Ismét egy Narutos fici, és ismét nem megszokott párossal. A sorozatban egyre
előrébb járok, így megismerkedtem Kushinával és Minatoval. Mit ne mondjak, nem
volt hosszú találkozás, amiért mérges is vagyok, de a fantáziám egyból elkezdte
szövögetni a szálakat. Nem hosszú, három fejezetes kis történet, ami a hosszánál
több romantikát tartalmaz. Nincs lektorom, és úgy néz ki, nem is lesz, szóval a
helyesírásomat nem kell nézni^^ Jó olvasást, és csak is sok-sok szeretettel,
tőlem, Nektek :)
Mellékes: A címhez nem igazán volt már fantáziám, így ismét egy szám címét adtam
neki. Hallgassátok meg: Kesha: We R who we R =)
- A küldetésetek: elmenni Konohába, odaadni ezt az igen fontos tekercset a Hokagénak, és visszatérni az Örvényfaluba. Ha lehet, ne sokáig maradjatok ott, nem szeretném, ha a terhükre lennétek. Ellenfeleitek könnyen lehetnek, és mindenkit arra kérek, ne hősködjön! Ez egy nagyon fontos tekercs, aminek muszáj a Hokagéhoz kerülnie. Értetted Kushina? – Nézett rám a falum legfőbb ninjája.
- Természetesen – feleltem neki fél vállról. Azért nem vagyok én olyan értetlen…
- Menjetek. Még ma induljatok el – adta ki a parancsot. Mi már indultunk is. Otthon csak shurikeneket pakoltam be a táskámba, meg néhány robbanó kunait. Ha megtámadnak, úgyis az erőmre fogok koncentrálni.
- Kész vagyok – sóhajtottam, miközben elindultam. Üres lakást hagytam hátra.
A csapattársaim a kapuban vártak.
- Késtél – szólalt meg Uchiose.
- Na és? – vetettem oda.
- Mi az, hogy na és? Ez egy nagyon fontos küldetés! – Kezdett ordibálni velem.
- Képzeld, öt perc nem a világ vége! Ha a Hokage öt perccel később olvassa el, nem dől össze a világ! – kiabáltam én is.
- Honnan tudod? Ha tudnád, mennyire tudatlan, buta, nem normális, esztelen nőszemély vagy, ki se mernél jönni az utcára, úgy félnél! – Egy pillanat alatt ott termettem előtte, és megfogtam a ruhája nyakát.
- Azonnal vond vissza! – utasítottam, miközben a szél kezdte cirógatni az arcom, illetve a hajam. A chakrám akaratomon kívül is összegyűlt.
- És ha nem? – sziszegte vissza nekem.
- Azonnal hagyjátok abba! Inkább a küzdelmekre tartogassátok az erőtöket! – szólt közbe a senseiem. Erre elengedtem, de csak miatta. Legszívesebben megfojtottam volna.
- Kushina, milyen fiús vagy! Nem akarod átoperáltatni magad? Egyik lány sem tenne ilyet – kezdte újra. Most nem lettem annyira mérges… Csak lekevertem neki egy hatalmasat. Szegény a falban kötött ki, mert a chakrámat is beleadtam.
- Uchiose, megérdemelted. Nem szabad a csapattársadra ilyet mondani. – jelentette ki a sensei. Ezen kuncognom kellett. – Kushina, te se neves. Nem szabad szabadjára engedned az indulataid.
- Értettem – feleltem, a földet pásztázva.
- Induljunk – adta ki a parancsot. Konoha nagyjából egy fél napra volt tőlünk. Az szerencsére gyorsan eltelt, csak egyszer álltunk meg pihenni.
Már csak pár órára lehettünk, mikor megéreztem több ninja chakráját. Természetesen azonnal megálltam. A többiek is bólintottak.
15 shinobi állt velünk szemben. Mindegyikük jól felszerelve. Egy ideig gondolkoztam azon, hogy elfussunk, de feladtam. Túlerőben voltak. A harc elkezdődött.
Egyből ketten támadtak rám. Az egyikőjüket hárítani tudtam, de a másikuk eltalálta a vállam. Szerencsére csak kis karcolás volt. Ismét egyszerre támadtak rám, de immár hárman. A chakra-kunaiommal elintéztem az egyiket, aki nyöszörögve a porba hullt. A másikat is eltaláltam, de hirtelen a csapattársam, Uchiose ordított fel. Természetesen egyből odanéztem. A lábába szúrtak bele egy hatalmas kést. Elég fájdalmas lehetett, de a támadója már be akarta vinni neki a következő, s egyben halálos csapást. Én egyből oda teleportáltam magam, és beleszúrtam a késem a támadójába. Most már hat ellenféllel néztem farkasszemet. Vadul vigyorogtak rám. Mérlegelni kezdtem. Ha bevetem azt a techikát, nem biztos, hogy időben tudok szólni a senseinek. De más választásom nem volt. A kezembe hatalmas mennyiségű chakrát gyűjtöttem, és gömböt formáltam belőle. Illetve elég furcsa kavalkád jött ki belőle, hisz még nem tökéletesítettem. Az ellenfeleim most félelemmel teli szemmel meredtek rám.
Ezután egy sárga villanást láttam, és minden ellenfél a földön feküdt. A chakra „gömböm” rögtön el is múlt, és egy szőke hajú fiúval találtam szembe magam. Nagyjából velem egy idős lehetett, de sokkal erősebb volt, mint én. Ő is csak rám szegezte a tekintetét.
A pillanatot a senseiem szakította meg.
- Uchiose súlyosan megsérült. Kórházba kellene vinni, gyorsan – szólalt meg.
- Értettem. Más sebesült van? – kérdezet vissza tömören.
- Csak kisebb sérülésekkel.
- Akkor őt azonnal elviszem Konohába. El tudnak jönni addig egyedül?
- Természetesen. Nem vagyunk nyápicok – feleltem a senseiem helyett. Kinek nézett ő minket? Holmi alacsonyabb rendűeknek, mert más faluból jöttünk? Legszívesebben felpofoztam volna őt is.
Ő erre csak elmosolyodott, felkapta Uchioset, és már el is tűnt.
- Cöh, ki volt ez? – kérdeztem fennhangon. Remélem hallottam.
- Konoha sárga villanása. Hihetetlenül erős. Ha lehet, sose keveredj vele összetűzésbe. De inkább nem kérek lehetetlent – magyarázta.
- Ennyire nagy szám?
- Nem láttad?
- Csak szerencsére volt., mert én épp lefoglaltam az ellenséget.
- Igen, arról a jutsuról még beszélnünk kell, de most inkább menjünk – indultunk el ismét. A konohaiak biztos küldenek majd valakit, aki „feltakarít”.
Konoha meseszép volt a mi kis falunk eltörpült mellette. Amikor beléptünk, az állam a földet verdeste. De ezen lehet, meg se kellene lepődnöm…
A Hokage irodájába mentünk először természetesen. A küldetés mindig az első. A szívem szerint, inkább a kórház felé vettem volna az irányt, de nem lehetett.
Amint leadtuk a tekeercset, egyből a kórház felé vezetet az utam. Uchiose szerencsére jól volt. Úgy tűnik, tényleg nagyon jók ezek az orvosok. A folyosón a fiúval találkoztam össze.
- Szia – köszönt rám.
- Hello – vetettem oda. Azzal, hogy legyőzte az ellenfeleinket, kicsit megsértette a büszkeségem.
- A barátod jól van – felelte.
- Nem a barátom! Háborodtam fel egyből.
- Akkor miért aggódsz ennyire?
- Mert ő attól még a bajtársam. És a bajtársaink nagyon fontosak. Lehet, hogy nem jövünk ki jól, de tudom, hogy mindig számíthatok rá – fejeztem be, mire észbekaptam, mennyire sok mindent megosztottam egy ismeretlennel. Gyorsan keresztbe fontam a keeimet és lakatot tettem a számra.
- Amúgy Namikaze Minato a nevem – mutatkozott be.
- Uzumaki Kushina – feleltem dacosan. Nem értem, miért mutatkozott be. Elég kellemetlen egy fiú… De szép neve van…
- Kísérjelek el a szállásodig?
- Nem kell. Én… - vágtam rá egyből. De amint rájöttem, hogy fogalmam sincs, mi hol van, kicsit elbizonytalanodtam.
- Inkább tegyél jelentést a Hokagénak – fejeztem be végül. Majd csak odatalálok valahogy… Bár a tájékozódási képességim ismervén, nem reménykedtem semmi jóban.
- Már megtettem.
- Akkor mit keresel itt?
- Igazából… arról a technikáról akartalak kérdezni. Amit az erdőben akartál használni, mielőtt megérkeztem.
- Az titkos. Saját jutsu. És ne is próbálkozz! – mondtam szinte kiabálva. Az orvosok ránk pisszegtek, mire elindultam kifelé.
- Miért nem mondod el? – próbálkozott mégis, miközben elindultam az egyik utcán. Kellett lesérülnie Uchiosénak…
- Mert nincs befejezve.
- Akkor segítek neked!
- ond, téged nem lehet lekoptatni? Nem érted, hogy nem vagyok rád kíváncsi? – Álltam le az utca közepén ordítozni ismét. Elegem volt ebből a srácból.
- Csak kérdeztem. De ha zavar, itt se vagyok – felelte morcosan és elindult.
- Ne is álmodozz. Én nem vagyok az a típus, aki a szomorú kis pofikád miatt utánad fog rohanni bocsánatot kérni – kiabáltam utána. Ő erre csak eltűnt. Most vettem észre, hogy az utcán mindenki a kis jelenetünket figyelte. A lányok olyan szemekkel méregettek végig, mintha leprás lennék. Vagy mint akit utálnak. Nem is ismernek, honnan tudják, hogy milyen vagyok? De mindenki szinte megvető szemekkel néztek, hogy inkább elindultam. Nem hiszem el, hogy ez a fiú ennyire fontos lenne. Mérgemben nem is tudom hova mentem el. Egy erdő szélén álltam, mire észbe kaptam.
Egy fiú kezdett közeledni felém.
- Szia, a nevem Nara Shikaku. Keresel valamit? – kérdezte.
- Uzumaki Kushina vagyok, az Örvényfaluból. Kaptam egy szállást, de eltévedtem – meséltem nevetve. Valahogy vele sokkal könnyebb volt a beszélgetés, mint Minatóval.
- Megmutatom, hol van – felelte, és elindult. Én követtem. Míg elkísért beszélgetni kezdtünk. Kedves srác volt.
- Meg is érkeztünk.
- Köszönöm. É örülök, hogy te nem utálsz – néztem körül, és még mindig megvetve méregettek.
- Minatot mindenki szereti. Nem csak az ereje, hanem a kedvessége miatt is. Ezért ilyenek veled.
- Nem is kedves! Inkább nyomulós – feleltem durcizva. Lehet, tényleg kedves… de csak egy picit!
Shikaku nevetve elment. Valakivel találkozott. Valami lánnyal. Én csak mosolyogva mentem be a házba. Ismét egy üres szoba várt, de már megszokhattam volna. Nem szeretem az egyedül létet, de nincs mit tennem ellene. Elmentem lezuhanyozni, hogy lemossam magamról a sok izzadságot. Mikor törölközőbe jöttem ki, meghallottam a kopogást. Egyre veszedelmesebben kopogtak, mintha be akarnák törni az ajtót. Nem volt mit tenni, kinyitottam.
Minatoval találtam szembe magam. Ő halványan elpirult, mikor felmérte a helyzetet.
- Mit szeretnél? – kérdeztem halálosan nyugodtan. Elég zaklatottnak tűnt. De valamiért, mikor rám nézett, megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot.
- Valami baj van? – kérdeztem újra. Az ajtóban állni egy szál törölközőben, sok ember előtt egy kicsit megalázó, így beljebb tereltem. Ő még mindig pirultan lépett be a „lakásomba”.
- Ráér egy pillanatig? – Minato csak bólintott.
Visszamentem a fürdőszobába, és gyorsan felöltöztem, ami azt illeti nem valami hatásosan. Elestem, és a fejemet is bevertem. Semmi baj, járulékos kár…
Immár felöltözve, és törölgetve a hajamat tértem vissza a nappaliba.
- Szóval, miért jöttél? – kérdeztem nem valami kedvesen.
- Azt beszélték, súlyosan megsebesítet az egyik konohai ninja – mesélte. Hú, de felhúzott ezzel. Dühösen álltam fel, miközben levágtam a törölközőt a földre.
- Szórakozol velem?
- Nyugi, csak ellenőrizni jöttelek. Akár hiszed, akár nem, míg itt vagytok, az én felelősségem vagytok – felelte. Azt hitte, más miatt vagyok mérges. Na, ezzel belegázolt a büszkeségembe.
- Azt hiszed, engem le tudott volna győzni egy konohai ninja? Ne szórakozz velem – ordibáltam ismét.
- Ja, csak ez a baj? – nézett rám. Úgy tűnik, ő nem érti. A türelmem elszállt és ráugrottam. Gyilkos szándékaim voltak, nem is titkoltam. Kezdettől fogva úgy idegesített, mint még senki.
Minato, mintha előre látta volna, hirtelen mögém teleportált, és lefogta a kezeimet. Így elég furcsa pózban voltunk, mert én térdeltem a kanapén, ő pedig mögöttem állt, fogva a kezem. Ez még jobban kihozott a sodromból. Mit képzel, ki ő? Valami messiás?
Ellentámadásba lendültem. Kihúztam a kezeimet a szorításából és a könyökömmel oldalon találtam. Eléggé fájhatott neki, még fel is nyögött. Hirtelen eltűnt, és egy hatalmas vödörrel tért vissza. Nem tudom mi volt abban, de nem is érdekelt… míg rám nem öntötte.
Egy hatalmas vödör ideg vizet kaptam a képembe.
Telibe. A kezeim magam mellé hullottak. Azt hitte, nyert. Elkezdett nevetni. De ezzel még jobban kihúzta a gyufát.
A chakrám vészjóslóan áradt szét a szobában.
_____________________
Mint mondtam nem hosszú, 3 fejezetes történet. Az első fejezetben nem volt
sok romantika, és rájöttem, hogy az egészben nincs sok romantika. Kushinát én
úgy képzelem el, hogy nem a szavakk embere, mint az Minato is megemlíti. Vagy
nem ebben a fejezetben? Ha nem, és lelőttem a poént, gomene minna^^. Szóval
rájöttem, hogy a romantikát egy másik, sokkal terjedelmesebb történetben
fogom leírni (ismét ezzel a párosítással). bevallom megőrülök értük, annyira
aranyosak =)A chakrám vészjóslóan áradt szét.
Nem csak a szobát borította be, hanem még a ház falain át is áramlott. Minato arcára ráfagyott a mosoly.
A düh úgy áradt szét bennem, mint ahogy még soha. Az eddigi gyilkos szándékaim most röpke angyali jóvátételnek tűntek. Támadásba lendültem. Az ablakon kilöktem, és az utcára esett Minato. Szerintem még mindig nem fogta fel, mennyire megbántott.
Követtem őt az utcára. Meglepett emberek tömege figyelt fel ránk. Biztos nem szokták meg, hogy az ő kis Minatójuknak baja esett. Ezután már ő is felvette a harcot. Meglepetten figyeltem, hogy teljes összpontosítással akar ellenem jönni.
De semmi értelme.
A szél ismét cirógatni kezdte az arcomat, és én élveztem ezt. Süvítő tornádó keletkezett felettünk. De ő hirtelen eltűnt. Tudtam mit akar, és kivételesen engedtem neki.
A közeli erdőbe mentem utána. Biztos csak az embereket akarta megvédeni. Fölösleges volt, mert az egész falu utánunk jött.
A harc ismét kezdetét vette.
Eleinte nem láttam a mozgását, mert annyira összemosódott. Hamar rájöttem, hogy nem is kell látnom, csak éreznem. Tudtam, mikor csap le, és ki tudtam védeni ezeket. Hamar ellene is fordítottam, mert ellentámadásba lendültem. Kivételesen a kunaiomat használtam fegyverként. Egyszer el is találtam, és az arcán egy kisebb seb keletkezett. De ő is résen volt, mert a karomat eltalálta.
Az emberek Minatonak szurkoltak, és sikongatva éjjeneztek neki. Egyetlen egy kiút maradt számomra, ha nem akartam veszíteni.
Genjutsu.
A kézjeleket kezdtem formázni, míg a szememmel a mozgását próbáltam kitalálni. Aztán rájöttem a megoldásra.
A rét közepére álltam, védtelenül. Becsuktam a szemem, és tovább formáztam a kézjeleket. Az időzítése tökéletes volt. Pont mögém ért, mikor végeztem a jutsuval. Hátrafordultam, és amint belenézett a szemembe hatott a jutsu. Meredten állt egy helyben.
Nekem nem volt semmilyen különleges tulajdonságom, se sharingan, se rinnegan, se semmi. Én a genjutsut hasznosítottam olyan szinte, mintha az lenne. A techinka lényege, hogy amint belenéz a szemembe, a legnagyobb félelmét éli át. Gonosz egy technika, de megérdemelte.
Miután éreztem a győzelem ízét sóhajtva ültem le a fűre. A nézőink alig akartak hinni a szemüknek. Egy kicsit én is elgondolkoztam, hogy túl könnyű volt. De amint ránéztem az arcára, kicsit rossz érzés fogott el. Most a legnagyobb félelmét éli át. Az pedig nem kellemes.
Egy kunai szegeződött a nyakamnak. Az előttem álló Mintato a földre hullott,és szertefoszlott.
- Kage Bunshin – mondtam nevetve. Ő győzött.
- Jó voltál – nyújtott nekem kezet. Én vonakodva fogadtam el, és álltam fel.
- De soha többé nem merj leönteni – feleltem, szikrázó szemekkel.
- Rendben – adta meg magát.
- Mit láttál? – kérdeztem rá egyből. Ha jól tudom, a kage bunshin érzelmei visszaáramlanak az eredeti testbe, miután megölték. Sejtelmesen nézett a távolba.
- Az nem rád tartozik – mondta. Ahogy mondta, rideg félelem lett úrrá rajtam. Hirtelen az emberek hatalmas ujjongásban törtek ki. Ezen csak elmosolyodtam. Mit is képzeltem, mikor megtámadtam Namikazét. Biztos nem voltam észnél, hisz ő hazai pályán van. És engem most még jobban utálnak.
- Eszünk rament? – kérdezett. Azt hittem, most learatja a babérokat. Egy lány futott oda hozzánk.
- Jaj, Minato olyan ügyes vagy! Nem jössz inkább velem? Én nem vagyok egy undok béka – célzott rám egy éles pillantás kíséretében. Már harcoltam volna újra, mikor Minato megnyugtató, mégis visszautasító szavait hallottam.
- Sajnálom, de most nem érek rá. És ő nem egy undok béka, hanem egy kitűnő harcos. Nem hiszem, hogy neked ment volna a legyőzése – nézett rá ridegen. Furcsa, azt hittem, hogy engem nem szeret, de rám sose nézett így. Eddig…
- Te tudod. De majd még találkozunk – kacsintott rá, mintha semmi se történt volna. Mikor elment halkan felsóhajtott.
- Legalább most már tudod milyen nekem. – Mosolyogtam rá.
- Ne viccelj. Én nem vagyok egy szinten vele.
- Na jó. – Vertem vállon. A gyűlöletem iránta már egy kicsit alábbhagyott.
Valami Ichiraku Rameneséhez mentünk be.
- Szia Ayame – köszönt előre Minato. Egy velünk egy idős leány bukkant fel. Nem, nálunk biztos fiatalabb.
- Szia Minato – köszönt vissza mosolyogva a lány.
- A szokásosat? – kérdezte a középidős úr.
- Nem Ichiraku, most vendéggel vagyok. – Mutatott rám. Én csak biccentettem.
- Két szimpla ramen akkor, ha jól sejtem – mondta.
- Igen – bólintott rá Minato.
- Te fizetsz – mondtam, miközben leültem a fiú mellé.
- Miért is?
- Mert én lány vagyok.
- Hát..
- Ki ne mond, mert megverlek – vágtam a szavába.
- Na, jó… - Sóhajtott fel.
- Itt is van – Rakta elénk a két gőzölgő tányért. Elég gusztán nézett ki. Már vettem volna a pálcikát, mikor hirtelen berontottak.
- Minato, azonnal jönnöd kell. Kémeink egy ellenséges csapatot jelentettek, közel a faluhoz.
- Azonnal megyek.
- Én is – jelentettem ki.
- Ne szórakozz, ez nem a te falud! – jelentette ki, ellentmondást nem tűrően.
- Nem baj. Ha segítség kell, én ott vagyok – vágtam vissza dacosan.
- Elfogyott a chakrád a harcunknál.
- Akkor azért kell mennem, mert neked is elfogyott.
- Nem is.
- Akkor nekem se. Szóval menjünk, mielőtt megtámadják a falut – adtam ki a parancsot. Ő csak beletörődően indult el. A kapunál már vártak ránk. Illetve rájuk. A csapatban ott volt Shikaku is. Ezt örömmel láttam.
- Mielőtt indulnánk, elmondom a tervet. Két csapatra oszlunk szét. Az egyik Minato, Kushina és Asuma. A másik csoport Inoichi, Chouga, és én. Két oldalról mérünk rájuk csapást. A meglepetés nálunk van. Most indulás – adta ki a parancsot, és elindultunk. Én mentem leghátul, előttem Minato, és legelöl azaz Asuma. Elég fiatalnak nézett ki, hozzánk képest. De biztos azért van itt, mert erős. Hamar megtaláltuk az ellenségeiket. Körülbelül 20-an voltak. Ezek szerint 10-10 jut. Maximum három emberrel végezhetek. A gyors számolás után Minato megadta a jelet, és támadtunk. Első ellenfelemet egész könnyen legyőztem. A többiek is jeleskedtek. A másodikkal végeztem, mikor most Asuma ordítását hallottam meg. A de ja vu kerített hatalmába, de egyből odasiettem. A vállából állt ki egy kunai. Félelmetes látvány volt, de inkább elintéztem a támadóját. Erre engem támadtak hátba – szó szerint. A hátamból egy shuriken állt ki. Még sosem tapasztalt fájdalmat éltem át. A földre rogytam. Ezt nem hiszem el! Hogy lehet valaki ilyen béna, mint én? Egy sárga villanás mentett meg ismét. Az összes támadót elintézte. Utána odajött hozzám.
Féltő szemekkel meredt rám. Ezen mosolyognom kellett. A kezemet hátracsaptam és kihúztam magamból a shurikent. Kellemetlen érzés volt, mit ne mondjak, de megérte. A vér bár elkezdett ömleni a sebemből, de már nem kínzott annyira. Minato eltépte a ruháját és bekötözött vele.
- Ne velem foglalkozz! – Intettem a fejemmel Asuma felé. A hangom elég elhalt volt, de én „jól” éreztem magam.
Konohában a kórházba mentem ismét. Kivételesen magam miatt. Már haza akartam menni. Elegem volt ebből a faluból.
Engem egész hamar meggyógyítottak, de nem értem, hogy Uchiosét miért nem. Miatta maradtunk ilyen sokáig. A parkban gondolatterhesen ültem le az egyik fa tövébe. Egy idő után már nem érdekelt más, csak a szép idő. A szememet becsukva szívtam magamba a nyári napsütést. Valaki leült mellém. Nem kellett kinyitnom a szemem, hogy tudjam ki az.
- Felelőtlen tett volt ez tőled. Nem elég, hogy Uchiose megsérült, te még hősködni szeretnél. –Hallottam a mentorom hangját. – Konoha nem a mi falunk, így nem kellett volna megvédened. A sárga villanás elintézte volna őket fél kézzel, minden sérülés nélkül. Nem értem, miért kell beleavatkoznod más ügyébe. Tényleg elég önfejű vagy – mondta tovább.
- Lehet, hogy önfejű vagyok, de ha valahol baj van, én ott segítek. Senki kedvéért sem fogok megváltozni. Ha én segíteni akarok, segítek. Ha meg akarok halni, meghalok. Ez az én döntésem. Az vagyok, aki. Ezen pedig még maga sem változtathat – feleltem suttogva. Elegem volt, hogy mindenki engem bánt. A sensei csendben feláll, és elment.
- Előbújhatsz – mondtam hangosan, a kis hallgatózónak.
- Nem akartalak kihallgatni benneteket. – Hallottam egyből Minato mentegetőzését.
- Persze.
- Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e.
- Mint látod, igen.
- Rendben – felelte morcosan.
- Miért mentettél meg megint? – kérdeztem, miután leült mellém.
- Mert fontos vagy nekem – mondta egy sóhajtás kíséretében. A szemeim egyből felpattantak és rámeredtem.
- Mit mondtál?
- Fon-tos-vagy-ne-kem – szótagolta el.
- Én azt hitem, hogy… utálsz – mondtam ki végül. Elég furcsa vizekre kezd evezni ez a beszélgetés.
- Dehogy – felelte nevetve.
- Köszönöm – suttogtam.
- Tessék? Nem halottam!
- Ne szórakozz velem! – vertem vállba.
- Miattad én is mehetek majd a kórházba. Annyit ütöd a vállam, hogy nem is csodálnám, ha eltörne.
- Bár úgy lenne!
- Te nem vagy a szavak embere – jelentette ki hirtelen.
- Nem igazán. – Néztem a távolba. – Nekem nem igazán volt megtanulnom, milyen is az. A szüleim meghaltak egy csatában.
- Ezt nem tudtam…
- Honnan tudtad volna?!
- Jó rendben, nem kell megint nekem ugrani!
- Miért, valami baj van azzal?
- Veled egy percig sem lehet rendesen beszélni.
- Szia Minato – köszönt rá Ayame.
- Szia – köszönt vissza kedvesen. Ez valamiért rossz érzést keltett bennem.
- Van kedved eljönni velem a csillag fesztiválra?
- Persze. Hatkor találkozzunk a bolt előtt – ment bele. Ez még rosszabbul érintett.
- Akkor jó. Sziasztok – köszönt el.
- Szia. Kushina, valami baj van? – Nézett rám.
- Dehogy! – Legyintettem.
- Persze – felelte. Ismét Ayame arca ugrott be. Csodaszép lány, biztos összejönnek Minatoval, hisz ő idevalósi. Összeházasodnak, születik egy gyerekük, aki majd szintén családot alapít, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Vajon miért érint ez ilyen rosszul?
- Nekem most mennem kell – álltam fel. Meg se várva Namikazét, indultam el a szállásom felé. A gondolataim úgy cikáztak, mint még sose.
- Kushina, hova rohansz? – Állított meg Shikaku.
- Haza – feleltem. A gombóc a torkomban nem hagyott menekülni. Nem tudom, mi ez az egész, de elég kellemetlen.
- Minatoval van gond?
- Nem!
- Mesélj.
- Nem történt semmi!
- Ayaméval megy el a csillagfesztiválra, ugye?
- I-i-igen – dadogtam. Még sosem történt ilyen velem.
- Menj el te. Jó előérzetem van – mondta és elindult az úton.
Ismét magamra maradtam.
_________________________
El is érkeztünk a végére. A befejezés szerintem rémes, és nem is mondok róla semmit. Szégyellem bevallom, és ígérem, hogy a másik történetben sokkal jobban meg fogom írni, nem fogok kapkodni stb. Azért remélem élvezhető =)Mindenki csodaszép kimonókban vonult fel az utcára. Később megtudtam, illetve meghallottam, hogy ez a fesztivál azért van, mert egy csillag most fog elhaladni a föld felett. Azt mondják, ha ma éjszaka megcsókolják egymást a párok, a szerelmük örökké tartani fog. Ezért még inkább nem akartam elmenni Ha meglátom, hogy Minato és Ayame…
De már felvettem a ruhámat. Amit fogalmam sincs, hogy honnan kerítettem elő. Valószínűleg Shikaku keze van ebben is. Az emberek most nem néztek ki, valószínűleg fel se ismertek.
Hosszú hajamat kiengedtem, és a kimonó pedig kiemelte a… nőiességemet. Még én sem ismerem magamra. És fogalmam sincs, miért van ez a sok cécó. Én nem is itt lakok. De lehet, hogy sose fogok többet ilyet látni.
A szerencsémnek köszönhetően egyből rátaláltam Minatoékra. Kézen fogva üldögéltek a réten. Nevettek meg minden. A szívembe ez tőrként szúródott.
Könnyekkel küszködve elindultam haza. De most az igazira gondoltam. Nem bírom ezt tovább. Most először életemben, megtetszik egy fiú, és… ő mást szeret. Kellemetlen. Az erdőn keresztül futottam volna, ha nem állít meg valaki.
- Hova-hova? – kérdezte mosolyogva az ellenség.
- Nem hiszem el! Konohát minden egyes pillanatban megtámadják?
- Miattad.
- Micsoda?
- Olyan genjutsut fejlesztettél ki, amit mindenki meg akar szerezni. Majdnem legyőzted a sárga villanást is.
- És?
- Ha nem akarod, hogy Konhát ostromolják, gyere velem.
- Rendben – egyeztem bele. Sajnos muszáj voltam, mert nem tudnék azzal a tudattal éli, hogy miattam bántják az embereket.
A férfi mögém ugrott, és hátrakötözte a kezeimet. Kellemetlen volt, de kibírom. Egy kunait döfött a hátamba. Hatalmas sikításom hasította ketté az erdőt.
- Ezt azért, hogy még véletlenül se szökj el. De lehetnél kicsit csendesebb is – felelte, és egy újabb kunait szúrt bele a hasamba. Hihetetlenül hangos sikítást hallottam. Kellett pár perc, hogy rájöjjek, én sikítok.
- Fogd be! – tapasztotta be a számat a kezével.
- Nem ilyennek ismertelek meg. – Hallottam meg a csodálatos hangot.
- Jaj, ne a sárga villanás!
- Engedd el a lányt!
- Még mit nem!
Egy ordítás hallatszott, és egy puffanás utána.
- Nem hiszem el, hogy egy percre magadra hagylak, és egyből megtámadnak!
- Hagyj békén! Úgyis jönnek majd még – feleltem szipogva.
- Miért nem harcoltál?
- Mert nem volt esélyem…
- Sokaktól hallottam már ezt a mondatot, de tőled nem vártam volna…
- Le lehet rólam szállni. Megmondtam. Ha meg akarok halni, meghalok. Neked ebbe semmi beleszólásod!
- De van. Az a feladatom, hogy védjelek meg.
Ezek a szavak egy másik tőrként szúródtak a szívembe. Csak azért volt velem kedves, és csak azért számítottam neki, mert nem vagyok más, csak egy küldetés. Egy eszköz, hogy még jobban kitűnjön a tömegből.
A könnyek lassan, tüzet hagyva maguk után gurultak le az arcomon.
Eddig akármennyire is fájt, sosem sírtam. De ez most úgy érintett, mint még semmi más.
- Nagyon fáj? – kérdezte. Biztos ismét félreértett.
- Igen. A szívem mindjárt kettéhasad – ordibáltam letörölve a könnyeimet.
- De…
- Ne mondj semmit. Elegem van a szavakból. Elegem van mindenből. És ha nem mehetek haza, akkor inkább elmegyek ezekkel a fickókkal, minthogy veled maradjak – suutogtam. A könnyek még mindig patakzottak a szememből. Minato elém lépett, és letörölte a könnyeket az arcomról. Felnéztem rá. Mosolygott.
- Nem tudom, hogy mivel bántottalak meg ennyire, de ígérem, helyrehozom. Soha többé nem akarlak síri látni. Még akkor se, ha ilyen gyönyörű vagy – mondta. Először meghatódtam, de utána felfogtam. Sérüléseim ellenére a kezem magától lendült, és egy hatalmas pofont kapott Namikaze.
- Ne játszadozz velem! Menj vissza a kis drága Ayamédhez, és éljetek boldogan! De engem hagyj ki ebből!
- Szóval ez a baj!
- Miért, mégis mit gondoltál?
- Sajnálom. Én téged kedvellek.
- Most már nem érdekel. Becsaptál, és csak egy küldetés része vagyok számodra… - folytattam volna, de a fájdalom olyannyira belém hasított, hogy a földre estem, egy sikítás kíséretében.
- Minden rendben? Inkább menjünk…- kezemmel befogtam a száját. Meglepetten meredt rám.
A másik kezemmel kihúztam magamból a kunait. A vérzést gyorsan elállítottam egy gyógyító technikával. Még szerencse, hogy megtanultam.
Minato kidülledt szemekkel figyelte a szenvedésem. Biztos tehetetlennek érezte magát. A hátamból is kiszedtem a tőrt. Megkönnyebbülten hagytam abba a sikítást. Végre vége a fájdalomnak… legalábbis a nagy részének. Véres kezeimet magam elé téve szemléltem. A lélegzésem is kezdett visszatérni a normálishoz.
- Jól vagy? – kérdezte egy idő után Minato. A hangja rekedt volt, mintha féltett volna.
- Nem kell színészkedni. Megvagyok és kész. Mehetsz is el – feleltem mérgesen.
- Miért nem érted már meg? Én szeretlek! – fogta meg az arcomat, és maga felé fordította. Belenézve csodaszép égkék szemeibe, igazi szeretetet láttam. A szemembe ismét könnyek szöktek.
- Ez a színészkedés mesterfoka. Egy pillanatig még én is bedőltem neki – mosolyodtam el. Erre ő még közelebb húzott magához. A szándékai tiszták voltak előttem. Meg akart csókolni. Eleinte ellenkezni akartam, de nem tudtam sokáig ellenállni.
Életem legszebb pillanata volt.
Csak kár, hogy ez nem nekem szólt. Biztos vagyok benne, hogy a küldetés miatt eljátssza, hogy szeret, hogy még véletlenül se menjek el. Gonosz. Irigyeltem Ayamét.
- Még mindig nem hiszel nekem…
- És nem is fogok.
- Miért?
- Mert ismerem a fajtádat. A küldetés a mindene, a bajtársait semmibe nézi. Az ilyennek nincsenek érzelmei.
- Egyáltalán nem ilye vagyok. Azt hittem, megismertél végre.
- Igen. Megismertem a sötét oldalad.
- Nézz a szemembe – utasított. Én még mindig a földet bámultam. Ismét megfogta az arcomat és kényszerített, hogy ránézzek.
- Uzumaki Kushina. Szeretlek. Mit tegyek, hogy el hidd? – kérdezte. A csodaszép szemeiben ismét felragyogott a szeretet. A könnyeim ismét előbuggyantak.
- Ne hagyj egyedül – szipogtam. Erre magához ölelt, és a karjai között tartott. Egyetlen egy dolgot éreztem. Hazatértem. Mióta meghaltak a szüleim elveszett voltam. Nem volt otthonom. Most e két erős, védelmező kar között megtaláltam. Olyan boldog volta, mint még soha. Most mindent elhittem volna neki. Lehet, hogy ez egy csapda, de ha kell feláldozom az életem, hogy szemfényvesztésben éljek.
2 év múlva
- Nem akarom! – ordibáltam az arcába.
- De muszáj! Én vagyok a Hokage.
- És e nem azt jelenti, hogy meg kell halnod!
- Ha arra van szükség, akkor igen. És ne ordibálj, mert rosszat tesz Narutonak.
- Szeretlek. – Patakzottak ismét a könnyeim. A kilencfarkú ismét tombolt.
- Én is. Akkor kérlek, menj a megbeszélt helyre.
- Rendben – egyeztem bele. Ismét megölelt. Most már tudom, hogy ez nem szemfényvesztés, hanem tényleg szeret.
- Majd találkozunk még – felelte.
- Csak ebben hiszek. És együtt nézzünk a fiunk növekedését.
- Most mennem kell. – Adott egy puszit a homlokomra, és már el is tűnt.
Könnyekkel teli indultam el a halálom felé. De a fiamért mindent megteszek. A hasam már hatalmas volt, kicsit megnehezítette a járást.
A barlang nem volt olyan messze. És Minato mindvégig a szívemben volt.
- Naruto. Sose hidd azt, hogy egyedül leszel. Mi mindig veled maradunk. Bent a szívedben. Bár nem tudsz majd rólunk, a szeretetünk örökké benned lesz.
