Figyelmeztetés: smut (erotikus jeleneteket is tartalmaz), trágár beszéd, angst (szereplő halála)
Donghae POV ~
Az ajtó mögöttem becsapódott, a falon található polcról azonnal le is esett két könyv. Mégis mi a francért van ott könyv? Senki nem olvas nálunk!
A konyhába mentem, azzal a gondolattal, hogy ha iszok egy csésze kávét, az legalább lenyugtat. Természetesen nem volt lefőzve.
Bekapcsoltam a gépet, és elővettem a cukortartót, már csak megszokásból. Amikor kiesett a kezemből a cukor inkább a földhöz vágtam az egészet, az üveg szilánkjaira hullott azonnal, és a fehér, kristályos anyag mindent beborított. Majd valaki feltakarítja. Az a valaki pedig biztosan nem én leszek.
A szobámba mentem be, azt az ajtót is hevesen berántottam magam után. Az ágyamra vetettem magam, és próbáltam elűzni a bíborvörös ködöt a fejemből. Úgy éreztem, lassan már nem is látok az idegtől. A düh irdatlan sebességgel töltött el, és csak nem akart szűnni. Ennek tetejébe még a fejem is megfájdult.
- Hae? - hallottam Hyukkie hangját. Még az ajtó nyílását sem hallottam meg.
- Menj innen! - válaszoltam neki indulatosan.
- Valami baj van?
- Hyukjae, húzz a francba, nem érted?!
- Beszéljük meg. Akkor biztos megnyugszol.
- Egy dologra van szükségem, az pedig a következő lenne. Takarodj. A. Szobámból! - tagoltam, hátha megérti. A hangomat is felemeltem, szinte már üvöltöttem.
- Akkor fordulj fel - vetette oda, majd kiment.
Legszívesebben visszaordítottam volna neki, hogy tanuljon már meg káromkodni, mert ez a szerzetes életmódja már nagyon idegesítő. Soha egy nője nem volt, és még csak csúnyán se beszél!
Aztán hirtelen leesett.
Hyukkie a legjobb barátom, és elmondta nekem, hogy miért. Szörnyen elszégyelltem magam, és áldottam az eget, hogy csak gondolatban mondtam ki, és nem hangosan.
A düh teljesen elpárolgott, azonnal felkeltem, és átmentem a szobájába. Az ágyán ült, és egy könyvet olvasott. Szóval mégiscsak olvas nálunk valaki...
- Figyelj... sajnálom - szólaltam meg hosszas hallgatás után.
- Semmi baj - legyintett.
Mindig ezt teszi. Akárhányszor ideges leszek, ami mostanában egyre gyakrabban fordul elő, ő csak visszavonul a szobájába, és tudja, hogy azonnal megyek bocsánatot kérni.
- Tényleg sajnálom. Nem rajtad kellene levezetnem...
- Figyelj, vágom, hogy utálsz bocsánatot kérni, és haver, elég gázul áll neked ez a szerep, szóval felejtős a téma. Inkább öltözz, és menjünk bulizni - mondta mosolyogva.
- Benne vagyok - vigyorogtam rá, és visszamentem a szobámba. Előbb lezuhanyoztam, lemostam magamról a több mint két hetes küldetés mocskait, aztán egy fekete inget vettem magamra farmerral. Az egyik kölniből fújtam magamra egy keveset, ahogyan mindig is szoktam. A tükörben még utoljára megnéztem magam, egyszer beletúrtam a hajamba.
Eunhyuk már az ajtó előtt várt rám, aztán elindultunk.
*Eközben, Seoul-ban, egy másik kerületben*
HyeJin POV ~
Unottan a pezsgőt vettem magamhoz a limuzinban. A "barátnőm", csak úgy, ahogyan a többi is szokta, össze-vissza csacsogott arról, hogy ő még sosem ült limuzinban, nagyon várja már, hogy odaérjünk, satöbbi, satöbbi... már kívülről fújom a szövegüket. Néha elgondolkodok azon, hogy nem beszélnek-e össze, és a kínos hallgatás elkerülése érdekében betanulják ugyanazt a szöveget. Mivel néma csendben vagyok mindig, azt hihetik, hogy nyert ügyük van, és következőnek is őket hívom el.
Hát nem.
A sofőr megállt a kiszemelt hely előtt, én pedig azonnal kipattantam. Minél kevesebbet hallgatom a csacsogását, annál jobb nekem.
Meg sem vártam, azonnal elsétáltam a biztonsági őrök mellett. Eleinte még kértek személyit, de hamar hírem ment. Az élénk-vörös, szinte már piros hajamat mindenki megjegyezte. Ahogyan a temérdek pénzt is, amit mindig ott hagyok.
Azonban megálltam egy pillanatra, mielőtt beléptem volna.
- De kérem, engedjen be! Már nagyon régóta készülök a mai estére! - rimánkodott egy lány.
- Ne tartóztassa fel a sort, álljon hátrébb - felelte monoton hangon a biztonsági őr. A híremnek köszönhetően sosem kell belépőt fizetnem, és szemmel láthatólag az a lány nem hozott magával elég pénzt. Akkor még nem is tudja, hogy a benti italok árára ő még csak rá se nézhet.
Egy pillanatra majdnem megsajnáltam. Tényleg.
- Hé! - szóltam oda, mire a testes securitys azonnal felém kapta a fejét. - Engedje be, írja az én számlámra - fejeztem be a mondókámat.
- Akkor menjen - engedte át a leányzót, aki azonnal odajött hozzám.
- Elmondhatatlanul hálás vagyok, és... - Nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.
- Nem kell a rizsa. Azért tettem most veled jót, hogyha Pokolra jutok, a Sátánnal jól ki tudjam röhögni a szánalmas, csúszómászó szegény képed - mondtam, miközben egy angyali mosolyt villantottam rá.
A lány fel sem fogta, mit mondtam neki. Elkerekedett szemekkel állt ott, mint egy tehén.
Nem foglalkoztam vele, azonnal otthagytam. Az első utam a bárpulthoz vezetett, közben a lány, aki velem jött - a nevére nem emlékszek - teljesen megnémult. Biztos hallotta már, hogy milyen vagyok, de talán nem hitte el. Jobb lenne, ha következőnek egy sátánista lányt hívnék el, ő legalább velem nevethetne.
Sokan megvetnek azért, amilyen vagyok.
A családom mérhetetlenül gazdag, én pedig nagyképű vagyok. Nem, nem csak mondják, én tudom jól magamról. És jól is érzem így magam. Öröm nézni azoknak a kislányoknak az arcukat, akik naivan reménykednek.
Két erősebb itallal indítottam, végül a parkett felé vettem az irányt. Ma éjjel elsütöm megint a kis poénomat - felszedek egy srácot, a "barátnőmet" pedig itt hagyom. Amúgy sem tetszett nekem, nem bírja a strapát.
Hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem. Mindig ezt teszik, én pedig mindig fütyülök rájuk. Tegyék csak, legalább értelmes témájuk van.
Meg is talált az első kliensem, hozzám simulva kezdett el velem táncolni. A kezeit a derekamra tette, kicsit lentebb is, mint azt a szülök jó szemmel néznék. Legalább nem egy anyámasszonykatonája.
Akkor még bele sem gondoltam, hogy pont a másik véglet lesz...
Minél jobban belemelegedtünk a táncba, annál inkább hozzám simult. Éreztem az izmait a bőrömön, a lágy ingének anyagját, amik elfedték a karja egy részét. Nagyon jól nyomta a srác, és amikor már egy ideje a nyakamhoz hajolva táncolt, felcsigázta az érdeklődésem.
Hirtelen fordultam meg az ölelésében, az arcunk között alig volt pár milliméter. Azt terveztem, hogy szépen kielemzem magamnak, de az a barna szempár fogva tartotta a tekintetem. Ha akartam sem tudtam volna félre nézni, mert nem engedte. Amint elkezdtünk szemezni, azonnal rájöttem, hogy itt ő lesz az irányító. A pillantásával kontrollálni tudta az összes mozdulatom, szinte transzba estem, ez pedig számomra teljesen ismeretlen érzés volt.
És nem tetszett.
Utáltam, ha irányítani próbálnak, ő pedig nem csak hogy megpróbálta, hanem a másodperc törtrésze alatt azonnal sikerült is neki.
Amikor pislognom kellett, ki is használtam. Kicsusszantam a karjai közül, és a pult felé vettem az irányt. Valahogy mintha egyszerre fáztam volna, és küzdöttem volna a magas lázzal. Hiába nem volt már előttem, egyedül a szemeire tudtam gondolni, és éreztem, hogy jó ideig még kísérteni fog.
- A kis bárányka azonnal elrohan? - kérdezte, miközben éreztem, hogy leül mellém. A hangja kellemesen mély volt, azon kaptam, hogy hallani akarom, ahogyan lágyan reggel megszólal mellettem.
Magam elé meredtem, így sikeresen megúszom. Talán.
- Nem szokásom rohanni, csupán azt hittem, vagy olyan okos, hogy levágod, ha nem kellesz egy csajnak. De hát mit reméltem, az eszet nem osztogatják ingyen...
- Szépen felvágták a nyelvét ennek a kis báránykának - suttogta, és közelebb húzódott hozzám. Éreztem a leheletét a fülemnél, az orromat megcsapta a kellemes kölnijének az illata. Mintha csak azért alkották volna meg ezt a fiút, hogy bűnbe csábítson engem.
- Általában szokták érteni, ha lekoppintok valakit, de úgy látszik, a te agyad lassabban dolgozza fel az információkat. Nem érdekelsz. Menj el innen - feleltem. A hangom, ami mindig olyan erősen csengett, ami soha nem hagyott cserben... megremegett. Úgy éreztem magam, mint egy félős kiscica, akit sarokba szorítottak, és nincs kiút.
- Nézz a szemembe, és úgy mondd - szólalt meg ismét. A karjai, mint az indák, a derekamra csavarodtak, szinte nem is éreztem, ahogyan áthúz az ölébe.
- Nem hallottad, te tahó? Hyejin azt mondta, hogy hagyd békén! - hallottam meg a barátnőm hangját.
Teljesen lenyűgözött, hogy nem kopott le azonnal, sőt, még a segítségemre siet. Talán ő tényleg más, mint a többi lány.
Az ismeretlen fiú nem válaszolt, de éreztem, hogy felé fordul.
A lány halkan sikított, a zenétől alig hallottam. Szinte láttam a szemeim előtt, ahogyan összerezzen, és a szája elé kapja a kezeit.
Leszálltam a fiú öléből, és a barátnőm mellé léptem.
- Mondanám, hogy örültem, hogy megismertelek, de nem illik hazudni. Viszlát - vettettem oda neki. Újra nyeregben éreztem magam, visszatért a magabiztosságom.
Meg sem várva a reakcióját megfordultam, és a lány kezét megfogva elindultam. Egyenesen a kijárat felé vettem az irányt, semmivel és senkivel nem foglalkozva.
Donghae POV ~
- Hae, gond van - jött oda Eunhyuk. A piros hajú lányt néztem végig, egy pillanatra sem tévesztve a szemem elől.
- Lekoptattak? Engem is - feleltem egy halvány mosollyal az arcomon.
Mindegy, mibe kerül, ez a lány kell nekem.
- Itt van Taeyang és Nayae - mondta szinte suttogva. A tekintetem azonnal rá ugrott, az arca teljes komolyságot tükrözött.
- Akkor ma tényleg egy jó buli lesz - válaszoltam vigyorogva.
- Sejtettem, hogy ezt mondod. - Az arcáról eltűnt a komolyság, ő is elmosolyodott.
Eunhyuk hátat fordított nekem, én pedig elnéztem mellette. Keresni sem kellett, azonnal kiszúrtam a két figyelő szempárt. Rájuk vigyorogtam, és a fejemmel az utca felé intettem.
Felálltam, és a lány útját követve kimentem a friss levegőre. Azonnal a kis mellékutca felé indultam meg. A hangos zenétől nem fogják hallani a lövések hangját, így kitűnő a hely két ember kivégzésére. A hullákat itt hagyhatjuk, a rendőrség utcai háborúk áldozataiként fogja elkönyvelni a halálukat, és nyomozni sem kezdhetnek, hiszen semmilyen információjuk nem lesz róluk.
Hyukkieval egy sötétebb sarokban álltunk meg, de a töretlen figyelmemet azonnal megzavarták. Egy lány öklendezését hallottam meg.
- Istenem - morgott egy másik, igen ismerős hangú lány. - Alig voltunk bent egy fél órát, te meg máris benyakaltál valami drogot!
A piros hajú lány volt az.
Ez nem jó, nagyon nem. Az a lány nem láthat meg semmit. Az is szerencse, hogy nem vette észre, hogy itt vagyunk.
- Ne! - szólalt meg Hyukjae, de már késő volt. Elindultam a két lány felé, háttal a nyílt utcának, ahonnan Taeyangék érkezni fognak.
Ezt meg fogom bánni. Piszkosul.
- Tűnjetek el innen, azonnal! - sziszegtem nekik.
A lány felkapta a fejét, és egy szikrázó szempárral találtam szembe magam.
- Tűnj el te, ha annyira akarsz! - vágta hozzám. Normál esetben tetszene ez a tűz benne, de jelenleg hátat fordítottam az ellenségnek, egy ismeretlen lányt próbálok megvédeni, ezzel bajba sodorva a legjobb barátom életét. Határozottan nem normális eset.
- Nem vicceltem. Ha maradtok, meghaltok!
Épp, hogy végig tudtam mondani, a szemem sarkából már láttam a mozgást. Tehát a hátsó ajtón surrantak ki, mivel azt hitték, hogy így előnyt nyerhetnek.
A fegyver jellegzetes hangját, amint elsült, alig lehetett hallani, tényleg kiváló a helyszín. Csak a szereplők nem...
Vártam, hogy valamelyik testrészem elkezdjen fájni, esetleg elhomályosuljon a tekintetem. Egyik sem következett be, szóval három másik lehetőség akadt.
A piros lány barátnője csak egy halk sóhajt hallatott, majd végleg a földre rogyott.
- A fenébe, túl sötét van! - szitkozódott Nayae. Kétségtelen, a találat tökéletes volt.
Hyejin volt közöttünk, teljesen megfagyva meredt a barátnőjére. Biztosra vettem, hogy elfog ájulni, így azonnal a vállamra vettem. Hyukkie lőtt egyet, mire Nayae kiáltott egyet.
Soha nem futottam el, legfőképp nem úgy, hogy háttal voltam két bérgyilkosnak. De a vállamon a pihekönnyű test egyenletes lélegzése erre késztetett.
HyeJin POV ~
Minden összemosódott a szemem előtt, képtelen voltam a külvilágra létező dologként tekinteni. Mintha csak megnyomtak volna egy gombot, az érzéseim úgy tűntek el. Lehunytam a szemeimet.
Nem vesztettem el az eszméletemet, pedig végig azért imádkoztam. Mintha csak egy filmben lennék, egy csapásra felkelek, és rájövök, hogy álmodtam az egészet.
Nem történt ilyesmi.
Eszelős kiabálás kísért végig az úton, de továbbra sem nyitottam ki a szemem. A hangok kis nesznek tűntek, mintha csak egy régi, elromlott rádión keresztül hallanám. Az érintéseket sem éreztem magamon, sem azt, hogy utazunk.
Mégis, az agyam egyik távoli része kényszerített arra, hogy kinyissam a szememet, és megnézzem, merre megyünk. Vajon kitesznek egy utcán, és hagynak meghalni? Esetleg engem is lelőnek?
Nem, nem hagyhatom, hogy erre gondoljak. Nem nyitottam ki a szememet, tovább lebegtem a sötétségben, nem foglalkozva a környezetemmel.
***
Puha ágyban ébredtem. Észre sem vettem, hogy elaludtam.
A szemeim azonnal kipattantak, és felültem az ágyban. Azonnal megszédültem, de megacéloztam a tagjaimat, nem hagyva, hogy visszadőljek az ágyra. Amint eltelt az első pár pillanat, egy ismeretlen szobát fedeztem fel. Teljesen személytelennek tűnt első látásra, mintha csak egy olcsó, lepukkant hotel lenne. De jobban szétnéztem, és szerte hagyott ruhadarabokat véltem felfedezni, kósza papírokkal együtt.
Szenvtelen arccal álltam fel, és mentem ki az ajtón. Egy folyosón találtam magam, és a hangok irányába indultam el. Talán az lesz a nappali, ahonnan nyílik a bejárati ajtó.
A sejtésem beigazolódott, több fiú is egy konyhaszerűségben állt, és beszélgetett. Könnyedén sétáltam el mellettük, és a nagyobb ajtó felé indultam el.
- Hová mész? - kérdezte valaki tőlem.
- Szerinted? - fordultam felé. Helyesnek is mondhatnám azt a fiút, de volt valami benne, amitől a hideg rázott.
- Ne menj el - felelte.
- Miért?
- Mert akkor te is meghalsz, és mi is - válaszolta egy könnyed vállvonás kíséretében.
- Ó, hát így mindjárt más - feleltem mosolyogva.
- Tényleg? Örülök, hogy ilyen egyszerűen megértettük egymást.
- A frászt. Tegnap meglőtték a barátnőmet, és meg kell keresnem. Nem maradok itt, egy azért, mert nem ismerlek titeket, kettő, valószínűleg mind valami gyilkosok vagytok, és ki ne felejtsem a harmadikat: büdös van.
A fiú arcán egy mosoly villant át, közben levette rólam a tekintetét.
- Hyejin gyere, beszélnünk kell - hallottam meg egy másik hangot. Nemsokára egy arc is társult hozzá - a tegnapi fiú lépett elő a társa mögül.
- Nem akarok - feleltem, és megvontam a vállamat.
Nem fognak elengedni. Talán először kedvesen kívánták ezt a tudtomra adni, de ha erőszakoskodok, akkor durvulni fog a helyzet, ebben biztos vagyok.
A konyhába mentem, ahol időközben a beszélgetés teljesen megszűnt. Mindenki bámult rám, de szerencsére mivel ebben már jártas voltam, egyáltalán nem érdekelt. Szereztem magamnak egy poharat, és a kávéfőző felé fordultam, de közben beleléptem valamibe.
- A franc - suttogtam, és hátrálni kezdtem. A lábam nagyon fájt, biztosan szilánkba léptem bele, amit a vérfolt is bizonyított a padlón.
Valaki megfogta a derekamat, és felültetett a pultra. A tegnapi fiú volt, aki idehozott.
A semmiből egy seprűt kapott elő, és elkezdte a szilánkokat összeseperni. Annyira lenyűgözött, hogy csak késve fogtam fel, hogy még mindenki csendben van.
Körülnéztem, és a fiúk szinte tátott szájjal bámulták az épp házimunkát végző társukat.
- Azt hiszem, megvan az a személy, aki soha nem takarít - szólaltam meg. Pár pillanat erejére minden szem rám szegeződött, majd az egyik fiú elkezdett nevetni. A barátai azonnal társultak hozzá, mire a fiú, aki idehozott, mérgesen nézett rám.
- Telitalálat - mondta az egyik nagyon mély hangú fiú.
Amíg néztem, ahogyan nevetnek, azon gondolkoztam el, hogy mit is tehetnék. Az eszem teljesen cserben hagyott, egyetlen egy normális ötlet sem jutott eszembe.
- Egyébként hogy is hívnak? - kérdezte az egyikőjük.
- Jung Hyejin - feleltem egyhangúan.
- Én Eunhyuk vagyok - mondta mosolyogva.
- Mi a vezetékneved?
- Mi olyat nem használunk - felelte egy vállvonás kíséretében.
- Én Sungmin vagyok - mutatkozott be egy másik is. Majd sorra követték egymást.
Természetesen nem jegyeztem meg a neveiket. Csak az egyiket...
- Donghae - vetette oda az eszméletlen szempárral rendelkező fiú.
Szóval Donghae... majd egyszer még megbánod a tegnapit.
- Most, hogy véget ért a bemutatkozósdi, örülnék, ha elmondanátok, hogy miért hoztatok ide. Vagyis az ráér, valaki vigyen el a barátnőmhöz előtte, ha egyedül nem engedtek.
Néma csend követte a mondatom. Nem akartam arra gondolni, hogy miért nem szólalnak meg. Addig nem hiszek el semmit, amíg nem láttam a saját szememmel.
- Ez engem is érdekelne - szólalt meg egy újabb hang. A folyosó felől jött be a fiú, kedvesen mosolygott mindenkire. A légkör hirtelen változását még én is éreztem.
A barna hajú fiú rám nézett, a mosoly pedig azonnal lehervadt az arcáról.
- Ti most csak vicceltek velem, igaz? - kérdezte halkan. Mindannyian érdeklődve néztek rá.
- Heechul a te ötleted volt igaz? Csak neked mondtam el!
Az iménti mosolygós fiú teljesen eltűnt, a helyét egy igazán mérges férfi vette át. Az említett felé fordult, még én sem lettem volna a helyében. A férfi szemei szikrákat szórtak, úgy éreztem, mintha gyilkolni is képes lenne.
- Mi a baj, Teukkie? - kérdezett vissza, láthatólag össze sem rezzent. Ezzel egyedül volt a szobában, mindenki igyekezett minél kisebbre összezsugorodni, annak ellenére, hogy ez lehetetlen.
- Az átok!
Mégis milyen á...
Heechul nem fejezte be, csak elkerekedett szemekkel nézett a barátjára.
- Szerinted ő lenne az?
- Őszintén örülnék annak, ha csak színvak lennék, és nem piros haja lenne...
- Tessék? Elmondanátok nekem is, miről van szó? - szóltam közbe.
- Igazán megtanulhatnád, mikor kell csendben maradni - sziszegte Donghae a fülembe.
A későn érkező fiú lassan, megfontoltan fordult felém. Rám nézett, de nem szólalt meg. Kutató tekintete elől képtelen voltam menekülni, úgy éreztem, valamit keres rajtam.
- Velem jössz - jelentette ki hirtelen. - Heechul, Kyuhyun, Sungmin, Ryeowook, készüljetek el, ti is jöttök. Fél perc múlva indulunk.
A négy fiú felállt, majd néma csendben elmentek.
- Én is megyek - szólalt meg Donghae.
- Nem.
- Én hoztam ide, úgy van helyén, ha én vigyázok rá.
- Nem kell rá vigyáznod. Nem ismered.
- Megyek.
- Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Itt maradsz. - Ezzel Leeteuk elfordult, és elindult.
A szobában maradtak nem szólaltak meg. Nem néztem rájuk, csak magam elé meredtem.
Mégis mi folyik itt?
Az a fél perc sokkal gyorsabban telt el, mint képzeltem. Leeteuk visszajött a konyhába, és megfogta a csuklómat. Szinte lerántott a pultról, a földre érkezés nagyon fájt. Hangosan szisszentem fel, de ez sem foglalkoztatta. Húzott maga után, keresztül a folyosón, egészen az előszobáig. Hozzám rúgta a cipőmet, én pedig kérdés nélkül felvettem. A további négy fiú már ott állt, az arcukról semmit sem tudtam leolvasni.
Leeteuk keze már a kilincsen volt, de nem nyitotta ki az ajtót.
- Hae, menj a szobádba - jelentette ki, anélkül, hogy odanézett volna.
- Tudod, hogy mindig mindent megcsináltam, amit eddig mondtál. De ezt most nem fogom teljesíteni.
Leeteuk nagyot sóhajtott.
- Shindong, Eunhyuk - mondta, majd kiment az ajtón. Hátra néztem, és még láttam, hogy két fiú lefogja Donghaet.
- Mit csináltok?! Engedjetek! - mondta szinte már kiabálva.
Mégis... mi történik? Mi ez? Nem tudtam felfogni... Szükségem lenne néhány órára, hogy végiggondoljam a dolgokat, azt hiszem.
Valaki gyengéden megfogta a csuklómat, és maga után húzott. Nem tudom, melyik fiú lehetett, de ő már nem volt olyan erőszakos, mint a vezetőjük.
Három emeletet lépcsőztük, majd egy mélygarázsba értünk. Céltudatosan az egyik autó felé vittek, ahová be is kellett szállnom. Leeteuk ült a kormány mellé, mellette ült Heechul, engem pedig közre fogott a három másik fiú.
- Hová megyünk? - kérdezte úgy tíz perc után a mellettem ülő.
- Az Alvilágba - felelte kurtán a leader.
- Ez most valami vicc? - szólaltam meg. A hangom szinte már hisztérikusan csengett.
- Én is örülnék, ha csak az lenne. De legközelebb inkább maradj csendben.
Már nyitottam volna a számat, amikor befogta az egyikőjük. A szívem hevesebben kezdett el verni, talán csak akkor fogtam fel igazán, hogy hatalmas pácban vagyok.
Úgy fél óra múlva elértük a célunkat, mert megállt az autó. Elsőként Leeteuk szállt ki, majd őt követték a többiek.
Amint kint álltunk, azonnal elővették a fegyvereiket. Csak remélni mertem, hogy azok nem igaziak, de már képtelen voltam bármiben is reménykedni.
Egy kört alkottak körülöttem, majd úgy indultunk el. Néma csendben haladtunk, a fiúk erősen koncentráltak, és az utca mindegyik pontját ellenőrizték. A lezárt metróaluljáróba mentünk be, le a lépcsőn, majd a sínekhez. A szénfekete sötétségben az orromig sem láttam, de éreztem a fiúk jelenlétét mellettem.
Vajon most jön az a rész, hogy megállnak, és megölnek?
A némaságban szinte kiáltásként hallottam meg a szívem dobogását. Ismeretlen érzések kerítettek hatalmába, levegőt is alig kaptam.
- Halkabban - suttogta valamelyikük. Az ajkamba haraptam, hogy abbamaradjon a zihálásom, de képtelen voltam többre. A szememet könnyek csípték, minden érzékszervem eltompult, csak a halálra tudtam gondolni. Annyi gondolat cikázott át az agyamon, mégsem voltam képes egyiket sem megragadni.
Az alagút végén halvány fény pislákolt. Közeledve felé, a látásom egyre jobban élesedett, hozzászokott a szemem a gyér világításhoz. A sínek között egy lépcsőt láttam meg, amin le is mentünk. Lent már világosabb volt egy kicsivel.
Igazán rémisztő hely volt. Mintha egy föld alatt városba érkeztük volna, csak ez teljesen kihalt volt. Néhol tűzrakásokat láttam, kártyalapokat, eldobott csikkeket, ruhadarabokat, töltényeket, illetve több fegyvert is. Sehol sem álltunk meg, csak vezettek tovább.
Már mélyen járhattuk, amikor megálltak az egyik ház-szerű valami előtt. Leeteuk körbenézett, majd kopogás nélkül benyitott.
Amint bementünk, kemény eukaliptusz szag csapta meg az orromat. Egy újabb ajtón mentünk be, ahol egy férfi ült, kezében egy pipával. A szobában egy lámpa pislákolt, de inkább gyertyák világítottak, illetve a füstölő, ami gondolom ezt a tömény szagot biztosította.
- Gondoltam, hogy nem fog megfelelni az ízlésednek, aranyom - szólalt meg a férfi. Rekedtes, mély hangja volt, az arcát nem láttam pontosan.
- Ő az? - kérdezte Leeteuk, majd a karomnál fogva előre rántott. A térdemre estem, de azonnal felkaptam a fejemet.
- Igen.
- Ki is ő pontosan? - kérdezte Heechul.
- Meséld el te, drágaságom - mondta mézes-mázos hangon az idős férfi.
- Nem vagyok sem az aranya, sem a drágasága - vetettem oda.
Valami éleset éreztem a hátamnál, mire megfagyott bennem a vér is.
- Beszélj - utasított Leeteuk.
- Jung Hyejin vagyok - feleltem azonnal.
- És? - kérdezte a férfi, olyan pedofil mosollyal az arcán.
- Jung Hoon-tak lánya.
- Hogy mi? - kérdezte a kelleténél kicsit hangosabban Leeteuk.
- Halkabban, Park úr. Megzavarja az aurámat.
- Leeteuk, ki az a Jung Hoon-tak? - szólalt meg Kyuhyun.
- A legfőbb pénzesünk pénzese - felelte röviden.
- A pénzeseknek is van pénzese? - lepődött meg Sungmin.
- Nem lesz mindenki a semmiből gazdag. Azt hittem, Lee úr tisztában van a hűbéres láncok fontosságával. Mindig van egy ember, aki legfelül áll. Maguk csak apró láncszemek egy történetben, semmi több. Az igazi dolgok a felsőbb rétegekben játszódnak le.
- Mit tegyünk vele? - kérdezte a leader. Rögtön rájöttem, hogy rólam van szó, ehhez még ész sem kell.
- Azt majd ti kitaláljátok, én nem látok a jövőbe. Indulnotok kell, ha épségben vissza akartok térni a szállásotokra.
A hátamtól eltávolodott az éles tárgy, helyette egy erős kéz ragadta meg a pólómat, és talpra állított. A fiúk újra felvették a formációt, csak ezúttal még óvatosabbnak tűntek.
- Ó, igen, még valami. Kifelé menet el fogtok hagyni valamit - mondta az öregember. Visszanéztem rá, az arcára, amit félig eltakart a sötétség. Azt azonban láttam, ahogyan rám kacsint.
A visszafelé út sokkal gyorsabb tempóban történt meg. A hosszú alagút csak egy másodpercnek tűnt, ahogyan a rémisztő, kietlen metróállomás is.
Ahogyan a felszínre értünk, az elöl haladó Leeteuk megtorpant. Pont olyan szögben voltam, hogy lássam, valaki áll vele szemben.
Valaki, aki egy komoly fegyvert fog ránk.
Valaki, akit ismerek.
Valaki, aki miatt ilyen lettem.
- Sungjae - suttogtam.
Leeteuk teste megfeszült, harcra készen állt előttem.
- Túlerőben vagyunk. Hagyj elmenni, és akkor nem ölünk meg - szólalt meg.
- Honnan vagy olyan biztos abban, hogy túlerőben vagytok? - kérdezte Sungjae, magabiztos mosollyal az arcán.
- A lány kell? - kérdezte hirtelen a vezető.
- Erre nagyon nehéz volt rájönni, barátom.
- Akkor vidd. Átadjuk, és mindenki távozhat innen - jelentette ki.
Sungjae előbb elmosolyodott, majd elkezdett nevetni. A néptelen, kis téren csak az ő hanga hallatszott, ami kicsit ijesztő volt.
- Nem hittem, hogy ilyen könnyen meg lehet veled alkudni, kicsit szívósabbnak ismertelek meg - szólalt meg végül, de még mindig látszott a hamis mosoly a szája sarkában.
Leeteuk nem válaszolt, hanem félre lépett. Megragadta a karomat, majd előre tolt erővel. Kénytelen voltam több lépést is előre tenni, egyszerűen vitt magával a lendület.
Halálfélelem borította el az elmémet. Velem szemben egy sorozatlövő fegyvert fogva állt Sungjae, mögöttem öt férfi ugyanolyan halálos fegyverrel a kezében, és még ki tudja hányan lehettek ott, akiket én nem láttam.
- Gyere ide, Jinnie - szólalt meg kedvesen Sungjae. A fegyvert nem eresztette le, a kezét sem nyújtotta felém úgy, mint régen.
Egy pillanatra hátra néztem, a mögöttem álló fiúkra. A tekintetükön láttam, hogy semmi kedvük odaadni a másik férfinak.
Megtettem az első lépést előre, majd a következőt. Csak mentem előre, közben a remegő kezeimet összekulcsoltam. Sungjae mellé érve újra az addigi kíséretem felé fordultam. Ők elkezdtek előre menni, de egyikük sem eresztette le a fegyvereit. Biztos távolságba értek a fiúk, de Sungjae még akkor sem mozdult. Öt perc múlva, mikor már semmit nem lehetett hallani, akkor eresztette le a hatalmas puskáját.
- Rég találkoztunk - fordult felém mosolyogva. Bár a szája mosolygott, a szeme nem tükrözött semmilyen érzelmet. Teljesen ismeretlenné vált számomra.
- Tényleg vannak itt mások? - kérdeztem halkan.
- Dehogy vannak, csak egy tippet kaptam, hogy itt keresselek. De szerencsére bevették, és már messze járnak. Remélem emlékszel, hogy honnan hoztak el.
- Nem. Elkábítottak - jelentettem ki.
- Hazudsz - felelte. Közelebb lépett hozzám, a kezét az arcomra tette. - De semmi baj. Majd úgyis elmondod.
- Miből gondolod? - kérdeztem vissza suttogva.
- Mert én vagyok a te egyetlen oppád - felelte. Egyre közelebb hajolt felém, a lélegzetvételem szaporább lett. Nem hunytam le a szemeimet, meredten néztem rá.
Nem akartam ezt. De képtelen voltam megmozdulni, a testem nem engedelmeskedett nekem.
Egy lövést hallottam, mire Sungjae lassan megfordult. A vállai egyre lentebb ereszkedtek, a hátán elhatalmasodó vérfoltot bámultam.
- Már nem te vagy az oppája - jelentette ki egy közeli hang. Sungjae ekkor esett össze, a teste elterült a földön. Meredten néztem, ahogyan a vér kisebb tócsává alakul körülötte, majd a lábamat is elérte. A vékony vászoncipőm szinte azonnal átitta a karmazsin színű folyadékot, de nem tudtam megmozdulni.
A férfi, aki meglőtte, mellém lépett, lágyan zárt a karjaiba.
- Tűnjünk el innen - suttogta. Egy apró bólintással válaszoltam, képtelen voltam a beszédre.
Ujjainkat összefűzte, majd megindult, én pedig merev léptekkel követtem. Több utcán keresztül sétáltunk, mire elértünk egy ezüst autóig.
Donghae kinyitotta előttem a jobb oldali első ajtót, majd automatikusan beszálltam. Pár pillanat múlva elindultunk, és hiába néztem ki az ablakon, nem tudtam, merre vagyunk, vagy merre visz. Az értelmes gondolatok megszűntek számomra létezni, egy üres babának éreztem magamat.
Egy nagyobb szálloda előtt álltunk meg, ahol kiszálltunk az autóból. Hae ismét megfogta a kezemet, majd bevitt a robosztus épületbe. A recepcióssal beszélt, de semmit nem hallottam belőle. Kapott egy kulcsot, majd maga után húzott a liftekhez. Egy felsőbb emeltre vitt, és egy hatalmas lakosztály ajtaját nyitotta ki előttem. Talán valami megjegyzést kellett volna tennem, de nem ért számomra semmit a szoba. Mint egy robot, az erkélyhez mentem, majd kiálltam a friss levegőre.
Donghae árnyékként követett, kint a derekamra helyezte a kezét.
A távoli eget néztem, illetve a félig látszódó naplementét. A sötét felhők az eső közeledtét jelezték, ahogyan a hideg is, de nem érdekelt.
A zord felhőkből egy villám tört ki, amit a nap vörösre festett. Mintha vérrel szennyezte volna...
Sokáig álltam ott, egészen addig, míg eleredt az eső. Lehunytam a szemeimet, az arcomat felfelé fordítottam.
Hae átölelt, majd behúzott a nappaliba. Leültetett a kanapéra, és bezárta az erkélyt. Kiment a szobából, de nem figyeltem, merre.
Felálltam, és újra az erkélyhez mentem. Kinyitottam az ajtaját, és leültem a küszöb elé. Felhúztam a térdeimet, és mereven az esőbe néztem.
Valami meleg érte a vállaimat, mire röviden odanéztem. Egy törölköző...
Ránéztem a felém tornyosuló férfira, aki leguggolt mellém.
- Megfázol - szólalt meg meleg hangján.
- Nem érdekel - feleltem.
- Megszólaltál, ez már egy jó jel - mondta, és egy apró mosolyt engedett meg magának.
Hát persze, biztos sokkot kaptam. Legalábbis ezt hiszi. De hogy őszinte legyek, egyszerűen csak nem akartam szembenézni az igazsággal. Az elmém szándékosan húzott fel falakat maga köré, hogy még véletlenül se tudjam elfogadni a történteket.
- Honnan ismered Sungjaet? - kérdezte. A tekintete egy pillanatra mintha eltorzult volna, de olyan gyorsan történt, hogy nem is tudom, elhiggyem-e.
- Régen ő volt a testőröm, illetve ő tanított meg harcolni.
- Több is volt köztetek, igaz? - kérdezgetett tovább.
- Az én részemről, igen. De valószínűleg jelentette apámnak, aki rögtön leváltotta.
- Aha... - Pár pillanatig csendben maradt. - Mi történt bent?
- Elvittek valami szatírhoz.
Donghae kuncogni kezdett. Lehajtotta a fejét, a kezét a szája elé tette, és köhögésnek próbálta álcázni a nevetését.
- Mi ilyen vicces? - vontam azonnal kérdőre.
- Az a férfi nem egy szatír. Bár belegondolva, lehetséges... De a lényeg, hogy ő egy informátor. Vagyis helyesebben, ő az informátor. Mindig, mindenkiről mindent tud, ha jobb kedve van, azt is elmondja, mi fog történni a jövőben.
- De ott lent azt mondta, hogy nem lát a jövőbe. Aztán mégis azt mondta, hogy el fognak hagyni Leeteukék egy fontos dolgot...
- Akkor ezért hagyott ott téged hyung.... tudta, hogy rád célzott. Más esetben nem adott volna oda Sungjaenek.
- Szerintem meg alapból nem vagyok neki szimpatikus, és örült, hogy megszabadulhat tőlem. - Egyszerűen megvontam a vállaim.
- Nem hiszem. Szerintem most a főhadiszálláson összekészíti a fiúkat, hogy visszaszerezzenek. Legalábbis ezt tenné, ha nem tűntem volna el.
- Mégis hogy szöktél meg?
- Egyszerűen - felelte, és egy szívdöglesztő vigyort villantott nekem. - Hagytam, hogy bevigyenek a szobámba, majd kimásztam az ablakon.
- Mint valami filmben, komolyan mondom - feleltem, és nagyot sóhajtottam.
- Érdekes, hogy mindig ezt mondják. Kyu barátnője is ezt mondogatta... többet ne mond ki. Lehet, hogy ez egy rossz ómen - jelentette ki komolyan.
- Te hiszel az átkokban? - kérdeztem félig nevetve.
- Miért olyan meglepő ez? - kérdezett vissza azonnal.
- Gyilkos vagy, nem tudom, hány embert öltél már meg, nem hiszem, hogy félnél bárkitől is. De hiszel az átkokban - magyaráztam meg nevetve.
Eleinte szúrósan próbált meg rám tekinteni, de megenyhültek a vonásai, ő is elmosolyodott.
Mikor elhalt a nevetésem, hátradőltem a földön, és a plafont néztem.
- Meghalt, igaz?
- Nem tudom biztosan, de igen valószínű.
- És meghalt a barátnőm is?
- Igen...
- Tudod mi a legszörnyűbb az egészben? - kérdeztem sokkal inkább magamtól, mint tőle. - Az, hogy a nevét sem tudom. Elhívtam, hogy ne egyedül menjek el a buliba, ő pedig örült ennek. Napokig csacsogott nekem, hogy mennyire várja, és ez lett a vége. Talán a szülei már tudják, hogy...
- Ne folytasd - vágott közbe. - Ne gondolj bele - jelentette ki.
Mellém feküdt oldalasan, az egyik kezével a fejét támasztotta meg, a másikkal az arcom felé nyúlt. Nem mertem levegőt venni, amíg hozzám nem ért. Letörölte a könnyeimet, amiket én észre sem vettem. A szemembe nézett, teljesen elkomorodott.
- Ha ilyenekre gondolsz, nem fogod túltenni magad rajta. Csak fogadd el, hogy megtörtént és te nem tudtál semmit sem tenni ellene. Ne úgy emlékezz rá, mint aki meghalt, hanem úgy, mint aki élt, ameddig lehetett. Nevetett, barátkozott, tanult. A szép emlékeire gondolj.
A hangja a mondandója végére elhalkult, pislogás nélkül nézett velem farkasszemet. A kezét az arcomon felejtette, mire arra néztem. Mintha csak akkor jutott volna eszébe, azonnal elkapta onnan, és maga elé helyezte.
Csigalassúsággal emeltem fel a sajátomat, és az övé felé közelítettem vele. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy én a közelségét akartam érezni. Biztos voltam abban, hogy tudatában van a közeledésemnek, és könnyűszerrel megállíthatott volna benne, de nem tette. Továbbra is a szemembe nézett, amit én próbáltam feltérképezni, de sehogy sem sikerült.
Alig egy pár milliméter hiányzott ahhoz, hogy újra megfogjam a kezét, de már nem értem el. Villámgyorsan mozdult, szinte nem is láttam tisztán a körvonalait. Felém került, a két kezét az arcom mellé helyezte.
Éreztem már kimondhatatlan testi vágyat férfiak iránt. Tudom milyen, amikor a testem remeg egy férfi érintése után sóvárogva, mikor a dolgok képlékennyé válnak, mikor már nem tudom megkülönböztetni, mi a valóság, és mi a képzelet.Régről ismerős számomra a kéjvágy, ahogyan az sem idegen, hogy mit is kellene ilyenkor tennem.
De abban a pillanatban, úgy éreztem, hogy ez teljesen más lesz. Nem a megtörtént események miatt, hiszen azokat egy másodperc alatt elfelejtettem. Nem, ez csakis Miatta van. Van benne valami, ami olyasmit csalogatott elő belőlem, ami eddig senki másnak nem sikerült. A mozdulatai, a tekintete, a kisugárzása, mind tartalmazott valami számomra felfoghatatlant.
Valami felfoghatatlant, ami határozottan vonzott.
A kezeimet a nyaka köré fontam, és lehúztam magamhoz. Éhes vadállatként csapott le az ajkaimra, nem várt egy pillanatot sem. Nyelveink heves csatába kezdtek, a szenvedély magával ragadott, mint egy gyenge bokrot az erősen tomboló vihar.
Forró érintését éreztem meg az oldalamnál, a kezei egy pillanat alatt bekúsztak a pólóm alá. A szinte már égető érzés egyre fentebb kúszott, egészen a szívemig. Lángra lobbant a testem, és még többre szomjaztam. Az agyam csak egy szót ismételgetett magában - többet, többet, még többet.
Egy pillanatra eltávolodott tőlem, de csak addig, amíg lehúzta rólam a gyűrött felsőmet. Szinte azonnal lekapta rólam a melltartómat is, tüzes érintése bejárta az egész mellkasom. Apró csókot lehelt a számra, majd lentebb kalandozott el. Amint elérte a melleimet, egy apró sóhaj szökött ki a számon. A kezeim önálló életre keltek, a vállán keresztül felkúsztak egészen a fejéig. Mélyen beletúrtam dús hajába, majd a hátára vándoroltak a kezeim. A térdemet automatikusan felhúztam, közben felfelé nyomtam a mellkasomat. Az egész testemmel érezni akartam a jelenlétét, a perzselő bőrét az enyémen. A pólója széléért nyúltam, egy pillanat alatt lekaptam róla, és a szoba másik felébe dobtam.
Ajkaival még lentebb kalandozott, a nadrágom vonala mentén nyomott csókokat a hasam aljára. Olyan gyorsan levette rólam a ruhadarabot, a bugyimmal együtt, hogy úgy éreztem, nem is voltak rajtam. A combom belsejére tért át, mindenhol őt éreztem.
Bár tudtam, hogy mi fog következni, mert éreztem a tüzet, ahogyan halad felfelé, de amint a szája az érzékeny részemhez ért, felnyögtem a meglepetéstől. Nyelve és ujjai ritmusos, ősi táncot jártam rajtam, illetve bennem is, bár képtelen voltam megkülönböztetni a kettőt egymástól. Éreztem, hogy egyre inkább közeledek a csúcs felé, a testemet elkapta egy heves érzés, és nem hagyta nyugodni. A mellkason ismét ívbe feszült, de ez már nem szándékos volt, csupán így reagált a mesteri érintésre. Vad lángokat éreztem mindenhol, a számon felszökő hangok egyre érthetetlenebbek voltak.
Mindenem görcsbe rándult, egy hangos nyögéssel jeleztem, hogy elértem a csúcsot. Hae azonban nem hagyta abba, tovább kóstolgatott odalent. Kissé elernyedt testem újból életre kelt, akárcsak a hamuiból feltámadó főnix.
Nem kellett volna sok, hogy ismét eljuttasson a csúcsig, de éreztem, hogy nekem is cselekednem kell, én is meg akarom őt érinteni mindenhol.
Levettem kezeim a hátáról, és magam mellé helyezve húztam el magamat. Az érintése után remegtem, így nem vártam egy pillanatot sem. Felültem, és felé kúsztam. A vállára helyeztem erőtlen kezeim, és hátra felé toltam. Engedelmesen hátradőlt, én pedig fölé másztam. Míg ajkaimmal bebarangoltam az egész felső testét, kioldottam az övét a nadrágján. Valahogy mindig is éreztem, hogy egy Adonisszal van dolgom, minden téren, de amint ez tudatosult is bennem, egy furcsa, ismeretlen érzés kerített hatalmába. A szívem őrülten repesni kezdett, a légzésem szaggatottá vált. Amint egyre lentebb haladtam, úgy nőtt bennem az izgalom is, ami szintén új volt számomra.
Lehúztam volna a nadrágját, de a kezeimben annyi erő se volt, hogy felemeljem őket a pompásan kidolgozott hasáról. Ő nyúlt le, és előbb letolta, majd lerúgta magáról a farmert, amit én távolabb dobtam.
Már félig felém ágaskodott a férfiassága, amihez gondolkodás nélkül nyúltam. A bőrt tempósan húzogattam fel-alá, majd a számmal is hozzáértem. A sós íz egy pillanat alatt elködösített mindent, csak ösztönösen cselekedtem tovább. A duzzadó tagja és a rohamosan gyorsuló nyögései miatt tudtam, hogy már neki sem kell sok.
Hirtelen a kezeit éreztem meg a csuklómon, amik olyan hevesen szorítottak, hogy nem tudtam tovább mozogni. Eltávolodtam a férfisságától, a szemébe néztem.
Gyengéden magára vont, majd fordított a helyzetünkön. Tudtam, hogy mit akar, meg sem kellett szólalnom.
Elhelyezkedett a lábaim között, majd végigsimított a szemérmemen párszor, az ujjaival is belém hatolt. Érezte, hogy mikor állok készen, akkor elvette onnan a kezét. Az oldalam mellett támaszkodott meg, a hímtagját a bejáratomhoz illesztette. Ismét a nyaka köré fontam a kezeimet, és közelebb húztam magamhoz. A szemkontaktusunk egy pillanatra sem szakadt meg, egyikünk sem pislogott.
Majd belém hatolt. Nem hagyott arra időt, hogy megszokjam a helyzetet, azonnal irdatlan sebességgel kezdett mozogni bennem. Ritmikus csípőmozgása arra késztetett, hogy a hátába vájjam a körmeimet. Ismét felhúztam a térdeimet, ösztönösen úgy helyezkedtem, hogy minél mélyebben érezhessem magamban. Lehunytam a szemeimet, már nem tudtam megmondani, hol érek véget én, és hol kezdődik ő.
Donghae a nyakamhoz hajolt, és először lágyan kezdte el szívni a bőrt, majd erősebben. Eközben sem változott a tempója, sőt, még dinamikusabb lett. De tökéletesen tartottam vele az ütemet, még a levegőt is egyszerre vettük. A szobát megtöltötték a nyögéseink, és a fülledt levegő.
A lángolás ismét teljesen magával ragadt, fel voltam készülve arra, hogy újra eljutok a legfelső pontra. Donghae a legmélyebbre hatolt, egy igen érzékeny pontomat érintve ezzel. Ez megadta az utolsó löketet is, ismét összerándult a testem, és az orgazmus lágy hullámai leptek el. Hae is szinte pont abban a pillanatban érte el a csúcsot, de nem hagyta abba, még folytatta egy ideig lágyan.
Majd elvált tőlem, de közben magához ölelt. Mosolyogva bújtam hozzá, szárnyaló boldogság volt a szívemben, ahogy az ő védelmező karjai között lehettem. Úgy éreztem, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell.
Felült, de magával vont engem is. Olyan gyengéden emelt fel, mintha egy porcelánbaba lennék, aki bármelyik pillanatban összetörhet.
Felállt és elindult. Lehunytam a szemeimet, a tenyeremet a mellkasára tettem. Ráhajtottam a fejemet a vállára, és szélesen elmosolyodtam.
Bevitt az egyik szobába, majd lerakott az ágyra. Szorosan hozzám bújt, egy pillanatra sem engedett el.
A fáradtság egy pillanat alatt elhatalmasodott rajtam, a hosszú nap után azonnal elaludtam.
