Everyday I love you (Jiyong)

A jól megszokott pózba helyezkedtem el. A térdeimet felhúztam, átöleltem őket, és lehajtottam a fejemet. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy ha kisebbre húzódok össze, akkor talán a világ elől is elbújhatok.
- Megint csináltál valamit? - A jól ismert hangot hallottam meg. A szívem újra hevesebben kezdett el dobogni, már csak attól a tudattól is, hogy velem van egy légtérben. Komolyan, rosszabb vagyok, mint a rajongói.
Még jobban összehúztam magamat, és nem válaszoltam. Tudta jól a választ.
- Oké, helyesbítek. Mit csináltál? - Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy már mosolyog.
Megráztam a fejemet, jelezve ezzel, hogy nem szeretnék róla beszélni.
- Akkor nem kapsz vacsorát - fenyegetett meg. Azonnal felkaptam a fejemet, és a szemeibe néztem. Mellettem guggolt, és azzal a mosolyával nézett rám, amiért több millió lány széttenné a lábát.
- El akartam menni a boltba, és egy létra mellett sétáltam el… - kezdtem bele, de közbevágott.
- Ne folytasd! - A kezeit felemelte, és kuncogni kezdett.
- Hogy tudsz mindig nevetni rajtam? Ez rémes, nem kinevetnivaló… - duzzogtam.
- Te is felfoghatnád viccesebben. - Összekócolta a hajamat, aztán felállt.
- Ja - motyogtam az orrom alatt.
- Tessék? - Fél szemöldökét felvonta, és úgy nézett rám.
- Semmi - ráztam meg ismét a fejemet, és mosolyogva néztem rá. Hihetetlen, hogy mindig képes jobb kedvre deríteni.
- Hogy haladsz a könyveddel? - kérdezte, miközben a konyha felé indult.
- Sehogy - feleltem szomorúan.
- Majd megírod - biztatott. Bólintottam egyet. Ha ő mondja, mindig elhiszem.
- Ti hogy haladtok a próbákkal?
- Egész jól. A mostani MV nagyon ütős lesz.
- Alig várom, hogy láthassam! De csak a címét mondd el, kérlek. - Az utolsó szótagot nagyon megnyújtottam, és kiskutya szemekkel néztem rá.
- Nem.
- De!
- Nem.
- Jiyooooong!
- Akkor sem.
- Gonosz.
- Tudom - mondta vigyorogva, és adott egy puszit az arcomra.
Sosem tudtam belőle kiszedni, hogy mi lesz a következő dalának a címe, vagy a lényege. Azt mondta, attól, hogy együtt vagyunk, ugyanannyi eséllyel kell indulnom, mint a többieknek.
- Pedig a feleséged vagyok - duzzogtam tovább.
- És ez nem hatalmaz fel semmire. Vagyis de. Neked kellene vacsorát készítened, és megmasszírozni, ha hazajövök a munkából. Esetleg egy forró fürdővel várni, vagy valami ilyesmi.
- Tudod, hogy mindet megpróbáltam!
Nevetni kezdett. Na, igen, ismét helyben vagyunk.
Amikor összeköltöztünk, megpróbáltam neki vacsorát készíteni. A ház fele leégett, és el kellett költöznünk. Azóta inkább hanyagolom a főzést. Ami pedig a masszázst illeti, akkor is próbáltam neki segíteni, de két hétig szakemberhez kellett járnia, mert nagyon fájt a háta utána. A forró fürdőnél másnak nem okoztam fájdalmat, csak magamnak. Belenyúltam, hogy megnézzem, mennyire lett meleg, és megégettem a kezemet. Még szerencse, hogy én néztem meg hamarabb, és nem ő.
- Persze, hogy tudom - felelte. Odalépett hozzám, és átölelt. - Nekem elég az, hogy itt vagy.
- Ameddig nem szenvedsz agyrázkódást - suttogtam. Jiyong megint felnevetett.
Még gimnazista voltam, amikor egy véletlen folyamán a legjobb barátnőmnek agyrázkódást okoztam. Pedig csak bentebb hajtottam az ajtót…
Jiyong az egyetlen ember, aki képes így is elfogadni, a hatalmas csomagommal - a megtestesült szerencsétlenséggel. Amikor megnéztük az Alkonyatot, azt mondta, hogy Bella hozzám képest kismiska, mert ha az én szerencsétlenségemet palackoznák, még az atombombánál is százszor rosszabb lenne a következmény.
Visszafordult a pulthoz, mert lefőtt a kávé, és kiöntötte két kis pohárba a barna folyadékot.
- Jiyong… miért vettél el? - kérdeztem oly sokadjára. És mint mindig, most sem kaptam választ, csak egy vigyort.
Ki akarta dobni a zaccot, de én nyúltam érte.
- Ezt még én is meg tudom csinálni - mondtam hirtelen.
- Jó, de nem szeretnék megint költözni, ez a lakás tetszik.
- Haha, nagyon vicces vagy - feleltem epésen. Megfogtam a kis tartót, és kilöktem a kukába a már nem használható részét. Felültem a pultra, és belekortyoltam a kávéba.
- Finom lett.
- A kávé lehet nem finom? - kérdezte.
Csak megráztam a fejemet, és inkább bementem a szobába. Akinek mindig, minden jól sikerül, annak könnyű ilyen félvállról beszélni. Én tudom a legjobban, hogy Jiyong mennyire megdolgozott azért, hogy ott lehessen, ahol épp tart, de neki mindig minden összejön.
Leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a TV-t. Szokásosan a főzőcsatorna jött be, mivel mindig azt nézem.
Jiyong leült mellém, én pedig már megszokásból az ölébe raktam a lábaimat.
- Nem megyünk el? - kérdezte hirtelen. Meglepetten fordultam felé.
- De. - Azért belementem. A hálóba mentem, és magamra vettem egy melegebb pulcsit, mert hát mégiscsak közeledett az ősz, már szükség van a melegebb ruhákra.
Kint Jiyong már felvette a kabátját. Összekulcsolta a kezeinket, és elindultunk. Meglepődtem, hogy nem a garázs felé mentünk, ezek szerint gyalogolni fogunk.
Jiyong hírneve miatt nem engedhettük meg magunknak, hogy felvállaljuk a házasságunkat, így rólam senki sem tudott. Seoul külvárosában éltünk, itt már csak idős párok laktak, tehát nem volt félni valónk.
Csak sétáltunk előre, közben a csend beszélt helyettünk. Jiyong vállára hajtottam a fejemet, és elmosolyodtam.
Amikor a fák ritkulni kezdtek, az esti horizont tökéletesen tárult a szemünk elé. Káprázatos volt, mint művészlélek, mindig imádtam benne gyönyörködni. A Holdat nem lehetett látni, csak a szinte fekete égboltot, amin mindenféle csillag fénylett. Nagyon szerettem itt lakni, mert lehetett látni a csillagokat, míg a belvárosban erre soha nem volt lehetőség.
- Ezt le szeretném festeni - szólaltam meg.
- Akkor fesd le.
- Le is fogom!
- Jó - mondta nevetve, és jobban magához húzott.
- Miért akartál hirtelen sétálni jönni? - kérdeztem.
- Aki kíváncsi, az hamar…
- Jiyoooong, nem vagyok már gyerek!
Kétkedve nézett rám, mire duzzogó arcot vágtam. Újra nevetni kezdett, felkapott az ölébe, és rohanni kezdett velem.
Csatlakoztam hozzá, és nevetve öleltem át a nyakát. Olyan volt, mint egy ámokfutó.
Hirtelen állt meg, és az egyik fa tövében rakott le. Leült mellém, és az égre emelte a tekintetét. Mint egy kiscica, a mellkasához bújtam, ő pedig átölelte a derekamat.
- Tudod milyen nap van ma? - kérdezte.
- Talán harmadika… esetleg csütörtök?
- Negyedike van, és kedd, de mindegy.
- Akkor valakinek ma van a névnapja!
- Ez sem talált.
- A szülinapod két hét múlva lesz.
- Igen, ez végre helyes volt.
- Akkor milyen nap van ma? - Felültem, hogy a szemébe tudjak nézni. Ajkait széles mosolyra húzta, a szemei a sötétben is csillogtak.
- Pontosan ma vagy egy éve a feleségem - mondta ki végül.
Elkerekedett a szemem, és nem jutottam szóhoz. Hogyan voltam képes ezt elfelejteni? Általában a férfiak felejtik ezt el, és a nők tartják észben, de én már megint elbaltáztam ezt is.
Lehajtottam a fejemet, és azon gondolkoztam, hogyan tehetném ezt jóvá.
- Ne szomorkodj már! - Megbökte a homlokomat.
- Auuu.
- Na, hallasz? Ez csak egy nap.
- De nem akármilyen nap!
- Dehogynem. Nem az számít, hogy mióta vagyunk együtt, hanem hogy együtt vagyunk. Egy év, két év, tíz év… ez mind csak adat, ami nem érdekel senkit sem.
- Ne vigasztalj - motyogtam.
- Tessék?
- Ne vigasztalj - mondtam egy fokkal hangosabban.
- Te kérted - vonta meg a vállát. Hirtelen kezdett el csikizni, én pedig menekülni kezdtem tőle. Nem engedett el, így a földön kötöttem ki, én voltam alul, ő pedig felettem.
- Kérlek, kérlek, hagyd abba! - könyörögtem neki, közben pedig már a könny is kicsordult a szememből a sok nevetés miatt.
Egy puszit adott a számra, aztán felállt.
- Induljunk - mondta. Furcsállottam, hogy ilyen hamar, de felálltam én is, és követtem, vissza a házunkba.
Másnap dél körül ébredtem, Jiyong már nem volt sehol. Egy gyors zuhanyzás után felvettem a hózen trógeremet, ami már alapból nagyon festékes volt. Vagy fél órán keresztül kerestem a vásznaimat, amikor rájöttem, hogy elfogytak, így kénytelen voltam átöltözni, és elmenni a boltba venni párat.
Buszra szálltam, és a belváros felé indultam. Van egy művészellátó, ahol olyan aranyos az eladó bácsi, mindig odajárok hozzá.
A megfelelő megállónál leszálltam, de még kellett gyalogolnom egy keveset. Fél órán belül sikerült beszereznem a vásznakat, de visszafelé benéztem a plázába. Mindjárt itt van Jiyong születésnapja, illene neki néznem valamit.
Pont egy boltban nézelődtem, amikor furcsa jelzést hallottam meg. Nem tudtam, hogy mit jelent ez, csak néztem, ahogy az emberek mind elindulnak kifelé.
- Kisasszony, jöjjön, evakuálják az egész épületet - mondta sietve az eladó. Leraktam mindent, ami a kezemben volt, és követtem a nagy tömeget. Pár embernek kisebb károsodást szenvedtem, mert leütöttem őket a vásznaimmal, de szerintem meg sem érezték, csak rohantak kifelé.
A pláza előtt megálltam, és vártam, hogy legalább mondjanak valamit. A tömeg szétszéledt, de az ott maradtak hallhatták, hogy mi történt.
- Kedves vásárlóink! Pár perccel ezelőtt bejelentés érkezett, miszerint egy bomba van elrejtve az épületben. Megértésüket köszönjük, kérjük, távozzanak - mondta egy hang.
Lesújtottan sóhajtottam egy nagyot, és a buszmegálló felé vettem az irányt. Nagyon sokan voltak, de már többen be is szóltak, hogy kezdhetnék valamit a vásznaimmal - persze ők nem ezt a szót használták.
Hazaérve végre elkezdhettem festeni. Egy fél óra után bekapcsoltam a rádiót, így a külvilág is teljesen megszűnt számomra.
Hirtelen valaki hátulról ölelt át, mire ijedtemben egy hatalmasat ugrottam.
- Nyugi, csak én vagyok - szólalt meg Ji.
- Ohh, a szívbajt hoztad rám - A szívemre szorítottam a kezemet. Jiyong nevetve engedett el, és megszemlélte az alkotásomat.
- Egész jó lesz - mondta végül.
- Ha te mondod… egyébként hogyhogy ilyen hamar értél haza?
- Sokkal később értem haza, mint szoktam - nézett rám kétesen. Az időre néztem - és tényleg neki volt igaza. Éjfél is már jóval elmúlt. Hupsz..
- Egész nap nem ettél semmit, igaz? - kérdezte halványan mosolyogva. Az ajkamba haraptam, és bólintottam egyet.
Elővett egy mélyfagyasztott pizzát, és berakta a mikróba. Én csak felültem a pultra, és magam elé bámultam.
- Min kattog ennyire a kis buksid? - kérdezte meg.
- Azon, hogy valamikor meg kellene látogatnom anyuékat…
Jiyong elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Biztos vagy te ebben? - kérdezte gyengéden.
- Aha, már három éve nem láttam őket - feleltem. - Mégis csak a lányuk vagyok. Hátha nem fognak megdobálni - mondtam idegesen nevetve.
- Ha igen, tudod a számomat.
- Ja, hogy te el se kísérnél?
- A világon nagyon sok dolog van, amitől nem félek. Az apósom pontosan nem tartozik ebbe bele.
- Ebben van valami.
Igaza volt, apu nézése még a leszerelt, világháborús katonákat is megijesztette volna, pedig ők már láttak igazán rémisztő dolgokat is.
Egy hirtelen mozdulattal vette le magáról a pólóját, és a szék háttámlájára tette. Tátott szájjal néztem végig rajta. Ez az, amit soha nem fogok tudni megunni benne.
- Ha kifolyik a padlóra a nyálad, te fogod feltakarítani - mondta.
- Ya, miért én? A te hibád!
- Az hogy ilyen jól nézek ki?
- Egoista - motyogtam.
- Te meg Jiyong-fetisiszta - vágta rá.
Nem válaszoltam, csak összeszűkült szemekkel néztem rá.
- Olyan gonosz vagy, mindig gúnyt űzöl belőlem - sziszegtem. Leugrottam a pultról, és elindultam a szobába, de még félúton sem jártam, amikor hátulról ölelt át.
- Tudod, hogy szeretlek - mondta gyengéden.
Erre sem mondtam semmit. Ilyenkor mindig ezt mondja… én pedig sosem tudok neki ellenállni.
Maga felé fordított, és komolyan a szemembe nézett.
Egy pár pillanat erejéig azt hittem, hogy mondani is fog valamit, de helyette megcsókolt. Gyengéd próbált lenni, ami nem sokáig sikerült neki. Elmélyítette a csókunkat, és vadul vette birtokba az ajkaimat. A derekam köré fonta a kezeit, én pedig rögtön elfelejtettem neki mindent.
Ajakival hamar lentebb kalandozott, de megállítottam.
- Előbb együnk, mert éhen halok - szóltam halkan. Egy gyors puszit adott még a nyakszirtemre.
- Rendben - felelte. Összekulcsolta az ujjainkat, és maga után húzott a konyhába. A pizzánk pont elkészült, és jóízűen ettük meg. Miután végeztünk, elővettem egy poharat, és töltöttem kettőnknek narancslevet.
- Nem bort iszunk? - tette fel a kérdést.
- De, ihatunk - bólintottam mosolyogva. Vissza akartam rakni az asztalra a két poharat, de mivel még hideg volt, és nedves, kicsúszott az egyik a kezemből. A földre esve azonnal szilánkjaira hullott, és a benne lévő ital mindent beterített.
- Upsz… - szólaltam meg. Jiyong hirtelen kapott fel, és felrakott a pultra.
- Ott maradsz - jelentette ki keményen. Szemügyre vette a lábaimat, és miután felmérte, hogy nem lett semmi bajom, az üvegszilánkokat kezdte el összeseperni.
Miután végzett vele, elpakolt mindent, és az ölébe vett. A hálónkat vette célba, én pedig elmosolyodtam ismét.
- Köszönöm - mondtam neki halkan. Letett az ágyunkra, és egy pillanatra megállt.
- Mégis mit?
- Hogy ilyen kedves vagy velem - feleltem gondolkodás nélkül.
- Azt hittem, az eddig együtt töltött időt - fújta ki a bent tartott levegőt. - Ha megfordulna a fejedben valaha is, hogy elhagysz, komolyan mondom…
Nem engedtem neki, hogy befejezze, hanem az ölébe ültem, és megcsókoltam. Abban a csókban minden benne volt, a hálámtól kezdve a szerelmemig át.

Read More

Beautiful day (YoSeob)

Ez egy gyönyörű nap, habár nem vagy itt,
Ez egy gyönyörű éj, habár csak hullajtom könnyeim.
Ez egy gyönyörű nap, most búcsút mondok az együtt töltött megfakult időnek. ~

Lassan pakoltam be a ruháimat a táskámba. Az első könnycsepp kíméletlenül gurult le az arcomon, és esett le az ölembe. Próbáltam azzal hitegetni magamat, hogy nem azért sírok, mert fáj, hogy vége.
De ez pontosan így van. Nem akarom elveszíteni.
Észrevettem, hogy már nincs mit pakolnom. Előbb lenéztem a remegő kezeimre, aztán körbepillantottam a szobában.
A szobában, amit annyira szerettem.
Annyira sok emlék köt ide, hogy már megszámolni sem tudnám. Nem volt nagy szoba, átlagos méretű volt. Egy ablak, rajta piros függöny, vaj színű falak, egy nagy szekrény, egy kicsike franciaágy, előtte pedig egy kisebb szekrény, rajta egy pici TV.
A szoba, ami már nem létezik többé. 
Újra a kezeimre néztem, de már nem remegtek. Letöröltem a könnyeimet, és felálltam. Az ajkamba haraptam, de nem álltam meg. Kisétáltam az ajtón, és a nappaliban találtam magam.
Ez is átlagos nagyságú volt. Balról egy ajtó nyílt a konyhába, középről egy a fürdőbe. A szoba közepén egy kis kávézó asztal, ami körül két kanapé terült el.
Most olyan meztelennek tűnt. Eddig az asztalkán virág volt, rajta egy kis terítővel, és a kanapékon mindig volt egy-egy pléd. A falakat a festményeim díszítették, az ablakon narancssárga függöny díszelgett.
Most az asztal üres volt, a falon semmi nem volt, de a nyomok ott maradtak, így látni lehetett, hogy volt ott korábban valami. A velem szemben lévő falon volt egy koszfolt, amit ha lentebb néztem, tudhattam, hogy a falhoz vágott cserép okozott - bár már tudtam, hisz én csináltam.
A földre szegeztem a pillantásom, és tovább indultam. A zsebemből elővettem a kulcsot, beillesztettem a zárba - de nem vitt rá a lélek, hogy elfordítsam, és itt hagyjak mindent. Annyira sok minden jutott akkor az eszembe, és mindent megadtam volna azért, ha újra élhetném az együtt töltött időt. De nem lehet.
Kiléptem az ajtón, nyitva hagyva azt, és magam mögött hagytam mindent.

Minden nap, minden nap, minden nap, szerettük egymást, és
Minden nap, minden nap, minden nap, együtt voltunk.De azok az emlékek porrá váltak.
Porrá váltak, és szétzúzódtak. ~

Hideg szellő kapott a hajamba, és rögtön fázni kezdtem. Eddig olyan szép idő volt, miért pont akkor volt ilyen hideg?
A házat még egy pillantásra sem méltattam, csak nekivágtam a sötét éjszakának. Pár lépés után eszembe jutott, hogy miért pont gyalog mennék?
Felhívtam egy taxit, és amikor megérkezett, mondtam, hogy vigyen el a kiszemelt hotelhez. Amikor odaértünk, kifizettem, bementem, béreltem magamnak egy szobát, és felmentem. Leraktam a táskámat az ágyra, és már mentem is ki. A hotelból kiérve egy újságosnál vettem magamnak két buszjegyet, és megkerestem a számomra jó buszmegállót.
Felszálltam, és szerencsémre pont volt egy hely az ablak mellett, amit rögtön el is foglaltam. A hűs ablaknak döntöttem a fejemet, és próbáltam nem gondolkozni. Mert ha hagynám, ellepnének az emlékek, amivel még várni akarok egy ideig.
Már csak fél órát kellett kibírnom.
A busz rettenetesen lassan haladt előre. Végig az utat figyeltem, vagy a fákat számoltam. A végállomásnál leszálltam, és elindultam a hosszú úton. Kicsit féltem a sötétben, de az volt akkor a legkisebb problémám. Ahogy haladtam az út szélén, több autó fénye is megvilágított. Többen kedvesen meg is kérdezték, hogy elvihetnek-e, de azt feleltem, hogy nem. Egyedül kellett megtennem ezt az utat, mint pont akkor.
De te már nem vagy itt velem, hogy játékosan segíts. 
Megbotlottam, és leestem a földre. Nem volt erőm azonnal felállni. Elszámoltam magamban háromig, csak azután nyaláboltam fel magamat.
Kiértem a kis hegyre. Bár az eső már javában zuhogott, én leültem a padra, és az égre emeltem a tekintetemet. Azonnal be is hunytam a szemeimet, és az arcomon végigcsorgó könnyekre ügyeltem. Semmi érzelem, semmi gondolat. Azért jöttem ide, hogy felejtsek, pont, mint akkor.
Felmentem a domb tetejére, és leültem a padra. Mivel már javában zuhogott az eső, senki nem volt ott, de ez engem nem zavart. Egyedül akartam lenni, mert így végre utat engedhettem az elfojtott könnyeimnek, és az emlékeimnek.


*2 órával ezelőtt*
Idegesen túrtam a hajamba. Nem igaz, hogy már megvették azt a cipőt... annyi ideig dolgoztam, hogy meg tudjam venni, de most mégis előttem rendelték meg.
Halk kopogás, aztán a szokásos "Megjöttem". Megszokásból felálltam, és elé mentem.
- Milyen napod volt? - kérdeztem mosolyogva.
- Fárasztó... az interjú kivett belőlem minden erőt - felelte YoSeob nyúzottan.
- Akkor egy fürdő jó lesz?
- Aha - bólintott. Míg ő lepakolt, én megengedtem neki a vizet. Még tevékenykedtem a fürdőben, amikor bejött.
Már indultam volna kifelé, amikor megfogta a kezem, ezzel maradásra késztetve.
- Fürödjünk együtt - jelentette ki. Azonnal beadtam a derekamat, és hagytam, hogy levegye rólam a ruháimat. Beültünk a meleg vízbe, egymással szembe.
- És te mit csináltál ma? - kérdezte meg végül. A kezébe vette a lábamat, és fel-le húzogatta rajta az ujjait.
- Ma szabadnapom volt, ezért kitakarítottam a lakást. Ja, igen, és tudod, van az a cipő, amit a múltkor mutattam.
- A rózsaszín? Az tényleg nagyon szép volt. Sikerült megvenni? Gratulálok.
- Pont ez az, hogy nem. Előttem megrendelték.
- Nem értem, miért ne fizethettem volna ki én.
Igen, ismét helyben vagyunk. Amikor YoSeob és én járni kezdtünk, előre leszögeztem, hogy én egy fillért sem fogok tőle elfogadni, ezért is kell nekem is keményen dolgoznom.
- Mert én nem kérek belőle.
- És nem tudtál volna úgy tekinteni rá, mint egy ajándékra?
- Milyen alkalomból? Ha jól tudom, nincs most semmilyen ünnep, vagy szülinap, névnap, stb.
- És nem ajándékozhatom meg azt, akit szeretek csak úgy?
- Csak úgy, mi? - néztem rá gúnyosan, aztán felálltam. Magamhoz vettem egy törölközőt, és magam köré csavarva kiszálltam a kádból.
- Mimi, ne csináld ezt - mondta kicsit szigorúan. Megfogtam egy csatot, és feltűztem a hajamat.
- Nem értem, mire gondolsz. Azzal van a baj, hogy én nem akarom eltartatni magamat? Nem olyan fából neveltek engem...
- És ezt én tudom a legjobban. De ha néhanapján elfogadsz tőlem valamit, az nem számít eltartásnak...
- Aha, persze, aztán majd egyre jobban szaporodnak azok a "néhanapján"-ok, hirtelen majd kitalálod, hogy dolgozni se járjak be.
- Az olyan rossz lenne?
- Igen!
- Miért?
- Mert nem vagyok az a típus, akinek kell a pénzed! Ha annyira adakozni szeretnél, akkor inkább menj valami más nőcskéhez.
- Ő legalább elfogadná - motyogta az orra alatt, pechére viszont meghallottam.
- Ó, igen? Akkor csak nyugodtan! - vágtam a fejéhez, aztán kiviharzottam a fürdőből. A hálónkban felvettem a hálóingemet, majd kimentem a konyhába. Muszáj volt valamivel lenyugtatnom magam.
Lefőztem magamnak egy adag kávét, majd kiültem a teraszra. A friss levegő kicsit lehűtötte a tomboló idegeimet.
YoSeob pár percen belül követett, majd leült mellém a hintaágyra.
- Sajnálom Mimi - dünnyögte, és átölelt. Csak nagyot sóhajtottam, és a vállára hajtottam a fejemet.
- Semmi baj, egy picit én is túlreagáltam - feleltem enyhe mosollyal.
Nem túl sokáig ültünk ott, mert fázni kezdtem, és bementünk. Először leraktam a kávés poharamat, és a nappalin vágtam át, amikor YoSeob a nyakamba csókolva állított meg. Halkan felkuncogtam, ahogy egyre lentebb ment.
- Nem úgy volt, hogy fáradt vagy? - kérdeztem játékosan.
- Ehhez sosem vagyok fáradt - mondta, majd magával szembe fordított, és tovább ügyködött a nyakamnál.
- Én viszont fáradt vagyok - toltam el magamtól. Bocsánatkérően néztem rá, de ez nem hatott. Mérgesen nézett rám.
- Szándékosan csinálod ezt, igaz? - emelte fel a hangját.
- Mégis mit?
- Sosem vagy képes azt csinálni, amit szeretnék.
- Miért, az alávetetted vagyok, vagy mi?
- Nem, de a barátnőm.
- A kettő között hatalmas különbség van. Azért, mert egy idol vagy, nem fogok behódolni neked, és bármit megtenni, ha csettintesz! - Az agyvizem már ismét felforrt. Miért kell állandóan veszekednünk?
- Soha nem csettintettem, de van néhány alap dolog, amit illene megtenned.
- Mint például? Kérlek magyarázd el, ha már ilyen jól tudod!
- Elfogadni az ajándékokat.
- Életem végéig ezzel fogsz jönni? Már torkig vagyok ezzel!
- Olyan nehezedre esne kimondani, hogy köszönöm? Ezért nem fogadod el?
- Mert nem akarok neked tartozni semmivel!
- Tehát itt akarsz hagyni. Mert ha te is sokáig terveznél, nem mondanál ilyeneket!
- Sajnálom, hogy engem másképp neveltek, mint téged! Én nem egy rózsaszín burokban nőttem fel, hanem a való életben, ami acélszürke.
- És mi a baj azzal, hogy én máshogy nőttem fel? Kevesebb vagyok, mint te?
- Ne forgasd ki a szavaimat!
És a ház ismét csak tőlünk zeng.
- De hát erre céloztál, nem? - kérdezett vissza idegesen.
- Képtelen vagyok ezt tovább fojtatni - suttogtam. Átöleltem magamat, és hátra léptem egyet. - YoSeob, hagyjuk abba a veszekedést.
- Chh - vetette oda, és bement a hálóba. Azt hiszem, jobb ötlet, ha ma nem alszunk együtt. Leültem a kanapéra, majd el is dőltem. Vajon valaha meg fog ez szűnni?
Kétségtelen, hogy szerettem YoSeobot. A kis aranyos imázsa rögtön elvarázsolt, és a kedvessége határtalan volt... de ez mintha kezdett volna eltűnni az idő teltével. Az aranyossága egy idő után megszokottá vált, a kedvessége pedig idegesítővé. Bennem van a hiba? Én rontottam el valamit?
Nagyot sóhajtottam, majd letakartam a kezeimmel a szememet. Ez nagyon nehéz.
Valaki hirtelen ölelt át, mire elvettem a kezeimet, hogy megnézhessem, ki is az. Természetesen YoSeob volt, ki más lenne. A mellkasomra hajtotta a fejét.
- Mimi, én...
- Ne, ne mondd ki. Elmegyek - jelentettem ki. Azonnal felkapta a fejét, és rémülten nézett rám.
- Te-tessék?
- Már egy ideje csak veszekedni tudunk, mindenen. Ennek nem így kellene lennie. Ha esetleg gyerekeink születnének, nem kényszeríthetjük bele őket ebbe a helyzetbe. Nem élhetik át ugyanazt, mint én.
- De biztos csak fáradtak voltunk mind a ketten. Adj egy második esélyt még nekünk!
- YoSeob, fél éve folyamatosan fáradtak vagyunk? Ez nem mehet így tovább. Elmegyek - ismételtem meg önmagamat.
A kezei lehullottak rólam, és lefelé nézett.
- Hát jó, menj - állt fel indulatosan. Legalább ne így váljunk el, kérlek - mondtam magamban. Ez kiült az arcomra is, de nem érdekelte. - Nem hallod? Pakolj össze, és indulj! - jelentette ki keményen.
Mintha egy olyan éles tőrt állítottak volna a szívembe, ami azonnal elvágta az összes érzelmet bennem. Aztán jól meg is forgatta, azzal, hogy a szobába mutatott.
Felültem, és felemelkedtem a kanapéról. Mintha mázsás súlyokat kellett volna cipelnem, amikor vonszoltam magam után a lábaimat.
YoSeob azonban megelőzött, és berohant előttem a szobába. Felkapott magára egy farmert, meg egy pólót, és már ment is tovább.
- Hová mész? - kérdeztem erőtlenül. Őt nem szomorítja el, hogy itt a vége? Egyszer megpróbált marasztalni, és ennyi is volt? Ennyit jelentenék neki...
- Azokhoz a nőcskékhez, akik legalább elfogadják, ha megajándékozzák - vetette oda.
Itt telt be a pohár nálam.
- Igen? - kérdeztem remegő hangon. A nappali közepén állt meg, de nem fordult meg. - Akkor menj, és érezd jól magad - fejeztem be élesen.
Talán valami olyasmiben reménykedtem, hogy megfordul, és könyörögni fog nekem, hogy ne menjek el. De nem... megemelte a lábát, és tovább lépett.
A fájdalmat képtelen voltam feldolgozni, amikor becsapódott mögötte a bejárati ajtó. Felpattantam, és a virágot ami az asztalon volt, egyenest hozzávágtam a falhoz. Nem lett sem jobb, sem könnyebb... ugyanúgy ott álltam a trutymó közepén, egyedül.


*Jelen*

Már nem tudtam, hogy hol kezdődnek az esőcseppek, és hol érnek véget a könnyeim. Miért sírunk olyan dolgok miatt, amik már elmúltak? Alapvetően pozitív személyiség voltam, és mindig megpróbáltam a jövőbe tekinteni, de amikor egy ekkora fekete lyuk tátongott a szívem helyén, elég nehéz ezt kivitelezni.
Összehúztam magamon a kabátom, és felpillantottam az égre. Ugyanolyan sötét maradt, de valamivel jobb lett nekem. Fogalmam sincs, miért.
Már nem volt velem YoSeob, hogy behívjon, ha fázok, tehát nekem kellett ismét gondoskodnom magamról, így felálltam, és elindultam visszafelé.
Új életet kellene kezdenem, esetleg munkát is kellene váltanom.
Ezeken agyalva értem vissza a hotelbe, és megkezdtem felépíteni a romokban hevert lelkemet.






_________________

Még korábban kezdtem el írni ezt a novellát, tulajdonképpen ezzel akartam lezárni az egész YoSeobos mizériát. Talán egy ember van, akinek elmondtam, hogy miket éltem át abban az időben, amikor megismerkedtem a kpoppal (magyarul YoSeobbal, mert miatta lettem kpopper xD) Szóval nekem YoSeobra én mindig is inkább egy megfoghatatlan személyként gondoltam, aki olyan volt számomra mint egy angyal, nem pedig idol. Elérhetetlen, de erőt ad nekem.
Ha én olvasnám ezt a részét ennek a bejegyzésnek, tuti azt gondolnám, hogy hú, milyen flúgos ez a csaj, úgy kezeli az egészet, mintha egy életmentő lett volna neki ez, erre mégis otthagyta. Vagy hogy túlspirázza a dolgokat, stb.
De senki nem tudja, miken mentem keresztül, szóval kuss magamnak is xD
Tehát YoSeob ultimate bias volt, de aki már kicsit is elindult a felnőtté válás útján, az tudja, hogy semmi sem állandó. Az pedig, ami elmúlt, soha többé nem lesz olyan, mint amilyen volt (személyes tapasztalataim szerint mindig csak rosszabb, de hátha van valaki, akinek összejött, és jobb lett ^^)
Szóval, ezt mind csak azért írom, hogy aki olvassa ezt, és azt hiszi, hogy még mindig YoSeob az ultimate biasom, tisztában legyen azzal, hogy az az idő már elmúlt ^^ (mert már Niel az, muhahaha xD amúgy ennek is hosszú története van, ami a tegnap estére vezethető vissza, egészen addig L.Joe volt ><)

Read More

Hate being the best 15. rész (Luhan)

- Menjünk be, mert nem tudom, mi lesz, ha elmegy a hangod - szakítottam meg a csókunkat. Elmosolyodott, és behúzott maga után.
- Ez meg mit akar jelenteni? - hallottam meg Kyuhyun hangját.
- Pont azt, amire gondolsz - válaszolta Jonghyun.
Odafurakodtam, hogy lássam, mi ez az egész felfordulás. Jonghyun Gi Bo kezét fogta, és egymás mellett álltak szorosan, előttük pedig Kyu.
- Akkor ti is együtt vagytok? - vonta fel a szemöldökét a maknae. Miért érzem az újabb esküvő illatát?
- Igen - jelentette ki Jonghyun. Ösztönösen elmosolyodtam, mert a barátnőm ennyire jó barátot talált magának.
- Akkor itt és most összeadlak titeket!
- Mintha az előbb mondtam volna, hogy NINCS több házasság. Esküszöm, nincs még egy ilyen vállalat, ahol ennyi esküvő lenne - csóválta a fejét SooMan. Pedig ahogy láttam, Kyuhyun-t már semmivel sem lehetne leállítani.
- Mindenki a helyére, valaki kísérje az oltárhoz a menyasszonyt!
- De hé, meg sem kértem a kezét! - szólt közbe Jjongie.
- Akkor hajrá, gyorsan - csapta össze a tenyereit Kyu. Megáll az eszem, ez hihetetlen.
Jonghyun pedig letérdelt Gi Bo előtt, és felnézett rá.
- Kim Gi Bo, nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és ha ez nem is törvényes házasság, kérlek, hozzám jönnél?
- Mi az, hogy nem törvényes?! Csak más törvények szerint érvényes...
- Amik nem is léteznek - szólt közbe SooMan, mire mindenki nevetni kezdett.
- Igen! - mondta a barátnőm figyelmen kívül hagyva SooMan és Kyu kis vitáját, és Jonghyun nyakába borult. Luhan vállára hajtottam a fejemet, és elmosolyodtam. Igazán aranyos pár voltak.
- Nami, odakísérsz az oltárhoz? - jött oda hozzám Gi Bo. Az ajkamba haraptam, és visszafojtva a könnyeimet bólintottam. Ennél szebbet még sosem kértek tőlem.
Odasétáltunk a templom kapujához, és amikor újra elkezdtek énekelni, mi elindultunk. Gi Bo végig mosolygott, és nevetett, aminek nagyon örültem. Ő volt az én igazi barátnőm, és talán jobban is örültem az ő sikereinek, mint a sajátomnak.
Jó pót-apa módjára szigorúan néztem Jonghyunra, mikor átadtam neki a barátnőmet, aki csak mosolygott ezen. De amikor észrevette, hogy komolyan gondolom, ő is fegyelmezte az arcvonásait, és nagyot bólintott.
Ha megtudom, hogy csak egy picit is megbántotta Gi Bo-t... na, ne rontsuk el ezt a szép pillanatot. Visszasétáltam Luhanhoz, és leültem mellé.
Kyuhyun végigmondta a kis szövegét - ami talán nem is volt olyan kicsi.
A második esküvőt is ugyanúgy ünnepeltük meg, csak már bent maradtunk. Megettük az étel maradékát, aztán SooMan mondta, hogy ideje lenne hazatérni. Fáradtan bólintottam, aztán elindultunk kifelé. De amit kint láttunk... az a nagy semmi.
- Mégis hol van az autó? Mondtam, hogy maradjon itt! - dühöngött Kyuhyun.
- Hívd fel őket - javasoltam szelíden. Megfogadta a tanácsomat, és rögtön előkapta a telefonját.
- Jó estét, itt Kyuhyun... igen, a Super Junior maknae-ja, ügyeletes szexistene, az évszázad legviccesebb embere... mondja, maga nem is ismer? ... Jó, ez engem nem érdekel. Rendeltem egy kocsit, de elment, minden szó nélkül. Ezt meg mire véljem? ... Mi az, hogy halkabban? Tán fáj a füle? Sikálja ki ... Valami baj van a modorommal? ... Nem, magával van gond! ... Halló? Halló! Letette - az utolsó mondatot nekünk szánta. Végig csak nevettem rajta.
Tehát az egyetlen járművünk SooMan autója volt, de akárhogyan nézem, egy nyolc személyes autóban lehetetlen elférnünk.
Öt perc alatt rendeződött a felállás. Akiknek holnap fellépésük lesz, az autóba ültek, bár így is voltak tízen. Mi pedig, akik kint maradtunk, kénytelenek voltunk sétálni. A tömegközlekedést sajnos már nem vehettük igénybe, mert már éjfél is jóval elmúlt, taxit pedig senki nem akart rendelni.
A dormig vezető út alapból beletelt volna vagy két órába, de több nyűgös, fáradt idolról van szó, így fél négyre értünk haza.
Kész megváltás volt, amikor a liftben álltam, majd leragadtak a szemeim. Luhan velem együtt szerencsétlenkedett, és egymásnak nyafogtuk. Így kezdődött az első házas napunk.
Fáradtan csoszogtam az ajtónk felé, de Luhan hirtelen állított meg.
- Nem is kívánsz jó éjszakát? Milyen feleség vagy te? - kérdezte. Persze ez nem szemrehányás volt, sőt, még ő is mosolygott rajta.
- Kellemes, szép álmokban teli hajnali alig két óra alvást kívánok neked, jóságos férjem - mondtam végig. Fogalmam sem volt, hogy van-e ennek értelme, de jó lenne, ha végre mehetnék aludni.
Luhan a derekamnál fogva húzott magához, és adott egy puszit a számra. Természetesen nem értem be ennyivel, rögtön csókká mélyítettem.
- Jó éjt - suttogta, megszakítva ezzel a csókot, majd bement a szobájába. Elmosolyodtam, aztán végre én is elmentem lefeküdni.


______________

Tudom, tudom, nagyon rövid lett, és nagyon sokat kellett rá várni, sajnálom >< de egyenlőre érjétek be ennyivel, hamar próbálok hozni folytatást :3

Read More