Beautiful day (YoSeob)

Ez egy gyönyörű nap, habár nem vagy itt,
Ez egy gyönyörű éj, habár csak hullajtom könnyeim.
Ez egy gyönyörű nap, most búcsút mondok az együtt töltött megfakult időnek. ~

Lassan pakoltam be a ruháimat a táskámba. Az első könnycsepp kíméletlenül gurult le az arcomon, és esett le az ölembe. Próbáltam azzal hitegetni magamat, hogy nem azért sírok, mert fáj, hogy vége.
De ez pontosan így van. Nem akarom elveszíteni.
Észrevettem, hogy már nincs mit pakolnom. Előbb lenéztem a remegő kezeimre, aztán körbepillantottam a szobában.
A szobában, amit annyira szerettem.
Annyira sok emlék köt ide, hogy már megszámolni sem tudnám. Nem volt nagy szoba, átlagos méretű volt. Egy ablak, rajta piros függöny, vaj színű falak, egy nagy szekrény, egy kicsike franciaágy, előtte pedig egy kisebb szekrény, rajta egy pici TV.
A szoba, ami már nem létezik többé. 
Újra a kezeimre néztem, de már nem remegtek. Letöröltem a könnyeimet, és felálltam. Az ajkamba haraptam, de nem álltam meg. Kisétáltam az ajtón, és a nappaliban találtam magam.
Ez is átlagos nagyságú volt. Balról egy ajtó nyílt a konyhába, középről egy a fürdőbe. A szoba közepén egy kis kávézó asztal, ami körül két kanapé terült el.
Most olyan meztelennek tűnt. Eddig az asztalkán virág volt, rajta egy kis terítővel, és a kanapékon mindig volt egy-egy pléd. A falakat a festményeim díszítették, az ablakon narancssárga függöny díszelgett.
Most az asztal üres volt, a falon semmi nem volt, de a nyomok ott maradtak, így látni lehetett, hogy volt ott korábban valami. A velem szemben lévő falon volt egy koszfolt, amit ha lentebb néztem, tudhattam, hogy a falhoz vágott cserép okozott - bár már tudtam, hisz én csináltam.
A földre szegeztem a pillantásom, és tovább indultam. A zsebemből elővettem a kulcsot, beillesztettem a zárba - de nem vitt rá a lélek, hogy elfordítsam, és itt hagyjak mindent. Annyira sok minden jutott akkor az eszembe, és mindent megadtam volna azért, ha újra élhetném az együtt töltött időt. De nem lehet.
Kiléptem az ajtón, nyitva hagyva azt, és magam mögött hagytam mindent.

Minden nap, minden nap, minden nap, szerettük egymást, és
Minden nap, minden nap, minden nap, együtt voltunk.De azok az emlékek porrá váltak.
Porrá váltak, és szétzúzódtak. ~

Hideg szellő kapott a hajamba, és rögtön fázni kezdtem. Eddig olyan szép idő volt, miért pont akkor volt ilyen hideg?
A házat még egy pillantásra sem méltattam, csak nekivágtam a sötét éjszakának. Pár lépés után eszembe jutott, hogy miért pont gyalog mennék?
Felhívtam egy taxit, és amikor megérkezett, mondtam, hogy vigyen el a kiszemelt hotelhez. Amikor odaértünk, kifizettem, bementem, béreltem magamnak egy szobát, és felmentem. Leraktam a táskámat az ágyra, és már mentem is ki. A hotelból kiérve egy újságosnál vettem magamnak két buszjegyet, és megkerestem a számomra jó buszmegállót.
Felszálltam, és szerencsémre pont volt egy hely az ablak mellett, amit rögtön el is foglaltam. A hűs ablaknak döntöttem a fejemet, és próbáltam nem gondolkozni. Mert ha hagynám, ellepnének az emlékek, amivel még várni akarok egy ideig.
Már csak fél órát kellett kibírnom.
A busz rettenetesen lassan haladt előre. Végig az utat figyeltem, vagy a fákat számoltam. A végállomásnál leszálltam, és elindultam a hosszú úton. Kicsit féltem a sötétben, de az volt akkor a legkisebb problémám. Ahogy haladtam az út szélén, több autó fénye is megvilágított. Többen kedvesen meg is kérdezték, hogy elvihetnek-e, de azt feleltem, hogy nem. Egyedül kellett megtennem ezt az utat, mint pont akkor.
De te már nem vagy itt velem, hogy játékosan segíts. 
Megbotlottam, és leestem a földre. Nem volt erőm azonnal felállni. Elszámoltam magamban háromig, csak azután nyaláboltam fel magamat.
Kiértem a kis hegyre. Bár az eső már javában zuhogott, én leültem a padra, és az égre emeltem a tekintetemet. Azonnal be is hunytam a szemeimet, és az arcomon végigcsorgó könnyekre ügyeltem. Semmi érzelem, semmi gondolat. Azért jöttem ide, hogy felejtsek, pont, mint akkor.
Felmentem a domb tetejére, és leültem a padra. Mivel már javában zuhogott az eső, senki nem volt ott, de ez engem nem zavart. Egyedül akartam lenni, mert így végre utat engedhettem az elfojtott könnyeimnek, és az emlékeimnek.


*2 órával ezelőtt*
Idegesen túrtam a hajamba. Nem igaz, hogy már megvették azt a cipőt... annyi ideig dolgoztam, hogy meg tudjam venni, de most mégis előttem rendelték meg.
Halk kopogás, aztán a szokásos "Megjöttem". Megszokásból felálltam, és elé mentem.
- Milyen napod volt? - kérdeztem mosolyogva.
- Fárasztó... az interjú kivett belőlem minden erőt - felelte YoSeob nyúzottan.
- Akkor egy fürdő jó lesz?
- Aha - bólintott. Míg ő lepakolt, én megengedtem neki a vizet. Még tevékenykedtem a fürdőben, amikor bejött.
Már indultam volna kifelé, amikor megfogta a kezem, ezzel maradásra késztetve.
- Fürödjünk együtt - jelentette ki. Azonnal beadtam a derekamat, és hagytam, hogy levegye rólam a ruháimat. Beültünk a meleg vízbe, egymással szembe.
- És te mit csináltál ma? - kérdezte meg végül. A kezébe vette a lábamat, és fel-le húzogatta rajta az ujjait.
- Ma szabadnapom volt, ezért kitakarítottam a lakást. Ja, igen, és tudod, van az a cipő, amit a múltkor mutattam.
- A rózsaszín? Az tényleg nagyon szép volt. Sikerült megvenni? Gratulálok.
- Pont ez az, hogy nem. Előttem megrendelték.
- Nem értem, miért ne fizethettem volna ki én.
Igen, ismét helyben vagyunk. Amikor YoSeob és én járni kezdtünk, előre leszögeztem, hogy én egy fillért sem fogok tőle elfogadni, ezért is kell nekem is keményen dolgoznom.
- Mert én nem kérek belőle.
- És nem tudtál volna úgy tekinteni rá, mint egy ajándékra?
- Milyen alkalomból? Ha jól tudom, nincs most semmilyen ünnep, vagy szülinap, névnap, stb.
- És nem ajándékozhatom meg azt, akit szeretek csak úgy?
- Csak úgy, mi? - néztem rá gúnyosan, aztán felálltam. Magamhoz vettem egy törölközőt, és magam köré csavarva kiszálltam a kádból.
- Mimi, ne csináld ezt - mondta kicsit szigorúan. Megfogtam egy csatot, és feltűztem a hajamat.
- Nem értem, mire gondolsz. Azzal van a baj, hogy én nem akarom eltartatni magamat? Nem olyan fából neveltek engem...
- És ezt én tudom a legjobban. De ha néhanapján elfogadsz tőlem valamit, az nem számít eltartásnak...
- Aha, persze, aztán majd egyre jobban szaporodnak azok a "néhanapján"-ok, hirtelen majd kitalálod, hogy dolgozni se járjak be.
- Az olyan rossz lenne?
- Igen!
- Miért?
- Mert nem vagyok az a típus, akinek kell a pénzed! Ha annyira adakozni szeretnél, akkor inkább menj valami más nőcskéhez.
- Ő legalább elfogadná - motyogta az orra alatt, pechére viszont meghallottam.
- Ó, igen? Akkor csak nyugodtan! - vágtam a fejéhez, aztán kiviharzottam a fürdőből. A hálónkban felvettem a hálóingemet, majd kimentem a konyhába. Muszáj volt valamivel lenyugtatnom magam.
Lefőztem magamnak egy adag kávét, majd kiültem a teraszra. A friss levegő kicsit lehűtötte a tomboló idegeimet.
YoSeob pár percen belül követett, majd leült mellém a hintaágyra.
- Sajnálom Mimi - dünnyögte, és átölelt. Csak nagyot sóhajtottam, és a vállára hajtottam a fejemet.
- Semmi baj, egy picit én is túlreagáltam - feleltem enyhe mosollyal.
Nem túl sokáig ültünk ott, mert fázni kezdtem, és bementünk. Először leraktam a kávés poharamat, és a nappalin vágtam át, amikor YoSeob a nyakamba csókolva állított meg. Halkan felkuncogtam, ahogy egyre lentebb ment.
- Nem úgy volt, hogy fáradt vagy? - kérdeztem játékosan.
- Ehhez sosem vagyok fáradt - mondta, majd magával szembe fordított, és tovább ügyködött a nyakamnál.
- Én viszont fáradt vagyok - toltam el magamtól. Bocsánatkérően néztem rá, de ez nem hatott. Mérgesen nézett rám.
- Szándékosan csinálod ezt, igaz? - emelte fel a hangját.
- Mégis mit?
- Sosem vagy képes azt csinálni, amit szeretnék.
- Miért, az alávetetted vagyok, vagy mi?
- Nem, de a barátnőm.
- A kettő között hatalmas különbség van. Azért, mert egy idol vagy, nem fogok behódolni neked, és bármit megtenni, ha csettintesz! - Az agyvizem már ismét felforrt. Miért kell állandóan veszekednünk?
- Soha nem csettintettem, de van néhány alap dolog, amit illene megtenned.
- Mint például? Kérlek magyarázd el, ha már ilyen jól tudod!
- Elfogadni az ajándékokat.
- Életem végéig ezzel fogsz jönni? Már torkig vagyok ezzel!
- Olyan nehezedre esne kimondani, hogy köszönöm? Ezért nem fogadod el?
- Mert nem akarok neked tartozni semmivel!
- Tehát itt akarsz hagyni. Mert ha te is sokáig terveznél, nem mondanál ilyeneket!
- Sajnálom, hogy engem másképp neveltek, mint téged! Én nem egy rózsaszín burokban nőttem fel, hanem a való életben, ami acélszürke.
- És mi a baj azzal, hogy én máshogy nőttem fel? Kevesebb vagyok, mint te?
- Ne forgasd ki a szavaimat!
És a ház ismét csak tőlünk zeng.
- De hát erre céloztál, nem? - kérdezett vissza idegesen.
- Képtelen vagyok ezt tovább fojtatni - suttogtam. Átöleltem magamat, és hátra léptem egyet. - YoSeob, hagyjuk abba a veszekedést.
- Chh - vetette oda, és bement a hálóba. Azt hiszem, jobb ötlet, ha ma nem alszunk együtt. Leültem a kanapéra, majd el is dőltem. Vajon valaha meg fog ez szűnni?
Kétségtelen, hogy szerettem YoSeobot. A kis aranyos imázsa rögtön elvarázsolt, és a kedvessége határtalan volt... de ez mintha kezdett volna eltűnni az idő teltével. Az aranyossága egy idő után megszokottá vált, a kedvessége pedig idegesítővé. Bennem van a hiba? Én rontottam el valamit?
Nagyot sóhajtottam, majd letakartam a kezeimmel a szememet. Ez nagyon nehéz.
Valaki hirtelen ölelt át, mire elvettem a kezeimet, hogy megnézhessem, ki is az. Természetesen YoSeob volt, ki más lenne. A mellkasomra hajtotta a fejét.
- Mimi, én...
- Ne, ne mondd ki. Elmegyek - jelentettem ki. Azonnal felkapta a fejét, és rémülten nézett rám.
- Te-tessék?
- Már egy ideje csak veszekedni tudunk, mindenen. Ennek nem így kellene lennie. Ha esetleg gyerekeink születnének, nem kényszeríthetjük bele őket ebbe a helyzetbe. Nem élhetik át ugyanazt, mint én.
- De biztos csak fáradtak voltunk mind a ketten. Adj egy második esélyt még nekünk!
- YoSeob, fél éve folyamatosan fáradtak vagyunk? Ez nem mehet így tovább. Elmegyek - ismételtem meg önmagamat.
A kezei lehullottak rólam, és lefelé nézett.
- Hát jó, menj - állt fel indulatosan. Legalább ne így váljunk el, kérlek - mondtam magamban. Ez kiült az arcomra is, de nem érdekelte. - Nem hallod? Pakolj össze, és indulj! - jelentette ki keményen.
Mintha egy olyan éles tőrt állítottak volna a szívembe, ami azonnal elvágta az összes érzelmet bennem. Aztán jól meg is forgatta, azzal, hogy a szobába mutatott.
Felültem, és felemelkedtem a kanapéról. Mintha mázsás súlyokat kellett volna cipelnem, amikor vonszoltam magam után a lábaimat.
YoSeob azonban megelőzött, és berohant előttem a szobába. Felkapott magára egy farmert, meg egy pólót, és már ment is tovább.
- Hová mész? - kérdeztem erőtlenül. Őt nem szomorítja el, hogy itt a vége? Egyszer megpróbált marasztalni, és ennyi is volt? Ennyit jelentenék neki...
- Azokhoz a nőcskékhez, akik legalább elfogadják, ha megajándékozzák - vetette oda.
Itt telt be a pohár nálam.
- Igen? - kérdeztem remegő hangon. A nappali közepén állt meg, de nem fordult meg. - Akkor menj, és érezd jól magad - fejeztem be élesen.
Talán valami olyasmiben reménykedtem, hogy megfordul, és könyörögni fog nekem, hogy ne menjek el. De nem... megemelte a lábát, és tovább lépett.
A fájdalmat képtelen voltam feldolgozni, amikor becsapódott mögötte a bejárati ajtó. Felpattantam, és a virágot ami az asztalon volt, egyenest hozzávágtam a falhoz. Nem lett sem jobb, sem könnyebb... ugyanúgy ott álltam a trutymó közepén, egyedül.


*Jelen*

Már nem tudtam, hogy hol kezdődnek az esőcseppek, és hol érnek véget a könnyeim. Miért sírunk olyan dolgok miatt, amik már elmúltak? Alapvetően pozitív személyiség voltam, és mindig megpróbáltam a jövőbe tekinteni, de amikor egy ekkora fekete lyuk tátongott a szívem helyén, elég nehéz ezt kivitelezni.
Összehúztam magamon a kabátom, és felpillantottam az égre. Ugyanolyan sötét maradt, de valamivel jobb lett nekem. Fogalmam sincs, miért.
Már nem volt velem YoSeob, hogy behívjon, ha fázok, tehát nekem kellett ismét gondoskodnom magamról, így felálltam, és elindultam visszafelé.
Új életet kellene kezdenem, esetleg munkát is kellene váltanom.
Ezeken agyalva értem vissza a hotelbe, és megkezdtem felépíteni a romokban hevert lelkemet.






_________________

Még korábban kezdtem el írni ezt a novellát, tulajdonképpen ezzel akartam lezárni az egész YoSeobos mizériát. Talán egy ember van, akinek elmondtam, hogy miket éltem át abban az időben, amikor megismerkedtem a kpoppal (magyarul YoSeobbal, mert miatta lettem kpopper xD) Szóval nekem YoSeobra én mindig is inkább egy megfoghatatlan személyként gondoltam, aki olyan volt számomra mint egy angyal, nem pedig idol. Elérhetetlen, de erőt ad nekem.
Ha én olvasnám ezt a részét ennek a bejegyzésnek, tuti azt gondolnám, hogy hú, milyen flúgos ez a csaj, úgy kezeli az egészet, mintha egy életmentő lett volna neki ez, erre mégis otthagyta. Vagy hogy túlspirázza a dolgokat, stb.
De senki nem tudja, miken mentem keresztül, szóval kuss magamnak is xD
Tehát YoSeob ultimate bias volt, de aki már kicsit is elindult a felnőtté válás útján, az tudja, hogy semmi sem állandó. Az pedig, ami elmúlt, soha többé nem lesz olyan, mint amilyen volt (személyes tapasztalataim szerint mindig csak rosszabb, de hátha van valaki, akinek összejött, és jobb lett ^^)
Szóval, ezt mind csak azért írom, hogy aki olvassa ezt, és azt hiszi, hogy még mindig YoSeob az ultimate biasom, tisztában legyen azzal, hogy az az idő már elmúlt ^^ (mert már Niel az, muhahaha xD amúgy ennek is hosszú története van, ami a tegnap estére vezethető vissza, egészen addig L.Joe volt ><)