Sehun POV~
Az őrület első jelei azok voltak, hogy filozófiai gondolatok jutottak eszembe. Ami igazán távol áll tőlem... Nem vagyok őrült, szoktam gondolkodni néha a világ nagy dolgain, de inkább elfogadom a dolgokat úgy, ahogy vannak. Hiába gondolkozok rajta, attól még nem változik semmi.
A sok gondolat űzte az elmémet, mégsem tudtam leülni. Tovább meneteltem előre, minden lányt jól megnéztem. Néha vissza kellett néznem, de egyikük sem ő volt az.
A telefon a kezemben csörögni kezdett, én pedig gondolkodás nélkül felvettem, meg sem nézve, ki lehet az.
- Megtaláltad?
- Uram? - kérdezett vissza Minseo.
- Bocs, csak épp egy fontos dolog közepén vagyok.
- De valaki önt keresi.
- Mondja meg neki, hogy holnap érek rá.
- Azt mondja, hogy örülni fog a hölgynek.
- Minseo, mond meg, hogy nem érek rá - sóhajtottam nagyot. Miért nem képes elsőre megérteni?
- Értettem - felelte kissé durcás hangon. Majd lenyugszik.
A telefont alig emeltem el a fülemtől, amikor újra csörögni kezdett. Most már megnéztem a számot, így láttam, hogy Kai keres.
- Megtaláltam, de nem fogsz örülni.
Az első szó hallatán megnyugodtam, de ami azután következett...
- Hol vagy?
- A régi albérletednél. Vigyem a hotelba?
- A lehető leggyorsabban.
Nem foglalkoztam azzal, hogy mi történt. Egyedül arra akartam gondolni, hogy nem tűnt el teljesen. Alig húsz perc és újra látni fogom.
És mit is mondok majd neki? Szia Misa, örülnék, ha itt maradnál. Tudod a kedvedért leállítottam egy nemzetközi repteret, ami amúgy semmiség. Szóval benne vagy?
Nem baj, a részletek nem fontosak. Rögtönzök majd valamit, mint mindig.
Az autómhoz rohantam, a megengedett sebességet ismét túllépve hajtottam. De hiába éreztem a hatalmas sebességet, az idő nagyon lassan vánszorgott előre.
Misa POV~
Érdekes dolgok történnek mostanában velem. Eddig minden rendben ment, pontosan úgy, ahogyan akartam. Ha menni akartam, mentem, ha maradni akartam, azt tettem. De most az élet kavargós folyójában egy olyan részhez érkeztem, ahol a sebes sodrás a gyenge testemet ide-oda ráncigálja, velem nem is foglalkozva. Néha elgondolkozok azon, hogyha van-e valaki odafent, azt érdekli-e hogy mi történik velem. Vagy egyetlen hibáért örökké hideg vizes ébresztést kell kapnom?
Mikor kijöttem a dohányboltból és rágyújtottam, Carlt vettem észre, ahogyan felém rohan. Az arcán sok érzelem látszott, de a nyugalom, béketűrés, boldogság nem volt közöttük. Haragos pillantásaitól kissé megijedtem, de ezt nem mutatva vetettem meg a lábam és lenéző pillantásommal viszonoztam az övét.
Utólag rájöttem, hogy ez csak olaj volt a tűzre.
Carl, amint odaért hozzám, ütésre emelte a kezét és az igen erős pofontól a lábamon sem tudtam megállni. A földön ülve, bal kezemmel arcom fájó részét fogva meredtem rá.
- Mégis mit képzelsz magadról?
- Ezt nekem kellene kérdezni! - csattantam fel.
- Nem vagy hercegnő, de még csak normális lány sem! Azt hitted, hogy hatalmad van felettem? Rosszul hitted!
- Mi van? - kérdeztem teljesen elképedve. Mióta ismerem, Carl sosem csinált még ehhez hasonlót sem.
- Jól hallottad. Te csak egy mocskos ribanc vagy, a társadalom legalja. Még én is feletted vagyok, ringyó.
Hideg mosoly terült el az arcomon, majd felálltam. A kezeimet a mellem alatt fontam össze, a legrémisztőbb nézésemet vettem elő.
- Sosem tagadtam. De ha én nem lennék, te még mindig Varsóban csöveznél.
- Azt te csak hiszed, megtaláltam volna a helyemet. Ne hidd, hogy hős vagy.
- Veled ellentétben én tisztában vagyok önmagammal és a képességeimmel.
- Ó, azok a képességek... Mik is azok pontosan? Szempillarebegtetés és a lyuk a lábad között? Vagy az, hogy milyen gyorsan tárod szét a lábad? Igazán király képességek.
- Nem tudsz semmit - sziszegtem. - Te csak egy suttyó vagy, aki azt hiszi mellettem, hogy ér valamit. Lefogadom, a kettő négyzetét sem tudod.
- Nem vagyok egy matekzseni, de legalább ha nekem kell csinálni valamit, azt tisztességesen el is végzem.
- Miért, én nem?
- Drágám, ribanc vagy, de egyszer sem élveztél még el.
- Olyan dolgokról beszélsz, amiről halvány lila fogalmad sincs! - kiáltottam rá. Az a bizonyos pohár már betelt, és egyszerre ömlik ki belőle minden.
- Ch, csak ennyire telik tőled?
Hihetetlen töménységű vágy uralkodott el rajtam, csak azért, hogy megüssem. Ez nem olyan volt, mint amikor Sehunt pofoztam fel. Carl-t szándékosan akartam megütni, sőt, péppé akartam verni. Nem szokásom bántalmazni az embereket, eleve a testi bántás, mint fogalom, eléggé messze áll tőlem. Mégis, mindent megtettem volna azért, hogy addig üthessem, amíg mozog.
És ez ijesztő volt számomra.
Carl keze gyorsan mozdult felém, azt hittem, ismét meg akar ütni. De csak az államat kapta el, ujjait belemélyesztette az arcomba.
- Tudnod kellene, hol a helyed - sziszegte, majd elengedett.
- Meglátjuk - feleltem és elővettem a telefonomat.
Mike száma szerencsére a gyorshívón volt, így azonnal hívhattam. Diadalittasan néztem Carlra, de ő továbbra is csak mosolygott. És ez nem tetszett nekem. Nagyon nem.
- Mi va'? - szólt bele álmosan Mike.
- Problémáim akadtak.
- És miért engem hívsz?
- Mert te raktál be mellém egy olyan idiótát, aki megüt!
- Vigyázz a hangodra, kicsi lány. Mit csináltál?
- Menni akarok, ő meg felkapta a vizet.
- Ja, hogy te vagy az Misa? Erről már beszéltem Carllal. Nem mehetsz el.
- Miért? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Mert az nem lenne kifizetődő - nagyot ásított a telefonba.
- De megütött!
- Az élettől mindig kapsz pofonokat.
- De ez túl megy minden határon!
- Már mondtam, hogy vigyázz, kivel beszélsz így. Megszoksz, vagy megszöksz.
- Ennél minden jobb lenne - motyogtam megsemmisülten.
- Ó, igen? Akkor viszlát kincsem, élj meg abból, amiből szeretnél.
- Én vagyok az egyik legjobb nőd! Nem teheted meg!
- Huszonhárom vagy és te sem leszel már fiatalabb.
- E-ebből a szakmából nem lehet kiöregedni!
- Gondolják ezt azok, akik másodosztályú kurvákat adnak el. Nemhiába vagyok én a legjobb - mondta, majd kinyomott.
Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, teljesen ledermedtem. Az agyam még fel sem fogta, hogy mi történt, amikor Carl már fogta a bőröndjeim és húzni kezdte maga után.
- Azok az enyéim! - kiáltottam neki.
Az utcán járó emberek már jó ideje minket figyeltek, de senki nem lépett közbe. Mivel franciául beszéltünk, azt gondolták, hogy külföldiek vagyunk.
- Voltak. Viszlát, remélem soha többé nem találkozunk - integetett nekem vigyorogva, majd ment tovább. Megrökönyödve bámultam rá, mire ő hirtelen visszafordult, és elém lépett.
- Valamit elfelejtettem - mondta. Kivette a telefont a kezemből és zsebre tette.
A dühtől megszólalni sem tudtam, csak néztem, ahogyan az összes értékemmel elsétál. Most kezdhetek megint mindent előröl.
Az ismerős érzés könnyeket csalt a szemembe, de semmiképp sem akartam ott maradni. Az ellenkező irányba indultam el, céltalanul, hatalmas léptekkel haladtam az utcán. Lefelé néztem, a hajammal eltakartam az arcom, hogy senki ne lássa a szemeimből kicsorduló gyengeségem megnyilvánulását.
Kizártam mindent, ahogyan eddig is tettem. De most nem elfojtottam magamban örök időkre, csak tartogattam. Egy kietlen parkot kerestem magamnak, ahol leültem a fal tövében. A nadrágomban valami nyomni kezdte a combomat, így oda kaptam, hogy elvegyem onnan a tárgyat.
A cigis dobozom volt az, a gyújtóval együtt. Ennyi maradt nekem. Nem sok, de több, mint amim tizenkilenc évesen, a reimsi park durva padján nálam volt.
Keserédes ízzel a számban gyújtottam rá. Olyan sok év után újra az otthonomra gondoltam. A házunk olyan gyorsan jutott eszembe, mintha csak tegnap jártam volna ott, nem négy éve.
Elképzeltem, ahogyan kinyitom az ajtót. A kutyám a nyakamig felugrott volna örömében, mindig így üdvözölt, amikor hazamentem. Lehajoltam volna hozzá, megsimogattam, majd megdicsértem volna. A folyosó végéről anyu kilépett volna a konyhából, az arcán ugyanaz az örömteli mosoly ült volna. "Isten hozott itthon" - szólított volna meg először. "Éhes vagy? " - kérdezte volna, mint mindig. Tudta, hogy iskola után mindig egy farkasfalka éhségével rohantam meg az otthoni ételeket. A szobámban leraktam volna a táskámat, majd a fürdőbe mentem volna, hogy kezet mossak. Miután végeztem azzal, benéznék a nappaliba, ahol apu ülne, és a gépén böngészne valamit. Felnézett volna, a szemei csillognának. Nem mondana sokat, csak a szokásosat: "Anyád ma is kitett magáért, menj gyorsan enni."
Észre se vettem, de a könnyeim már megállíthatatlanul potyogtak. A hiányuk olyan erővel tört rám, hogy képtelen voltam ésszel felmérni a súlyát. Hangosan felzokogva húztam fel a térdeimet és öleltem át azokat. Végtelenül magányosnak éreztem magam, bármit megadtam volna azért, hogy visszamehessek az időben és eltöröljem a hibás lépéseimet.
Hideg ujjak érintették meg a karomat, de nem néztem fel az illetőre. Némán hagytam, hogy hüvelykujjával végigsimítson a felkaromon.
- Gyere, elviszlek egy jobb helyre - szólalt meg az idegen, nagyon is ismerős hangon. Erre felnéztem rá és láttam, hogy Sehun barátja az, aki elvitt hozzá is.
Sehun.
A neve gondolatára még elkeseredettebbnek éreztem magam, és egyáltalán nem ellenkeztem, amikor a fiú segített felállni, és maga után húzott. Egy autóba ültetett be, majd telefonálni kezdett. A beszélgetésre nem figyeltem, csak az ablakon túli épületeket, embereket kémleltem.
Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy újra lássam őt. Ő volt az egyetlen, akinek sikerült megérintenie a szívemet, és ezzel elérte, hogy talán ő az, aki képes lesz kihúzni ebből négy éves, éjsötét gödörből.
Utólag rájöttem, hogy ez csak olaj volt a tűzre.
Carl, amint odaért hozzám, ütésre emelte a kezét és az igen erős pofontól a lábamon sem tudtam megállni. A földön ülve, bal kezemmel arcom fájó részét fogva meredtem rá.
- Mégis mit képzelsz magadról?
- Ezt nekem kellene kérdezni! - csattantam fel.
- Nem vagy hercegnő, de még csak normális lány sem! Azt hitted, hogy hatalmad van felettem? Rosszul hitted!
- Mi van? - kérdeztem teljesen elképedve. Mióta ismerem, Carl sosem csinált még ehhez hasonlót sem.
- Jól hallottad. Te csak egy mocskos ribanc vagy, a társadalom legalja. Még én is feletted vagyok, ringyó.
Hideg mosoly terült el az arcomon, majd felálltam. A kezeimet a mellem alatt fontam össze, a legrémisztőbb nézésemet vettem elő.
- Sosem tagadtam. De ha én nem lennék, te még mindig Varsóban csöveznél.
- Azt te csak hiszed, megtaláltam volna a helyemet. Ne hidd, hogy hős vagy.
- Veled ellentétben én tisztában vagyok önmagammal és a képességeimmel.
- Ó, azok a képességek... Mik is azok pontosan? Szempillarebegtetés és a lyuk a lábad között? Vagy az, hogy milyen gyorsan tárod szét a lábad? Igazán király képességek.
- Nem tudsz semmit - sziszegtem. - Te csak egy suttyó vagy, aki azt hiszi mellettem, hogy ér valamit. Lefogadom, a kettő négyzetét sem tudod.
- Nem vagyok egy matekzseni, de legalább ha nekem kell csinálni valamit, azt tisztességesen el is végzem.
- Miért, én nem?
- Drágám, ribanc vagy, de egyszer sem élveztél még el.
- Olyan dolgokról beszélsz, amiről halvány lila fogalmad sincs! - kiáltottam rá. Az a bizonyos pohár már betelt, és egyszerre ömlik ki belőle minden.
- Ch, csak ennyire telik tőled?
Hihetetlen töménységű vágy uralkodott el rajtam, csak azért, hogy megüssem. Ez nem olyan volt, mint amikor Sehunt pofoztam fel. Carl-t szándékosan akartam megütni, sőt, péppé akartam verni. Nem szokásom bántalmazni az embereket, eleve a testi bántás, mint fogalom, eléggé messze áll tőlem. Mégis, mindent megtettem volna azért, hogy addig üthessem, amíg mozog.
És ez ijesztő volt számomra.
Carl keze gyorsan mozdult felém, azt hittem, ismét meg akar ütni. De csak az államat kapta el, ujjait belemélyesztette az arcomba.
- Tudnod kellene, hol a helyed - sziszegte, majd elengedett.
- Meglátjuk - feleltem és elővettem a telefonomat.
Mike száma szerencsére a gyorshívón volt, így azonnal hívhattam. Diadalittasan néztem Carlra, de ő továbbra is csak mosolygott. És ez nem tetszett nekem. Nagyon nem.
- Mi va'? - szólt bele álmosan Mike.
- Problémáim akadtak.
- És miért engem hívsz?
- Mert te raktál be mellém egy olyan idiótát, aki megüt!
- Vigyázz a hangodra, kicsi lány. Mit csináltál?
- Menni akarok, ő meg felkapta a vizet.
- Ja, hogy te vagy az Misa? Erről már beszéltem Carllal. Nem mehetsz el.
- Miért? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Mert az nem lenne kifizetődő - nagyot ásított a telefonba.
- De megütött!
- Az élettől mindig kapsz pofonokat.
- De ez túl megy minden határon!
- Már mondtam, hogy vigyázz, kivel beszélsz így. Megszoksz, vagy megszöksz.
- Ennél minden jobb lenne - motyogtam megsemmisülten.
- Ó, igen? Akkor viszlát kincsem, élj meg abból, amiből szeretnél.
- Én vagyok az egyik legjobb nőd! Nem teheted meg!
- Huszonhárom vagy és te sem leszel már fiatalabb.
- E-ebből a szakmából nem lehet kiöregedni!
- Gondolják ezt azok, akik másodosztályú kurvákat adnak el. Nemhiába vagyok én a legjobb - mondta, majd kinyomott.
Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, teljesen ledermedtem. Az agyam még fel sem fogta, hogy mi történt, amikor Carl már fogta a bőröndjeim és húzni kezdte maga után.
- Azok az enyéim! - kiáltottam neki.
Az utcán járó emberek már jó ideje minket figyeltek, de senki nem lépett közbe. Mivel franciául beszéltünk, azt gondolták, hogy külföldiek vagyunk.
- Voltak. Viszlát, remélem soha többé nem találkozunk - integetett nekem vigyorogva, majd ment tovább. Megrökönyödve bámultam rá, mire ő hirtelen visszafordult, és elém lépett.
- Valamit elfelejtettem - mondta. Kivette a telefont a kezemből és zsebre tette.
A dühtől megszólalni sem tudtam, csak néztem, ahogyan az összes értékemmel elsétál. Most kezdhetek megint mindent előröl.
Az ismerős érzés könnyeket csalt a szemembe, de semmiképp sem akartam ott maradni. Az ellenkező irányba indultam el, céltalanul, hatalmas léptekkel haladtam az utcán. Lefelé néztem, a hajammal eltakartam az arcom, hogy senki ne lássa a szemeimből kicsorduló gyengeségem megnyilvánulását.
Kizártam mindent, ahogyan eddig is tettem. De most nem elfojtottam magamban örök időkre, csak tartogattam. Egy kietlen parkot kerestem magamnak, ahol leültem a fal tövében. A nadrágomban valami nyomni kezdte a combomat, így oda kaptam, hogy elvegyem onnan a tárgyat.
A cigis dobozom volt az, a gyújtóval együtt. Ennyi maradt nekem. Nem sok, de több, mint amim tizenkilenc évesen, a reimsi park durva padján nálam volt.
Keserédes ízzel a számban gyújtottam rá. Olyan sok év után újra az otthonomra gondoltam. A házunk olyan gyorsan jutott eszembe, mintha csak tegnap jártam volna ott, nem négy éve.
Elképzeltem, ahogyan kinyitom az ajtót. A kutyám a nyakamig felugrott volna örömében, mindig így üdvözölt, amikor hazamentem. Lehajoltam volna hozzá, megsimogattam, majd megdicsértem volna. A folyosó végéről anyu kilépett volna a konyhából, az arcán ugyanaz az örömteli mosoly ült volna. "Isten hozott itthon" - szólított volna meg először. "Éhes vagy? " - kérdezte volna, mint mindig. Tudta, hogy iskola után mindig egy farkasfalka éhségével rohantam meg az otthoni ételeket. A szobámban leraktam volna a táskámat, majd a fürdőbe mentem volna, hogy kezet mossak. Miután végeztem azzal, benéznék a nappaliba, ahol apu ülne, és a gépén böngészne valamit. Felnézett volna, a szemei csillognának. Nem mondana sokat, csak a szokásosat: "Anyád ma is kitett magáért, menj gyorsan enni."
Észre se vettem, de a könnyeim már megállíthatatlanul potyogtak. A hiányuk olyan erővel tört rám, hogy képtelen voltam ésszel felmérni a súlyát. Hangosan felzokogva húztam fel a térdeimet és öleltem át azokat. Végtelenül magányosnak éreztem magam, bármit megadtam volna azért, hogy visszamehessek az időben és eltöröljem a hibás lépéseimet.
Hideg ujjak érintették meg a karomat, de nem néztem fel az illetőre. Némán hagytam, hogy hüvelykujjával végigsimítson a felkaromon.
- Gyere, elviszlek egy jobb helyre - szólalt meg az idegen, nagyon is ismerős hangon. Erre felnéztem rá és láttam, hogy Sehun barátja az, aki elvitt hozzá is.
Sehun.
A neve gondolatára még elkeseredettebbnek éreztem magam, és egyáltalán nem ellenkeztem, amikor a fiú segített felállni, és maga után húzott. Egy autóba ültetett be, majd telefonálni kezdett. A beszélgetésre nem figyeltem, csak az ablakon túli épületeket, embereket kémleltem.
Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy újra lássam őt. Ő volt az egyetlen, akinek sikerült megérintenie a szívemet, és ezzel elérte, hogy talán ő az, aki képes lesz kihúzni ebből négy éves, éjsötét gödörből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése