Craving 8. rész (Sehun)

Misa POV ~

Akkor eszméltem fel, amikor Kai már kinyitotta az ajtómat és felém nyújtott keze belekúszott a látómezőmbe. Kissé vonakodva, de elfogadtam a segítségét. Kiszálltunk, majd elindultunk a szálloda hátsó bejárata felé.
Hogy miért vonakodtam?
Mert út közben rájöttem, hogy Sehun továbbra is az marad, aki. Hiba volt idejönnöm, felesleges időpocsékolás. Ahelyett, hogy munkát keresnék magamnak, ki tudja mennyi időre ráakaszkodok és élősködök, akár egy pióca.
De akármennyi érvet felsoroltam magamban, tudtam jól, hogy képtelen lennék nem ide jönni. Vágytam arra, hogy jobban megismerjem őt, hogy még több időt vele tölthessek, a nevetését hallgatva újra szívből mosolyoghassak. Hogy újra élőnek érezzem magam, ne csak egy bábnak.
Az útra nem emlékszem, magam elé meredve haladtam egészen addig, amíg valaki át nem ölelt szorosan. Már az illatát megérezve tudtam, hogy nem lehet más, mint Sehun. Nem fürdött le, de körbelengte az a különleges aroma, ami csak őt jellemezte. Amit soha nem fogok tudni kitörölni az emlékeim közül.
Kezeim maguktól mozdultak, széles mellkasát egy pillanat alatt magamhoz szorítottam. Arcomat a pólójába fúrva férkőztem még közelebb hozzá.
Ott álltunk, egymást ölelve, az idő pedig kattogott. El akartam húzódni tőle, de nem engedett el.
- Hé, most nem fogok elfutni - mondtam kicsit nevetve.
- Ha jól emlékszem, legutóbb is valami ilyesmit mondtál - vágta rá morcosan.
- Ott maradtam veled este, csak hajnalban mentem el. Nem hazudtam. Most pedig megígérem, hogy addig maradok, amíg szeretnéd. - Tehát ameddig kibírsz. 
Talán elhitte, mert elengedett, majd összefűzte az ujjainkat, miközben Kai felé fordult.
- Köszönöm Jongin, jövök neked egyel.
- Felírom a többihez - intett egyet a barátja, de már el is indult.
- Őt nem... Kainak hívták? - kérdeztem suttogva.
- Kai csak a felvett neve. Valamikor gimiben kezdte magát így hívni, mert szerinte ez a csajoknál menőbb - felelte egy vállvonás kíséretében.
- Mindent értek - bólogattam.
- Menjünk - mosolygott le rám.
A szobája felé kezdett húzni, bent pedig leültünk az ágyára. Tanácstalanul néztem rá. Fogalmam sincs, ilyenkor mi a teendő...
- És... mi jót csináltál, míg én túráztam egyet? - kérdeztem halkan. Talán ezt hívják csevegésnek?
- Én... öhm... - a tarkóját kezdte el vakargatni, ideges tekintetét elkapta rólam.
- Ez kíváncsivá tett - vigyorogtam rá, akár egy idióta.
- Igazából semmi különöset.
- Mondták már, hogy a hazudozás nem a te asztalod?
- Egy párszor. A tanáraim...
- Ne terelj!
- Leállítottam egy repteret - nyögte ki végül.
- Visszavonom, mégis tökéletesen hazudsz - mondtam hahotázva.
Valamit mormogott az orra alatt, de olyan halkan, hogy nem hallottam, így közelebb hajoltam hozzá.
- Tessék?
- Nem hazudtam - suttogta, de továbbra sem nézett a szemembe.
Szégyellené? Mégis miért tenne ilyet? Egyáltalán miért állított le egy repteret?
A felismerés hirtelen jött meg, a csettintés hangja nem jött volna olyan gyorsan, mint az.
Ajkaim széles mosolyra húzódtak, a szemeimet a könnyek szúrni kezdték. Új életemben először sírtam a boldogságtól. Átölelve a nyakát ültem az ölébe. Akkor úgy éreztem, hogy rajta kívül más nem tart a földön, mégis miatta szárnyalok a fellegekben.
- Köszönöm - suttogtam teljesen meghatódva.
Lágyan eltolt magától, de csak egy pár centire. Ujjaival az arcomat simogatta, szinte csodálattal nézett a szemeimbe. Kisfiús mosoly játszott az ajkain, de egy férfi büszkeségével karolt át a másik kezével. Egy szóval tudnám leírni: hihetetlen.
Tekintetével bejárta az arcomat, hirtelen ráncolta össze a szemöldökét.
- És te mit csináltál? - kérdezte úgy, mintha most látna először.

Sehun POV~

Ficánkolni kezdett az ölemben, egészen addig nem nyugodott, míg ki nem szabadult. Távolabb ült tőlem, amivel csak egyre jobban erősítette bennem az aggodalmat. Annyira örültem neki, hogy nem is vettem észre kisírt szemeit, és a halvány piros foltot az arcán.
- Nem akarok neked hazudni, de nem is akarom elmondani.
- Miért? - kérdeztem azonnal.
- Mert látom a szemedben, hogy mit gondolsz. Látom az aggodalmat és nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mit tennél, ha megtudnád.
- Ennyire rossz? Legalább nyugtass meg, hogy én gondolok túl rosszra.
Nem felelt, csak egymással babráló ujjait nézte némán. Szóval nem gondolok rosszra.
Hirtelen ragadtam meg a vállát, és kényszerítettem arra, hogy állja a tekintetem.
- Ki volt az?
- Az nem lényeges.
- Hát ha gondolod visszahozom a névtelen sírokat a divatba...
- Látod? Ezért nem akartam ezt se elmondani!
- Ezt se?
- Miért hallod meg mindig a részleteket?
- Üzletember vagyok, ez a munkám része - vontam meg a vállam. - De ne térjünk el a tárgytól. Vagy elmondod, vagy...
- Vagy?
- Vagy...
- Vagy elengedsz?
- Arról szó sincs. A másik lehetőség, hogy én szedem ki belőled.
- Igen? - kérdezett vissza huncutul mosolyogva. Kincsem, nem ismersz még engem kellően. 
- Elmondom - folytatta végül, de már nem mosolygott. - De csak akkor, ha kötünk egy kompromisszumot.
- Mi lenne az?
- Nem fogsz senkit megölni, és segíteni.
- Rendben - vágtam rá, pedig biztos voltam abban, hogy ez nem lesz így.
Egy pillanat erejéig farkasszemet nézett velem, talán azt latolgatta, hogy mennyire bízhat a szavamban.
- Munkanélküli lettem és a stricim pofozott fel. Elvette az összes cuccomat, pénzemet, telefonomat, mindenemet, de ez nem lényeg. Azt szeretném, ha nem akarnál eltartani.
Csendben maradtam, amíg megemésztettem az információkat. Szóval Misa most már nem prostituált, csak egy normális lány, akinek nincs munkája. És akit egy halálra ítélt férfi megütött.
- Akkor most nekem van egy ötletem. Van egy... valami, amit el kell intéznem. Addig maradj velem.
- Nem - jelentette ki kategorikusan.
- Hallgass végig. Ha az a... valami véget ért, akkor segítek neked szakmát találni és elhelyezkedni. Utána már kereshetsz tisztességesen pénzt magadnak.
- És mi lenne az a valami?
- A... - képtelen voltam rávenni magam, hogy kimondjam. Pedig muszáj lesz.
- Igen?
- Nem lenne olyan nagy dolog... egy héten belül megcsináljuk.
- De mi az? - Úgy vettem észre, egyre idegesebb.
Az ölébe hajtottam a fejemet, közelebb húztam magamhoz.
- Apám temetése - suttogtam.
Nem mondott semmit, tehát meghallotta, aminek határozottan örültem. Kénytelen leszek még jó párszor kimondani, de most még nem akarom.
Gyengéden simogatni kezdte a fejemet, mire még szorosabban öleltem.
- Nem akartam idejönni - szólalt meg halkan.
- Miért? - Legszívesebben felkaptam volna a fejem, hogy láthassam az arcát, de túl nehéznek éreztem magam.
- Azért, mert neked egy sokkal jobb nő való. - Erre kijelentésére nevetni kezdtem. - Most mi az?
- Én is így gondoltam. Az eddigi barátnőim mind csendesek voltak, kedvesek, illedelmesek, és még sorolhatnám. Talán tudat alatt így próbáltam meg jó kisfiúnak tűnni. De az igazság az, hogy egyik szent leányzó iránt sem éreztem még olyan szenvedélyt, mint irántad.
- Ahogy én vagyok az egyedüli, akiért leállítottál egy repteret is, igaz? - kérdezett vissza, de a vicce élét elvette a meghatódott hangja. Vajon bókoltak már Misának?
- Eltaláltad.
- Akkor én is megsúgok neked egy titkot. Te vagy az első, aki elől úgy menekültem, hogy azt akartam, hogy megtaláljon.
- Ez nem volt jó. Még egyet.
- Akkor... te vagy az első, akire egyetlen pillanatig sem gondoltam munkaként.
- Ez sem tetszik.
- Ajj már!
- Ha már én is kitárulkoztam, te is mondj valami igazán jót!
- Te vagy az első, aki - kezdett bele suttogva, a hangja szinte remegett. Felé fordultam, és láttam, ahogyan vérvörös arccal bámul rám. -, aki... akivel élveztem a szeretkezést és... volt orgazmusom. - Becsukta a szemét, mintha szégyellné, amit mondott.
Amint rájöttem, hogy ez mit is jelent pontosan, mosolyogni kezdtem.
- Mondj még ilyeneket - kértem.
- Ó, nem játszunk ilyet! - kezdte el hevesen rázni a fejét.
- Miért? Jó ötlet. Mond el, miben vagyok még első neked.
- Hogy még jobban növeljem az egódat? Ezt a kört inkább passzolom.
- Ya, nem is nagy!
Nevetni kezdett, én pedig csatlakoztam hozzá. A romok között a nevetése olyan vakítóan fénylett, mutatva a helyes utat nekem, hogy újra bizakodóan néztem a jövőbe. Volt egy kis kincsem, amit őrizni akartam a nap minden egyes percében, vigyázni rá, megóvni mindentől.
De sokszor az elhatározások és minden próbálkozás is kevés. A kellemes pillanatokat őrizni kell, mert hiába akarjuk, hogy örökké tartsanak, a sors ellen semmit sem tehetünk.

Read More

Craving 7. rész (Sehun)

Sehun POV~

Az őrület első jelei azok voltak, hogy filozófiai gondolatok jutottak eszembe. Ami igazán távol áll tőlem... Nem vagyok őrült, szoktam gondolkodni néha a világ nagy dolgain, de inkább elfogadom a dolgokat úgy, ahogy vannak. Hiába gondolkozok rajta, attól még nem változik semmi.
A sok gondolat űzte az elmémet, mégsem tudtam leülni. Tovább meneteltem előre, minden lányt jól megnéztem. Néha vissza kellett néznem, de egyikük sem ő volt az.
A telefon a kezemben csörögni kezdett, én pedig gondolkodás nélkül felvettem, meg sem nézve, ki lehet az.
- Megtaláltad?
- Uram? - kérdezett vissza Minseo.
- Bocs, csak épp egy fontos dolog közepén vagyok.
- De valaki önt keresi.
- Mondja meg neki, hogy holnap érek rá.
- Azt mondja, hogy örülni fog a hölgynek.
- Minseo, mond meg, hogy nem érek rá - sóhajtottam nagyot. Miért nem képes elsőre megérteni?
- Értettem - felelte kissé durcás hangon. Majd lenyugszik.
A telefont alig emeltem el a fülemtől, amikor újra csörögni kezdett. Most már megnéztem a számot, így láttam, hogy Kai keres.
- Megtaláltam, de nem fogsz örülni.
Az első szó hallatán megnyugodtam, de ami azután következett...
- Hol vagy?
- A régi albérletednél. Vigyem a hotelba?
- A lehető leggyorsabban.
Nem foglalkoztam azzal, hogy mi történt. Egyedül arra akartam gondolni, hogy nem tűnt el teljesen. Alig húsz perc és újra látni fogom.
És mit is mondok majd neki? Szia Misa, örülnék, ha itt maradnál. Tudod a kedvedért leállítottam egy nemzetközi repteret, ami amúgy semmiség. Szóval benne vagy?
Nem baj, a részletek nem fontosak. Rögtönzök majd valamit, mint mindig.
Az autómhoz rohantam, a megengedett sebességet ismét túllépve hajtottam. De hiába éreztem a hatalmas sebességet, az idő nagyon lassan vánszorgott előre.

Misa POV~ 

Érdekes dolgok történnek mostanában velem. Eddig minden rendben ment, pontosan úgy, ahogyan akartam. Ha menni akartam, mentem, ha maradni akartam, azt tettem. De most az élet kavargós folyójában egy olyan részhez érkeztem, ahol a sebes sodrás a gyenge testemet ide-oda ráncigálja, velem nem is foglalkozva. Néha elgondolkozok azon, hogyha van-e valaki odafent, azt érdekli-e hogy mi történik velem. Vagy egyetlen hibáért örökké hideg vizes ébresztést kell kapnom?

Mikor kijöttem a dohányboltból és rágyújtottam, Carlt vettem észre, ahogyan felém rohan. Az arcán sok érzelem látszott, de a nyugalom, béketűrés, boldogság nem volt közöttük. Haragos pillantásaitól kissé megijedtem, de ezt nem mutatva vetettem meg a lábam és lenéző pillantásommal viszonoztam az övét.
Utólag rájöttem, hogy ez csak olaj volt a tűzre.
Carl, amint odaért hozzám, ütésre emelte a kezét és az igen erős pofontól a lábamon sem tudtam megállni. A földön ülve, bal kezemmel arcom fájó részét fogva meredtem rá.
- Mégis mit képzelsz magadról?
- Ezt nekem kellene kérdezni! - csattantam fel.
- Nem vagy hercegnő, de még csak normális lány sem! Azt hitted, hogy hatalmad van felettem? Rosszul hitted!
- Mi van? - kérdeztem teljesen elképedve. Mióta ismerem, Carl sosem csinált még ehhez hasonlót sem.
- Jól hallottad. Te csak egy mocskos ribanc vagy, a társadalom legalja. Még én is feletted vagyok, ringyó.
Hideg mosoly terült el az arcomon, majd felálltam. A kezeimet a mellem alatt fontam össze, a legrémisztőbb nézésemet vettem elő.
- Sosem tagadtam. De ha én nem lennék, te még mindig Varsóban csöveznél.
- Azt te csak hiszed, megtaláltam volna a helyemet. Ne hidd, hogy hős vagy.
- Veled ellentétben én tisztában vagyok önmagammal és a képességeimmel.
- Ó, azok a képességek... Mik is azok pontosan? Szempillarebegtetés és a lyuk a lábad között? Vagy az, hogy milyen gyorsan tárod szét a lábad? Igazán király képességek.
- Nem tudsz semmit - sziszegtem. - Te csak egy suttyó vagy, aki azt hiszi mellettem, hogy ér valamit. Lefogadom, a kettő négyzetét sem tudod.
- Nem vagyok egy matekzseni, de legalább ha nekem kell csinálni valamit, azt tisztességesen el is végzem.
- Miért, én nem?
- Drágám, ribanc vagy, de egyszer sem élveztél még el.
- Olyan dolgokról beszélsz, amiről halvány lila fogalmad sincs! - kiáltottam rá. Az a bizonyos pohár már betelt, és egyszerre ömlik ki belőle minden.
- Ch, csak ennyire telik tőled?
Hihetetlen töménységű vágy uralkodott el rajtam, csak azért, hogy megüssem. Ez nem olyan volt, mint amikor Sehunt pofoztam fel. Carl-t szándékosan akartam megütni, sőt, péppé akartam verni. Nem szokásom bántalmazni az embereket, eleve a testi bántás, mint fogalom, eléggé messze áll tőlem. Mégis, mindent megtettem volna azért, hogy addig üthessem, amíg mozog.
És ez ijesztő volt számomra.
Carl keze gyorsan mozdult felém, azt hittem, ismét meg akar ütni. De csak az államat kapta el, ujjait belemélyesztette az arcomba.
- Tudnod kellene, hol a helyed - sziszegte, majd elengedett.
- Meglátjuk - feleltem és elővettem a telefonomat.
Mike száma szerencsére a gyorshívón volt, így azonnal hívhattam. Diadalittasan néztem Carlra, de ő továbbra is csak mosolygott. És ez nem tetszett nekem. Nagyon nem.
- Mi va'? - szólt bele álmosan Mike.
- Problémáim akadtak.
- És miért engem hívsz?
- Mert te raktál be mellém egy olyan idiótát, aki megüt!
- Vigyázz a hangodra, kicsi lány. Mit csináltál?
- Menni akarok, ő meg felkapta a vizet.
- Ja, hogy te vagy az Misa? Erről már beszéltem Carllal. Nem mehetsz el.
- Miért? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Mert az nem lenne kifizetődő - nagyot ásított a telefonba.
- De megütött!
- Az élettől mindig kapsz pofonokat.
- De ez túl megy minden határon!
- Már mondtam, hogy vigyázz, kivel beszélsz így. Megszoksz, vagy megszöksz.
- Ennél minden jobb lenne - motyogtam megsemmisülten.
- Ó, igen? Akkor viszlát kincsem, élj meg abból, amiből szeretnél.
- Én vagyok az egyik legjobb nőd! Nem teheted meg!
- Huszonhárom vagy és te sem leszel már fiatalabb.
- E-ebből a szakmából nem lehet kiöregedni!
- Gondolják ezt azok, akik másodosztályú kurvákat adnak el. Nemhiába vagyok én a legjobb - mondta, majd kinyomott.
Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, teljesen ledermedtem. Az agyam még fel sem fogta, hogy mi történt, amikor Carl már fogta a bőröndjeim és húzni kezdte maga után.
- Azok az enyéim! - kiáltottam neki.
Az utcán járó emberek már jó ideje minket figyeltek, de senki nem lépett közbe. Mivel franciául beszéltünk, azt gondolták, hogy külföldiek vagyunk.
- Voltak. Viszlát, remélem soha többé nem találkozunk - integetett nekem vigyorogva, majd ment tovább. Megrökönyödve bámultam rá, mire ő hirtelen visszafordult, és elém lépett.
- Valamit elfelejtettem - mondta. Kivette a telefont a kezemből és zsebre tette.
A dühtől megszólalni sem tudtam, csak néztem, ahogyan az összes értékemmel elsétál. Most kezdhetek megint mindent előröl.
Az ismerős érzés könnyeket csalt a szemembe, de semmiképp sem akartam ott maradni. Az ellenkező irányba indultam el, céltalanul, hatalmas léptekkel haladtam az utcán. Lefelé néztem, a hajammal eltakartam az arcom, hogy senki ne lássa a szemeimből kicsorduló gyengeségem megnyilvánulását.
Kizártam mindent, ahogyan eddig is tettem. De most nem elfojtottam magamban örök időkre, csak tartogattam. Egy kietlen parkot kerestem magamnak, ahol leültem a fal tövében. A nadrágomban valami nyomni kezdte a combomat, így oda kaptam, hogy elvegyem onnan a tárgyat.
A cigis dobozom volt az, a gyújtóval együtt. Ennyi maradt nekem. Nem sok, de több, mint amim tizenkilenc évesen, a reimsi park durva padján nálam volt.
Keserédes ízzel a számban gyújtottam rá. Olyan sok év után újra az otthonomra gondoltam. A házunk olyan gyorsan jutott eszembe, mintha csak tegnap jártam volna ott, nem négy éve.
Elképzeltem, ahogyan kinyitom az ajtót. A kutyám a nyakamig felugrott volna örömében, mindig így üdvözölt, amikor hazamentem. Lehajoltam volna hozzá, megsimogattam, majd megdicsértem volna. A folyosó végéről anyu kilépett volna a konyhából, az arcán ugyanaz az örömteli mosoly ült volna. "Isten hozott itthon" - szólított volna meg először. "Éhes vagy? " - kérdezte volna, mint mindig. Tudta, hogy iskola után mindig egy farkasfalka éhségével rohantam meg az otthoni ételeket. A szobámban leraktam volna a táskámat, majd a fürdőbe mentem volna, hogy kezet mossak. Miután végeztem azzal, benéznék a nappaliba, ahol apu ülne, és a gépén böngészne valamit. Felnézett volna, a szemei csillognának. Nem mondana sokat, csak a szokásosat: "Anyád ma is kitett magáért, menj gyorsan enni."
Észre se vettem, de a könnyeim már megállíthatatlanul potyogtak. A hiányuk olyan erővel tört rám, hogy képtelen voltam ésszel felmérni a súlyát. Hangosan felzokogva húztam fel a térdeimet és öleltem át azokat. Végtelenül magányosnak éreztem magam, bármit megadtam volna azért, hogy visszamehessek az időben és eltöröljem a hibás lépéseimet.
Hideg ujjak érintették meg a karomat, de nem néztem fel az illetőre. Némán hagytam, hogy hüvelykujjával végigsimítson a felkaromon.
- Gyere, elviszlek egy jobb helyre - szólalt meg az idegen, nagyon is ismerős hangon. Erre felnéztem rá és láttam, hogy Sehun barátja az, aki elvitt hozzá is.
Sehun. 
A neve gondolatára még elkeseredettebbnek éreztem magam, és egyáltalán nem ellenkeztem, amikor a fiú segített felállni, és maga után húzott. Egy autóba ültetett be, majd telefonálni kezdett. A beszélgetésre nem figyeltem, csak az ablakon túli épületeket, embereket kémleltem.
Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy újra lássam őt. Ő volt az egyetlen, akinek sikerült megérintenie a szívemet, és ezzel elérte, hogy talán ő az, aki képes lesz kihúzni ebből négy éves, éjsötét gödörből. 

Read More