Sajnos a hangzavar hamarabb tört ki, mint ahogy elmondta volna az eredményt, így semmit nem hallottam. A szájáról sem tudtam leolvasni, mert ezt a féle művészetet még nem tudtam elsajátítani.
Szóval egy választásom maradt: a Big Bangre néztem. Ha ujjonganak, akkor ők nyertek, de ha lenézően néznek ránk, akkor pedig mi.
Egyik sem.
Jiyong mosolyogva indult el felénk, mire sok minden történt egyszerre. Minri Nana elé állt, én pedig értetlenül néztem. Jiyong megállt egy pillanatra, de aztán folytatta felénk az útját.
- Csak annyit szeretnék mondani, hogy… - Hogy mit akart mondani, azt sosem tudtuk meg, mivel kitört a háború.
Normális esetben, azt mondanám, hogy ez csak egy szép metafora, vagy valami ilyesmi irodalmi cucc. De a Soul-i Műv.suli megmutatta már, hogy itt nincs olyan, hogy normális eset.
Tehát, ha azt mondom, kitört a háború, akkor tényleg kitört.
Jiyong megragadta Minrit, és arrébb akarta tolni, de hirtelen ott termett DooJoon (hogy honnan, ne kérdezzétek, fogalmam sincs), és erősen megragadta GD karját. Az két rapper egymás szemébe néztek, aztán megindult feléjük Seungri, szerintem békén szándékkal, de ő pedig IU-val találta szembe magát, aki mellett Key volt.
Nos, eddig a pillanatig mondhattam azt, hogy ez volt a vihar előtti csend. Aztán BUMM, elszabadult a pokol, mindenki elkezdte ütni a másikat.
Engem szerintem egy vip talált meg, mert olyan kedvesen adta tudtomra, hogy túl sok hajam van, hogy saját kezűleg próbálta kitépni az összes hajszálamat. Erre egy picit bepöccentem, és a könyökömmel hasba vágtam. Tudom, aljas húzás, de lányból vagyok, és a hajam nagyon fontos nekem.
Valahogy NiTae mellé kerültem, és együtt néztük a kialakult helyzetet. Szinte az összes bandából ott volt valaki, aki éppen mást próbált péppé verni.
- NiTae, te tudod, ki nyert? - fordultam felé, mert ez már nagyon érdekelt.
- Fogalmam sincs, nem hallottam - nézett rám szomorúan.
- ELÉG! - hallottuk az igazgató felerősített hangját. Mindenki megállt.
- Nem hiszem el, hogy ilyen történik ebben a neves iskolában! Ilyen esethez még csak hasonló sem történt soha! Most mindenki menjen haza… - és a többiek el is kezdtek indulni, és mi is próbáltunk elslisszolni. - Kivéve azt a pár jómadarat. Őket az irodámban várom - mondta komolyan.
Szuper.
Tíz perc múlva már mindannyian az irodában ültünk. A légkör elég fagyos volt, szinte tapintható volt a feszültség.
- Akkor, ki kezdte? - kérdezte higgadtan az igazgató. Hatalmas lelki erő kellett ehhez szerintem.
- Ari a hibás - nyögte ki T.O.P.
- Tessék? - néztem rá megrökönyödve. Jó formán meg se mozdultam!
- Tudom, hogy már régóta szúrt szemet neked, hogy sokkal jobbak vagyunk nálatok.
- Ez aljas rágalom! Elismerem, hogy jók vagytok, de soha, komolyan mondom, soha nem indítanék el tömeges verekedést! - álltam fel indulatosan.
- Kisasszony, kérem foglaljon helyet.
Úgy tettem, ahogy az igazgató mondta. Öt teljes percig néma csendben ültünk. Senki nem szólalt meg, csak vártunk, hogy valaki belekezdjen. A csend vége az lett, hogy mindenki egyszerre kezdett el beszélni.
- Igazgató úr, én csak Nanát akartam megvédeni!
- Én elismerem, be akartam mosni Jiyongnak, de nem ilyen keretek között.
- Én csak énekeltem, semmit nem csináltam!
- Komolyan, én nem akartam megütni senkit, de az a kis… (inkább sípoljuk ki, mit mondott).
- Nem teljesen mindegy? Ha egyszer megtörtént, nem tudunk rajta változtatni.
- Már egy ideje terrorizálják a csapatunkat! Ők nem tudnak veszíteni!
- Ellopta a táncosainkat!
- Megzsarolt!
Az igazgató egy ideig türelmesen várta, hogy lecsillapodjunk. Ez csak tíz perccel később következett be.
- Tehát, ha jól látom, a probléma ott kezdődik, hogy iskolánk történetében megalakult az első táncos csapat.
- Nem teljesen táncos, mert énekesünk is van! - szóltam közbe, de az igazgató pillantását látva inkább csendben maradtam.
- Szóval, úgy tűnik, számotokra túl kicsi ez az iskola… - kezdett bele.
Úr isten, ki fognak rúgni? Ezzel nem is számoltam. Ha engem most kirúgnak, anya megfojt. Arról nem is beszélve, hogy már nagyon megszoktam az itteni életvitelt.
- Egyetlen megoldást látok. Mivel elkerülhetetlen, hogy a folyosókon, vagy ebédszünetben találkozzatok, így össze kell barátkoznotok. Vagy ha ez túl nagy kérés, legalább viseljétek el egymást.
Amit mondott, sokáig visszhangzott a fejemben. Próbáltam megrágni, több szemszögből nekifutni, esetleg megközelíteni, felfogni, megérteni, vagy akár csak elfogadni. Elég nehezen ment.
Hogy MI barátok legyünk? Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Mivel ez volt az első alkalom, eltekintek a büntetés felett. Vagyis csak akkor, ha péntekenként mindannyian megjelentek az AF09-es tanteremben.
- De nem azt mondta, hogy nem lesz büntetés? - kérdezte Chomin.
- Ez nem büntetés. Vegyétek inkább egy jó időtöltésnek, amit együtt tölthettek, és megismerhetitek egymást. Most pedig jó éjt kívánok mindenkinek - mondta mosolyogva.
- Igazgató úr, lehet egy kérdésem? - kérdeztem halkan.
- Hát persze.
- Ki nyerte meg a versenyt?
Az idős úr előttem a székben először a homlokát ráncolva nézett rám, aztán nevetni kezdett.
- A versenyt ti nyertétek meg, vagyis a Dangerius Game - mondta ki, én pedig hihetetlenül boldog lettem. Ez hihetetlen. Komolyan!
Felálltunk, kirohantunk az épületből, és az utcán hangosan nevetve haladtunk tovább. IU is ott várt ránk, aki végre tudott nekünk gratulálni.
Úgy éreztem, minden tökéletes. Megnyertük a versenyt, amiért annyit küzdöttünk, és emellett nem is tűnik olyan vészesnek a pénteki bünti.
A suli mellett sétáltunk el, amikor megjelent a Beast is. Szintén gratuláltak nekünk, aztán olyan történt, amit nem fogok soha elfelejteni.
YoSeob odaállt NiTae elé, egyszerűen lehajolt, és megcsókolta. Abban a pillanatban, nem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, vagy egyáltalán, hogy mit keresek ott.
De azt tudtam, hogy végtelenül szomorú lettem.
Sok-sok gondolat suhant át a fejemen, és próbáltam a két dolgot egyeztetni. De sehogy sem jött össze…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése