I will beat you! 2. (G-Dragon)

Ujjai szorosan fonódtak a csuklómra, és berántott az egyik mélyedésbe. Valamit mondani akartam neki, de szabad kezének mutatóujját az ajkaimra helyezte. 
- Gondoltál már arra, hogy milyen lehet az, amikor kitör egy vulkán? - kérdezte suttogva. 
- Meleg - feleltem egyszerűen. 
Közelebb hajolt hozzám, forró lehelete a fülemet simogatta. 
- Nem épp arra gondoltam...
- Kwon Jiyong! Ezért hoztál el egy vulkánhoz?! Akkor minek kértél idegenvezetést?
- Ez csak most jutott eszembe... tudod elég szexi vagy ebben a felsőben.
- Te kanos állat - mondtam mosolyogva. 
Ajkaimról a nyakamra csúszott le a keze, hüvelykujjával lágyan kezdte el simogatni a bőrt. Egyre közelebb hajolt hozzám, kínzó lassúsággal. A lélegzetem már nem volt normális, apró és szapora lett. Csak a száját figyeltem, ahogy közeledett hozzám, úgy csukódott le egyre inkább a szemem. Közben a mellkasára csúsztattam a kezem, rámarkoltam a pólójára, és közelebb húztam magamhoz. Próbáltam arra ösztönözni, hogy csinálja végre, mert megöl ezzel a tempóval. 


Meglepően könnyűnek éreztem magamat, mintha csak átaludtam volna egy fél napot. A szemeimet lassan nyitottam fel azonban, nem akartam, hogy a hirtelen fénytől elhomályosuljon a látásom. Rövid ideig a plafont bámultam, közben ismerkedtem a helyzetemmel.
A lábamat valaki a magasban tartotta, közben az arcomat ütögette. Álljunk meg egy pillanatra.
Az arcomat ütögeti?
A csuklójához kaptam, megállítottam a következő ütésben. Felé fordítottam a fejem, összeszűkült szemekkel néztem vele farkasszemet.
- Végre - sóhajtott fel Jiyong. - Célzok arra, hogy vedd le a cipődet, de nem teszed. Így most tiszta sár lett az ágyneműm. Azt mondom, hogy gyere ki a szobámból, de miért is tennéd, ha helyette eleshetsz, beverheted a fejedet, és elájulhatsz? Miért is kellene rám hallgatni?
- Nem maradnál egy kicsit csendben? Megfájdul a fejem tőled - nyöszörögtem. Fel akartam ülni, de a kezeivel azonnal visszanyomott.
- Még nem ülhetsz fel. Kimegyek és csinálok neked egy teát, addig maradj így - utasított kemény hangon.
- Értettem apuci.
Nem felelt, csak sóhajtott egy nagyot, és kiment a szobából. Kihasználva azt, hogy egyedül maradtam, szétnéztem egy kicsit. A hálójában lehettem, mert egy óriási francia ágy szélén feküdtem. Itt is volt egy erkély, valószínűleg össze volt kapcsolva a nappaliban lévővel. A tekintetem tovább vándorolt a falon, és azt hittem, menten leesek az ágyról. Egy akkora TV volt velem szemben, mint kb. a húgom szobája.
Inkább nem foglalkoztam vele, csak a másik irányba fordítottam a szemem. Ott volt a nyitott ajtó, amin Ji távozott, mellette pedig további ajtók. Talán a szekrénye lehet...
Magam elé tartottam a kezemet.
Nem akarok itt lenni, és azt sem tudom, mit keresek itt. Csak haza szeretnék menni, és örökre elfelejteni ezt a dilis énekest.
- Szerencséd, hogy odafigyeltem az elsősegély tanfolyamon - hallottam meg a hangját. Ránéztem, épp akkor jött be a szobába. Az egyik kezében egy bögrét tartott, a másikban egy nedves rongyot.
Amint mellém ért, lerakta a földre a még gőzölgő teát és a homlokomra tette a ruhát. Bár az hideg volt, úgy éreztem, lángolok.
Valami csípőset akartam mondani, de azt hiszem, életemben először elakadt a szavam. Nem csak nem jutott eszembe semmi, még csak arra sem tudtam gondolni, hogy gondolkodnom kellene. Egyszerűen csak ott feküdtem, és égő vörös arccal figyeltem rá.
- Élvezed, igaz? - kérdezte egy huncut mosoly kíséretében.
- Ya! Ne is gondolj erre!
Ennyit arról, hogy elakadt a szavam. Elütöttem a kezét, helyette én tartottam ott a nedves ruhát. Pár pillanat erejéig lehunyva tartottam a szemeim, majd lassan felültem. Azonnal a hátamhoz kapott, segített nekem.
- Erre még képes vagyok én is - vetettem oda, de belül hálás voltam neki.
- Mindig ezt mondják - suttogta.
- Tessék?
- Ha tudnád, hány gyakornokot láttam már elájulni... utána mindegyikőjük azt mondja, hogy jól van. De a végén kiderül, hogy mégse.
- Ch... én nem vagyok gyakornok!
- Szerencse. A végén még csődbe vinnéd az egész vállalatot.
- Hazamegyek - jelentettem ki.
Fel akartam állni, de a vállaimnál fogva visszanyomott az ágyra. Fölém hajolt, az arca alig volt egy pár centire az enyémtől.
- Nem mész sehová - suttogta, egy önelégült mosoly kíséretében.
- Hányszor fogjuk még ezt eljátszani? Sokkal könnyebb lenne, ha hazaengednél, és elfelejtenél - feleltem, és nagyot sóhajtottam.
- Érdekesebb lenne, ha te nem ellenkeznél, hanem élveznéd, hogy egy első osztályú sztár otthonában lehetsz.
- Egy igen beképzelt első osztályú sztár otthonában...
- Most miért? Azt várod tőlem, hogy a számtalan rajongóm után, a mindenhová követő paparazzikat figyelmen kívül hagyva azt mondjam, hogy egy harmadosztályú, néptelen kis énekes vagyok, aki csak klubokban tud fellépni éhbérért?
- Úgy mondod ezt, mintha tudnád, milyen az...
- Szerencsére nem. Már akkor tudták, hogy sztár leszek, mikor még csak pelenkában szaladgáltam.
- Tudtam, hogy kellett volna biztosítást kötnöm - sóhajtottam fel.
- Ha valaki ilyen szerencsétlen, nem is csodálom. Vagyis helyesbítek. Azt csodálom, hogy a szüleid nem kötötték meg helyetted.
- Arra céloztam, hogy mindjárt leszakad a plafon, te hülye!
- Na, nem kell így felkapni a vizet. Ó, igen, van egy meglepetésem számodra.
- Milyen aranyos vagy - mondtam teljesen érzelemmentes hangon, lenézően néztem rá.
- Ennyire azért nem kell örülni. Inkább idd meg a teát, utána majd megyünk.
Nem kérdeztem vissza kivételesen, csak elvettem tőle a bögrét, és gyorsan megittam a forró, kissé édes italt.
- Neked aztán szőrös torkod van. Végül is, meg se kellene lepődnöm. Szőrös szívhez szőrös torok jár.
Letettem az ágyra a bögrét, és azonnal ráugrottam. Mivel nem számított rá, hátraesett, le a földre. Én voltam felette, és ott ütöttem, ahol csak tudtam.
- Te...!
- Igen? - kérdezte mosolyogva. Mintha meg se érezné, hogy teljes erőmből ütöm...
- Legalább játszd el, hogy fáj! - kiáltottam neki durcás arccal, de a kezeim egy pillanatra sem álltak meg.
Két kezével rámarkolt a csuklóimra, és a mellkasára tette. Azonnal megéreztem az erőkülönbséget, és a félelem ismét visszatért az ereimbe.
Összevonta a szemöldökeit, az ajkába harapott, közben végig fogva tartotta a szemeimet.
- Úgy fáj... nem szeretnél segíteni inkább?
Megjátszott hangleejtésre számítottam, de teljesen más lett belőle, amin még ő maga is meglepődött. Suttogva mondta, bizalmas hangon. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem eljátszotta, nem az ütéseimre gondolt, de még csak nem is olyanra, ami velem kapcsolatos lenne.
- Ezért kellek neked? - kérdeztem vissza ugyanolyan hangon.
Nem válaszolt, hanem elengedte a kezem. A derekamnál fogva lerakott magáról, felült és elfordult tőlem. A térdét felhúzta, azon támasztotta meg a könyökét, közben eltakarta az arcát a kezeivel.
Némán figyeltem, ahogyan egy sztár álarca lehullik, csupán egy egyszerű játéktól. Kevés ember láthatta ezt az oldalát, mivel most is elfordult, jelezve ezzel, hogy szégyelli magát.
Azonnal megsajnáltam.
Meg akartam érinteni, azt akartam mondani, hogy semmi baj, rám számíthat. Az sem érdekel, hogy nem juthatok haza, sőt, abban a pillanatban nem is jutott eszembe, hogy az volt a legnagyobb vágyam.
De képtelen voltam megmozdulni. Olyan távolinak, mégis olyan bensőségesnek tűnt a pillanat, hogy képtelen voltam bármit is tenni. Paradoxon érzések jártak át - nem kellett volna ott lennem, hisz csak egy kívülálló vagyok, de csak én lehettem az, aki láthatja ezt a jelenetet.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de tisztán éreztem azt, amikor megváltozott minden. Még mielőtt felpattant volna, valami változott a levegőben, az a súlyos, fojtogató érzés eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Jiyong hirtelen pattant fel, majd szembefordult velem.
- Nos, ha már verekedni elég erős vagy, akkor indulhatunk - mondta azzal a tipikus mosolyával.
Még kicsit az iménti pillanat hatása alatt álltam, így nem is figyeltem arra, amit mond, csak követtem. Lementünk ismét az autókhoz, ugyanúgy hátra ültünk be. Tudtam, hogy nem fog hazavinni, főleg nem ezek után, így bevallom, egy kicsit kíváncsi voltam, hogy mit tartogat nekem.
Már amikor befordultunk az utcára, akkor tudtam, hogy mi lesz. És képtelen voltam hinni a szememnek...
- Te teljesen megőrültél? - kérdeztem halkan. Csak a hatalmas épületet figyeltem elkerekedett szemekkel.
Halkan kuncogott, meghagyta nekem a pillanatot.
A sofőr a felső parkolókhoz vezetett, a legjobb helyen állt meg a teljesen kihalt parkolóban.
Kiszálltam, és azonnal a mozgólépcsőkhöz vettem az irányt, az nem foglalkoztatott, hogy Ji hol marad, vagy hogy tudja-e követni a lépést velem. Látni akartam a saját szememmel, hogy tényleg az van, amire gondolok.
És igen.
Egy óriási bevásárló központba hozott el, ahol senki nem volt. Az üzleteknek nyitva kellene lennie, és nyitva is vannak, de sehol senki, még csak eladók sem császkáltak. A zene halkan szólt, de nem kötötte le a figyelmem. Egy férfi állt nem sokkal messzebb tőlem, gondolom az ilyen esetekben ő kezeli a pénztárgépeket.
- Nem is mondasz semmit? - érkezett a kérdés mellőlem. Lazán a korlátnak dőlt, mosolyogva nézett az egyik üzletre egy lentebbi emeleten.
- Szóval így engeszteled ki azokat, akiket elrabolsz?
- Ha megnyugtatlak ezzel, akkor te vagy az első és utolsó, akit elraboltam. De nem is elrablás ez, csupán te fogod fel ilyen drasztikusan.
- Akkor készülj fel, mert a pénztárcád igen meg fog rövidülni - vetettem oda neki.
Amint bementem az első boltba, rettenetes bűntudat gyötört. Amikor pedig a kezembe vettem az első ruhadarabot, ami tetszett, rájöttem valamire.
Ha valamit kapsz valakitől, ami nem kis dolog, akkor valami hasonlóan nem kis dolgot vár el tőled az illető. Ilyenek az emberek. Mindegyik, ezt már megtanultam.
Visszatettem a ruhát, és körbefordultam, hátha meglátom Ji-t, de sehol nem volt. Odébb álltam, hogy az oszlop mögé is benézhessek, de nem is ott bújt el.
Szinte kirohantam a boltból, egyenesen a korláthoz, hátha kiszúrom valahol. Mindenfelé kerestem, de mintha elnyelte volna a föld.
- Máris hiányzom? - kérdezte mögülem. A kezeit lágyan a derekamra helyezte, közel hajolt a fülemhez. Forró lehelete perzselte a bőrömet, ugyanazt éreztem, mint amikor a nedves rongyot tette a homlokomra, miután elájultam.
- Alkudjunk.
Elléptem tőle, és felé fordultam. Komolyan néztem a szemébe, amivel sikerült letörölnöm az arcáról a komikus mosolyt.
- Rendben. Mi az alku tárgya?
- Mit kérsz ezért?
- Hogy érted?
- Korlátlanul vásárolhatok bármit, de azt nem mondtad, hogy miért cserébe.
- Mint mondtam, ez egy meglepetés. Ajándékot lehet csak úgy adni.
- Először is: ez nem csak egy ajándék. Másodszor: ha nagy ajándékot adsz valakinek, valamit vársz cserébe.
- Látom nem érted, de nem baj. Adtál már valakinek csokit ajándékba?
- Igen, de hogy jön ez ide?!
- Ez is pont ugyanolyan.
- Nem, ez nem igaz, és ezt te is tudod.
- Nem, itt te vagy az, aki nem tudja. Pénzből nekem nincs hiány, tehát pontosan ugyanolyan. A zsebpénzedből akár minden nap meg tudnál venni egy csokit, igaz? Én életem végéig minden nap csinálhatnék ilyen bevásárló túrákat. Bár engem a stylistok öltöztetnek leginkább, csak néhány saját ruhám van, azokat is a netről rendeltem - tette hozzá csak úgy mellékesen.
- Most kigúnyolsz ezzel? - néztem rá összeszűkült szemekkel.
- Miért tenném azt?
- Jól van, Kwon Jiyong, jól van. Majd meglátod egyszer, hogy életed legnagyobb hibáját követted el, amikor beültettél az autódba - sziszegtem.
Visszamentem a boltba, és már nem válogattam annyit, nem is néztem a címkéket. Vagyis azért néztem, hogy minél drágább ruhák legyenek.
Fogalmam sincs, hány órán keresztül csináltam ezt. Soha nem vásároltam még ilyen indulatosan, csak azért, hogy lenyugtassam az idegeimet. És hogy őszinte legyek, nem is mentem vele semmire. Egy cseppet sem boldogított, hogy a szatyrok száma egyre csak növekszik, és kész vagyont hagyok ott szinte mindegyik boltban.
Leültem az egyik padra, a kezembe temettem az arcom.
Vissza viszem mindegyik ruhát. Teljesen elment az eszem? Így soha nem fogok elszabadulni innen!
- Elfogyott a vásárlási láz? - zökkentett ki a gondolataimból.
- Eddig se volt, csak rájöttem, hogy mennyire értelmetlen is ez az egész.
- Biztos, hogy nő vagy? - kérdezte színlelt meglepettséggel.
- Ha-ha - vetettem oda epésen.
- Tessék - mondta, így felnéztem. Egy átlátszó műanyag üveget tartott előttem, amiben valami rózsaszín lötty volt.
- Hadd találjam ki. Szerinted minden lány kedvenc színe a rózsaszín, imád vásárolni, és akkor a legboldogabb, ha a pasijával lehet.
- Miért, nem így van?
- Nagyon nem - feleltem, miközben megcsóváltam a fejemet. Elvettem tőle az üdítőt, és megkóstoltam. Epres lehetett talán, jeges turmix.
- Akkor mi a kedvenc színed, és mit szeretsz csinálni? - kérdezte érdeklődve.
- A vérvörös a kedvencem, és írni szeretek.
- Írni?
- Igen, van egy blogom is. Ha elolvasok egy könyvet, akkor írok róla egy beszámolót.
- Újságíró akarsz lenni?
- Talán. - Megvontam a vállaimat.
- Szóval a kulturális pályát céloztad meg.
- Ez nem így működik. Ha sikerül, akkor azt írok, amiről írnom kell.
- De én be tudlak juttatni bárhová.
- Amiből én nem kérek. Ha elérek valamit, azt akarom, hogy csak saját magamnak köszönhessem, egyrészt. Másrészt amint feladod ezt, és hazaengedsz, idővel elfelejtesz, és ha találkozunk se fogsz felismerni.
- Ha ezer évig nem láthatnálak is felismernélek.
- Kérlek mást untass a betanult szövegeiddel - mondtam nagyot sóhajtva. Már nem alig volt erőm vitatkozni.
- Tudod, elég érdekes lány vagy te.
- Most épp miért is? - kérdeztem vissza meglepve.
- Mert folyton azt hajtogatod, hogy milyen unalmas hogy csak ezen veszekedünk, de nem is adsz esélyt.
- Mégis minek? - nevettem fel.
Az állam alatt éreztem meg a kezeit, majd gyengéden maga felé fordította az arcomat. Komolyan nézett a szemembe.
- Kettőnknek.
- Nincs olyan - suttogtam.
- Kössünk alkut - jelentette ki hirtelen.
- Mond - mondtam, közben elmosolyodtam. Hihetetlen, hogy mindig képes előállni valamivel, csak hogy ő nyerhessen.
- Egy hetet kérek. Legyél velem egy hétig, és ha utána is menni szeretnél, akkor hazaengedlek.
- Ühm, rendben. Ez nem tűnik olyan rossz üzletnek.
- De akkor nem szabad mindenből kihúznod magad, és úgy kell állnod a dolgokhoz, hogy élvezni akarod.
- Mert olyan sokat foglak látni...
- Á! - mondta, és ha lehetséges, még szélesebb mosolyt öltött fel, mint eddig. - Szóval itt a probléma gyökere.
- Azt nem mondanám. Mindegy - feleltem, és felálltam. - Menjünk vissza, már teljesen elfáradtam.
Bólintott egyet, majd ő is felállt. Csendben, egymás mellett sétáltunk vissza az autóig.
Istenem adj erőt ehhez a héthez - fohászkodtam némán.