/Aki ismer engem, az tudja, hogy most következik az igazi fordulat :3 Jó olvasást mindenkinek ~ /
Sehun POV~
Misával átbeszélgettük az egész napot a szobámban, én pedig nem érzékeltem az idő múlását. Önzően csak magamra gondoltam, és arra, hogy igenis kijár nekem a boldogság.
- Sehun... - szólalt meg Misa egy pár perces csend után.
- Mond.
- Felhívtad már az anyukádat? - kérdezte halkan.
Megrökönyödve bámultam rá, mintha nem értettem volna a szavakat, amiket mondott.
- Én...
- Nyugodtan menj el hozzá. Én addig veszek magamnak ruhákat.
- Inkább gyere velem - javasoltam.
- Ezt nem tartom valami jó ötletnek.
- Miért is?
- Mert ez magánügy!
- Már tudsz róla... - szálltam vitába. Semmi normális érv nem jutott eszembe, de nem akartam egyedül szembenézni mindennel...
- Te tényleg ennyire buta vagy, vagy csak megjátszod magad? - nézett rám fél szemöldökét felhúzva.
- Mi van? - kérdeztem vissza felháborodva.
- Engem egy napja ismersz, az anyukád még a nevemet sem hallotta, mármint jobb esetben. Ez egy családi esemény, ahol akárhonnan is nézem, semmi keresnivalóm.
- Ezt én döntöm el - vágtam rá.
Tudtam, hogy hová akar kilyukadni. De legbelül féltem, hogyha meglátom anyámat, újra összezuhanok, ha nem lesz mellettem. Persze ezt sosem tudtam volna hangosan is kimondani, a büszkeség még bennem is jelen volt.
Misát jó ideig noszogatni kellett, mire belement. És ez sajnos még csak a dolog könnyebb része volt.A telefont bámulva egyre valóságszerűbb lett minden.
- Jobban leszel utána - suttogta Misa, a kezét az enyémre helyezte.
Bólintottam egy aprót, majd tárcsázni kezdtem. Sokáig kicsengett, már épp kinyomtam volna, amikor felvette.
- Sehun? - szólt bele remegő hangjával.
- Szia anyu...
- Kisfiam! Én... én...
- Hol vagy most? - vágtam közbe. Tudtam, hogy még szemtől szemben is nehezére esik beszélni, nemhogy telefonon. Anya megvetette a modern kor vívmányait, csak akkor használta, ha muszáj volt neki.
- Itthon vagyok Miával.
Mia?
Az a Mia?
Nem, biztos csak sokkot kapott, és azt hiszi, hogy a volt barátnőm van mellette.
- Máris odamegyünk - jelentettem ki, majd leraktam. - Menjünk - néztem Misára, és kivettem egy pulcsit a szekrényből.
Misa alig tudott lépést tartani velem, ahogy rohantam az autóm felé. Kérdezgetett, de nem válaszoltam neki, helyette a gondolataimba merülve indítottam be a Ferrarit.
Mintha vártam volna valamire. Nem tudnám megmondani, hogy az érzéseimre, vagy arra, hogy kiderüljön, anyám tényleg Miával van-e.
Lényegtelen kérdések tömkelegét tettem fel magamban, így gyorsan eltelt az út. A szüleim seoul-i háza is hatalmas volt, de most nem fáradtam azzal, hogy az autóknak kialakított helyen parkoljak le. Egyenesen az ajtó előtt álltam meg, kipattantam, és vártam Misára. Együtt mentünk be.
Halk beszélgetést hallottam meg a hallból, így oda mentem.
- Sziasztok - köszöntem félig hangosan. A két nő háttal ült nekem, de ezután egyszerre fordultak felém.
Ő volt az.
Mint egy kisfiú, földbe gyökerezett lábakkal álltam, meglepetten néztem bele zöld szemeibe. Halvány mosolya, hullámzó, szőke tincsei még mindig príma párost alkottak. Kifinomult stílusérzéke mit sem veszített az évek múltán magából, egyszerre volt előkelő, eszményi és lenyűgöző.
- Sehun-ah - törte meg anyám a csendet. A hangja erőtlen volt, és gondolom, az arca beesett lehet, de képtelen voltam levenni a tekintetem Miáról.
- Hogyhogy itt vagy? - kérdeztem tőle, továbbra is megtartva mind a távolságot, mind a hangom magasságát.
- Erre a beszélgetésre később biztosan kerítünk időt - felelte. A hangja mintha elvékonyodott volna... - Most a részvétemet jöttem kinyilvánítani. Bizonyára nehéz lehet most mindenkinek... Természetesen ha tudok, segítek bármiben.
Ekkor a lábaim maguktól mozdultak, elindultam feléjük. Az egyik fotelben foglaltam helyet, Miával szemben.
Misa POV~
Sehun gyors lépteit már meg sem próbáltam követni. Az ajtót kivágta, majd tovább folytatta a rohanását. Csak megcsóváltam a fejemet, és behajtottam az ajtót kissé mosolyogva. Kissé kíváncsi lettem, mi történhetett, ami ennyire felzaklatta.
Egy úr jelent meg, aki üdvözölt. Bemutatkoztam neki, és már mentem is volna Sehun után, de ekkor hallottam meg egy ismeretlen, fiatalabb nő hangját.
Csak Sehunt láttam, ahogyan elindul zavartan a szobába. Bár az arcát csak félig láttam, azonnal leesett nekem a tantusz.
Nem akartam arra gondolni, hogy ki lehet ez a nő, de az biztos, hogy miatta rohant így és ő gyakorol rá ekkora hatást.
Ahogyan gondoltam, nem kellett volna eljönnöm. Sarkon fordultam, és azonnal mentem volna el, de az ajtó nyílása megállásra késztetett.
Biztos voltam benne, hogy a belépő férfi Sehun bátyja, le sem tagadhatták volna egymást. A mögötte lépdelő nő bizonyára az idősebb felesége lehetett, és leghátul...
Az a fiú, akivel az első koreai napomon találkoztam.
Csak egy pillanatra engedtem át magam a meglepettségnek, utána azonnal leszegett fejjel vágtam át közöttük. Valamit morogtak nekem, de nem fordulhattam vissza.
Sietős léptekkel vágtam át a gyepen, majd álltam meg a zárt kapuk előtt. Ilyenkor mi is a teendő? Szólnom kellett volna annak a férfinak bent? Most már biztos nem megyek vissza...
Így történt hát, hogy kamatoztathattam a szökési kísérleteim által tanult módszereket. A kapu átmászása nem jelentett gondot, viszont az utánam rohanó őrök már annál inkább.
Most komolyan ennyire gazdagok? Komolyan? - sóhajtottam magamban, majd lerúgtam a magassarkú és egyben utolsó cipőmet és azonnal őrült rohanásba kezdtem. Nem volt idő végiggondolni a dolgokat, ahogy arra se, hogy hátranézzek. Csak szaladtam, a kavicsok szúrták a talpamat, a szél csípte a szememet, az emberek megrökönyödve bámultak rám.
Jó pár sarokkal később lehuppantam egy padra, hogy kifújjam a bent tartott levegőt. Talán leráztam őket.
- Komolyan azt hitted, hogy Dél-Korea top tíz leggazdagabb családjának egyikének le tudod rázni a testőreit? - hallottam meg a mély hangot.
Akkor most jön a kimagyarázós rész.
A hang irányába néztem, és egy sportkocsiból vigyorgott rám gonoszan a méretes férfi. Kicsit nevetni támadt kedvem, mert a bőrszíne barna volt. Talán az Oh család az életét filmként éli meg.
A hátsó ajtó kinyílt, és egy ugyanakkora férfi szállt ki, és indult meg sietősen felém.
- Csak hadd magyarázzam meg! - szólaltam meg.
Hogy lássák, nem akarok semmi rosszat, feléjük nyújtottam a kezem. Ez egy pillanatra megtorpanásra késztette a biztonsági őrt, de miután ez elmúlt, ugyanolyan gyorsan haladt felém. Hagytam, hogy megragadjon és betuszkoljon a kocsiba.
Azonban legnagyobb meglepetésemre az első két ülésen helyet foglaló férfi felém fordult.
- Hallgatunk - szólt az egyik.
Meglepődni nem volt időm, azonnal mesélni kezdtem. Persze a szépített verziót adtam elő.
- Kai jóvoltából ismerkedtünk meg Sehunnal pár napja. Sehun elmondta, hogy mi történt az édesapjával, de megkért, hogy jöjjek el ide vele. Az úton nagyon fura volt, nem mondott semmit, de láttam, hogy izgul. Aztán meghallottam annak a nőnek a hangját, és gondoltam jobb, ha nem vagyok ott. - Igyekeztem minél több információt és nevet mondani, hogy higgyenek nekem. Ahogy az arcukra néztem, rájöttem, hogy félsikerem van. De a biztonsági őrökkel ez nem elég..
- És ha csak egy rajongó vagy?
Jézus, Mária, Sehunnak vannak rajongói?
- Akkor hívjuk fel Kait. Ő most biztosan ráér, és elmondja Önöknek, hogy így történt minden - ajánlottam fel.
A kormány mögött ülő őr hosszasan nézett engem, én pedig pislogni sem mertem. Végül elővett egy telefont, tárcsázott, majd kihangosította.
- Miva'? - szólt bele álmosan Kai, négy kicsöngés után.
- Szia Kai, Misa vagyok. Tudod, Sehun... -
Mije is pontosan? Barátnők nem igazán menekülnek el... - ismerőse.
- Hallgatlak édes.
- Kéne egy kis segítség.
- Csak nem megint eltűntél? - kérdezte egy ásítás után. Mégis hogy tud ilyenkor aludni? Mindegy is.
- Ez kicsit bonyolult.
- Ha már felkeltettél, van időm.
- Ez nem posta. Majd felhívod a saját telefonodról - szólt közbe az őr.
- De azt ellopták...
- Akkor sem posta. Viszont hallásra, Kai-sshi.
- Ez most komolyan egy... - mondta Kai röhögve, de tényleg kinyomta a biztonsági őr.
Ezután mondanám, hogy voltak olyan kedvesek, és elvitek egy telefonfülkéig - amivel nem tudtam volna mit kezdeni, mivel nem tudom Kai számát -, de kicsit sem kedvesen kidobtak a kocsiból, és elhajtottak.
Nem baj, legalább nem vittek be az őrsre...
Mezítláb, koszosan és megalázottan visszaballagtam újra a padhoz.
Mit csináljak? Sírhatnék, de azt pár órával korábban megtettem. Elmehetnék, de nagyon fájt a lábam. Kérhetnék segítséget, azonban az emberekhez nem volt kedvem. Szóval csak tovább ücsörögtem, és üveges tekintettel bámultam magam elé.
Vajon hány nő válik egy nap kétszer is hajléktalanná? Mennyien veszítik el alig tíz óra alatt háromszor a reményt? Csalódnak mások is azokban, akikben megbíztak ilyen kevés idő alatt, nézik végig, ahogy a hitük semmivé porlad? Ők is tanácstalanná válnának, ha az első szerelmét szavak nélkül elhagynák?
Mélyet sóhajtottam, a kezembe temettem az arcomat. Egyszerűen csak elegem lett a folyamatos kudarcaimból.
Sehun POV~
Kellemesnek nem mondhatnám a társalgást, amit folytattunk, de a felületesség mindenkit megnyugtatott. Megmaradhattunk a saját gondolatainkban, a semmiről beszéltünk. Egészen addig...
- Sehun, kijössz beszélni? - kérdezte Mia.
- Menjünk - bólintottam, és felálltam. Mivel ő nem ismerte a házat, én mentem elől. Az étkezőbe mentünk át, vagyis megálltunk az ajtóban.
- Még nem dolgoztad fel, igaz? - kérdezte csendesen.
- Mit?
- Hogy az édesapád eltávozott. Látom, hogy azon filózol, miért vagyok itt, és esküdni mernék rá, hogy valaki bejött veled együtt. Túlságosan... önmagad vagy.
Talán iga...
MISA!
Istenem, hogy lehettem ekkora hülye? Az ajtóhoz rohantam, másodjára is feltéptem, majd az autó felé mentem. Legalábbis az általam vélt hely felé, de nem volt ott. A parkoló felé rohantam teljes erőmből, és amint kiszúrtam a fekete járművet, reménykedni kezdtem.
De nem ült benne.
Hová mehetett?
A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, de nem érdekelt, ki az. Idegesen a földhöz vágtam. Csak Misára tudtam gondolni. Biztos magányosan ül valahol, és azt sem tudja, merre tovább. Azonnal meg kell keresnem. Mivel gyalog ment, jobb lesz, ha én is a lábaimon keresem. A kapuhoz rohantam, de még mielőtt megnyomhattam volna a gombot, az elindult kifelé. A biztonságiak autója jött vissza és áthajtott egy pár cipőn. Az nem Misáé?
Mit csinált az a lány?
A biztonságiak autója mellett teljes erőmből elrohantam. A szívem a torkomban dobogott, a füleim zúgni kezdtek. Balra fordultam, eszelős tekintettel mértem végig mindenkit. Kicsit de ja vum támadt, de félretettem. Csak találjam meg Misát, soha többé nem engedem el.
Több órán keresztül futkároztam, az egész környéket bejártam, de nem volt sehol. Ha hazamegyek, felhívhatnék valakit...
Belépve a házba Mia a nyakamba borult.
- Hová rohantál el ilyen sietősen? - kérdezte zokogva.
Most ez mi is akar lenni?
- Egy ismerősömet kerestem - feleltem sietősen kapkodva a levegőt.
Miért mondtam azt, hogy az ismerősöm?
- Azt hittem, én sértettelek meg - mondta még mindig sírós hangon. - Máskor ne csinálj ilyet, mindenkit halálra rémisztettél.
A kezemben tartott, visszafelé felvett szandálra révedt a tekintetem. A szívem fájdalmasan dobbant egyet a mellkasomban.
- Ahjumma is nagyon megijedt. Teljesen lesápadt és köhögőrohamot kapott.
Mia már ismert annyira, hogy tudja, azonnal meg akarom nézni anyámat, így elengedett. Sietős léptekkel haladtam a szobájába.
Miután ellenőriztem és megnyugtattam, Kim úr, a komornyikunk mondta, hogy üzleti ügyben keres egy férfi, aki a hallban vár.
Magamra öltöttem a bájmosolyt, a hibátlan modorom, és úgy indultam beszélni vele. Tudtam, hogy miről akar velem beszélni... de valahogy azt hittem, nem jön el.
Az élet utolért engem is, és hiába akartam csak Misa keresésére összpontosítani, kénytelen voltam visszatérni a sivár üzletekhez.
Misa POV~
- Itt a teád - nyújtotta nekem a csuprot Kai.
Végül megtalált, és elhozott magához. Csodálkoztam, hogy nem kérdez semmit, de nem voltam abban az állapotban, hogy magamtól meséljek neki. Még nekem is tisztáznom kell a dolgokat, és kitalálni, hogy mit akarok.
A Kaitól kölcsönkapott pulcsiban álltam ki az erkélyre és gyújtottam rá. Ő követett engem, a korlátra könyökölve nézett el a messzi égen. A lakása egy felhőkarcoló legtetején volt, semmi nem korlátozta a kilátást. Ami azt illeti, a környék utolsó emeletes háza volt, ameddig a szem ellátott, csak csendes kis kertes házak voltak.
- Honnan jöttél? - kérdezte halkan.
- A papírforma vagy az igazság szerint?
Lusta mosoly jelent meg az arcán, gyengéden nézett rám.
- Az igazság érdekelne jelen pillanatban.
- Angliában születtem, de a szüleim Japánban.
- Akkor hosszú utat megtehettél idáig.
- Az utazást mindig is élveztem - vontam meg a vállaimat.
- Minek tanultál?
- A gimnáziumot se fejeztem be...
- Akkor mi akartál lenni?
- Valamit a nyelvekkel akartam kezdeni. Turizmus, tolmácsolás, ilyesmi.
- És mi késztetett arra, hogy ne csináld végig? - kérdezte hirtelen.
- Találgass - feleltem neki mosolyogva.
- Ó, hát abból nem jönnék ki jól.
- Na, azért egy próbát.
- Jó... nos, apád?
- Ez eléggé tág...
- Női voltak? Bár mondjuk akkor nem itt lennél. Akkor veled... csinált valamit?
- Dehogy! Apám anyámat szerette egyedül, mindent megtett volna érte. A családomban egyébként nem volt semmi hiba. Anyu és apu normálisak voltak, sokat vártak el tőlem. A bátyám visszament Japánba anyu szüleihez, majd mikor biztos állása lett, elköltözött onnan. Most Hiroshimában dolgozik, legalábbis ott dolgozott, amikor én eljöttem.
- Jó, akkor ez hideg. Szakított veled a pasid és összejött a legjobb barátnőddel?
- Nem volt még barátom - vontam meg a vállam.
- Mi van? - nézett rám, mint aki nyomban kitér a hitéből.
- Jól hallottad. Amolyan magányos farkas voltam. Eléggé antiszociális, leginkább azért, mert sokat tanultam.
- Akkor te okos voltál?
- Hát... mondhatjuk.
- Szóval közepes tanuló voltál.
- A frászt! Két négyesem volt mindig, az is tesi meg fizika.
- Na, hát akkor mond azt, hogy zseni voltál!
- Ez meg se közelíti a zseniséget.
- Most szórakozol velem? Örülök, hogy átmentem minden évben, azt is csak úgy, hogy minden dogánál puskáztam.
- Ez szerintem inkább a lustaságnak betudható.
- Ya! Nem voltam lusta! Annyira...
Nevetni kezdtem, a vállába bokszoltam. Ő is felnevetett, és visszaütött, persze gyengén.
Furcsa, ezt nem néztem volna ki belőle. Amikor először találkoztunk, annyira kemény volt, most pedig annyira kedves. És gondoskodó is. Azonnal odaadta a pulcsiját, főzött egy teát, és megkérdezte, hogy van-e valamire szükségem. Nem hozta szóba Sehunt, hanem lényegében a semmiről beszélgettünk. Magáról is mondott pár dolgot, bár csak a vicceseket.
Teljes szívemből tudtam nevetni mellette. Ő pedig ilyenkor mindig mondott, vagy csinált valamit, amin még jobban nevettem.
- Köszönöm - suttogtam neki.
- Tudod, olyan férfi vagyok, aki segít az elesetteken.
- Szerencse, hogy nincs felettünk tető.
- Az egoizmus messze áll tőlem. Ez csak a színtiszta igazság!
- Hát persze - nevettem megint.
- Na, menjünk be, mert megfázol - siettetett. Mosolyogva bólogattam, és elnyomtam a csikket a hamutálba.
A nappalijában helyet foglaltam a kanapéján, ő pedig leült mellém és bekapcsolta a TV-t. Nagyon furcsa műsorok mentek, de a beszólásaink miatt csak nevettünk rajtuk.
- Kai, lehetne egy kérésem?
- Nem fogsz a kanapén aludni.
- Nem arra gondoltam - mondtam nevetve.
- Akkor? Kell egy alvós póló? - Már állt is volna fel, de megfogtam a pólója szegélyét.
- Vennél nekem egy jegyet Angliába?
