- Ti mit csináltok már megint?
Yesung megszüntette a csókunkat, majd szorosan magához ölelt.
- Azt, amit te nem - felelte diplomatikusan.
Nem mertem odanézni, féltem, hogy valami olyasmit látnék az arcán, ami miatt megbánnám az egész napomat.
Csak a távolodó lépteit hallottam. Tehát már szóra sem méltat?
- Jó éjszakát Minnie - mondta Yesung halkan, majd elhúzódott tőlem. Búcsúzóul adott még egy puszit a homlokomra, majd elindult.
Megkövülten álltam, és néztem, ahogyan elsétál. Annyira összezavarodottnak éreztem magamat, azt sem tudtam, mit tehetnék. Helyesebben mit kellene tennem.
- Minnie, te meg mi a frászt csináltál? Miért nem vetted fel a telefont? - Jinah hangja ébresztett fel, hevesen rázni kezdte a karomat. Akkora Yesung már régen elment.
- Én csak... - kezdtem bele, de Jinah nem engedte, hogy folytassam.
- Inkább menjünk fel. Majd ott megbeszéljük - jelentette ki,és maga után kezdett húzni.
A liftben végig csendben álltunk egymás mellett, bennem pedig egyre csak nőtt a feszültség. Jinah mérges lenne most rám? De hiszen én csak boldog voltam!
Az ajtónk nyitva volt, amin csodálkoztam. De Kyuhyun láttán a nappaliban azonnal rájöttem, hogy miért. Jinah valószínűleg gyorsan kirohant, és az ajtót sem csukta be maga után.
Leültetett a fotelbe, ők ketten pedig előttem ültek a kanapén. Úgy éreztem magam, mintha a szülői leszidásra készülnék - bár még sosem volt olyanban részem. Soha, senki nem merte felemelni a hangját velem szemben, kivéve természetesen Henry-t.
- Szóval, mi is történt? - törte meg végül a csendet Kyu.
- Yesung és én együtt vagyunk, és az egész napot együtt töltöttük - feleltem nyugodtan. Szinte már mosolyogni támadt kedvem.
- Nem vagy ideges? - kérdezte Jinah.
- Miért lennék? - kérdeztem vissza mosolyogva.
- Először is: ez most egy leszidás, ha észrevennéd. Ilyenkor nem illik mosolyogni. Másodszor pedig, megcsaltad a férjedet. Hivatalosan is, az ő szeme láttára. Harmadszor: nem vetted fel a telefonodat, amiért nagyon mérges vagyok!
- Sajnálom... - Lesütöttem a szemeimet, és az ajkamba haraptam. Igaza volt...
- Akkor mégis mi okod mosolyogni? - vont kérdőre Kyu.
- Csak... mindegy. - Nem tudtam volna szavakba önteni nekik, hogy mit érzek. Teljes mértékben igazuk van, felelőtlen vagyok, és úgy viselkedek, mint valami tini, de a gondolat, hogy ők azért ültek le velem beszélni, mert törődnek velem, teljesen felvillanyozott.
- Akkor összegezzük. Henry a férjed, és szereted, mégis Yesunggal vagy együtt, és megcsókoltátok egymást Henry szeme láttára.
- De nem szándékosan...
- Nem a szándék a lényeg, hanem az, hogy megtörtént! Szerinted ez Henrynek jól esett? - Jinah indulatosan felállt.
- Mert nekem jól esik az, hogy akárhányszor találkozunk, úgy néz rám, mintha a legrosszabb rémálma kelne életre?
- Henry legrosszabb rémálma az volt, amikor álmában nem volt több mochi... - szólt közbe Kyu.
- Látod? - kérdezte Jinah, majd leesett neki, hogy mit is mondott a barátja. Összeszűkült szemekkel fordult felé. - Elrontod a hatást - sziszegte, mire a másik csak mosolyogva megvonta a vállát.
- Köszönöm, hogy gondoskodtok rólam - szóltam közbe, még mielőtt vitatkozni kezdenének. -, de Yesunggal boldog vagyok. Mióta az eszemet tudom, mindig csak Henryt láttam, de már belefáradtam ebbe. Ő nem fog engem soha észrevenni, tehát mi értelme lenne törni magamat? Nem akarok több fájdalmat, csak nyugalmat. Amit Yesung mellett találtam meg - mondtam végig, majd felálltam, és a szobámba mentem.
Ledőltem az ágyra, a kezemet a homlokomra téve nagyot sóhajtottam, és a plafont bámultam.
Hiába volt igazság abban, amit mondtam, mégsem látom értelmét. Szeretném, ha végre én is boldog lehetnék, de olyan hosszú ideje vagyok szerelmes, hogy azt sem tudom, hogyan lábaljak ki belőle. A több ezer film, amit otthon az ágyamon összekuporogva néztem egy tál pattogatott kukorica társaságában, mind azt sugallta, hogy a legjobb mód arra, hogy elfelejtsem, ha valami teljesen újba kezdek.
De ez a baj a gazdagsággal. Mindent megkaphatok, így nem tudom, mit választhatnék. Sokáig úgy voltam vele, hogy nem akarok semmit, hiszen ha nem kedvvel csinálom, nem ér semmit.
Mégis... akkor, abban a pillanatban, minden vágyam az volt, hogy nekem is legyen egy célom. Valami, ami mellett kitarthatok, amiért érdemes minden nap felkelni, végigcsinálni a napot, és a mások által oly zavarosnak tűnő életet élni.
Újabb sóhaj szaladt ki a számon, majd az oldalamra fordultam. A telefonom a zsebemben rezegni kezdett, így azonnal előkaptam, már csak megszokásból is, és azért, mert valamilyen szinten abban reménykedtem, hogy valami isteni ötlet fog megjelenni a kijelzőn.
Egy üzenetet kaptam, méghozzá Taewongtól.
Kisasszony, minden rendben? Ha bármi problémája lenne, nyugodtan forduljon hozzám, mindenben a segítségére leszek. Taewong.
Elmosolyodtam az üzenet láttán. Egyből tudtam, hogy mire gondolt - az ételre. Tudja jól, hogy nem a kedvencem a gyorskaja, és a főzőtudományom sem a legjobb.
Hirtelen ötlettől vezérelve kipattantam az ágyból, és a konyhába siettem. A hűtő előtt álltam meg, és néztem bele - de csak pár joghurtot, néhány üveg vizet, vajat, felvágottat és sajtot találtam benne. Hát ebből nem lehet főzni...
A szobámba mentem vissza, felkaptam a táskámat, és a cipőm felhúzása után már indultam is volna - ha nem állít meg Jinah.
- Merre mész? - kérdezte érdeklődve.
- A boltba. Valamit főzni szeretnék.
- Akkor várj meg, máris megyek veled. - Felmutatta a mutató ujját, kacsintott egyet, majd szinte kutyafuttában visszarohant a szobájába.
Vajon már nem mérges rám? És hol van Kyuhyun?
A kérdésekre választ nem kaptam, mert Jinah kisétált a szobájából mosolyogva, majd kettesben elindultunk.
- Azt hiszem, egy nagyobb boltba kell mennünk, mert a kisebbek ilyenkor már nincsenek nyitva - szólalt meg.
- Rendben - bólintottam. - De az hol van? - kérdeztem szinte azonnal kissé félve. Jinah csak nevetni kezdett.
- Hát nem itt a környéken. Szóval metrózni fogunk.
- Metrózni? De ahhoz nem kell bérlet?
- Lehet jegyet is venni - mondta, szinte fulladozva a nevetéstől.
Csak halványan elmosolyodtam, majd követtem. Egy automatánál állt meg, és vett mind a kettőnknek két-két jegyet, majd lementünk a föld alá.
Bár már filmekben láttam, hogy milyen is a metró, de csak akkor próbáltam ki először. Úgy bámultam mindenfelé, mint egy turista, Jinah pedig mosolyogva sétált mellettem, jobban mondva vezetett.
- Biztos tudod, hogy hová kell mennünk? - kérdeztem meg, mikor megláttam a sokféle jelölést.
- A fél életemet a metrón töltöttem, ennek köszönhetően szinte már mindent ismerek Seoul-ban. Kivéve a gazdag-negyedeket, ott még sosem jártam. Vagyis először tegnap, amikor hozzátok mentünk.
Bólintottam egyet, jelezvén, hogy értettem, amit mond. Válaszolni mégsem tudtam, mivel lekötötte a figyelmemet a sok érdekes ember. Voltak nagyon szép lányok is, voltak, akiknek a sminkjük nagyon erős volt.
- Jinah... itt mindig ilyen emberek vannak? - faggattam tovább.
- Hát, nem mondanám. Ulzzangok szinte mindenhol vannak mondjuk, de a gyaru lányok nagyon ritkák itt, ők a japán negyedekben szoktak feltűnni. Ezenkívül már érdekességet nem látok.
- Kik az ulzzangok, és kik a gyaruk? - kérdeztem azonnal vissza.
- Látod azt a lányt ott, akinek barna haja van, és egy virágos póló, meg rózsaszín szoknya van rajta? Ő egy ulzzang. - Szinte elámultam, olyan gyönyörű volt az a lány. Mintha csak egy egyik újság címlapjáról lépett volna ki... - És azok a lányok, akiknek a haja fel van tupírozva, és erős a sminkjük, ők a gyaruk - mondta tovább, én pedig arra néztem, amerre Jinah. Az a három lány volt, akit először kiszúrtam, abban a pillanatban éppen nevetni kezdtek valamin, majd az ulzzangok felé néztek. Némi ellenszenvet véltem felfedezni a tekintetükben, de nem sokáig volt időm tanakodni ezen, mivel Jinah behúzott az egyik kocsiba. Már rég az este volt, mégis szinte teljesen meg volt tömve a metró, alig volt helyünk. Engem többször is el akart húzni magával a tömeg, de Jinah szinte vasmarokkal szorította a kezem, és nem engedett el egy pillanatra sem. Szinte megváltás volt az a pillanat, amikor leszállhattunk, mivel újra kaptam levegőt.
- Nem szoktak ilyen sokan lenni nappal, csak ilyenkor ébred fel a város. Mindenki ilyenkor megy a dolgára, senki nem szokott ilyenkor még aludni. Legalábbis a legtöbben az utcákon vannak - fogott bele a magyarázásba Jinah az értetlen arcom láttán.
Gyorsan rápillantottam az órára - tíz perc múlva tíz óra. Ilyenkor én már rég az igazak álmát szoktam aludni...
De ahogy elnéztem, csak elvétve akadt olyan ember, aki egyedül volt. Szinte mindenki a barátaival volt, vagy ismerőseivel, ezt nem lehet azonnal megállapítani.
- Úgy nézel ki, mint aki elemzi az embereket - szólalt meg ismét Jinah nevetve.
- Mert azt is teszem... - vallottam be kissé elpirulva.
- Ne elemezd, csak élvezd - kacsintott rám, majd elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyát, és magamban igazat adtam neki. Hiszen már elmúltak azok az idők, mikor egyedül voltam, és szépen lassan egy új korszak veszi kezdetét, és akármennyire is furcsa beismerni, de én is kezdek megváltozni. Hogy miket tartogat számomra a jövő, pontosan milyen is leszek, azt még nem tudom, de egyenlőre csak szeretnék hátradőlni, és ahogyan Jinah is mondta - csak élvezni.
- Mielőtt bevásárolnánk, nem ülünk be ide? - mutatott Jinah egy kávézóra. - Isteni kapucsínót csinálnak!
- Rendben - feleltem.
Elég sokan voltak, de mi mégis találtunk magunknak helyet. Amint leültünk, azonnal megjelent egy pincérnő, akinek a barátnőm leadta a megrendelést.
- Minnie, kérdezhetek valamit, ha nem baj?
- Persze, kérdezz nyugodtan - feleltem, és már tudtam, hogy nem lesz könnyű válaszolni. Jinah hangja nagyon elrévedő volt, ami arra enged következtetni, hogy valamin nagyon elmélkedik.
- Azt mondtad, hogy Henry hozzád vágta a gyűrűjét. Utána nem is láttad? Egyáltalán nem is kerültél vele kapcsolatba?
- Nem.
- Soha nem gondoltál arra, hogy beszélj vele?
Ezen meglepődtem.
Amikor megtörtént a nem túl kellemes incidens, bevonultam a szobámba, és egy hónapig semmit sem csináltam, csak sírtam. Miután elmúlt a "minden nap sírok egy keveset, mert elhagyott a férjem" korszak, megnémultam. Ekkoriban olyan üresnek éreztem magamat... és ez egészen addig tartott, míg nem találkoztam Yesung anyukájával. Valahogy az ő mosolya mindig jobb kedvre derített. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem találok rá a kávézójára azután a kiadós könyvvásárlás után.
De az, hogy én keressem Henry-t... olyan kézenfekvő volt, mégis úgy gondoltam akkor, hogy én vagyok megbántva, neki kell engem kiengesztelnie.
- Nem, ez nem jutott eszembe.
- De gondolom vártál arra, hogy mikor találkoztok újra - mosolyodott el.
- Hát persze! Csak nem gondoltam volna, hogy pont úgy jön össze...
- Amikor először találkoztunk, sokkal másabbnak gondoltalak - mondta, majd felkönyökölt, és a kezébe fektette az arcát, közben pedig elgondolkozva meredt a semmibe. - Olyan dacosan vágtad oda Henry-nek, hogy válni akarsz, hogy azt gondoltam, sokban hasonlítunk. Merész lánynak tűntél, aki megmondja az igazat mindig. Ne érts félre, nem azt akarom mondani, hogy hazudni szoktál, mert nem, csak te nem vagy a szavak embere... amit igazából megértek. Amikor odamentél Henry-hez a kávézóban, akkor minden úgy szertefoszlott. Olyan kis gyengének tűntél ott, hogy azon gondolkoztam, hogy odamegyek Henry-hez, és annak ellenére, hogy akkor még nem tudtam semmiről, csak úgy beverek neki egyet.
Halkan kuncogni kezdtem. Igazán vicces fordulat lett volna az, ha Jinah tényleg megteszi.
- De tudod mire jöttem rá ebben a három napban, veled kapcsolatban? - költői kérdését nekem címezve rám nézett. - Arra, hogy akármi történik, valahogy mindig jól keveredsz ki belőle. Fogalmam sincs honnan csinálod, adhatnál egy kis szerencsét!
- Majd ha rájövök, hogy miben is vagyok szerencsés, azonnal - feleltem nevetve.
A vásárlásból végül nem lett semmi, mert miután megittuk az italunkat, inkább csak hívtunk egy taxit, és hazamentünk.
A hosszúnak tűnő nap után, mikor végre ledőlhettem az ágyra, és lecsukhattam a szemeimet, a fáradtságon kívül boldogságot éreztem.
És akármennyire is akarom rejtegetni - egy kis félelmet is. Hiszen fogalmam sincs, mi lesz, ha újra találkozok Henry-vel...
- Azt, amit te nem - felelte diplomatikusan.
Nem mertem odanézni, féltem, hogy valami olyasmit látnék az arcán, ami miatt megbánnám az egész napomat.
Csak a távolodó lépteit hallottam. Tehát már szóra sem méltat?
- Jó éjszakát Minnie - mondta Yesung halkan, majd elhúzódott tőlem. Búcsúzóul adott még egy puszit a homlokomra, majd elindult.
Megkövülten álltam, és néztem, ahogyan elsétál. Annyira összezavarodottnak éreztem magamat, azt sem tudtam, mit tehetnék. Helyesebben mit kellene tennem.
- Minnie, te meg mi a frászt csináltál? Miért nem vetted fel a telefont? - Jinah hangja ébresztett fel, hevesen rázni kezdte a karomat. Akkora Yesung már régen elment.
- Én csak... - kezdtem bele, de Jinah nem engedte, hogy folytassam.
- Inkább menjünk fel. Majd ott megbeszéljük - jelentette ki,és maga után kezdett húzni.
A liftben végig csendben álltunk egymás mellett, bennem pedig egyre csak nőtt a feszültség. Jinah mérges lenne most rám? De hiszen én csak boldog voltam!
Az ajtónk nyitva volt, amin csodálkoztam. De Kyuhyun láttán a nappaliban azonnal rájöttem, hogy miért. Jinah valószínűleg gyorsan kirohant, és az ajtót sem csukta be maga után.
Leültetett a fotelbe, ők ketten pedig előttem ültek a kanapén. Úgy éreztem magam, mintha a szülői leszidásra készülnék - bár még sosem volt olyanban részem. Soha, senki nem merte felemelni a hangját velem szemben, kivéve természetesen Henry-t.
- Szóval, mi is történt? - törte meg végül a csendet Kyu.
- Yesung és én együtt vagyunk, és az egész napot együtt töltöttük - feleltem nyugodtan. Szinte már mosolyogni támadt kedvem.
- Nem vagy ideges? - kérdezte Jinah.
- Miért lennék? - kérdeztem vissza mosolyogva.
- Először is: ez most egy leszidás, ha észrevennéd. Ilyenkor nem illik mosolyogni. Másodszor pedig, megcsaltad a férjedet. Hivatalosan is, az ő szeme láttára. Harmadszor: nem vetted fel a telefonodat, amiért nagyon mérges vagyok!
- Sajnálom... - Lesütöttem a szemeimet, és az ajkamba haraptam. Igaza volt...
- Akkor mégis mi okod mosolyogni? - vont kérdőre Kyu.
- Csak... mindegy. - Nem tudtam volna szavakba önteni nekik, hogy mit érzek. Teljes mértékben igazuk van, felelőtlen vagyok, és úgy viselkedek, mint valami tini, de a gondolat, hogy ők azért ültek le velem beszélni, mert törődnek velem, teljesen felvillanyozott.
- Akkor összegezzük. Henry a férjed, és szereted, mégis Yesunggal vagy együtt, és megcsókoltátok egymást Henry szeme láttára.
- De nem szándékosan...
- Nem a szándék a lényeg, hanem az, hogy megtörtént! Szerinted ez Henrynek jól esett? - Jinah indulatosan felállt.
- Mert nekem jól esik az, hogy akárhányszor találkozunk, úgy néz rám, mintha a legrosszabb rémálma kelne életre?
- Henry legrosszabb rémálma az volt, amikor álmában nem volt több mochi... - szólt közbe Kyu.
- Látod? - kérdezte Jinah, majd leesett neki, hogy mit is mondott a barátja. Összeszűkült szemekkel fordult felé. - Elrontod a hatást - sziszegte, mire a másik csak mosolyogva megvonta a vállát.
- Köszönöm, hogy gondoskodtok rólam - szóltam közbe, még mielőtt vitatkozni kezdenének. -, de Yesunggal boldog vagyok. Mióta az eszemet tudom, mindig csak Henryt láttam, de már belefáradtam ebbe. Ő nem fog engem soha észrevenni, tehát mi értelme lenne törni magamat? Nem akarok több fájdalmat, csak nyugalmat. Amit Yesung mellett találtam meg - mondtam végig, majd felálltam, és a szobámba mentem.
Ledőltem az ágyra, a kezemet a homlokomra téve nagyot sóhajtottam, és a plafont bámultam.
Hiába volt igazság abban, amit mondtam, mégsem látom értelmét. Szeretném, ha végre én is boldog lehetnék, de olyan hosszú ideje vagyok szerelmes, hogy azt sem tudom, hogyan lábaljak ki belőle. A több ezer film, amit otthon az ágyamon összekuporogva néztem egy tál pattogatott kukorica társaságában, mind azt sugallta, hogy a legjobb mód arra, hogy elfelejtsem, ha valami teljesen újba kezdek.
De ez a baj a gazdagsággal. Mindent megkaphatok, így nem tudom, mit választhatnék. Sokáig úgy voltam vele, hogy nem akarok semmit, hiszen ha nem kedvvel csinálom, nem ér semmit.
Mégis... akkor, abban a pillanatban, minden vágyam az volt, hogy nekem is legyen egy célom. Valami, ami mellett kitarthatok, amiért érdemes minden nap felkelni, végigcsinálni a napot, és a mások által oly zavarosnak tűnő életet élni.
Újabb sóhaj szaladt ki a számon, majd az oldalamra fordultam. A telefonom a zsebemben rezegni kezdett, így azonnal előkaptam, már csak megszokásból is, és azért, mert valamilyen szinten abban reménykedtem, hogy valami isteni ötlet fog megjelenni a kijelzőn.
Egy üzenetet kaptam, méghozzá Taewongtól.
Kisasszony, minden rendben? Ha bármi problémája lenne, nyugodtan forduljon hozzám, mindenben a segítségére leszek. Taewong.
Elmosolyodtam az üzenet láttán. Egyből tudtam, hogy mire gondolt - az ételre. Tudja jól, hogy nem a kedvencem a gyorskaja, és a főzőtudományom sem a legjobb.
Hirtelen ötlettől vezérelve kipattantam az ágyból, és a konyhába siettem. A hűtő előtt álltam meg, és néztem bele - de csak pár joghurtot, néhány üveg vizet, vajat, felvágottat és sajtot találtam benne. Hát ebből nem lehet főzni...
A szobámba mentem vissza, felkaptam a táskámat, és a cipőm felhúzása után már indultam is volna - ha nem állít meg Jinah.
- Merre mész? - kérdezte érdeklődve.
- A boltba. Valamit főzni szeretnék.
- Akkor várj meg, máris megyek veled. - Felmutatta a mutató ujját, kacsintott egyet, majd szinte kutyafuttában visszarohant a szobájába.
Vajon már nem mérges rám? És hol van Kyuhyun?
A kérdésekre választ nem kaptam, mert Jinah kisétált a szobájából mosolyogva, majd kettesben elindultunk.
- Azt hiszem, egy nagyobb boltba kell mennünk, mert a kisebbek ilyenkor már nincsenek nyitva - szólalt meg.
- Rendben - bólintottam. - De az hol van? - kérdeztem szinte azonnal kissé félve. Jinah csak nevetni kezdett.
- Hát nem itt a környéken. Szóval metrózni fogunk.
- Metrózni? De ahhoz nem kell bérlet?
- Lehet jegyet is venni - mondta, szinte fulladozva a nevetéstől.
Csak halványan elmosolyodtam, majd követtem. Egy automatánál állt meg, és vett mind a kettőnknek két-két jegyet, majd lementünk a föld alá.
Bár már filmekben láttam, hogy milyen is a metró, de csak akkor próbáltam ki először. Úgy bámultam mindenfelé, mint egy turista, Jinah pedig mosolyogva sétált mellettem, jobban mondva vezetett.
- Biztos tudod, hogy hová kell mennünk? - kérdeztem meg, mikor megláttam a sokféle jelölést.
- A fél életemet a metrón töltöttem, ennek köszönhetően szinte már mindent ismerek Seoul-ban. Kivéve a gazdag-negyedeket, ott még sosem jártam. Vagyis először tegnap, amikor hozzátok mentünk.
Bólintottam egyet, jelezvén, hogy értettem, amit mond. Válaszolni mégsem tudtam, mivel lekötötte a figyelmemet a sok érdekes ember. Voltak nagyon szép lányok is, voltak, akiknek a sminkjük nagyon erős volt.
- Jinah... itt mindig ilyen emberek vannak? - faggattam tovább.
- Hát, nem mondanám. Ulzzangok szinte mindenhol vannak mondjuk, de a gyaru lányok nagyon ritkák itt, ők a japán negyedekben szoktak feltűnni. Ezenkívül már érdekességet nem látok.
- Kik az ulzzangok, és kik a gyaruk? - kérdeztem azonnal vissza.
- Látod azt a lányt ott, akinek barna haja van, és egy virágos póló, meg rózsaszín szoknya van rajta? Ő egy ulzzang. - Szinte elámultam, olyan gyönyörű volt az a lány. Mintha csak egy egyik újság címlapjáról lépett volna ki... - És azok a lányok, akiknek a haja fel van tupírozva, és erős a sminkjük, ők a gyaruk - mondta tovább, én pedig arra néztem, amerre Jinah. Az a három lány volt, akit először kiszúrtam, abban a pillanatban éppen nevetni kezdtek valamin, majd az ulzzangok felé néztek. Némi ellenszenvet véltem felfedezni a tekintetükben, de nem sokáig volt időm tanakodni ezen, mivel Jinah behúzott az egyik kocsiba. Már rég az este volt, mégis szinte teljesen meg volt tömve a metró, alig volt helyünk. Engem többször is el akart húzni magával a tömeg, de Jinah szinte vasmarokkal szorította a kezem, és nem engedett el egy pillanatra sem. Szinte megváltás volt az a pillanat, amikor leszállhattunk, mivel újra kaptam levegőt.
- Nem szoktak ilyen sokan lenni nappal, csak ilyenkor ébred fel a város. Mindenki ilyenkor megy a dolgára, senki nem szokott ilyenkor még aludni. Legalábbis a legtöbben az utcákon vannak - fogott bele a magyarázásba Jinah az értetlen arcom láttán.
Gyorsan rápillantottam az órára - tíz perc múlva tíz óra. Ilyenkor én már rég az igazak álmát szoktam aludni...
De ahogy elnéztem, csak elvétve akadt olyan ember, aki egyedül volt. Szinte mindenki a barátaival volt, vagy ismerőseivel, ezt nem lehet azonnal megállapítani.
- Úgy nézel ki, mint aki elemzi az embereket - szólalt meg ismét Jinah nevetve.
- Mert azt is teszem... - vallottam be kissé elpirulva.
- Ne elemezd, csak élvezd - kacsintott rám, majd elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyát, és magamban igazat adtam neki. Hiszen már elmúltak azok az idők, mikor egyedül voltam, és szépen lassan egy új korszak veszi kezdetét, és akármennyire is furcsa beismerni, de én is kezdek megváltozni. Hogy miket tartogat számomra a jövő, pontosan milyen is leszek, azt még nem tudom, de egyenlőre csak szeretnék hátradőlni, és ahogyan Jinah is mondta - csak élvezni.
- Mielőtt bevásárolnánk, nem ülünk be ide? - mutatott Jinah egy kávézóra. - Isteni kapucsínót csinálnak!
- Rendben - feleltem.
Elég sokan voltak, de mi mégis találtunk magunknak helyet. Amint leültünk, azonnal megjelent egy pincérnő, akinek a barátnőm leadta a megrendelést.
- Minnie, kérdezhetek valamit, ha nem baj?
- Persze, kérdezz nyugodtan - feleltem, és már tudtam, hogy nem lesz könnyű válaszolni. Jinah hangja nagyon elrévedő volt, ami arra enged következtetni, hogy valamin nagyon elmélkedik.
- Azt mondtad, hogy Henry hozzád vágta a gyűrűjét. Utána nem is láttad? Egyáltalán nem is kerültél vele kapcsolatba?
- Nem.
- Soha nem gondoltál arra, hogy beszélj vele?
Ezen meglepődtem.
Amikor megtörtént a nem túl kellemes incidens, bevonultam a szobámba, és egy hónapig semmit sem csináltam, csak sírtam. Miután elmúlt a "minden nap sírok egy keveset, mert elhagyott a férjem" korszak, megnémultam. Ekkoriban olyan üresnek éreztem magamat... és ez egészen addig tartott, míg nem találkoztam Yesung anyukájával. Valahogy az ő mosolya mindig jobb kedvre derített. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem találok rá a kávézójára azután a kiadós könyvvásárlás után.
De az, hogy én keressem Henry-t... olyan kézenfekvő volt, mégis úgy gondoltam akkor, hogy én vagyok megbántva, neki kell engem kiengesztelnie.
- Nem, ez nem jutott eszembe.
- De gondolom vártál arra, hogy mikor találkoztok újra - mosolyodott el.
- Hát persze! Csak nem gondoltam volna, hogy pont úgy jön össze...
- Amikor először találkoztunk, sokkal másabbnak gondoltalak - mondta, majd felkönyökölt, és a kezébe fektette az arcát, közben pedig elgondolkozva meredt a semmibe. - Olyan dacosan vágtad oda Henry-nek, hogy válni akarsz, hogy azt gondoltam, sokban hasonlítunk. Merész lánynak tűntél, aki megmondja az igazat mindig. Ne érts félre, nem azt akarom mondani, hogy hazudni szoktál, mert nem, csak te nem vagy a szavak embere... amit igazából megértek. Amikor odamentél Henry-hez a kávézóban, akkor minden úgy szertefoszlott. Olyan kis gyengének tűntél ott, hogy azon gondolkoztam, hogy odamegyek Henry-hez, és annak ellenére, hogy akkor még nem tudtam semmiről, csak úgy beverek neki egyet.
Halkan kuncogni kezdtem. Igazán vicces fordulat lett volna az, ha Jinah tényleg megteszi.
- De tudod mire jöttem rá ebben a három napban, veled kapcsolatban? - költői kérdését nekem címezve rám nézett. - Arra, hogy akármi történik, valahogy mindig jól keveredsz ki belőle. Fogalmam sincs honnan csinálod, adhatnál egy kis szerencsét!
- Majd ha rájövök, hogy miben is vagyok szerencsés, azonnal - feleltem nevetve.
A vásárlásból végül nem lett semmi, mert miután megittuk az italunkat, inkább csak hívtunk egy taxit, és hazamentünk.
A hosszúnak tűnő nap után, mikor végre ledőlhettem az ágyra, és lecsukhattam a szemeimet, a fáradtságon kívül boldogságot éreztem.
És akármennyire is akarom rejtegetni - egy kis félelmet is. Hiszen fogalmam sincs, mi lesz, ha újra találkozok Henry-vel...
