdezte valaki tőlem.
- Szerinted? - fordultam felé. Helyesnek is mondhatnám azt a fiút, de volt valami benne, amitől a hideg rázott.
- Ne menj el - felelte.
- Miért?
- Mert akkor te is meghalsz, és mi is - válaszolta egy könnyed vállvonás kíséretében.
- Ó, hát így mindjárt más - feleltem mosolyogva.
- Tényleg? Örülök, hogy ilyen egyszerűen megértettük egymást.
- A frászt. Tegnap meglőtték a barátnőmet, és meg kell keresnem. Nem maradok itt, egy azért, mert nem ismerlek titeket, kettő, valószínűleg mind valami gyilkosok vagytok, és ki ne felejtsem a harmadikat: büdös van.
A fiú arcán egy mosoly villant át, közben levette rólam a tekintetét.
- Hyejin gyere, beszélnünk kell - hallottam meg egy másik hangot. Nemsokára egy arc is társult hozzá - a tegnapi fiú lépett elő a társa mögül.
- Nem akarok - feleltem, és megvontam a vállamat.
Nem fognak elengedni. Talán először kedvesen kívánták ezt a tudtomra adni, de ha erőszakoskodok, akkor durvulni fog a helyzet, ebben biztos vagyok.
A konyhába mentem, ahol időközben a beszélgetés teljesen megszűnt. Mindenki bámult rám, de szerencsére mivel ebben már jártas voltam, egyáltalán nem érdekelt. Szereztem magamnak egy poharat, és a kávéfőző felé fordultam, de közben beleléptem valamibe.
- A franc - suttogtam, és hátrálni kezdtem. A lábam nagyon fájt, biztosan szilánkba léptem bele, amit a vérfolt is bizonyított a padlón.
Valaki megfogta a derekamat, és felültetett a pultra. A tegnapi fiú volt, aki idehozott.
A semmiből egy seprűt kapott elő, és elkezdte a szilánkokat összeseperni. Annyira lenyűgözött, hogy csak késve fogtam fel, hogy még mindenki csendben van.
Körülnéztem, és a fiúk szinte tátott szájjal bámulták az épp házimunkát végző társukat.
- Azt hiszem, megvan az a személy, aki soha nem takarít - szólaltam meg. Pár pillanat erejére minden szem rám szegeződött, majd az egyik fiú elkezdett nevetni. A barátai azonnal társultak hozzá, mire a fiú, aki idehozott, mérgesen nézett rám.
- Telitalálat - mondta az egyik nagyon mély hangú fiú.
Amíg néztem, ahogyan nevetnek, azon gondolkoztam el, hogy mit is tehetnék. Az eszem teljesen cserben hagyott, egyetlen egy normális ötlet sem jutott eszembe.
- Egyébként hogy is hívnak? - kérdezte az egyikőjük.
- Jung Hyejin - feleltem egyhangúan.
- Én Eunhyuk vagyok - mondta mosolyogva.
- Mi a vezetékneved?
- Mi olyat nem használunk - felelte egy vállvonás kíséretében.
- Én Sungmin vagyok - mutatkozott be egy másik is. Majd sorra követték egymást.
Természetesen nem jegyeztem meg a neveiket. Csak az egyiket...
- Donghae - vetette oda az eszméletlen szempárral rendelkező fiú.
Szóval Donghae... majd egyszer még megbánod a tegnapit.
- Most, hogy véget ért a bemutatkozósdi, örülnék, ha elmondanátok, hogy miért hoztatok ide. Vagyis az ráér, valaki vigyen el a barátnőmhöz előtte, ha egyedül nem engedtek.
Néma csend követte a mondatom. Nem akartam arra gondolni, hogy miért nem szólalnak meg. Addig nem hiszek el semmit, amíg nem láttam a saját szememmel.
- Ez engem is érdekelne - szólalt meg egy újabb hang. A folyosó felől jött be a fiú, kedvesen mosolygott mindenkire. A légkör hirtelen változását még én is éreztem.
A barna hajú fiú rám nézett, a mosoly pedig azonnal lehervadt az arcáról.
- Ti most csak vicceltek velem, igaz? - kérdezte halkan. Mindannyian érdeklődve néztek rá.
- Heechul a te ötleted volt igaz? Csak neked mondtam el!
Az iménti mosolygós fiú teljesen eltűnt, a helyét egy igazán mérges férfi vette át. Az említett felé fordult, még én sem lettem volna a helyében. A férfi szemei szikrákat szórtak, úgy éreztem, mintha gyilkolni is képes lenne.
- Mi a baj, Teukkie? - kérdezett vissza, láthatólag össze sem rezzent. Ezzel egyedül volt a szobában, mindenki igyekezett minél kisebbre összezsugorodni, annak ellenére, hogy ez lehetetlen.
- Az átok!
Mégis milyen á...
Heechul nem fejezte be, csak elkerekedett szemekkel nézett a barátjára.
- Szerinted ő lenne az?
- Őszintén örülnék annak, ha csak színvak lennék, és nem piros haja lenne...
- Tessék? Elmondanátok nekem is, miről van szó? - szóltam közbe.
- Igazán megtanulhatnád, mikor kell csendben maradni - sziszegte Donghae a fülembe.
A későn érkező fiú lassan, megfontoltan fordult felém. Rám nézett, de nem szólalt meg. Kutató tekintete elől képtelen voltam menekülni, úgy éreztem, valamit keres rajtam.
- Velem jössz - jelentette ki hirtelen. - Heechul, Kyuhyun, Sungmin, Ryeowook, készüljetek el, ti is jöttök. Fél perc múlva indulunk.
A négy fiú felállt, majd néma csendben elmentek.
- Én is megyek - szólalt meg Donghae.
- Nem.
- Én hoztam ide, úgy van helyén, ha én vigyázok rá.
- Nem kell rá vigyáznod. Nem ismered.
- Megyek.
- Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Itt maradsz. - Ezzel Leeteuk elfordult, és elindult.
A szobában maradtak nem szólaltak meg. Nem néztem rájuk, csak magam elé meredtem.
Mégis mi folyik itt?
Az a fél perc sokkal gyorsabban telt el, mint képzeltem. Leeteuk visszajött a konyhába, és megfogta a csuklómat. Szinte lerántott a pultról, a földre érkezés nagyon fájt. Hangosan szisszentem fel, de ez sem foglalkoztatta. Húzott maga után, keresztül a folyosón, egészen az előszobáig. Hozzám rúgta a cipőmet, én pedig kérdés nélkül felvettem. A további négy fiú már ott állt, az arcukról semmit sem tudtam leolvasni.
Leeteuk keze már a kilincsen volt, de nem nyitotta ki az ajtót.
- Hae, menj a szobádba - jelentette ki, anélkül, hogy odanézett volna.
- Tudod, hogy mindig mindent megcsináltam, amit eddig mondtál. De ezt most nem fogom teljesíteni.
Leeteuk nagyot sóhajtott.
- Shindong, Eunhyuk - mondta, majd kiment az ajtón. Hátra néztem, és még láttam, hogy két fiú lefogja Donghaet.
- Mit csináltok?! Engedjetek! - mondta szinte már kiabálva.
Mégis... mi történik? Mi ez? Nem tudtam felfogni... Szükségem lenne néhány órára, hogy végiggondoljam a dolgokat, azt hiszem.
Valaki gyengéden megfogta a csuklómat, és maga után húzott. Nem tudom, melyik fiú lehetett, de ő már nem volt olyan erőszakos, mint a vezetőjük.
Három emeletet lépcsőztük, majd egy mélygarázsba értünk. Céltudatosan az egyik autó felé vittek, ahová be is kellett szállnom. Leeteuk ült a kormány mellé, mellette ült Heechul, engem pedig közre fogott a három másik fiú.
- Hová megyünk? - kérdezte úgy tíz perc után a mellettem ülő.
- Az Alvilágba - felelte kurtán a leader.
- Ez most valami vicc? - szólaltam meg. A hangom szinte már hisztérikusan csengett.
- Én is örülnék, ha csak az lenne. De legközelebb inkább maradj csendben.
Már nyitottam volna a számat, amikor befogta az egyikőjük. A szívem hevesebben kezdett el verni, talán csak akkor fogtam fel igazán, hogy hatalmas pácban vagyok.
Úgy fél óra múlva elértük a célunkat, mert megállt az autó. Elsőként Leeteuk szállt ki, majd őt követték a többiek.
Amint kint álltunk, azonnal elővették a fegyvereiket. Csak remélni mertem, hogy azok nem igaziak, de már képtelen voltam bármiben is reménykedni.
Egy kört alkottak körülöttem, majd úgy indultunk el. Néma csendben haladtunk, a fiúk erősen koncentráltak, és az utca mindegyik pontját ellenőrizték. A lezárt metróaluljáróba mentünk be, le a lépcsőn, majd a sínekhez. A szénfekete sötétségben az orromig sem láttam, de éreztem a fiúk jelenlétét mellettem.
Vajon most jön az a rész, hogy megállnak, és megölnek?
A némaságban szinte kiáltásként hallottam meg a szívem dobogását. Ismeretlen érzések kerítettek hatalmába, levegőt is alig kaptam.
- Halkabban - suttogta valamelyikük. Az ajkamba haraptam, hogy abbamaradjon a zihálásom, de képtelen voltam többre. A szememet könnyek csípték, minden érzékszervem eltompult, csak a halálra tudtam gondolni. Annyi gondolat cikázott át az agyamon, mégsem voltam képes egyiket sem megragadni.
Az alagút végén halvány fény pislákolt. Közeledve felé, a látásom egyre jobban élesedett, hozzászokott a szemem a gyér világításhoz. A sínek között egy lépcsőt láttam meg, amin le is mentünk. Lent már világosabb volt egy kicsivel.
Igazán rémisztő hely volt. Mintha egy föld alatt városba érkeztük volna, csak ez teljesen kihalt volt. Néhol tűzrakásokat láttam, kártyalapokat, eldobott csikkeket, ruhadarabokat, töltényeket, illetve több fegyvert is. Sehol sem álltunk meg, csak vezettek tovább.
Már mélyen járhattuk, amikor megálltak az egyik ház-szerű valami előtt. Leeteuk körbenézett, majd kopogás nélkül benyitott.
Amint bementünk, kemény eukaliptusz szag csapta meg az orromat. Egy újabb ajtón mentünk be, ahol egy férfi ült, kezében egy pipával. A szobában egy lámpa pislákolt, de inkább gyertyák világítottak, illetve a füstölő, ami gondolom ezt a tömény szagot biztosította.
- Gondoltam, hogy nem fog megfelelni az ízlésednek, aranyom - szólalt meg a férfi. Rekedtes, mély hangja volt, az arcát nem láttam pontosan.
- Ő az? - kérdezte Leeteuk, majd a karomnál fogva előre rántott. A térdemre estem, de azonnal felkaptam a fejemet.
- Igen.
- Ki is ő pontosan? - kérdezte Heechul.
- Meséld el te, drágaságom - mondta mézes-mázos hangon az idős férfi.
- Nem vagyok sem az aranya, sem a drágasága - vetettem oda.
Valami éleset éreztem a hátamnál, mire megfagyott bennem a vér is.
- Beszélj - utasított Leeteuk.
- Jung Hyejin vagyok - feleltem azonnal.
- És? - kérdezte a férfi, olyan pedofil mosollyal az arcán.
- Jung Hoon-tak lánya.
- Hogy mi? - kérdezte a kelleténél kicsit hangosabban Leeteuk.
- Halkabban, Park úr. Megzavarja az aurámat.
- Leeteuk, ki az a Jung Hoon-tak? - szólalt meg Kyuhyun.
- A legfőbb pénzesünk pénzese - felelte röviden.
- A pénzeseknek is van pénzese? - lepődött meg Sungmin.
- Nem lesz mindenki a semmiből gazdag. Azt hittem, Lee úr tisztában van a hűbéres láncok fontosságával. Mindig van egy ember, aki legfelül áll. Maguk csak apró láncszemek egy történetben, semmi több. Az igazi dolgok a felsőbb rétegekben játszódnak le.
- Mit tegyünk vele? - kérdezte a leader. Rögtön rájöttem, hogy rólam van szó, ehhez még ész sem kell.
- Azt majd ti kitaláljátok, én nem látok a jövőbe. Indulnotok kell, ha épségben vissza akartok térni a szállásotokra.
A hátamtól eltávolodott az éles tárgy, helyette egy erős kéz ragadta meg a pólómat, és talpra állított. A fiúk újra felvették a formációt, csak ezúttal még óvatosabbnak tűntek.
- Ó, igen, még valami. Kifelé menet el fogtok hagyni valamit - mondta az öregember. Visszanéztem rá, az arcára, amit félig eltakart a sötétség. Azt azonban láttam, ahogyan rám kacsint.
A visszafelé út sokkal gyorsabb tempóban történt meg. A hosszú alagút csak egy másodpercnek tűnt, ahogyan a rémisztő, kietlen metróállomás is.
Ahogyan a felszínre értünk, az elöl haladó Leeteuk megtorpant. Pont olyan szögben voltam, hogy lássam, valaki áll vele szemben.
Valaki, aki egy komoly fegyvert fog ránk.
Valaki, akit ismerek.
Valaki, aki miatt ilyen lettem.
- Sungjae - suttogtam.
Leeteuk teste megfeszült, harcra készen állt előttem.
- Túlerőben vagyunk. Hagyj elmenni, és akkor nem ölünk meg - szólalt meg.
- Honnan vagy olyan biztos abban, hogy túlerőben vagytok? - kérdezte Sungjae, magabiztos mosollyal az arcán.
- A lány kell? - kérdezte hirtelen a vezető.
- Erre nagyon nehéz volt rájönni, barátom.
- Akkor vidd. Átadjuk, és mindenki távozhat innen - jelentette ki.
Sungjae előbb elmosolyodott, majd elkezdett nevetni. A néptelen, kis téren csak az ő hanga hallatszott, ami kicsit ijesztő volt.
- Nem hittem, hogy ilyen könnyen meg lehet veled alkudni, kicsit szívósabbnak ismertelek meg - szólalt meg végül, de még mindig látszott a hamis mosoly a szája sarkában.
Leeteuk nem válaszolt, hanem félre lépett. Megragadta a karomat, majd előre tolt erővel. Kénytelen voltam több lépést is előre tenni, egyszerűen vitt magával a lendület.
Halálfélelem borította el az elmémet. Velem szemben egy sorozatlövő fegyvert fogva állt Sungjae, mögöttem öt férfi ugyanolyan halálos fegyverrel a kezében, és még ki tudja hányan lehettek ott, akiket én nem láttam.
- Gyere ide, Jinnie - szólalt meg kedvesen Sungjae. A fegyvert nem eresztette le, a kezét sem nyújtotta felém úgy, mint régen.
Egy pillanatra hátra néztem, a mögöttem álló fiúkra. A tekintetükön láttam, hogy semmi kedvük odaadni a másik férfinak.
Megtettem az első lépést előre, majd a következőt. Csak mentem előre, közben a remegő kezeimet összekulcsoltam. Sungjae mellé érve újra az addigi kíséretem felé fordultam. Ők elkezdtek előre menni, de egyikük sem eresztette le a fegyvereit. Biztos távolságba értek a fiúk, de Sungjae még akkor sem mozdult. Öt perc múlva, mikor már semmit nem lehetett hallani, akkor eresztette le a hatalmas puskáját.
- Rég találkoztunk - fordult felém mosolyogva. Bár a szája mosolygott, a szeme nem tükrözött semmilyen érzelmet. Teljesen ismeretlenné vált számomra.
- Tényleg vannak itt mások? - kérdeztem halkan.
- Dehogy vannak, csak egy tippet kaptam, hogy itt keresselek. De szerencsére bevették, és már messze járnak. Remélem emlékszel, hogy honnan hoztak el.
- Nem. Elkábítottak - jelentettem ki.
- Hazudsz - felelte. Közelebb lépett hozzám, a kezét az arcomra tette. - De semmi baj. Majd úgyis elmondod.
- Miből gondolod? - kérdeztem vissza suttogva.
- Mert én vagyok a te egyetlen oppád - felelte. Egyre közelebb hajolt felém, a lélegzetvételem szaporább lett. Nem hunytam le a szemeimet, meredten néztem rá.
Nem akartam ezt. De képtelen voltam megmozdulni, a testem nem engedelmeskedett nekem.
Egy lövést hallottam, mire Sungjae lassan megfordult. A vállai egyre lentebb ereszkedtek, a hátán elhatalmasodó vérfoltot bámultam.
- Már nem te vagy az oppája - jelentette ki egy közeli hang. Sungjae ekkor esett össze, a teste elterült a földön. Meredten néztem, ahogyan a vér kisebb tócsává alakul körülötte, majd a lábamat is elérte. A vékony vászoncipőm szinte azonnal átitta a karmazsin színű folyadékot, de nem tudtam megmozdulni.
A férfi, aki meglőtte, mellém lépett, lágyan zárt a karjaiba.
- Tűnjünk el innen - suttogta. Egy apró bólintással válaszoltam, képtelen voltam a beszédre.
Ujjainkat összefűzte, majd megindult, én pedig merev léptekkel követtem. Több utcán keresztül sétáltunk, mire elértünk egy ezüst autóig.
Donghae kinyitotta előttem a jobb oldali első ajtót, majd automatikusan beszálltam. Pár pillanat múlva elindultunk, és hiába néztem ki az ablakon, nem tudtam, merre vagyunk, vagy merre visz. Az értelmes gondolatok megszűntek számomra létezni, egy üres babának éreztem magamat.
Egy nagyobb szálloda előtt álltunk meg, ahol kiszálltunk az autóból. Hae ismét megfogta a kezemet, majd bevitt a robosztus épületbe. A recepcióssal beszélt, de semmit nem hallottam belőle. Kapott egy kulcsot, majd maga után húzott a liftekhez. Egy felsőbb emeltre vitt, és egy hatalmas lakosztály ajtaját nyitotta ki előttem. Talán valami megjegyzést kellett volna tennem, de nem ért számomra semmit a szoba. Mint egy robot, az erkélyhez mentem, majd kiálltam a friss levegőre.
Donghae árnyékként követett, kint a derekamra helyezte a kezét.
A távoli eget néztem, illetve a félig látszódó naplementét. A sötét felhők az eső közeledtét jelezték, ahogyan a hideg is, de nem érdekelt.
A zord felhőkből egy villám tört ki, amit a nap vörösre festett. Mintha vérrel szennyezte volna...
Sokáig álltam ott, egészen addig, míg eleredt az eső. Lehunytam a szemeimet, az arcomat felfelé fordítottam.
Hae átölelt, majd behúzott a nappaliba. Leültetett a kanapéra, és bezárta az erkélyt. Kiment a szobából, de nem figyeltem, merre.
Felálltam, és újra az erkélyhez mentem. Kinyitottam az ajtaját, és leültem a küszöb elé. Felhúztam a térdeimet, és mereven az esőbe néztem.
Valami meleg érte a vállaimat, mire röviden odanéztem. Egy törölköző...
Ránéztem a felém tornyosuló férfira, aki leguggolt mellém.
- Megfázol - szólalt meg meleg hangján.
- Nem érdekel - feleltem.
- Megszólaltál, ez már egy jó jel - mondta, és egy apró mosolyt engedett meg magának.
Hát persze, biztos sokkot kaptam. Legalábbis ezt hiszi. De hogy őszinte legyek, egyszerűen csak nem akartam szembenézni az igazsággal. Az elmém szándékosan húzott fel falakat maga köré, hogy még véletlenül se tudjam elfogadni a történteket.
- Honnan ismered Sungjaet? - kérdezte. A tekintete egy pillanatra mintha eltorzult volna, de olyan gyorsan történt, hogy nem is tudom, elhiggyem-e.
- Régen ő volt a testőröm, illetve ő tanított meg harcolni.
- Több is volt köztetek, igaz? - kérdezgetett tovább.
- Az én részemről, igen. De valószínűleg jelentette apámnak, aki rögtön leváltotta.
- Aha... - Pár pillanatig csendben maradt. - Mi történt bent?
- Elvittek valami szatírhoz.
Donghae kuncogni kezdett. Lehajtotta a fejét, a kezét a szája elé tette, és köhögésnek próbálta álcázni a nevetését.
- Mi ilyen vicces? - vontam azonnal kérdőre.
- Az a férfi nem egy szatír. Bár belegondolva, lehetséges... De a lényeg, hogy ő egy informátor. Vagyis helyesebben, ő az informátor. Mindig, mindenkiről mindent tud, ha jobb kedve van, azt is elmondja, mi fog történni a jövőben.
- De ott lent azt mondta, hogy nem lát a jövőbe. Aztán mégis azt mondta, hogy el fognak hagyni Leeteukék egy fontos dolgot...
- Akkor ezért hagyott ott téged hyung.... tudta, hogy rád célzott. Más esetben nem adott volna oda Sungjaenek.
- Szerintem meg alapból nem vagyok neki szimpatikus, és örült, hogy megszabadulhat tőlem. - Egyszerűen megvontam a vállaim.
- Nem hiszem. Szerintem most a főhadiszálláson összekészíti a fiúkat, hogy visszaszerezzenek. Legalábbis ezt tenné, ha nem tűntem volna el.
- Mégis hogy szöktél meg?
- Egyszerűen - felelte, és egy szívdöglesztő vigyort villantott nekem. - Hagytam, hogy bevigyenek a szobámba, majd kimásztam az ablakon.
- Mint valami filmben, komolyan mondom - feleltem, és nagyot sóhajtottam.
- Érdekes, hogy mindig ezt mondják. Kyu barátnője is ezt mondogatta... többet ne mond ki. Lehet, hogy ez egy rossz ómen - jelentette ki komolyan.
- Te hiszel az átkokban? - kérdeztem félig nevetve.
- Miért olyan meglepő ez? - kérdezett vissza azonnal.
- Gyilkos vagy, nem tudom, hány embert öltél már meg, nem hiszem, hogy félnél bárkitől is. De hiszel az átkokban - magyaráztam meg nevetve.
Eleinte szúrósan próbált meg rám tekinteni, de megenyhültek a vonásai, ő is elmosolyodott.
Mikor elhalt a nevetésem, hátradőltem a földön, és a plafont néztem.
- Meghalt, igaz?
- Nem tudom biztosan, de igen valószínű.
- És meghalt a barátnőm is?
- Igen...
- Tudod mi a legszörnyűbb az egészben? - kérdeztem sokkal inkább magamtól, mint tőle. - Az, hogy a nevét sem tudom. Elhívtam, hogy ne egyedül menjek el a buliba, ő pedig örült ennek. Napokig csacsogott nekem, hogy mennyire várja, és ez lett a vége. Talán a szülei már tudják, hogy...
- Ne folytasd - vágott közbe. - Ne gondolj bele - jelentette ki.
Mellém feküdt oldalasan, az egyik kezével a fejét támasztotta meg, a másikkal az arcom felé nyúlt. Nem mertem levegőt venni, amíg hozzám nem ért. Letörölte a könnyeimet, amiket én észre sem vettem. A szemembe nézett, teljesen elkomorodott.
- Ha ilyenekre gondolsz, nem fogod túltenni magad rajta. Csak fogadd el, hogy megtörtént és te nem tudtál semmit sem tenni ellene. Ne úgy emlékezz rá, mint aki meghalt, hanem úgy, mint aki élt, ameddig lehetett. Nevetett, barátkozott, tanult. A szép emlékeire gondolj.
A hangja a mondandója végére elhalkult,  pislogás nélkül nézett velem farkasszemet. A kezét az arcomon felejtette, mire arra néztem. Mintha csak akkor jutott volna eszébe, azonnal elkapta onnan, és maga elé helyezte.
Csigalassúsággal emeltem fel a sajátomat, és az övé felé közelítettem vele. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy én a közelségét akartam érezni. Biztos voltam abban, hogy tudatában van a közeledésemnek, és könnyűszerrel megállíthatott volna benne, de nem tette. Továbbra is a szemembe nézett, amit én próbáltam feltérképezni, de sehogy sem sikerült.
Alig egy pár milliméter hiányzott ahhoz, hogy újra megfogjam a kezét, de már nem értem el. Villámgyorsan mozdult, szinte nem is láttam tisztán a körvonalait. Felém került, a két kezét az arcom mellé helyezte.
Éreztem már kimondhatatlan testi vágyat férfiak iránt. Tudom milyen, amikor a testem remeg egy férfi érintése után sóvárogva, mikor a dolgok képlékennyé válnak, mikor már nem tudom megkülönböztetni, mi a valóság, és mi a képzelet.Régről ismerős számomra a kéjvágy, ahogyan az sem idegen, hogy mit is kellene ilyenkor tennem.
De abban a pillanatban, úgy éreztem, hogy ez teljesen más lesz. Nem a megtörtént események miatt, hiszen azokat egy másodperc alatt elfelejtettem. Nem, ez csakis Miatta van. Van benne valami, ami olyasmit csalogatott elő belőlem, ami eddig senki másnak nem sikerült. A mozdulatai, a tekintete, a kisugárzása, mind tartalmazott valami számomra felfoghatatlant.
Valami felfoghatatlant, ami határozottan vonzott.
A kezeimet a nyaka köré fontam, és lehúztam magamhoz. Éhes vadállatként csapott le az ajkaimra, nem várt egy pillanatot sem. Nyelveink heves csatába kezdtek, a szenvedély magával ragadott, mint egy gyenge bokrot az erősen tomboló vihar.
Forró érintését éreztem meg az oldalamnál, a kezei egy pillanat alatt bekúsztak a pólóm alá. A szinte már égető érzés egyre fentebb kúszott, egészen a szívemig. Lángra lobbant a testem, és még többre szomjaztam. Az agyam csak egy szót ismételgetett magában - többet, többet, még többet.
Egy pillanatra eltávolodott tőlem, de csak addig, amíg lehúzta rólam a gyűrött felsőmet. Szinte azonnal lekapta rólam a melltartómat is, tüzes érintése bejárta az egész mellkasom. Apró csókot lehelt a számra, majd lentebb kalandozott el. Amint elérte a melleimet, egy apró sóhaj szökött ki a számon. A kezeim önálló életre keltek, a vállán keresztül felkúsztak egészen a fejéig. Mélyen beletúrtam dús hajába, majd a hátára vándoroltak a kezeim. A térdemet automatikusan felhúztam, közben felfelé nyomtam a mellkasomat. Az egész testemmel érezni akartam a jelenlétét, a perzselő bőrét az enyémen. A pólója széléért nyúltam, egy pillanat alatt lekaptam róla, és a szoba másik felébe dobtam.
Ajkaival még lentebb kalandozott, a nadrágom vonala mentén nyomott csókokat a hasam aljára. Olyan gyorsan levette rólam a ruhadarabot, a bugyimmal együtt, hogy úgy éreztem, nem is voltak rajtam. A combom belsejére tért át, mindenhol őt éreztem.
Bár tudtam, hogy mi fog következni, mert éreztem a tüzet, ahogyan halad felfelé, de amint a szája az érzékeny részemhez ért, felnyögtem a meglepetéstől. Nyelve és ujjai ritmusos, ősi táncot jártam rajtam, illetve bennem is, bár képtelen voltam megkülönböztetni a kettőt egymástól. Éreztem, hogy egyre inkább közeledek a csúcs felé, a testemet elkapta egy heves érzés, és nem hagyta nyugodni. A mellkason ismét ívbe feszült, de ez már nem szándékos volt, csupán így reagált a mesteri érintésre. Vad lángokat éreztem mindenhol, a számon felszökő hangok egyre érthetetlenebbek voltak.
Mindenem görcsbe rándult, egy hangos nyögéssel jeleztem, hogy elértem a csúcsot. Hae azonban nem hagyta abba, tovább kóstolgatott odalent. Kissé elernyedt testem újból életre kelt, akárcsak a hamuiból feltámadó főnix.
Nem kellett volna sok, hogy ismét eljuttasson a csúcsig, de éreztem, hogy nekem is cselekednem kell, én is meg akarom őt érinteni mindenhol.
Levettem kezeim a hátáról, és magam mellé helyezve húztam el magamat. Az érintése után remegtem, így nem vártam egy pillanatot sem. Felültem, és felé kúsztam. A vállára helyeztem erőtlen kezeim, és hátra felé toltam. Engedelmesen hátradőlt, én pedig fölé másztam. Míg ajkaimmal bebarangoltam az egész felső testét, kioldottam az övét a nadrágján. Valahogy mindig is éreztem, hogy egy Adonisszal van dolgom, minden téren, de amint ez tudatosult is bennem, egy furcsa, ismeretlen érzés kerített hatalmába. A szívem őrülten repesni kezdett, a légzésem szaggatottá vált. Amint egyre lentebb haladtam, úgy nőtt bennem az izgalom is, ami szintén új volt számomra.
Lehúztam volna a nadrágját, de a kezeimben annyi erő se volt, hogy felemeljem őket a pompásan kidolgozott hasáról. Ő nyúlt le, és előbb letolta, majd lerúgta magáról a farmert, amit én távolabb dobtam.
Már félig felém ágaskodott a férfiassága, amihez gondolkodás nélkül nyúltam. A bőrt tempósan húzogattam fel-alá, majd a számmal is hozzáértem. A sós íz egy pillanat alatt elködösített mindent, csak ösztönösen cselekedtem tovább. A duzzadó tagja és a rohamosan gyorsuló nyögései miatt tudtam, hogy már neki sem kell sok.
Hirtelen a kezeit éreztem meg a csuklómon, amik olyan hevesen szorítottak, hogy nem tudtam tovább mozogni. Eltávolodtam a férfisságától, a szemébe néztem.
Gyengéden magára vont, majd fordított a helyzetünkön. Tudtam, hogy mit akar, meg sem kellett szólalnom.
Elhelyezkedett a lábaim között, majd végigsimított a szemérmemen párszor, az ujjaival is belém hatolt. Érezte, hogy mikor állok készen, akkor elvette onnan a kezét. Az oldalam mellett támaszkodott meg, a hímtagját a bejáratomhoz illesztette. Ismét a nyaka köré fontam a kezeimet, és közelebb húztam magamhoz. A szemkontaktusunk egy pillanatra sem szakadt meg, egyikünk sem pislogott.
Majd belém hatolt. Nem hagyott arra időt, hogy megszokjam a helyzetet, azonnal irdatlan sebességgel kezdett mozogni bennem. Ritmikus csípőmozgása arra késztetett, hogy a hátába vájjam a körmeimet. Ismét felhúztam a térdeimet, ösztönösen úgy helyezkedtem, hogy minél mélyebben érezhessem magamban. Lehunytam a szemeimet, már nem tudtam megmondani, hol érek véget én, és hol kezdődik ő.
Donghae a nyakamhoz hajolt, és először lágyan kezdte el szívni a bőrt, majd erősebben. Eközben sem változott a tempója, sőt, még dinamikusabb lett. De tökéletesen tartottam vele az ütemet, még a levegőt is egyszerre vettük. A szobát megtöltötték a nyögéseink, és a fülledt levegő.
A lángolás ismét teljesen magával ragadt, fel voltam készülve arra, hogy újra eljutok a legfelső pontra. Donghae a legmélyebbre hatolt, egy igen érzékeny pontomat érintve ezzel. Ez megadta az utolsó löketet is, ismét összerándult a testem, és az orgazmus lágy hullámai leptek el. Hae is szinte pont abban a pillanatban érte el a csúcsot, de nem hagyta abba, még folytatta egy ideig lágyan.
Majd elvált tőlem, de közben magához ölelt. Mosolyogva bújtam hozzá, szárnyaló boldogság volt a szívemben, ahogy az ő védelmező karjai között lehettem. Úgy éreztem, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell.
Felült, de magával vont engem is. Olyan gyengéden emelt fel, mintha egy porcelánbaba lennék, aki bármelyik pillanatban összetörhet.
Felállt és elindult. Lehunytam a szemeimet, a tenyeremet a mellkasára tettem. Ráhajtottam a fejemet a vállára, és szélesen elmosolyodtam.
Bevitt az egyik szobába, majd lerakott az ágyra. Szorosan hozzám bújt, egy pillanatra sem engedett el.
A fáradtság egy pillanat alatt elhatalmasodott rajtam, a hosszú nap után azonnal elaludtam.

Read More

Killer World - Compassion (Luhan)

- Noona, Yongnam kitépte a Barbiem haját - rohant oda hozzám sírva HyunSik.

- Komolyan? - kérdeztem elkerekedett szemekkel. A kislány megfogta a kezemet, és odavezetett a tetteshez. 

Mint egy normális óvónő, lerendeztem a gyerekeket, akik később együtt játszottak a homokozóban. 

Szerettem a munkámat, mert a gyerekek olyan őszinték. Azt nem mondom, hogy nem hazudnak, mert többször is megpróbálkoznak, de utána mély lelki-ismeret furdalásuk van. 

A szülők lassan érkeztek meg, majd az összes gyerkőcöt hazavitték. Mosolyogva néztem az utolsó kisfiú után, aki kis rosszcsont volt. 

Egyedül maradtam, már a takarítók is elmentek. A táskámba pakoltam be a dolgaimat, és pont indultam volna, amikor valaki benyitott. 

Mosolyt öltöttem magamra, és felé fordultam. 

- Már nem maradt itt senki - szólaltam meg. 

A fiú, aki bejött, láthatólag fiatalabb volt nálam, talán az egyik ovis bátyjának néztem. De olyan helyes volt, hogy még nekem is megfordult a fejemben, hogy elhagynám érte a férjemet. Pedig igazán szerettem. 

- Nem a gyerekekhez jöttem, hanem hozzád - mondta. Egyből letegezett? 

- Mit szeretne? - Én inkább megtartottam a hivatalos hangnemet. 

- A nevét megkérdezhetném? - A mosolya elvarázsolt. Normális helyzetben nem mondtam volna el neki, de ő más volt...

- Bang HyeMin. 

- A testvéred Bang YongGuk, igaz? - kérdezte titokzatosan. A mosolyom lehervadt az arcomról. 

- Igen, de több, mint tíz éve nem láttam, és nem hallottam felőle semmit - jelentettem ki elkomorodva. 

- Az nem baj - felelte, és még szélesebb lett a vigyora. 

Nem értettem. Ez a játék most mire megy ki? Mert ez csak egy játék, ugye?

A fiú pillanatok alatt szelte át a tíz méternyi távolságot közöttünk. Pontosan előttem állt meg, nekem pedig fel kellett rá néznem. 

- Mit akar? - kérdeztem halkan. 

- Sajnálom - jelentette ki, a keze pedig elindult a nyakam felé. Úgy tűnt, mintha át akarna ölelni, de amint a tarkómhoz ért a keze, csak egy ütést éreztem, előttem pedig elsötétült a világ. 

A szemhéjaim irdatlanul nehezek voltak. Sosem voltam annak a híve, hogy rosszat álmodtam, de akkor mégis azt akartam hinni. Hogy csak egy mese az egész, egy a bomlott elmém által kitalált lehetetlen fikció. 

- Felébredt - suttogott valaki. Nem ismertem a hang forrását, így rá kellett jönnöm, hogy ez nem egy álom. 

Hatalmas küzdelem árán tudtam csak felnyitni a szemeimet, és rácsodálkozni a világra. 

Az újabban kialakult helyzet miatt még örültem, hogy életben voltam. 

- Kik vagytok? - kérdeztem a két fiút, akik a szobában álltak. Egyikük sem az volt, aki leütött engem. 

A két fiú először összenézett, aztán az egyik bólintott. Gondolom ő lehetett a vezető. 

- A bátyját ki akarjuk iktatni - mondta az, aki bólintott. 

Nem tudtam válaszolni.

Mégis mibe keveredtem? Nem akartam elhinni, amit mondanak. 

- Váltságdíjért kiválthat az öcséd - szólalt meg ismét. 

- Már mondtam, tíz éve nem láttam, és nem beszéltem vele. Elfelejtett minket, egyáltalán nem foglalkozik a családjával - mondtam undorral a hangomban. 

- Azt te csak hiszed - felelte enyhén elvigyorodva. 

Indulatosan ültem fel, és megszokásból a hajamba túrtam volna, de csak akkor vettem észre, hogy hozzá vagyok láncolva az ágyhoz. 

- Ez meg micsoda? - kérdeztem elkerekedett szemekkel. 

- Nem akarjuk, hogy elszökj - vonta meg a vállát a vezető, és kiment. 

- Egyébként hogy hívnak? - ült le az ágy végébe a másik mosolyogva. 

- Mintha nem tudnád - vetettem oda. 

- Csak barátságos akartam lenni, mielőtt megütlek - vonta meg a vállát. 

- Micsoda? - A hangom pár oktávval fentebb ugrott. 

Szélesebb lett a vigyora, de aztán felállt, és ő is kiment. 

Pánikolni kezdtem. Meg akarnak ütni? Mit akarnak még velem csinálni?

Mibe keveredett YongGuk? Talán drog-ügybe? Azt hittem, már régen elhagyta Koreát. 

Kifújtam a levegőt. Arra jutottam, hogy az semmire nem vezet, ha pánikba esek, csak rosszabbítja a dolgokat. 

Hátrább csúsztam, és a hátamat az ágy támlájának vetettem. Mennyi ideig lehettem eszméletlen?

Kinéztem az ablakon, és az ég aranysárga színekben pompázott. Esőfelhőt nem lehetett látni, de mást se, mert a függöny nem engedett nagy kilátást maga mögé. 

Tehát vagy most hajnalodik, vagy alkonyodik. Nem tudtam, melyik lenne számomra a jobb. 

Mit hihet a férjem? Riadóztatta már a rendőrséget? Keresnek engem? Mi lesz, ha megtalálnak? Ezek a fiúk, bár mind fiatalabbnak nézett ki nálam, jól felszereltnek tűntek. És ami a legrosszabb - én csak hármójukat láttam, és ki tudja, mennyien lehetnek még. 

Lehunytam a szemeimet, és próbáltam lenyugtatni a csimbókokban lógó idegeimet. Nem lesz semmi baj. Valahogy kijutok innen. 

Minnie, gondolj az otthonodra - utasítottam magamat. A kis szobádra, a te szigetedre. A poszterekre, képekre, festményekre, amik a falon függtek. 

Nem tudtam nem azt érezni, hogy az életemnek az a szakasza lezárult. Be kell ismernem, ha ésszerűen gondolkozok, meg fogok halni. Az öcsémet is meg akarják ölni, velem miért kivételeznének?

De hát én nem akarok meghalni! - majdnem hangosan mondtam ki. De amíg nincsen bent senki, addig jó nekem. 

Mintha csak a gondolataimban olvastak volna, kinyílt az ajtó, én pedig rögtön felkaptam a fejemet. 

Az a fiú sétált be, aki elrabolt. Dacosan meredtem rá, azt kívántam, bárcsak lézerszemeim lennének, hogy meg tudjam semmisíteni. 

Annyi kérdésem volt, még sem tudtam megszólalni. A fiú olyan bűnbánóan nézett rám, ahogyan csak tudott. 

- Sajnálom Minnie, de a háborút meg kell nyerni - szólalt meg ő. A becenevemen hívott, ami elég rémisztő volt. Mi mindent tudhat rólam?

- Nincs is háború - vágtam rá. Talán ők is szívnak valamit, amiért ilyeneket mond.

- Csak te nem tudtál róla. De ez nem csoda, nincs egy bérgyilkos ismerősöd sem. Persze az öcsédet nem számítva bele. 

Ha most arra célzott, amire én gondolok, akkor hatalmas csávában vagyok. A fiúk, akikkel egy légtérben tartózkodok, mind bérgyilkosok, és az öcsém is azért tűnt el, mert hivatásszerűen ezt kellett tennie. 

Az egész kezdett egyre őrültebb lenni, de a legrémisztőbb az volt az egészben, hogy tudtam, hogy ez nem mese. 

Felhúztam a térdeimet, és magam elé meredtem. Én ezt nem akartam. Normális életem volt, normális emberekkel, normális közegben. Mégis ki az az őrült, aki ezt feladná ezért az őrületért?

- Nem tudom, mennyi ideig leszel itt, de szólj nyugodtan, ha valamit szeretnél - szólalt meg ismét. 

- Haza szeretnék menni - nyögtem ki. 

- Azt nem lehet. 

- Akkor lezuhanyozhatok? 

- Ha megígéred, hogy nem próbálsz meg elszökni. 

- Persze, pont ilyen vagyok. Három fiúval vagyok egy lakásban, akik mind bérgyilkosok, soha életemben nem emeltem kezet senkire, még csak a legyeket sem szoktam leütni. Egyértelmű, hogy megpróbálok megszökni. Ennyire hülye még nem vagyok, tisztán látom az esélyeimet - feleltem cinikusan. 

- Jó, megértettem - mondta nevetve. Úgy éreztem, hogy a szívem ki akar szakadni a helyéről. Soha életemben nem hallottam még ilyen szép nevetést.

Rosszul éreztem magam. 

A fiú felém lépett, a bilincshez nyúlt, beleillesztette a kulcsot, majd az kinyílt, és leesett a csuklómról. 

- Egyébként a nevem Luhan. 

Bólintottam, és távolabb másztam tőle. A falon támaszkodtam meg, miközben felálltam. A lábaim teljesen el voltak gémberedve. 

- És tizenketten vagyunk - az újabb mondata szinte sokkot okozott. 

Tizenketten?

Biztos itt van Korea összes bérgyilkosa. De akkor kivel háborúznak?

Mégis mióta érdekel ez engem? Szép dolgokra akarok gondolni, mielőtt meghalok, nem ezekkel foglalkozni. Az ajtó felé támolyogtam, mire Luhan egyszerűen megfogta a kezem, és vezetett. 

A szívem megint hevesebben kezdett verni. Nagy baj az agy baj - szokta anyu mondani. De arra nem számítottam, hogy ennyire. 

Kinyitotta az ajtót, a szemem elé pedig egy kis nappali tárult. Öt fiú a kanapén ült, négy az asztalnál, három a konyhában ügyködött, a többit pedig nem láttam. 

Luhan nem mondott semmit nekik, csak tovább vezetett. Egy másik ajtó előtt álltunk meg, amit kinyitott előttem, majd szépen beterelt. 

Egyedül maradtam, bilincsek nélkül. 

Gyorsan levettem az összes ruhámat, és megengedtem a vizet. Nem bírtam, de beálltam a jéghideg vízfüggöny alá, hátha felébredek. De csak azt értem el, hogy teljesen éber lettem. 

Végül elzártam a vizet, és teljes elkeseredettségemben felöltöztem. Sajnos csak egy selyem póló volt rajtam, most pedig inkább a pulcsit kívántam. Még se kellett volna ennyire hideg vízben zuhanyoznom...

Amikor elkészültem, és a tükör elé álltam. Sokáig néztem magamat, mégis, változást nem láttam. De mit is vártam, attól, hogy az életem a feje tetejére fordul, nekem még nem kell új arcot kapnom. 

Megráztam a fejemet, és kimentem a fürdőszobából. A fiúk szinte ugyanúgy maradtak, én pedig rögtön a szoba felé vettem az irányt, ahol eddig tartózkodtam. 

- Nem kérsz vacsorát? - érkezett a kérdés. Szóval már ilyen késő lenne...

- Nem, köszönöm - ráztam meg a fejemet, és indultam volna, de valaki visszarántott. 

- Egész nap aludtál, és nem ettél. El fogsz ájulni - szólt gyengéden Luhan. 

Normális esetben vissza szóltam volna azonnal, hogy nem kell engem babusgatni, de nem mertem megszólalni, hanem leültem az asztalhoz. 

Hihetetlen volt felfogni, hogy ezek a fiúk, akik körül vesznek, mind bérgyilkosok. Inkább ezt figyelmen kívül hagytam, és arra gondoltam, hogy csak kedves ismeretlenek. 

Egy tál levest raktak le elém. Elég... különösen nézett ki. 

- Meg akartok mérgezni? - csúszott ki a számon. A velem szemben ülő fiú elkezdett nevetni, egy másik pedig pont mellettem vágta a földhöz a rongyot, ami a kezében volt.

- Ha nem tetszik, főzz magadnak! - jelentette ki. 

- Jó - bólintottam, majd felálltam, és a konyhába mentem. A hűtő fullos volt, ezért egy kis koreai specialitáshoz kezdtem hozzá. Már több, mint tíz éve háziasszony vagyok, a főzés nem jelent nekem gondot. 

Ahogy az várható volt, amint jó illatok szálltak ki a konyhából, az összes fiú odasereglett. Tizenkét éhes száj... vajon ők mindig csak azt a szemetet eszik? Akkor nem is csodálom, hogy ennyire éhesek. 

Nagyon sokat főztem, és amilyen sorrendben készültek el, úgy vittem be az asztalra. Senki nem segített, csak elkerekedett szemekkel bámultak. 

Amikor végeztem, egyedül én ültem az asztalnál.

- Ti nem kértek? - kérdeztem félve. 

Ez volt velem a hiba. Mindig megesik a szívem az éhezőkőn - habár most ők nem is voltak igazi éhezők. 

De én is nő voltam, aki mindenben azt nézte, hogyan nyerhet többet - abban reménykedtem, hogyha észreveszik, hogy a hasznukra lehetek, nem fognak megütni. 

Szinte tömegverekedés alakult ki a helyekért, a kaja pedig pillanatok alatt elfogyott. 

A mosogatás már nem az én posztom volt, ezért szépen lassan visszaandalogtam a szobába. 

Az ágy mellé ültem le, felhúztam a térdeimet, és elmerengtem. Álmos nem voltam, de nem is tudom, hogy tudtam volna azzal a tudattal elaludni, hogy ők tizenketten vannak... borzalmas. 

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de kintről már nem hallottam csevejt, vagy mozgást, ezért úgy gondoltam, ideje inni egyet. 

Kisétáltam a szobából, de alig tudtam megtenni egy lépést, máris elkapta valaki a csuklómat, és leterített a földre, úgy, hogy a jobb kezemet teljesen hátra csavarta. Hangosan szisszentem fel. 

- Csak... inni akartam - szólaltam meg suttogva. 

- Ja, azt hittem, hogy szándékosan megvártad, míg elalszanak a többiek, és elszöksz - felelte Luhan. Leszállt rólam, a zsibbadó kezemet pedig a mellkasom elé kaptam. 

- Mondtam, hogy nem fogok elszökni - jelentettem ki. 

Felpattantam, és berohantam a konyhába. Engedtem magamnak a csapból vizet, majd megittam. Nekidőltem a pultnak, és visszafojtottam a sírást. 

Egyre jobban azt éreztem, hogy nem bírom itt. Egyszer csak fel fogok robbanni a sok elfojtott érzelemtől, és darabjaimra hullok. 

- Sajnálom, nem akartalak letámadni - hallottam meg Luhan hangját. Nem tudom, hogy ő közlekedett nagyon halkan, vagy én merültem el annyira a saját világomban, hogy nem hallottam meg. 

Nem mertem válaszolni, mert féltem, hogy akkor kirobban belőlem a sírás. Inkább a poharat a kagylóba raktam, és visszasétáltam a szobába. Sétáltam? Inkább rohantam. 

Ugyanabban a pózban helyezkedtem el, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a könnyeim úgy folynak, mint ha dézsából öntenék. Halkan szipogtam, és letöröltem őket. 

Mindig is azt gondoltam, hogy nekem erősebbnek kell lennem, mint bárki más, mert így nem tudok érvényesülni. A gyerekek előtt az oviban nem sírhattam, mindig mosolyognom kellett. Nekik is megvoltak a problémáik, valahonnan szeretetet kellett kapniuk. 

De nem tudtam elcsitítani magamat. Úgy bőgtem, mint az utolsó munkanapomon HyunSik. Vagyis még annál is jobban. 

Lehajtottam a fejemet, és eldöntöttem, hogy a ma éjszakát sírással töltöm - cserébe soha többé nem engedem meg magamnak a könnyeket. Hiszen ennél rosszabb már nem lehet. 

Az ajtó nyílását hallottam, mire még jobban összekuporodtam. Talán nem vesz észre...

Hiú ábránd. Luhan leült mellém, néhol összeért a karunk. Azonnal odébb húzódtam. 

Menj innen - akartam mondani, de hangosan nem jött ki. 

- Tényleg sajnálom - mondta. Nem hittem neki. - Nem akartalak megbántani. 

Minél többet mondott, annál inkább azt gondoltam, hogy üres szöveg. 

- Minnie, legalább szólalj meg! Vágd a fejemhez, vagy akármi! De ne legyél néma...

- Hogy merészelsz a nevemen hívni?! - Erre már felkaptam a fejemet. - Többé ki ne ejtsd a szádon a nevemet!

- De M...

- Mondom, hogy ne mondd ki a nevemet! - szinte már visítottam. 

- Nem határozhatod meg, hogy mit mondok! - Ő is felkapta a vizet. 

- Én nem határozom meg. Te mondtad, hogy mondjak valamit, én pedig arra kértelek, hogy ne mondd ki a nevemet!

- Nem kérted, parancsoltad!

- Mert nem akarom hallani egy olyan ember szájából a nevemet, aki csak egy bérgyilkos, és másokat gyilkol meg, amikor arra utasítják!

Előbb hallottam meg a csattanást, mint hogy megéreztem volna. Elképedve meredtem rá. 

- Te most... - Nem tudtam befejezni. De a tény, az tény. Megütött. Kezet emelt rám, és megkaptam életem első pofonját. 

Oldalra néztem, és olyan erővel haraptam az ajkamba, hogy megéreztem a vér ízét a számban. Nem, csak előtte ne sírjak, kérlek...

- Én nem akartam! - jelentette ki azonnal. Hát persze...

Nem mertem megszólalni. Féltem, nagyon. Haza akartam menni, a puha ágyamba befeküdni, és azt gondolni, hogy ez az egész csak egy rossz álom. 

A derekamnál éreztem meg a kezeit, szorosan magához húzott. A vállamra hajtotta a fejét. 

Teljesen elkerekedett a szemem, nem bírtam megmozdulni sem. 

- Annyira nem tudom, hogy kezeljem ezt - suttogta. - Én nem akarlak bántani, de... mindig elrontom. Pedig olyan vagy, mint egy porcelánbaba. Meg akarlak védeni, de én okozom neked a legtöbb sérülést. 

Nem értettem a szavait. Vagyis hallottam, de képtelen voltam felfogni. 

- Akkor ne bánts - szólaltam meg én is. 

Nem válaszolt, hanem még közelebb férkőzött hozzám. Miért nem tudtam eltolni?

Ahogy egyre többször éreztem meg, hogy emelkedik a mellkasa, és hallottam ahogy kifújja a levegőt, egyre jobban erősödött bennem az utálat. 

Mégis, mintha nem én irányítanám a testemet, a kezeim maguktól indultak el, és öleltek vissza. Mi a jó fészkes fenét csinálok?

Kicsit megmozdította a fejét, és a nyakamra nyomott egy puszit. Ahol hozzámért, mintha áramütést kaptam volna, úgy bizsergett. Sőt, szinte lángolt a bőröm. 

Ép ésszel képtelen voltam felfogni, hogy mit engedek meg neki. 

A következő puszit kicsit az előző mellé kaptam. Egyre fentebb kalandozott, egyre nagyobb helyen lángolt a bőröm. 

Az arcomra tért át, és hamar vészesen közel került a számhoz. Nem tudtam ellenállni neki. 

A szám sarkára adott egy puszit, amikor képes voltam megszólalni. 

- Utállak. 

- Tudom - felelte, majd az ajkát az enyémre tapasztotta. A csók félelmetes volt. Félelmetesen jó. 

Veszély, vadság, szenvedély, élvezet - ez mind benne volt. Nem tudtam tovább gondolkozni, az agyam felmondta a szolgálatot. 

Hirtelen nyúlt a lábaim alá, és rakott fel az ágyra. Közben egy pillanatra sem szüntette meg a csókot.

A kezei a felsőm alá kalandoztak el - még jobban feltüzelve engem. Úgy éreztem magam, mint egy szunnyadó vulkán - eddig a testem csendben várt a kitörésre, Luhan érintése pedig csak egy katalizátor volt számomra. 

Egy pillanatra megszüntette a csókot, mert lehúzta rólam a felsőmet. Magáról is gyorsan lekapta. Visszatért az ajkaimhoz, de ez már sokkal másabb csók volt, hiszen csak a melltartóm választotta el a felső testünket. Erre a gondolatra még hevesebb lettem. 

Imádtam a férjemet - mégis, csak abban a pillanatban eszméltem rá, hogy soha nem volt képes előhozni belőlem a vadmacskát, ami minden nőben ott szunnyad. 

Nem bírtam betelni Luhan csókjaival. A nyaka köré fontam a kezemet, és újabb csókra invitáltam. A nyelvét azonnal átcsúsztatta a számba, és heves táncra hívta az enyémet. 

Kezei lágyan masszírozták a melleimet. Nem tudom, mikor kerülhetett le rólam a melltartóm - de nem is érdekelt a pillanat hevében. 

Annyira kusza voltam, mégis teljes - ezt tette velem Luhan. Összezavart, felrázott, és életet lehelt belém. 

Megszakította a túlfűtött csókunkat, és lentebb kalandozott az ajkaival. Hamar rátalált az egyik mellemre. Lágyan beleharapott, mire belőlem egy reszketeg sóhaj tört fel. A kiolthatatlan préritűz - bár nem hittem, hogy lehetséges - újabb erőre kapott bennem, és végigsöpört rajtam. Az érzelmek úgy áramlottak bennem, mint ahogyan az áram folyik a vezetékekben. Sebesen, néha megrázva engem. 

Luhan a nadrágomat a bugyimmal együtt csúsztatta le rólam, és száműzte a szoba egyik sarkába. Kecses ujjaival párat körözött a csiklómon, majd belém is hatolt rögtön kettővel. A lihegésem egyre erősödött, az egyik kezemmel a lepedőt markoltam meg, a másikkal Luhan dús hajába túrtam bele. 

Luhan az ujjaival valami csodát művelt. Már nem csak kívülről égtem, hanem belülről is. Az élvezetet nem tudtam megemészteni, csak sodródtam az árral. Ami jelen esetben egy hirtelen esésű folyam volt. 

A kezem, ami eddig a hajába túrt, a hátára tért át, és kezdte karmolászni. Akkor azonosult bennem, hogy az eszem és a testem két külön életet él. 

Már éreztem, hogy nem sok hiányzik, és megadja nekem az első általa szerzett orgazmusomat, amikor kihúzta belőlem a fürge ujjait, és újra felém hajolt. 

Ajkával az enyémre tapadt, a férfiasságát pedig a bejáratomhoz helyezte. A lábaimat széttette, úgy férkőzött be közéjük. 

Amikor belém hatolt, úgy éreztem magam, mintha mennyországban lennék. A dereka köré fontam a lábaimat, hogy teljes méretével ki tudjon tölteni. Nem hagyott időt, hogy megszokjam a helyzetet - bár nem is volt rá szükségem. Rögtön olyan tempót kezdett el diktálni, amitől remegni kezdett a testem. 

Pontosan egy ütemre mozogtunk, teljesen összehangolódtunk. Úgy éreztem, az egész testem egy forró lávában úszik, mindenhol Őt éreztem. 

Az őrületes tempóját valami teljesen elképzelhetetlenre fokozta, alig bírtam lépést tartani vele. De élveztem. Túlságosan is. 

A túláradó érzéseim közt értem el a csúcsot. Ívbe feszült a testem, ajkaimat egy szenvedélyes nyögés hagyta el. Luhan velem együtt ment el, a nevemet kiáltva élvezett belém. 

Rám feküdt teljes testsúlyával, de nem bántam. Kihúzódott belőlem, és lefordult rólam végül. Nem tudtam távol maradni tőle, a forró, túlfűtött testére úgy szomjaztam, mint macska a tejre. 

A szemhéjaim lecsukódtak, és az éjszaka további részében, úgy aludtam, mint a medvék télen. Mire felkeltem, a nap már nagyon magasan járt - és egyedül voltam az ágyban. Megkerestem a ruháimat, és felöltöztem. 

Nem akartam arra gondolni, hogy mit csináltam, mert akkor biztosan kiugranék az ablakon szégyenemben. Undorodtam magamtól. 

Az ajtó nyílására ismételten felkaptam a fejemet, és láttam, hogy Luhan sebes tempóban indul meg felém. 

- Gyere, ezt látnod kell - jelentette ki, és a csuklómat fogva maga után húzott engem. Nem volt időm feleszmélni, és elszakadni tőle. 

A lépcsőházba vezetett, majd fel a tetőtérre. Kiértünk a legszélére, és az égre mutatott. 

Kis bárányfelhők sorakoztak fel, ezerféle formát felmutatva. Akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra, mert biztos voltam abban, hogy a kis ovis csoportom most biztos bennük gyönyörködik, és egymás szavába vágva mondják el, ki melyiket, milyennek látja. 

Mögém állt, kellemesen ölelt át. Kezeit lágyan húzta végig az oldalamon, majd felvezette a vállamra, és végül az arcomon állapodott meg. 

- Talán ha mások lennénk, boldogan élhetnénk - szólalt meg suttogva. A pillanat annyira gyönyörű volt, hogy nem tudott hangosabban beszélni, ahogyan én sem. 

- Ha mások lennénk, a férjemet választanám egy suhanc helyett - mondtam komolyan. 

Az érintése már nem volt olyan lágy, kemény lett, és szenvtelen. 

Nem felelt, nem mozdult. Tudtam, hogy most megbántottam, de nem hazudhattam sem neki, sem magamnak. 

- Már nem mehetsz vissza hozzá - mondta szigorúan. 

- Mégis miért nem? - kérdeztem dacosan, és vele szembe fordultam.

- Mert nem engedem - jelentette ki. Az az aranyos fiú teljesen eltűnt, helyette egy féltékeny férfi állt velem szemben. 

- Elfogtál, kirángattál az életemből, olyan szabályokat hoztál, amik nekem kicsit sem tetszettek, megütöttél, én mégis odaadtam magam neked, és még meg akarod határozni, hogy mit teszek? Nem tudom, hogy mi fog történni a öcsémmel, vagy veletek, de én el akarom felejteni ezt az egészet - daráltam kíméletlenül. Végig a szemeibe néztem. 

Hirtelen rántott magához, és ölelt át. 

- Nem foglak elengedni. Már nem tudnálak - felelte. 

Kibontakoztam az öleléséből, és visszamentem a szobába. 

Mikor váltam ennyire szerencsétlenné? Leültem az ágyra, és jobban szemügyre vettem magamat. Nincs bennem semmi érdekes, akkor meg miért nem akar elengedni?
Hirtelen két fiú nyitott be, az első kezében egy tábla volt, a második pedig egy kamerát tartott.
- Ülj oda - mutatott az ágyra. Bólintottam, és tettem, amit kért.
A kezemre visszarakták a bilincset, de valószínűleg csak a látszat kedvéért. A kezembe nyomták a táblát, a kamerás pedig elhátrált tőlem.
- Hajtsd le a fejedet, és ne szólalj meg - mondta az, aki mellettem ült.
Mivel lehajtottam a fejemet, nem tudom, mi történt, de egész hamar végeztek. Nem nyúltak hozzám egy ujjal sem.
- Kérdezhetek? - nagyon halkan beszéltem.
- Nyugodtan, de olyat, amire válaszolhatok.
- Hogy hívnak?
- Chen vagyok, ő pedig a vezetőnk, Kris.
- Nem nehéz tizenkét embert irányítani?
Kris elvigyorodott.
- Eleinte Suho megpróbálta, de inkább két kisebb csapatra bomlottunk, és én lettem ennek a csapatnak a vezetője, Suho pedig a másik csapaté.
- Hat-hat?
- Természetesen.
- Mióta... vagytok benne a szakmában?
- Elég régóta - Chen mosolya különös volt.
- És azt el tudjátok mondani, hogy mi ez a háború téma? Miért akarjátok az öcsémet?
Valószínűleg hosszú válasz következik, mert Kris is leült az ágyra.
- A háború már kiélezett volt, múlt hónapban történt egy kis incidens, ami azonnal kirobbantotta.
- Kis incidens? Egy nőért megölte Kyu Borat - vágott közbe Chen.
- Ki oldalán állsz? - Kris tekintete félelmetesen villant Chen felé.
- Én csak a tényeket mondtam - vonta meg a vállát. Elmosolyodtam volna a kis civakodásukon - de a téma ennél sokkal durvább volt.
- Tehát? - kérdeztem, folytatásra késztetve.
- Minden csapatnak van egy fő megbízója, akitől a küldetéseket kapja. Úgy lehetne elképzelni, hogy több nagy ember van, aki bérgyilkos csapatokat vállal fel, és fizeti őket. Ezért néhány csapatot összeköt a közös főnök. Három ember van, akiket csak "nagyoknak" nevezünk. A mi főnökünk az egyik, az ellenséges csapaté pedig a másik. Vannak kisebb emberek is, olyanok, mint amilyen az öcséd főnöke is. Mi azt az utasítást kaptuk, hogy iktassuk ki először a kisebb bandákat, és megkaptuk őket. Az öcséd jelenleg külföldön tartózkodik, de amint meglátja ezt a videót, biztosan visszasiet Koreába.
- Hogyan találtatok meg engem?
- Nem volt könnyű - szólalt meg Chen halkan nevetve. - Minden követ megmozgattunk, de YongGuk olyan szinten eltüntette az információit, minta nem is létezett volna előtte. Régen, volt egy hely, ahol mi találkozhattunk, de ma már szinte senki nem megy oda, kivéve az, akinek szüksége van valamire...
- Nekünk pedig kellett az információ. Egy ember van, aki mindent tud, mindenkiről.
- Szóval így szereztetek meg - suttogtam lehajtott fejjel.
- A háború az háború. Az győz, aki hamarabb lép.
Bólintottam egyet.
Az ajtó ismét kivágódott, már azon kezdtem el gondolkozni, hogy már csak a lélek tartja a helyén.
- Minnie, csinálnod kell ebédet! Xiumin megint főzni próbált... - A fiú arca furcsa fintorba fordult át.
- Lay, egy fontos beszélgetést zavartál meg - mondta Chen.
- Nem, már meg tudtam, amit szerettem volna. Köszönöm - mosolyogva néztem rájuk, aztán a konyha felé vettem az irányt.
- Segítek - állt oda mellém Lay.
- Rendben - bólintottam.
- Most csak hat embernek kell, vagyis veled együtt hétnek.
- A másik csapat elment?
- Küldetést kaptak - vonta meg a vállát.
Lay tényleg sokat segített nekem, hamar elkészültünk az ebéddel. Mind leültünk az asztalhoz, egy embert leszámítva.
- Luhan hol van? - kérdezte Kris két falat között.
- Elment valahová - vonta meg a vállát Xiumin.
Csendben ettem tovább. Valahogy éreztem, hogy miattam ment el, mert én bántottam meg. Mégis, ahogy az üres tányérjára, és székére néztem, rossz érzések fogtak el.
Miután végeztünk, én mosogattam el, hátha le tudom vezetni a feszültségemet. Visszaérve a szobába, elgondolkoztam.
Mi lesz velem? Ha Luhan nem akar visszaengedni, akkor kénytelen vagyok megszökni, ha lement ez az egész. Én nem ide való vagyok, már megvan a saját életvitelem. Nem tökéletes, de nem is kívántam soha, hogy az legyen.
Xiumin nyitott be.
- Indulunk, megkaptuk az üzenetet, hogy mikor akarnak találkozni - jelentette ki.
- Ilyen hamar? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.
Megvonta a vállát, és kiment. Követtem, majd miután mindenki elkészült, elindultunk. Kris felhívta Luhant, akit majd út közben kell felvenni.
Leghátul ültem, középen, és szerencsétlenségemre Luhan ült mellém. Az autó nem volt kicsit, de nem hét emberre tervezték, így akaratlanul is összeért a kezünk.
Miért érzem mindig ezt, amikor hozzám ér? Ezt nem lenne szabad....
Nem akartam távolabb húzódni, két okból is - az első, mert Taonak már így is kis helye maradt, a másik pedig, mert kicsit még érezni akartam ezt a bizsergést.
Luhan némán ült, ahogyan mindenki. Mit akarnak most csinálni? Kivégezni mindenkit, aki ott lesz?
Akárhogy is, közel sem 100%, hogy élve jövök ki onnan, ahová megyünk.
Az autó hirtelen fékezett le, a fiúk pedig rögtön kipattantak. Én is kiszálltam, majd Kris markolt rá a kezemre, és vezetett be az épületbe.

- Ha nem szólalsz meg, akkor nem lesz semmi bajod - suttogta a fülembe. Feszülten bólintottam.
Az épület, amibe bementünk, már régen nem volt használatban. Üvegszilánkok hevertek mindenfelé, a fal már szinte teljesen lemállott. A por akkora volt, hogy nem is lehetett tisztán látni tőle.
Rémisztő egy helyszínt választottak ki a fiúk.
- Miért kellett ennyivel hamarabb jönnünk? - kérdezte Xiumin kicsit nyafis hangon.
- Mert ők is hamarabb fognak jönni. És ha nem maradsz csendben... - azt gondoltam, hogy már soha többé nem tudom meg, hogyan akarta befejezni Kris a mondatát.
Lövések dördültek, az a néhány ablak, ami még egy helyben állt, azonnal összetört. A fal mellé kúsztam, nehogy a sorozatos lövések egyik eltaláljon. A kezemet a fejem fölé helyeztem, és felvettem a magzatpózt.
A fiúk is visszalőttek, egyre jobban drasztikussá vált a helyzet. Pár szisszenést hallottam, egyre jobban megijedtem. 

Szinte már remegtem, annyira féltem. A sok fegyver láttán azt hittem, elájulok. És az, hogy használatban voltak... csak még jobban megrémisztett.

Kis csend alakult ki. A sarokban lapultam, és próbáltam minél kisebbre összemenni. Hirtelen valaki ölelt magához, amitől megijedtem volna - de az ismerős bizsergés a bőrömön jelezte, hogy nem akárki ért hozzám. 

Luhan felé fordultam, és az ölelésébe bújtam. Az ajkamba haraptam, nehogy hangosan is felzokogjak. 

Csak akkor jöttem rá, hogy mennyit is jelent nekem. Egészen addig, míg nem került életveszélybe, a szemem láttára, nem azonosult bennem, hogy mit is érzek iránta. 

Az utálatom, és a mély megvetésem nem tudom mikor alakulhatott át szerelemmé. De ez nem az a felszínes szerelem volt, hanem igazi, olyan, amely arra ösztönöz, hogy tovább éljek. Soha többé nem tudnám figyelmen kívül hagyni ezt az érzést. 

- Menjünk haza - suttogtam neki remegve. 

- Még nem mehetünk - felelte. 

- Meg akarod ölni? - kérdeztem. A hangom, ahogyan én is, egyre bizonytalanabb lett. 

- Nem hagyhatjuk elmenekülni őket - jelentette ki. 

- Nocsak, családban marad a szokás - szólalt meg mögülünk egy nő. Kegyetlen hangjától kirázott a hideg. 

- Csak az a különbség, hogy Minnie tudja, melyik oldalra kell állni - jelentette ki Luhan magabiztosan. Elengedett engem, és úgy állt fel, hogy teljesen takarjon. 

A nő kezében fegyver volt. Arra készült, hogy megsebesítse Luhant. 

- A helyzet komikusságára gondoltam. Én is elhagytam a férjemet, hogy YongGukkal lehessek.

Ez a hideg nőszemély az én öcsém barátnője? Ennél rosszabbat nem is választhatott volna. 

- Csak nekem összejött, és boldogan fogunk élni, míg neked drágám - rám nézett - sajnos a barátod nem fogja túlélni a mai éjszakát. Ők kezdték a játékot, de nem tudták, mibe mennek bele - a mondandója végére ismét Luhan szemeibe nézett. 

Ez a nő egyre jobban kezdett irritálni. 

Az események hirtelen túlságosan is felgyorsultak. Luhan lebukott, lövést hallottam, és azt is, ahogyan felnyög. 

A kezembe akadó első tárgyat a nő felé hajítottam - ami történetesen egy éles üvegdarab volt. Mind a két bérgyilkos a földön térdelt, és egymás szemeibe néztek. 

Kikaptam Luhan kezéből a fegyvert, és a nőre szegeztem. 

Ekkor jelent meg mögötte valaki. Az öcsém...

- Minnie, tedd le azt a fegyvert. 

- Nem vagy jogosult arra, hogy ezen a néven szólíts. 

- Én csak jót akarok neked. Tedd le azt a fegyvert!

- Mégis mikor jutottál el oda, hogy azt hidd, hogy engedelmeskedem neked? A tíz év alatt úgy tűnik, teljesen elfelejtetted, milyen is vagyok. 

- Nem akarlak bántani. 

- Már bántottál, amikor a nőd megsebezte Luhant. 

- Hazaviszlek a férjedhez, és ígérem, elfelejted ezt az egészet.

- Ezzel csak egy gond van. Nem fogok többé hazamenni. 

Vicces volt a saját öcsémre fegyvert fogni úgy, hogy ő is ugyanazt teszi. 

- Nem engedem, hogy vele maradj - a "vele" szót szinte köpte. 

- Öcsikém, mikor engedtem meg, hogy helyettem diktálj? Soha. 

- Most pedig azt fogod tenni, amit én mondok. 

Nem válaszoltam, hideg mosollyal néztem a szemeibe. Hihetetlen, mikre képes a szerelem. Kihozza belőlem ezt a... hidegvérű nőt. 

- Tudod, hogy nem félek lőni - szólaltam meg. 

- Tudod, hogy én sem. 

- Én viszont nem csak pofázok, hanem lövök is - Chen hangját hallottam meg, majd a jellegzetes hangot, mikor egy fegyver elsül. Mivel YongGukot néztem, láttam, hogy a vállába kap egy lövést. 

- A fenébe, elhibáztam - nyögte Chen, de nem lőtt még egyet. 

Kihasználta, míg YongGuk és a barátnője összeszedik magukat, felsegítette Luhant, és a vállán vette át a karján. Futni kezdett, én pedig utánuk. A fél szememet hátul tartottam, nehogy valami probléma legyen. 

- A többiek? - kérdezte Luhan halkan. Szinte belesajdult a szívem a fájdalomba. 

- Kris visszavonulót fújt, én és Xiumin jöttünk vissza értetek. - Meglepett, hogy Chen többes számban beszél. 

Az említett egyébként beért minket, és biztatóan rám mosolygott. Nem tudtam megállni, visszamosolyogtam. Úgy éreztem, már én is a családba tartozok. 

Egy ablak felé vettük az irányt, először Chen ugrott ki, majd segített Luhannak. Utánuk következtem én, és Xiumin zárta a sort. Csak akkor vettem észre a vérfoltot a hátán. 

Az autó már ott állt, mi pedig beugrottunk. Mindenki ott volt - a legnagyobb örömömre. Kris ült a kormány mögött, és azonnal indított. 

Én ültem a hátsó sorban legszélen - egyszer csak azt vettem észre, hogy szilánkáradat alá kerülök, valami égető pedig a bal vállamat találja el. 

Felkiáltottam a hirtelen fájdalomtól, és odakaptam a kezemet. A következő lövés hátulról találta el az autót, de a golyó szerencsére másba nem fúródott bele. 

Luhan ült a jobb oldalamon, és hirtelen ölelt magához. 

- Jól vagy? - kérdezte aggódva. 

- Fáj - szipogtam. 

- Daehyun volt. Csak ő tud ilyen pontosan lőni. De csak meg akart sebesíteni, megölni nem - jelentette ki Lay. 

- Hm, ez kellemes ténymegállapítás volt - nyögtem ki. A fiúk csendben nevetni kezdtek. 

Luhan a nyakamba fúrta az arcát. 

- Köszönöm - suttogta. 

- Ezerszer is megtettem volna - feleltem ugyanolyan hangerővel. 

Read More

Killer World - Summer Paradise (Taeyang)

Végre elérkezett a kedvenc időszakom. Sőt, ezek már az én heteim.

Augusztus van, tombol a nyár. Olyan meleg van, hogy akaratlanul is mindenki egy hűvös, nagy üveg vízzel jár mindenhová. És a szerelmes párok - aminek a legjobban örülök - nem az utcán nyalják-falják egymást. Biztos elmúlt a tavaszi őrület, sokkal visszafogottabban viselkednek. Csak egymás kezeit fogják, és sokkal ritkábban mozdulnak ki. Imádom ezt. 

Örök szingliként csak szenvedek, ha az ő boldogságukat látom. Voltak idők, amikor csatlakozni akartam hozzájuk, és én is a párommal akartam sétálgatni. Mindent megadtam volna ezért. De aztán kezdett megfullasztani a sok szerelem, és elegem lett ebből a mizériából. Akkor fogadtam meg, ha találok is magamnak valakit, nem fogom ezt csinálni. Aztán az a remény is elveszett belőlem, hogy találok egyáltalán valakit. 

Pedig nem voltam csúnya, nem voltam dagadt. Az arcomon sem volt semmi kivetnivaló, de mégis mindig egyedül maradtam. 

Hazaérve eldöntöttem, hogy a ma esti focimeccset nem itthon fogom megnézni. A lakásom alatt van egy kis bár, majd leülök oda, és a sok öregember között, az oldalamon egy hideg sörrel nézem. Tíz perccel a meccs előtt indultam el.

- Jó estét, mit adhatok? - kérdezte a pultos fiú. 

- Jézus, Lee, te mégis mióta dolgozol itt? 

- Azért költöztem ide, hogy ne kelljen sokat utaznom a munkahelyemre - felelte vigyorogva. 

- De mi lesz így az egyetemmel?

- Anyukámból már van egy, neked nem kell ezzel foglalkozni Nayae. Mit adhatok?

- Azt hiszem, csak egy sört kérek...

- Nem túl nőies. 

- Apámból van már egy, neked nem kell ezzel foglalkozni - vágtam rá. Csak maga elé nézett, és megrázta röviden a fejét. 

Miután megkaptam, egyszerűen csak megfordultam, és a TV-t néztem - ahogy a többiek is a bárban. Nem volt teljesen igazam, mert nem csak öreg papák voltak, hanem néhol elvétve egy-egy fiatal srác is bandákban ült. 

Talán itt kezdődik nálam a probléma. Hogy péntek este nem bulizni megyek, hanem sörözni a bárba, mert meccset akarok nézni. Nem, én nem olyan felületes rajongó voltam, mint a legtöbben, mert én igazán szerettem a focit. 

Persze megtanultam, hogy ezt illik más előtt rejtegetni. A fiúk nem szeretik, ha egy lány többet tud náluk a focit illetően.
Az első félidő hamar érkezett el, de az én idegeim szinte pattanásig feszültek. A csapat, aminek szurkoltam, egy gól hátrányban volt.
- Ezt nem hiszem el - fordultam hátra Lee-hez. Ő volt a szomszédom.
- Vesztésre állsz? Majd úgy elverünk, hogy rögtön repülhettek haza Barcelonába - válaszolta. Az a szokásos vigyor végig ott ült az arcán.
- Hogy az a...  - Nem túl szép gondolatok jutottak eszembe, és még szerencsére pont idejében zártam be a számat, hogy hangosan ki ne mondjam. Egy nőnek nem illik káromkodni, akkor meg a legfőképpen nem, ha férfi társaságában van. Nem mintha akartam volna bármit is Lee-től.
- Szia, meg tudnád mondani, mennyi az idő? - kérdezte tőlem valaki. Azonnal felé fordultam, és már mondtam volna, hogy nem látja, ott van az óra, amikor...
Életemben először fordult elő velem, hogy elakadt a szavam. Mindig volt egy-két csípős beszólásom, sosem maradtam csendben. De amikor belenéztem a mellettem álló férfi mélybarna szemeibe, azt sem tudtam, hol kezdhetném.
Nagyon magas volt - bár lehet, kicsit elfogult vagyok a 154 centimmel. A haját lágyan zselézte fel, tökéletesen eltalálva a tincsek helyét. Lentebb kalandozott a tekintetem, és igen elámultam - olyan izmos volt, hogy még a lélegzetem is szaporább lett. Az ő karjaiban biztos kicsinek, és törékenynek érezném magam. Pont, olyan volt, mint a férfi, akire vártam már születésem óta.
És most itt állt mellettem, karjával gyengéden támasztotta a pultot, a tekintetemet kutatta, az összes figyelme rám irányult.
Jesszus, mit mondhatnék? Olyan régen voltam férfi társaságában, hogy lassan már a flörtölés és én hírből sem ismerjük egymást.
- Negyed kilenc - szólalt meg Lee. A hangja felébresztett mély álmomból, végre képes voltam magamhoz térni.
Hát ez meg mi volt? Soha nem fordult még elő velem ilyen...
- A hölgyet kérdeztem. Hogy is hívnak? - Miközben beszélt, végig a szemembe nézett, egyetlen pillanatra sem engedte elrévedni a tekintetem. Bár nem volt rá szükség, ha fizettek volna érte sem tudtam volna elterelni róla a figyelmem.
- Nayae vagyok - feleltem. És igen, végre megtaláltam a hangom!
- Én Taeyang vagyok. Nem megyünk valahová, ahol nincsenek ennyien?
Ó, de még mennyire! - Még szerencse, hogy csak a gondolataimban szólaltam meg. Ennyire azért még nem voltam hülye.
- Miért is? Nekem itt tökéletes - dőltem hátra, jelezve ezzel, hogy maradni fogok.
Egy pillanatra lenézett, és egy irtózatosan szexi piszkos vigyor ült ki az arcára.
- Akkor jó - felelte. Letelepedett mellém. - Melyik csapatnak szurkolsz?
A kérdésére válaszoltam - és mire észbe kaptam, már nagyon belelendültünk a témába. Ő pont a másik csapatot favorizálta, de nem vitatkoztunk, hanem észérveket vezettünk fel. Megcsillantottam előtte a tudásomat, bár egyáltalán nem keserítette el, sőt, még jobban belelendültünk.
A meccs közben a reakcióink ennek megfelelően pontosan ellentétesek voltak. Ha én örültem, ő keseredett el, vagy pont fordítva. A meccset sajnos a Barca veszítette el.
- Tudod mit? - kérdeztem, miközben rá néztem. - Gyere fel hozzám. Itt lakok, ebben a házban - mondtam ki könnyedén. Azt hittem, nehezemre fog esni.
De hogy is esne nehezemre, hogy egy két lábon járó Adoniszt felhívjak magamhoz.
Nem vagyok hülye, tudom, mit akar. Soha nem láttam erre, biztos csak csajozni jön ide. De nem tudtam eldönteni, hogy elkeseredettségemben döntöttem amellett, hogy jöjjön fel, vagy amiatt, mert ilyen helyes férfit még nem láttam, és képtelen lettem volna kihagyni az alkalmat.
Elmosolyodott, és felállt. Kifizette az én fogyasztásomat is (micsoda úriember), aztán elindultunk. Beszálltunk a liftbe, és felmentünk a lakásomra. A kulccsal babráltam egy ideig, de végül bejutottunk.
- Kérsz egy kis bort? - kérdeztem tőle, miközben elindultam a konyha felé. Ahogy láttam, otthonosan felakasztotta a kabátját, és a nappaliba indult.
- Igen, jól esne - felelte.
Kitöltöttem az említett italt, és a két pohárral a kezemben foglaltam mellette helyet a nappaliban.
- Köszönöm - mondta, miután elvettem tőlem a poharát. Belekóstolt, ahogyan én is. A bor mámorító íze lassan oszlott el a számban, finom utóízt hagyva maga után. Az ital, mintha csak lágy selyem lett volna, olyan könnyedén csúszott le a torkomon. Mégis mikor vettem én ezt a bort? A jobb kérdés, hogy hol?
Furcsa csendben ültünk, nem tudtam, mit is illik ilyenkor csinálni/mondani.
A bort kiittam, és ahogy láttam, ő is.
- Kérsz még? - kérdeztem tőle. Bólintott, én pedig felálltam. Jobbnak találtam, ha beviszem az egész üveget.
Vagyis bevittem volna.
Hátulról ölelt át, és adott egy csókot a nyakszirtemre. Lehunytam a szemeimet, és a karjai közé simultam. A bal kezem magától indult el felfelé, és beletúrt a hajába. A gondosan elrendezett tincseit összeborzoltam, amitől fogalmam sincs miért, de boldogság áradt szét bennem.
Maga felé fordított, és lenézett a szemeimbe. Eddig is feltűnt, hogy milyen magas, de most, hogy ilyen közel volt hozzám... olyan volt, mintha egy gladiátor állt volna velem szemben.
Nem volt lassú, toprengő, azonnal lecsapott az ajkaimra, nem kímélve őket. Szenvedélyesen csókolt, mintha az élete függene tőle.
Kezei a csípőmről mind a két irányba elkalandoztak. Az egyikkel csak a felsőmet húzta fel, a másikat a fenekemre terelte. Én sem tétlenkedtem, a nyaka köré fontam a karjaimat, és a hátát kezdtem el karmolászni, a pólója alá nyúlva.
Hirtelen a földre lökött, nem túl kellemesen. Rám feküdt, amit nem értettem eleinte, de amikor a golyók elkezdtek felettünk záporozni, egyre jobban megijedtem.
Mégis mi folyik itt? - kérdeztem magamtól kétségbeesetten.
Taeyang száját nem túl szalonképes káromkodás hagyta el.
Ugyanolyan hirtelen, ahogyan ledöntött, úgy szökkent talpra, és húzott maga után. Kirohant a folyosóra, onnan pedig a lépcsőházba rángatott maga után.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem hangosan is. A hangom rémült volt, mint egy kiscicáé, aki fél, hogy kirakják.
- Belerángattalak egy háborúba. Bocsi.
- Bocsi? Azt gondolod, hogy ennyivel lerendezheted? Mégis milyen háború?
- Ezt most hosszú lenne elmagyarázni, és mi kifutunk az időből.
- Mégis mi vagy te? - Az újabb kérdésemnél a hangom kissé megváltozott - már nem rémült volt, hanem teljesen ijedt.
- Bérgyilkos vagyok - mondta ki.
Két szó, mégis úgy éreztem, itt a világ vége. Most biztos csak szórakoznak velem odafent. Életemben először nem a szerelem után rohantam, belementem egy egyéjszakás kapcsolatba, erre mit kapok? Már pont rátértünk volna a lényegre, de közben megtámadnak minket, mert valami háború kellős közepébe csöppentem, és ő bejelenti, hogy bérgyilkos.
- Jó, hol a kamera? Ez valami vicc, igaz? - idegesen túrtam a hajamba, és néztem szét. Legnagyobb bánatomra kamerával sehol nem futottam össze.
- Ez nem játék, ez a való élet. Elengednélek, de már láttak. Ha elmész, egyszerűen levadásznak - csattant fel. Pont erre van most szükségem, köszi.
- Szóval ha veled megyek, élni fogok, de ha nem, akkor meghalok - vontam le a következtetést.
- A teljes igazság, hogy én sem tudok neked teljes biztonságot garantálni.
Valamit hallhatott, mert újra megragadta a csuklómat, és maga után rángatott. Nem lefelé indultunk, hanem fel. De hiszen arra csak a tető van! Mégis mit akar csinálni?
Nem mertem megszólalni, csak néma csendben próbáltam vele tartani a lépést. De annyira megrémültem, hogy azt sem tudtam, melyik lábbal kellene lépnem, ezért gyakran megbotlottam. Egy idő után Taeyang megunta, és felkapott az ölébe.
A szívem a torkomban dobogott. Nem úgy, mint amikor a verseny előtt lélegzetvisszafojtva várod az eredményedet, de még csak nem is úgy, mikor azon izgulsz, hogy átmentél e a matek érettségin. A rémület kerített hatalmába, és úgy éreztem, szinte megfojt engem. Be akartam hunyni a szememet, és relaxálni, hogy gyűjtsek egy kis életerőt, de nem mertem. Féltem, hogy egyszer csak meglátok egy alakot, aki mögöttünk jön, és lelő minket.
Féltem.
Eddig nem tartottam sokra az életemet, sőt, soha nem is foglalkoztam ilyenekkel. De most, hogy egy helyes férfi cipel a vállán, iszonyatos tempóval rohan felfelé a lépcsőn, és valami háború is van a dologban, rögtön megtanultam élvezni az élet apró örömeit.
A tetőtérre nyíló ajtó le volt lakatolva, de Taeyang nem zavartatta magát, egyszerűen lerúgta. Mégis milyen erős lehet?
Rá kellett jönnöm, hogy a külső nem minden. Valószínűleg végzetes hibát követtem el amikor azt mondtam, hogy jöjjön fel hozzám. De honnan tudhattam volna előre, hogy ez lesz?
- Ugrani fogunk - szólalt meg hirtelen. Csak akkor vettem észre, hogy a tető peremére értünk, engem pedig le is rakott. Biztos a sokk hatása alatt álltam még.
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza azonnal.
- Nincs az olyan messze - mutatott a szemközti ház nyitott ablakára.
- Nincs messze? Milyen varázsgombát szedsz te? Tíz méter! És alattunk száz méter van! A kettő nem összeegyeztethető! - ordibáltam.
- Menni fog. Majd rásegítek - bólintott egyet.
- Nem, én ezt nem tudom megcsinálni - mondtam erőtlenül.
- Figyelj rám - felelte. A két kezébe fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.- Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. És ha végre kijutunk ebből a helyzetből, mindent elmagyarázok, jó?
Megnyugtatóan beszélt hozzám, de abban a pillanatban az volt a sokadik tényező.
Az ajtó kivágódott, Taeyang pedig némán kapott fel, egyik kezével befogta a számat, és elrugaszkodott.
A szemeimet automatikusan hunytam le, és arra gondoltam, hogy repülök. Én, az ártatlan kislány, aki soha semmi rosszat nem tett, repülök.
A pillanat végtelennek tűnt, és mindenről megfeledkeztem. Amikor leérkeztünk a talajra, egy lövést hallottam,  és Taeyang felszisszent, de azonnal talpra rántott, és megindult irtózatos tempóban.
Az ott lakók sikítozni kezdtek, de mire a telefonért nyúltak, már hűlt helyünket sem látták. Átrohantunk a másik házba, majd ki az utcára. Egy fekete autóba ültünk be, Taeyang pedig indította az autóját, ami azonnal kilőtt.
Úgy éreztem magam, mint egy elcsépelt akciófilmben. Csak ott történnek ilyenek, nem a való életben.
Némán utaztunk, pedig annyi kérdésem volt. Megszólalni azonban nem mertem, mert még éreztem, hogy nem vagyunk biztonságban.
Mindenesetre sikernek könyveltem el, hogy még élek. Soha nem hittem, hogy egyszer ezért fogok hálát adni az égieknek.
Taeyang egy idő után már nem nézegette a tükröt, és lazított kemény tartásán.
- Leráztam őket - szólalt meg.
Nem tudom, hogy meg kellett volna nyugodnom, vagy valami ilyesmi. Továbbra is sokkos állapotban ültem, és néztem ki az ablakon.
Ismeretlen környék, ismeretlen házak, ismeretlen emberek. Mi lesz most velem?
Egy nagy raktárépület előtt fékezett le, és pattant ki az autóból. Mielőtt kinyitotta az én ajtómat is, alaposan körbenézett.
A lábam nem működött rendesen, ezért ismét csak rá tudtam hagyatkozni. Bevonszolt a nagy épületbe, ott pedig leültetett egy kanapéra.
Négy ismeretlen fiú állt velem szemben, akik árgus tekintettel figyelték minden mozdulatomat. Kisebbre összehúztam magam, de úgy éreztem, ha Pöttöm Panna lennék sem tudnék elbújni előlük.
- Mégis kit hoztál? - kérdezte fennhangon az egyikük.
- Nála akartam meghúzni magam, de közbejött valami. Vagyis inkább megtámadtak minket. Ha jól láttam, Jonghyun volt az. És őszintén meglepődnék, ha nem lett volna vele Nana.
- Akcióba lendültek, és ketten kaptak meg téged. Nekünk is muszáj cselekednünk. Szólok C.A.P-nek, hogy valakit állítsanak rájuk. Nem tétlenkedhetünk.
- Szerinted megbízhatunk bennük? Inkább CL-nek szólj - szólt közbe a másikuk.
Semmit nem értettem. Komolyan, egy árva mukkot sem. Okos, kulturált nőnek tartottam magam, aki mindenhez hozzá tud szólni, még ha csak egy keveset is, de most nem tudtam mit hová rakni.
Annyira belelendültek a beszélgetésbe, hogy rólam már meg is feledkeztek. A fejem iszonyúan hasogatni kezdett, ezért felálltam, és kisétáltam. A hátsó bejáraton surrantam ki, és örültem, hogy szippanthatok egy kis friss levegőt.
Hideg kést éreztem meg a torkomnál, de azonnal cselekedtem. Érdekes dolog az agy. Azt hittem, hogy a régi kung-fu tudásomat elfelejtettem, de az adrenalin kihozza belőlünk a legjobbat. Hátranyúltam, és egy tíz pontos dobással elém terítettem. Bevittem neki egy hibátlan ütést, mire elájult.
Amikor láttam, csak akkor fedeztem fel, hogy hihetetlenül gyönyörű lány. Szőke haja loknikba rendeződött, és az arcát keretezték, amit még a modellek is megirigyeltek volna.
Ő is bérgyilkos lenne? Egyszerűen csak felbérelik, és ő azonnal gyilkolni is fog. Kirázott a hideg, és egy nagyot léptem hátra, de ezzel pontosan nekiütköztem valaminek. Jobban mondva, valakinek.
Megrémültem, hogy itt a segédje, aki bizonyára meg fog most ölni engem - de kicsit megnyugtatott, amikor csak Taeyang fogta meg a kezemet.
- Ezt meg hol tanultad? - kérdezte. A tekintete pajkosan villant fel.
- Ezer éve tanultam meg kung-fuzni. Nem tudtam, hogy emlékszek még rá...
- Mondhattad volna korábban.
- Bocsi, hogy nem ezzel kezdtem. De tudod mit? Kezdjük előröl. Szia, a nevem Nayae, és kiskoromban édesapám kung-fu edzésekre járatott el, így ha hozzámérsz, azonnal véged. Így megfelel?
Úgy viselkedtem, mint egy hisztis tyúk, de nem tudott érdekelni. Megnézném, ki tudja megtartani ilyen esetekben a józan eszét.
Taeyang nagyot nevetett, és magához ölelt. A szemeim teljesen elkerekedtek, nem tudtam mozdulni.
- Na, vigyük be a kémet - sóhajtott nagyot. Felkapta a vállára a lányt, és maga előtt terelgetve küldött vissza. Újra a nagy szobába értünk, a fiúk pedig furcsán néztek rám.
Taeyang elmesélte nekik, hogy mi történt, cserébe pedig kaptam pár elismerő pillantást.
A fáradtság hirtelen taglózott le. Úgy éreztem, mintha már ezer éve nem aludtam volna, most pedig hatalmas szükségem lenne rá.
A szememet egyre nehezebben tudtam nyitva tartani, és a beszélgetésük is halk háttérzajjá halkult. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de azt éreztem meg, hogy valaki a karjába vesz, és valahová visz. Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, és felnéztem.
Tudhattam volna, hogy Taeyang az. Egy szexis mosolyt villantott felém, amitől úgy éreztem, biztonságban vagyok. A karjai olyan nagyok voltak, hogy háromszor elfértem volna benne, és olyan erősek, hogy egy tollpihének éreztem magam.
A vállára hajtotta a fejemet, és lehunytam a szemeimet.
Valamikor az éjszaka közepén ébredhettem fel, mert még mindig sötét volt. Bizonyára rosszat álmodhattam, mert az egész testem izzadtságban úszott, a szívem pedig vadul zakatolt. Feldúltan pillantottam körbe, és egy ismeretlen szobában találtam magamat.
Aztán beugrott minden, hogy mi történt tegnap. Vagy ma. Az időérzékem pont olyan zavarodott volt, mint jómagam.
Mellettem valaki mocorogni kezdett, én pedig ijedten kaptam oda a tekintetem. Taeyang volt az.
Csak akkor esett le, hogy ketten egy ágyban aludtunk, méghozzá egy kis egyszemélyes ágyban. Még lélegezni sem lehetett anélkül, hogy a másik ne érezte volna.
Taeyang szeme nyitva volt, és engem nézett.
- Minden rendben? - kérdezte suttogva.
- Már hogy is lenne? - A hangom hisztérikus volt.
- Belevaló csaj vagy azért - felelte. Ha a füle nem lett volna, a vigyora körbeszaladt volna a fején. Bármennyire is furcsa helyzet volt, bámulatosnak találtam.
- Igen? - kérdeztem merészen.
A vigyora átalakult egy nagyon piszkos, szexi vigyorrá.
A derekamra tette a kezét, és fordított rajtunk, így ő került felülre.
- Szoktam én hazudni?
- Nem tudom, mivel nem ismerlek - suttogtam. Olyan közel hajolt hozzám, hogy az ajkai már az enyémeket súrolták.
- Majd megismersz, efelől ne legyen kétséged. - Ez volt a végszó, megcsókolt.
El sem tudom mondani, mennyire vártam már ezt. Mióta megpillantottam, csak erre vártam. Ezt a csókot össze sem lehetett hasonlítani az előzővel. Ha akkor azt éreztem, hogy szenvedélyes, akkor rosszul gondoltam. Ez volt szenvedélyes. Sőt, valami teljesen más.
Bár csak csókolt, úgy éreztem, máris egy teljesen más galaxisban járok.
Az érintése után perzselő tűz keletkezett a bőrömön. Égtem, lángoltam, teljes valómban.
A ruhák hamar kerültek le rólunk, ő pedig lefelé kalandozott a szájával. A nyakam ívét követve jutott el a mellkasomhoz. A melleimet ingerelte, kényeztette, szórakozott velük. A fejemet hátra vetettem, és mély sóhajok törtek fel belőlem.
Egyre lentebb haladt, bennem pedig ezzel együtt egyre jobban nőtt a vágy. Fogalmam sem volt, honnan szereztem ennyit, én még nem tudtam róla.
A szemérmemet kezdte el simogatni, aztán meg is nyalta. Nyelvével játszadozott velem, az élvezet pedig egy magasabb fokozatra lépett bennem. Sóhajaimat felváltották a nyögéseim, és már nem tudtam, hol is vagyok, és ki vagyok.
A fülledt levegőtől egy pár súlyos izzadtságcsepp gördült le a testemen, de nem érdekelt. A takaróba markoltam, a testem pedig ívbe feszült.
Hirtelen eltűnt - mindenhonnan. Sehol sem éreztem az érintését, amitől fázni kezdtem. Lepillantottam rá, de nem volt rá szükség, mert újra felém hajolt.
- Bébi, nem hagyom, hogy megelőzz - suttogta az ajkaimba, aztán újra megcsókolt. A fólia recsegését hallottam, aztán pár pillanat múlva megéreztem a bejáratomnál. Kíméletlenül hatolt belém, de élveztem minden pillanatát. A rá jellemző irtózatos tempót kezdte el diktálni, de nem volt szükség a ráhangolódásra - rögtön megtaláltuk a közös hangot.
Úgy éreztem magam, mint egy vulkán. A forró, tüzes, meleg láva egyre jobban tört fel bennem, csak a kitörésre várva. Nyögéseink keveredtek, megtöltötték a szobát. Az ágy vadul nyikorgott, de éppen hogy csak meghallottam.
A beteljesülés hirtelen csapott le rám, a testem hullámokban nyugodott le. Ilyen intenzív aktusom még soha nem volt.
Taeyang velem együtt élvezett el, majd rám hanyatlott.
Egymás lihegéseit hallgattuk, és egyszerűen nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról.
Lágyan ölelt át, és húzta ránk a takarót. A szemeim megint elnehezültek, és újra az álmok világába merültem.
Amikor újra felébredtem, már egyedül voltam a szobában. Magamra kaptam a ruháimat, és kitámolyogtam. Rögtön megbántam, hogy nem néztem meg magamat a tükörben, mert most sokkal többen voltunk. Lányok, fiúk, zömével mind velem egyidősek.
- Engedjetek el! - kiáltott fel egy lány. Ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy ő volt az, akit tegnap leütöttem.
- Drága Lizzy, mégis miért tennénk? Fontos információforrás vagy nekünk - felelte vigyorogva az a tag, akit tegnap is láttam.
- Jiyong, ezt még keservesen meg fogod bánni! - sziszegte a Lizzynek nevezett lány.
- Jó, nem kell üres szavakkal dobálózni, senki nem tudja, hogy hol vagy - szólalt meg egy másik lány. Leesett az állam, ahogyan ránéztem. Nem is értem, hogy eddig hogyan nem tűnt fel nekem, mert olyan karizmája volt, ami felett képtelen az ember elsuhanni.
Csendben a fal mellé álltam, és meghúztam magam. Nem árt kicsit hallgatózni, ha már így belecsöppentem ebbe az egészbe.
- Chaerin, mégis miért az ő oldalukon állsz?
- Pont te kérdezed? Semmi közöd a Sistar-féle problémához, minket viszont merőben érint, mivel a Super Junior már régóta szemet vetett ránk.
- A ti hibátok az egész!
- Nem mi kezdtük a háborút - vonta meg a vállát Chaerin.
- De ti folytattátok!
Egy hosszú, barna hajú lány lépett elő, kezében egy késsel. A lány csuklóján lassan húzta végig, a vér pedig azonnal folyni kezdett Lizzy karján.
- Azt ajánlom, hogy ne vádaskodj. Mond el, mit tudsz. Hol van a búvóhelyetek?
- Ilyen spiclinek nézel? - Lizzy merészen nézett a barna hajú lány szemébe, mintha nem is az előbb vágta volna meg.
Én személy szerint lesokkolódtam, megint. Így fenyegetik egymást? HOVÁ KERÜLTEM?
- Dara, tedd el azt a kést, nincs rá semmi szükség. Előbb-utóbb úgyis köpni fog - lépett előre Jiyong.
- Azt várhatjátok! Inkább öljetek meg most!
- Jiyong, ellágyult a szíved? - Dara úgy szólalt meg, mintha meg sem hallotta volna Lizzy szavait.
- Háború van, én csak a legszerencsésebben próbálok meg belőle kikerülni. Ha neked lenne eszed, te is észrevennéd, hogy ilyesfajta fenyegetéssel nem megyünk semmire. Majd én elintézem - A vigyor, ami Jiyong arcára kiült... félelmetes volt. Az ajkamba haraptam, és megpróbáltam még jobban hátra húzódni, de nem sikerült.
Újra félni kezdtem.
Valaki összefűzte az ujjaimat a sajátjával. Felpillantva Taeyangot pillantottam meg. Nem mondott semmit, csak biztatóan rám mosolygott.
Kicsit megnyugodtam. Mellette ösztönösen biztonságban éreztem magamat.
Taeyang kivezetett onnan, teljesen kivitt az épületből.
- Bocs, hogy ezt látnod kellett - szólalt meg, miközben sétáltunk. A kezemet továbbra sem engedte el.
- Azt hiszem, hamar bele kell szoknom.
- Ugye tudod, hogy soha többé nem mehetsz vissza? Valószínűleg eltűntnek nyilvánítanak, a családod azt fogja hinni, hogy meghaltál.
- Ezzel már az eleje óta tisztában vagyok.
- Nem akartalak belerángatni.
- De ez így alakult - vontam meg a vállaimat. Az elmúlt éjszakára gondoltam. - És talán nem is baj - mosolyodtam el egy kicsit.
Megállt, az állam alá rakva a kezét maga felé fordította az arcomat.
- Komolyan mondod?
- Derítsd ki - feleltem kacéran elmosolyodva. Viszonozta a mosolyomat, és lehajolt hozzám.
Mikor megfogadtam, hogy soha nem fogok az utcán nyíltan, mindenki előtt csókolózni, még álmomban sem gondoltam volna, hogy az azért lesz, mert a barátom egy bérgyilkos, és nem akarok leleplezni.
Igazából soha nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, csak már tudtuk az első pillanattól fogva. Az éjszaka pedig megpecsételte ezt az egészet.
Míg Taeyang mással kemény volt, velem olyan lágyan bánt, mintha csak egy porcelánbaba lennék, aki bármikor összetörhet, ha túl szorosan szorítja.
Mindenesetre ahogy a napok teltek, a félelmemet megtanultam leküzdeni, és megértettem, hogy a színfalak mögött, a jómódú, vagy épp szegény emberek tudta nélkül, itt kitört a harmadik világháború. Egyenlőre még csak a kezdeti státuszban jár, és ha nem rendezik le hamar, akkor az egész világ kénytelen lesz bekapcsolódni, nem csak Korea. 

Read More