Műfaj: Oneshot
Figyelmeztetések: -
A hajnal első sugarai jelennek meg az égen, halovány bíbort használva színezik be a nagy kékséget. A fakóbb színekre most nem tudok nézni, így elfordulok a feketeséget megközelítő mélykék ég felé. A lámpák, amelyek éjfél óta a társaim, az éjszakát bevilágító fények sugarai, lustán halványulnak, majd egy pillanat alatt kihunynak. A mindent elöntő, egyre erősebb napsugarak veszik birtokba a parkot.
A pirkadat csendje nehezedik a mellkasomra, alig kapok levegőt tőle. A némaság hirtelen roppan össze, amint hangosan kifújom a levegőt. Az ömlő fényár gúnyolódik velem, bár valószínűleg csak én képzelem be magamnak.
A nyugati oldalon álló fák felett még látom a tenger sötét színét, a Hold fakó alakját.
Lépteket hallok, és mire az irányukba nézek, egy dühös tekintettel találom szembe magam. Nem mond semmit, csak néz.
- Nem ülsz le? - kérdezem félig mosolyogva, a hosszúra nyúlt csendet megtörve.
- Legalább nekem szólhattál volna!
- De hát szóltam. Ugyanúgy, mint mindenkinek.
- Nem hiszem, hogy ez egy hirtelen döntés volt.
- Eunhyuk, nézz rám! Harmincöt éves vagyok, nemhogy gyerekem nincs, de még egy épkézláb kapcsolatom sem volt. Mióta az eszemet tudom, a munkámnak élek. Kiskoromban is csak táncoltam, ahogyan most is.
- De jó vagy!
- Ez nem érv. Kiöregedtem, már nem bírom a fiatalok tempóját. Az én időm lejárt.
- Te vagy a társulat legjobb táncosa.
- Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni - felelem kissé szórakozottan egy vállvonás kíséretében.
Eunhyuk nagyot sóhajt, majd helyet foglal mellettem.
Mind a ketten tudjuk, hogy ez a búcsúzás ideje, mert a szoros beosztása mellett nem tudnánk találkozni. A barátságunkat is csak azért tudtuk eddig fent tartani, mert ugyanabban a dormban laktunk és sokszor volt közös munkánk.
- Hiányozni fog - suttogom.
Eszembe jutnak a hajnalba nyúló próbák, a közös partik, a fáradtságtól mozdíthatatlan végtagok érzése. Hiába, én imádom a munkámat.
De az is hiányozni fog, hogy bármikor tudtam Eunhyukkal beszélni, a kedd esti kiszökéseink a forró és túl édes tea kedvéért, amikor kiültünk az ablakba, csak hogy nézhessük a csillagokat és a jövőről beszéljünk.
Arról a jövőről, ami most már számomra a jelen.
- Mit fogsz most csinálni? - kérdezi lágyan, az arcomon érzem kutató tekintetét.
- Talán nyitok egy tánciskolát, vagy csak elmegyek oktatni.
Ismét a hallgatással takarózunk. Soha nem volt ilyen kiélezett kettőnk között a hangulat, ha egy pillanatra abbahagytuk a társalgást, nem volt kellemetlen csend.
Most viszont a torkomat szorongatja egy érzés, a szememet könnyek csípik. Eljött a hazugságok leleplezésének ideje.
Azt kívánom, bárcsak lenne még időm. Nehéz szembenézni az igazsággal, amit évek óta leplezünk. Nem tehetjük meg, hogy úgy válunk el, hogy nem mondjuk ki hangosan azokat a szavakat. Az illúzió kényelmes dolog – elfedi a kegyetlen igazságot, a valóság jólelkű kistestvére, de ugyanakkor a hazugság jó barátja is.
- Kim Hyomin – szólal meg. Meglepődök, hiszen sosem hívott a teljes nevemen.
- Én…
- Tudom – vágok közbe, mert látom rajta, hogy nem találja a szavakat.
- Nem… én tényleg… annyira…
- Szeretlek – mondom ki helyette.
Az arcát a kezébe temeti, majd ökölbe szorítja azt. Látom, hogy a könnyeivel küszködik. A szívem majd megszakad érte, meg akarom érinteni. Észre sem veszem, de a kezem magától mozdul, és lágyan a vállához érek. Apró gesztus ez, mégis nekem és neki is túl sokat jelent.
- Nem akarlak elveszíteni – suttogja.
- Ne így gondolkodj. Te is tudod, hogyha maradnék, akkor sem történne semmi közöttünk.
Eunhyuk hirtelen kap a derekamhoz és szorít magához. A nyakamba fúrja az arcát, szorosan tart engem. Reszketeg sóhaj szalad ki belőlem.
- Nem felejtelek el soha.
Lehunyom a szemeim, de csak egy pillanatra. Abban a másodpercben számos dolog fut át az agyamon, de mindegyik ugyanahhoz a személyhez kötődik.
Hirtelen ötletem támad – fejezzük be úgy, ahogy elkezdtünk.
Kiszabadítom a kezem, és intésszerű mozdulatokat csinálok, hármat egymás után. Bár régi koreográfia ez, soha egyetlen mozdulatát sem fogom elfelejteni.
A dalt halkan dúdolni kezdem, mire felkapja a fejét, és a mozdulataimat nézi. Tudom, mi fut át az agyán, hiszen az enyémben is azok voltak pár perccel ezelőtt. Gyorsan kapcsol, ő is táncolni kezd.
Lassú, érzéki táncba kezdünk bele. A közönségünk pár madár, akik ételt keresgélnek, a hátterünk a pirkadat. Ketten vagyunk, több táncos nincs.
A mozdulatok eszembe juttatják azt a csodálatos éjszakát, amikor több ezer ember előtt mozogtunk ugyanígy, a teljes csapattal. Eunhyuk is dúdol eleinte, majd a szöveget is énekli.
A Sorry Sorry Answer újra megelevenedik, egyszerre silányabb és erőteljes verzióban. Az idő mintha felgyorsult volna – épp csak belekezdtünk, de már a végéhez is értünk.
Az eredeti táncban elsétáltam tőle, hogy egyedül maradjon a színpadon. Megszokásból most is ezt tenném, de a csuklómra fonódó ujjai megállítanak.
Magához húz, ajkai egy pillanat alatt az enyémekre tapadnak. Nincs sem időm, sem erőm tiltakozni ellene. Nemcsak hogy hagyom, hogy bevonjon életem legszenvedélyesebb csókjába, de a nyaka köré fonom a kezemet és elmélyítem.
Egy másodperc erejéig azt hiszem, hogy örökké tart ez a pillanat. Hogy soha nem ér véget, hogy nem fogok felébredni ebből az álomból.
De a varázs elmúlt, az éjszaka végérvényesen véget ért. Az életemnek e szakaszának függönyét is leengedik. Egy leheletnyi távolságra elszakadok tőle, de képtelen vagyok a szemébe nézni, amikor megszólalok.
- Viszlát – mondom alig hallhatóan. A szavaim elvesznek a múltban, mint nyáron a gyengéd szellő a fák között. Nincs elég erejük és kitartásuk, hogy erősebbek legyenek. Elhalnak, anélkül, hogy bárki is megérintené őket némán, hogy lenne valaki, aki felfigyel rájuk.
Elfordulok tőle, meg sem várva a válaszát elindulok.
Miért ennyire nehezek ezek a lépések? Kihúzom magam, felszegett állal sétálok el onnan magabiztos léptekkel. Belülről viszont valami apró darabokra cincálja a szívemet, én pedig képtelen vagyok megállni, hogy amikor biztos távolságba értem, ne roskadjak le egy fa tövébe, és engedjek utat az emlékekkel vegyes könnyeknek.
Read More
Figyelmeztetések: -
A hajnal első sugarai jelennek meg az égen, halovány bíbort használva színezik be a nagy kékséget. A fakóbb színekre most nem tudok nézni, így elfordulok a feketeséget megközelítő mélykék ég felé. A lámpák, amelyek éjfél óta a társaim, az éjszakát bevilágító fények sugarai, lustán halványulnak, majd egy pillanat alatt kihunynak. A mindent elöntő, egyre erősebb napsugarak veszik birtokba a parkot.
A pirkadat csendje nehezedik a mellkasomra, alig kapok levegőt tőle. A némaság hirtelen roppan össze, amint hangosan kifújom a levegőt. Az ömlő fényár gúnyolódik velem, bár valószínűleg csak én képzelem be magamnak.
A nyugati oldalon álló fák felett még látom a tenger sötét színét, a Hold fakó alakját.
Lépteket hallok, és mire az irányukba nézek, egy dühös tekintettel találom szembe magam. Nem mond semmit, csak néz.
- Nem ülsz le? - kérdezem félig mosolyogva, a hosszúra nyúlt csendet megtörve.
- Legalább nekem szólhattál volna!
- De hát szóltam. Ugyanúgy, mint mindenkinek.
- Nem hiszem, hogy ez egy hirtelen döntés volt.
- Eunhyuk, nézz rám! Harmincöt éves vagyok, nemhogy gyerekem nincs, de még egy épkézláb kapcsolatom sem volt. Mióta az eszemet tudom, a munkámnak élek. Kiskoromban is csak táncoltam, ahogyan most is.
- De jó vagy!
- Ez nem érv. Kiöregedtem, már nem bírom a fiatalok tempóját. Az én időm lejárt.
- Te vagy a társulat legjobb táncosa.
- Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni - felelem kissé szórakozottan egy vállvonás kíséretében.
Eunhyuk nagyot sóhajt, majd helyet foglal mellettem.
Mind a ketten tudjuk, hogy ez a búcsúzás ideje, mert a szoros beosztása mellett nem tudnánk találkozni. A barátságunkat is csak azért tudtuk eddig fent tartani, mert ugyanabban a dormban laktunk és sokszor volt közös munkánk.
- Hiányozni fog - suttogom.
Eszembe jutnak a hajnalba nyúló próbák, a közös partik, a fáradtságtól mozdíthatatlan végtagok érzése. Hiába, én imádom a munkámat.
De az is hiányozni fog, hogy bármikor tudtam Eunhyukkal beszélni, a kedd esti kiszökéseink a forró és túl édes tea kedvéért, amikor kiültünk az ablakba, csak hogy nézhessük a csillagokat és a jövőről beszéljünk.
Arról a jövőről, ami most már számomra a jelen.
- Mit fogsz most csinálni? - kérdezi lágyan, az arcomon érzem kutató tekintetét.
- Talán nyitok egy tánciskolát, vagy csak elmegyek oktatni.
Ismét a hallgatással takarózunk. Soha nem volt ilyen kiélezett kettőnk között a hangulat, ha egy pillanatra abbahagytuk a társalgást, nem volt kellemetlen csend.
Most viszont a torkomat szorongatja egy érzés, a szememet könnyek csípik. Eljött a hazugságok leleplezésének ideje.
Azt kívánom, bárcsak lenne még időm. Nehéz szembenézni az igazsággal, amit évek óta leplezünk. Nem tehetjük meg, hogy úgy válunk el, hogy nem mondjuk ki hangosan azokat a szavakat. Az illúzió kényelmes dolog – elfedi a kegyetlen igazságot, a valóság jólelkű kistestvére, de ugyanakkor a hazugság jó barátja is.
- Kim Hyomin – szólal meg. Meglepődök, hiszen sosem hívott a teljes nevemen.
- Én…
- Tudom – vágok közbe, mert látom rajta, hogy nem találja a szavakat.
- Nem… én tényleg… annyira…
- Szeretlek – mondom ki helyette.
Az arcát a kezébe temeti, majd ökölbe szorítja azt. Látom, hogy a könnyeivel küszködik. A szívem majd megszakad érte, meg akarom érinteni. Észre sem veszem, de a kezem magától mozdul, és lágyan a vállához érek. Apró gesztus ez, mégis nekem és neki is túl sokat jelent.
- Nem akarlak elveszíteni – suttogja.
- Ne így gondolkodj. Te is tudod, hogyha maradnék, akkor sem történne semmi közöttünk.
Eunhyuk hirtelen kap a derekamhoz és szorít magához. A nyakamba fúrja az arcát, szorosan tart engem. Reszketeg sóhaj szalad ki belőlem.
- Nem felejtelek el soha.
Lehunyom a szemeim, de csak egy pillanatra. Abban a másodpercben számos dolog fut át az agyamon, de mindegyik ugyanahhoz a személyhez kötődik.
Hirtelen ötletem támad – fejezzük be úgy, ahogy elkezdtünk.
Kiszabadítom a kezem, és intésszerű mozdulatokat csinálok, hármat egymás után. Bár régi koreográfia ez, soha egyetlen mozdulatát sem fogom elfelejteni.
A dalt halkan dúdolni kezdem, mire felkapja a fejét, és a mozdulataimat nézi. Tudom, mi fut át az agyán, hiszen az enyémben is azok voltak pár perccel ezelőtt. Gyorsan kapcsol, ő is táncolni kezd.
Lassú, érzéki táncba kezdünk bele. A közönségünk pár madár, akik ételt keresgélnek, a hátterünk a pirkadat. Ketten vagyunk, több táncos nincs.
A mozdulatok eszembe juttatják azt a csodálatos éjszakát, amikor több ezer ember előtt mozogtunk ugyanígy, a teljes csapattal. Eunhyuk is dúdol eleinte, majd a szöveget is énekli.
A Sorry Sorry Answer újra megelevenedik, egyszerre silányabb és erőteljes verzióban. Az idő mintha felgyorsult volna – épp csak belekezdtünk, de már a végéhez is értünk.
Az eredeti táncban elsétáltam tőle, hogy egyedül maradjon a színpadon. Megszokásból most is ezt tenném, de a csuklómra fonódó ujjai megállítanak.
Magához húz, ajkai egy pillanat alatt az enyémekre tapadnak. Nincs sem időm, sem erőm tiltakozni ellene. Nemcsak hogy hagyom, hogy bevonjon életem legszenvedélyesebb csókjába, de a nyaka köré fonom a kezemet és elmélyítem.
Egy másodperc erejéig azt hiszem, hogy örökké tart ez a pillanat. Hogy soha nem ér véget, hogy nem fogok felébredni ebből az álomból.
De a varázs elmúlt, az éjszaka végérvényesen véget ért. Az életemnek e szakaszának függönyét is leengedik. Egy leheletnyi távolságra elszakadok tőle, de képtelen vagyok a szemébe nézni, amikor megszólalok.
- Viszlát – mondom alig hallhatóan. A szavaim elvesznek a múltban, mint nyáron a gyengéd szellő a fák között. Nincs elég erejük és kitartásuk, hogy erősebbek legyenek. Elhalnak, anélkül, hogy bárki is megérintené őket némán, hogy lenne valaki, aki felfigyel rájuk.
Elfordulok tőle, meg sem várva a válaszát elindulok.
Miért ennyire nehezek ezek a lépések? Kihúzom magam, felszegett állal sétálok el onnan magabiztos léptekkel. Belülről viszont valami apró darabokra cincálja a szívemet, én pedig képtelen vagyok megállni, hogy amikor biztos távolságba értem, ne roskadjak le egy fa tövébe, és engedjek utat az emlékekkel vegyes könnyeknek.


