Misa POV~
Kai jó ideig állt velem szemben, majd leült mellém. Egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.
- Összeszámolva, nagyjából egy órát töltöttünk együtt, és nem tudok rólad valami sokat, szóval barátoknak nem mondhatnám magunkat. De ha megfogadod egy ismeretlen tanácsát, akkor aludj rá egyet-kettőt.
- Miért? Elvesztettem a munkámat, a reményemet, mindenemet. Talán ez egy jel, hogy ideje lenne hazamennem... - feleltem. A szememet lesütöttem, valami furcsa nyilallást éreztem meg a szívemnél. Fájt... csak épp nem tudom megmondani, mi miatt.
Kai nem válaszolt, talán igazat adott nekem.
- Mindegy - szólalt meg pár néma perc után. - Ez a te életed, a te döntéseid. De az én tanácsom áll. Ha holnapután is így gondolod, akkor megveszem neked a jegyet.
- Köszönöm - néztem rá hálásan. - A pénzt majd...
- Betudom annak, hogy jófej is tudok lenni - vágott közbe.
- Természetesen visszaadom. Nem két fillér egy út Angliába.
- Ahogy az sem lesz két fillér, amit Sehun fog velem csinálni, ha rájön erre.
- Efelől ne aggódj. Nem fogok eszébe jutni jó ideig - mondtam fájdalmasan elmosolyodva.
- Nem szeretnéd elmesélni, mi történt? Meg hogy ki volt az a mély hangú fazon a telefonnal?
Ennyit arról, hogy nem kérdezősködik. De nem tudtam rá haragudni, én is ezt tettem volna a helyében.
- Elmentünk az anyukájához - kezdtem bele. - Egész úton olyan furcsa volt. Nem szólalt meg, ami furcsa, délelőtt végig beszélt. Bent meg hallottam egy női hangot, és ő is úgy viselkedett, mint egy elvarázsolt mamlasz. Szóval gondoltam meglépek, de a kapu zárva volt. Átmásztam, mire követni kezdtek a testőreik, vagy mi. Már csak remélem, hogy neked nincsenek, nem jövök ki velük az utóbbi időben.
- Elvarázsolt mamlasz? - kérdezett vissza, fél szemöldökét felhúzva nézett rám.
- Akkor idióta. Mindegy, egyre megy.
- És nem is vett észre?
- Engem? Nem. Szerintem mostanra már a nevemre se emlékszik - vontam meg a vállam.
- Hát - megvakarta az állát -, szerintem most utánad rohangál a városban, és mindjárt feladja. Komolyan, várj egy kicsit, és csörögni fog a telefonom.
- Miért hívna téged?
- Két okból is. Az egyik, hogy ő lenne a legjobb haverom, plusz a legutóbb is én találtalak meg. Én ajánlottalak be neki, a srácok közül egyedül én tudom pontosan, hogy nézel ki.
- Nem hiszem, de rendben. Viszont lenne még egy kérésem... - A szemeimet lesütöttem, mélyen elpirultam.
- Mond, ma már úgyis télapó vagyok - vigyorgott rám szélesen.
- Kérhetnék egy kis pénzt? Szeretnék tusfürdőt venni. - Ha lehetséges, még jobban elvörösödtem.
- Jó, de megyek veled.
- Egyedül is el tudom intézni, nem kell ezzel fáradnod.
- Nincs éjjel nappali a környéken, szóval elviszlek.
- Ezt nem hiszem el. Minden környéken van.
- Tudtommal most jársz először Seoul-ban - szállt vitába. És sajnos ott a pont.
- Rendben, induljunk - sóhajtottam nagyot.
- És vehetnénk neked egy cipőt is... nem akarok olyannak mutatkozni, aki mezítláb rohangál.
- Akkor elmondhatnád, hogy hol van a bolt?!
- Tegyük fel, hogy elmondom. Ahogyan azt is, hogy veszek neked repjegyet Angliába. Mezítláb akarsz hazamenni?
Aznap sokadjára felsóhajtottam.
- Legyen.
Sehun POV ~
A férfi, akinek a nevét nem jegyeztem meg, apám egyik ügyvédje és egyben jó barátja volt. Hosszasan tárgyaltunk, de kedv és kitartás híján nagyon sürgettem, hogy érjen a végére. Részvétét nyilvánította, majd csak azután jöttek a rázósabb részek.
- A temetésre kiket kíván meghívni? - kérdezte tőlem komolyan.
- Én... nem tudom. Anyámmal szerettem volna ezt megbeszélni előbb, de még nem jött el a tökéletes pillanat.
- Ha rám hallgat Sehun-ah, annál jobb, minél gyorsabban túl van rajta. Az... ilyen ügyekben sosem jön el a "tökéletes pillanat".
Vajon Misa fázik? - gondoltam magamban, miközben kinéztem az ablakon. Elnyomtam egy sóhajt, és próbáltam a jelen beszélgetésre koncentrálni.
- Holnapra küldök Önnek egy listát a titkárnőmmel.
Mélyen a szemembe nézett, majd bólintott.
- A temetés után egy komoly konferencia sorozaton kell részt vennie. A szállodák aligazgatói lesznek jelen, illetve a többi fontos ember. A sajtósokat nem tudjuk teljesen kiszórni, ha készen áll rá, akkor esetleg interjút is adhatna.
- Ez ráér még, nem igaz?
- De. A temetés időpontjáról gondolkozott már?
- Még nem...
- Ha lehetne azt is elküldhetné holnap. A titkárnője mennyi idős? Bírni fogja a gyűrődést? Ha esetleg le szeretné cserélni, tudok kiváló embereket.
- Megoldom, köszönöm - feleltem. A hangom a kelleténél egy kicsivel ingerültebbre sikeredett.
- Az édesanyját is bevonhatnánk, az nagyon jót tenne az üzletnek. Úgy értem, az emberek megsajnálják, és többen jönnek a szállodákba.
- Erről is fogok majd vele beszélni. - Az orrnyergemet kezdtem el masszírozni, azon gondolkoztam, hogyan tudnám leállítani ezt az embert. És ő még csak jóakaró... mit kezdek majd a többivel?
Nem akarok szállodavezető lenni.
Azt az egyik kicsi szállodát elvezetgettem, nem volt túl nehéz. Most több, mint százat kell vezetnem, nagyjából úgy, mint az apám.
A férfi további két órán keresztül osztotta meg velem a tanácsait, csak azután ment haza. Az egyik cseléd odaadta az eldeformálódott telefonomat, így már tudtam a saját problémámra koncentrálni. Jobban mondva tudtam volna, ha nem kopogtat valaki a szobám ajtaján.
Felnézve láttam, hogy Mia az.
- Zavarhatok? - kérdezte kedvesen.
- Gyere beljebb - intettem fáradtan.
Mia kecsesen sétált el a fotelig, majd foglalt helyet.
- Azért jöttem vissza, mert látni szerettelek volna - tért rögtön a lényegre. Sosem beszélt mellé, ezt tiszteltem benne régebben is.
- Nos, láttál - tártam szét a karomat.
- És nem tetszik, amit látok.
- Akkor ne nézd?
- Sehun, kezdesz megint visszaesni.
- Mégis hová?
- Menekülsz a problémáid elől, felveszed ezt a nemtörődöm stílust és mindenkit elhajtasz magad mellől.
- Meggondoltam magam. Mégis zavarsz - fordultam el tőle.
- Ne csináld ezt! Nehéz lehet, de én segítek.
- Mindent csinálsz, csak nem segítesz. Egy két órán át tartó haldokláson vagyok túl, fáradt vagyok és az egyetlen vágyam, hogy mielőtt lefekszek aludni, megtaláljam a barátnőmet.
- Barátnő? Az előbb még ismerős volt...
- Jelen pillanatban ez részletkérdés. Megtennéd, hogy kisétálsz a szobából és mára elfelejtesz?
Azt mondják, hogy a harag rossz tanácsadó. Hát akkor milyen a fáradtság! Olyanokat mondtam, amikor biztos meg fogok bánni később, de távolodó alakját nézve megnyugvás töltött el.
Ismét a telefonhoz nyúltam, a számos nem fogadott hívás között ott volt egy Kaitól. Gondolkozás nélkül tárcsáztam.
Jongin gyorsan fel szokta venni, még akkor is, ha épp alszik. De csak a második hívásnál vette fel.
- Mond - szólt bele, a hangja felettébb vidám volt.
- Zavarok? - kérdeztem félve. Eszembe se jutott, hogy egy nővel lehet.
- Dehogy. Na, tedd azt le! - A második mondatot természetesen nem nekem címezte. Ekkor a háttérből meghallottam egy lány önfeledt kacagását.
Nem tudom, hogy tényleg létezik-e az, hogy valakinek kettészakad a szíve. De ahogy felismertem Misa hangját, úgy éreztem, az enyém nem csak két, hanem milliónyi darabra szakadt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése