Craving 16. rész (Sehun)

Sehun POV~


- Misa? - kérdeztem tőle halkan.
Könnyei tovább patakzottak az arcán, nem szólalt meg. Képtelen voltam rajta kiigazodni, pedig nagyon akartam.
Lesütötte a tekintetét, ajkait rágcsálva nyelt egyet. Gyengéd tenyerét a vállamra tette - majd el akart tolni magától. Annyira megilletődtem, hogy engedelmeskedtem neki és hátráltam egy lépést.
Leszállt a biciklijéről, majd egy teljesen másik irányba kezdte el tolni. Megbabonázva követtem.
Egy parkba vezetett el, ahol leültünk egy padra. Az ölében pihentetett kezeit nézte mereven, egy pillanatra azon is elgondolkoztam, hogy nincs is tudatában, hogy még jelen vagyok.
Én persze nem tudtam volna figyelmen kívül hagyni ezt a tényt. A lágy, barna hullámos haját, mely a varázslatos arcát keretezte. Kecses vállának ívét, mely feszes tartást vett fel. A dekoltázsát, nőies alakját.
- Kérlek, ne bámulj ilyen feltűnően - suttogta. Az ajkaira kaptam a tekintetem, mert továbbra sem fordult felém.
- Szeretném, ha elmagyaráznál nekem bizonyos dolgokat.
- Inkább én szeretném ezt - fordult felém indulatosan. A szemeiben tükröződő dac ismét meglepetést okozott nekem. - Megbántottalak, nem is egyszer. Miért vagy most itt?
Nem tudtam tovább állni a tekintetét, helyette elnéztem a távolba. Halványan elmosolyodtam, beletúrtam a hajamba.
- Azt hittem, ez egyértelmű - feleltem.
- Sehun...
- Tudod, igazán bonyolult egy nő vagy - vágtam közbe. - Ami azt illeti, talán még soha nem találkoztam ilyen teremtéssel, mint te.
- Én sem ismerek más olyat, mint te. Még csak hasonlót sem...
- Remélem ezt bóknak szántad - vigyorogtam rá.
Viszonozta, de csak egy halvány mosolyra futotta tőle.
Mégis, úgy éreztem, ezért már megérte. A mosoly állt neki a legjobban, de ennek bizonyára tudatában volt. A hiányát csak abban a pillanatban éreztem meg igazán, mikor ismét láthattam. Érdekes...
- Figyelj, van egy ötletem - szólaltam meg hirtelen. Várakozón nézett rám, de továbbra sem a szemembe. - Kezdjük el ismét.
Felálltam, eltávolodtam tőle pár lépést, majd úgy tettem, mintha életemben először láttam volna meg. Visszasétáltam hozzá, legragyogóbb mosolyomat öltöttem magamra.
- Jó estét, a nevem Oh Sehun. Nem baj, ha csatlakozok? Veszélyes egy ilyen csinos hölgynek egyedül az éjszakában.
- Amit én jobban ismerek, mint ön, Sehun úr - felelte egy sóhaj kíséretben. - Nem boríthatunk fátylat a múltra, csak olyan egyszerűen.
- Kicsit reméltem, hogy ezt mondod. Volt jó pár pillanatunk, amit soha nem akarok elfelejteni.
Leguggoltam előtte, a kezembe vettem az övéit. Összefűztem az ujjainkat, amit mind a ketten szinte már megszállottan bámultunk.
- Nem szeretnélek még egyszer elveszíteni - jelentettem ki.
- De...
- Nem, most én beszélek! - emeltem fel egy kicsit a hangom.
A tekintetébe néztem, az állát megfogva kényszerítettem, hogy ő is ezt tegye.
- Nem vagyok romantikus alkat, fogalmam sincs, mit kéne ilyenkor mondani. De egy dologban biztos vagyok. Nem tudom, miért jöttél el, de akármi is volt az, egy szavadba kerül, és eltüntetem. Nem kell kételkedned bennem... csak hinned kell.

Misa POV~


A szívem abban a pillanatban olyan hevesen dörömbölt, hogy biztos voltam benne, Sehun meghallja, és kinevet miatta.
De ő olyan elszántan nézett szembe velem, hogy az ellenállás, mint fogalom, megszűnt létezni bennem.
- Akkor úgy néz ki, meg kell tanítsalak egy-két trükkre a romantika terén - suttogtam mosolyogva.
Az arcán széles mosoly terült el, mire kapkodnom kellett a levegőt. Sehun továbbra is lehengerlően sármos volt, de a boldogság miatt ragyogott. Silánynak éreztem magam mellette, de ez már nem számított.
A kezébe vette az arcomat, közelebb húzta magához. Készségesen hajoltam le hozzá, hogy ismét megízlelhessem az ajkait. Mintha nem is történt volna meg a külön töltött idő, úgy találtunk egymásra, mintha évek óta együtt lennénk. Gyengéd táncot lejtettek ajkaink, a szenvedély meglapult a háttérben. A csókunk olyan lágy és könnyed volt, hogy ha álltam volna, bizonyára remegni kezd a lábam.
Eltávolodott tőlem, mosolyogva nézett rám.
- Sajnálom - jelentettem ki. - Mindenért. Azt hiszem, elég rendesen elszúrtam a dolgokat.
- Mindegy. Nem mondom, hogy nem nehezítetted meg az életemet, de máskor is bevállalnám. Most viszont már tényleg megígérhetnéd, hogy nem tűnsz el egyik percről a másikra.
- Megígérem - bólintottam egy aprót.
- És hogy nem fogsz hazudni.
- Soha többé.
- Akkor menjünk haza - mondta vigyorogva, miközben álló helyzetbe tornázta magát.
Felém nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam. Sehun helyettem tolta a kerékpárt, de a kezemet egy pillanatra sem engedte el.
- Amúgy hogy-hogy itt vagy? - érdeklődtem.
- Krisék elutaztak, így arra gondoltam, hogy én is elutazhatnék. Persze jóformán itt is csak dolgozok.
- Ez végül is jó, mert megy az üzlet.
- Néha azt gondolom, hogy mehetne nélkülem is - vigyorodott el fáradtan.
Egy ideig csendben sétáltunk. Nem kellett sok idő, hogy feltegye a bűvös kérdést.
- Miért mentél el, Misa? - kérdezte halkan Sehun.
- Azt gondoltam, hogy nem vagyok hozzád való.
- És erre gondolom teljesen egyedül jöttél rá.
Csak egy pillantást vetettem rá, mire egy halvány mosoly kíséretében megvonta a vállát.
- Ki segített neked?
- Egy nő.
- Valahogy gondoltam. Mostanság meggyűlik a bajom a nőkkel...
Röviden felnevettem, de ez nem épp az a helyzet volt, ahol vidámságnak helye van.
- Sajnálom - szólaltam meg. - Annyira nehéz hinni abban, hogy van ilyen. Nemcsak hogy jó ideig a társadalom peremén éltem, de ez az első kapcsolatom.
- Az első? - Hirtelen állt meg, elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Nem mondtam még?
- Nem... nem igazán említetted... - A tekintete furcsa volt, amit nem igazán értettem.
- Zavar téged?
Sehun megrázta a fejét, majd mosolyogni kezdett.
- Dehogy. Örülök neki - kacsintott rám, mire hevesebben kezdett verni a szívem.
Pontosan úgy éreztem magam, mint egy fiatal kislány, aki egy igazi férfi kezei közé került. Nem tudtam menekülni, és ami talán a legrosszabb, hogy nem is akartam.
- Meddig maradsz itt? - kérdeztem tőle, miközben ismét elindultunk.

Sehun POV~


Mit is mondhatnék?
Szívem szerint azonnal megfognám Misát, összecsomagolnám és hazavinném Seoulba. De így, hogy neki ez az első kapcsolata, nagyon kell figyelnem, hogy mit mikor mondok. Ha őszinte akarok lenni, nem csodálom, hogy elmenekült. Persze, hogy nem tudta kezelni a helyzetet.
Bár jobban belegondolva, egy olyan embernek is meglehetősen furcsa lenne a kapcsolatunk, akinek már voltak a múltban barátai.
Boldog voltam. Olyan bután tudtam volna vigyorogni, mert én vagyok neki az első. Elég nehéz volt férfi módjára viselkedni, és tartani magam.
- Pontosan nem tudom. Ha szeretnék, akár most is elindulhatnék haza, de ha neked úgy kényelmes, még maradhatunk.
Misa az ajkait összepréselve fordította el a fejét. Újabb probléma. Király. 
- Azt hiszem, a szüleimmel lesz egy kis probléma.
- Majd beszélek velük, ez nem számít - vágtam rá. Kicsit fellélegeztem, hogy csak ennyi a gond.
- Most kaptak vissza. Ráadásul nem vagy japán.
- Miért, annak kell lennem?
- Az ő olvasatukban igen.
- De hát olyan jól megvagyunk együtt! Nem ez számít?
- Nem volt még japán barátnőd, igaz? - kérdezte, halvány mosollyal az arcán.
- Azt hiszem, nem.
Elkerekedett szemekkel fordult felém.
- Ilyen sokan voltak, hogy számon se tudod őket tartani?
- Az a múlt, nem? Kit érdekel?
- Őket biztosan... - suttogta.
- Most veszekedni szeretnél? - Amint kicsúszott a számon, azonnal megbántam.
- Nem, csak megbeszélni a dolgokat - mondta indulatosan.
Az aranyos énje ismét a háttérbe szorult, az a szenvedélyes és végtelenül veszélyes nő állt velem szemben, akibe menthetetlenül beleszerettem.
- Tudod mit? Majd otthon megbeszéljük őket - szögeztem le.
- Nekem nem ott van az otthonom, ahol a tiéd - jelentette ki.
Megrökönyödve néztem bele a szemeibe. Komolyan gondolta.
- Azt hittem, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Egy pillanatra lehunyta a szemeit, mély levegőt vett. Egyre inkább rettegni kezdtem.
- Alig két hónapja vagyok itt.
- Nem azt mondtam, hogy utazzunk vissza azonnal. Nem szeretnélek semmiben sem korlátozni, sőt, mindent meg akarok neked adni. De te...
- Én mi?
- Folyton visszautasítasz mindent. Hogy tudnék így neked segíteni?
- Nem a pénzedért vagyok veled. Már van munkám is, amit nagyon szeretek.
- Mit dolgozol? - A támadó hangnemet egy pillanat alatt félretettem, érdeklődve kérdeztem.
- Könyvtáros lettem - mosolyodott el halványan.
- Csinálhatunk neked külön kiadót. Akkor te dönthetnéd el, hogy milyen könyveket adhatunk ki. Találkozhatnál a jövő nagy íróival. - Beleéltem magam, már szinte láttam magam előtt, ahogy ügyesen rendezgeti a papírokat, vagy épp egy fiatal feltörekvővel vált eszmecserét.
- Erről beszélek...
- Miről?
- Te mindig nagyban gondolkozol!
- És ezzel mi is a baj?
- Nem véletlenül nem lehet mindenkiből menő üzletember. Ehhez kell készség, tehetség, rátermettség, mindegy, hogy fogalmazok. Nekem annyira tökéletes, hogy egy névtelen könyvtárban könyveket pakolok, és azon gondolkozok, elmegyek-e az aktuális klubfoglalkozásra.
- Akkor saját könyvtárat nyitunk neked... a te ízlésed alapján rendezzük be, te rendeled a könyveket. Egész nap ott lehetsz... kivéve persze este. Akkor én tartok rád igényt.
- Nem érted...

Misa POV~


Egyre inkább úgy éreztem, hogy parttalan ez a beszélgetés. De egyszerűen képtelen voltam véget vetni neki. Ha nem sikerül meggyőznöm, akkor mindig ez lesz.
- Értékelem, hogy szeretnéd, ha mindenem meglenne. De már épp elegem lett abból, hogy mások pénzért igénybe vesznek.
- Hogy tudsz a többi alakhoz hasonlítani? - Láttam rajta, hogy felkapta a vizet.
Talán tényleg eltúlzom az egészet...
- Nézd Misa. Csak egy pillanatra gondolj bele a helyzetembe. Van valaki, akit szeretsz, bármire képes lennél érte. És az a személy nem fogad el semmit. Mit tennél?
Legszívesebben rávágtam volna, hogy hagynám, hogy azt tegye, amit szeret. De ha nekem lenne sok pénzem, én is Sehunra akarnám költeni.
- Menjünk haza - jelentettem ki halkan. Egyre inkább elfáradtam, szerettem volna mellette lefeküdni. Még akkor is, ha a szüleim frászt fognak kapni, amiért nem jelentkezek.
- Benne vagyok - mosolygott rám. - De... hol vagyunk? - nézett körbe.
Követtem a tekintetét, majd megállapítottam, hogy a választ még én sem tudom. Miközben beszéltünk, egy számomra teljesen idegen környékre tévedtünk el.
- Hívjunk taxit - mondta, majd már elő is kapta a telefonját.
- De mit csinálunk a biciklivel?
- Olyat hívunk, ami azt is elviszi - vonta meg a vállát.
Tárcsázni kezdett, majd lebeszélte a fuvarunkat.

Csak néztem, ahogy ismét elintéz mindent.

Read More

Craving 15. rész (Sehun)

Sehun POV~


Hajamba túrtam, folytattam az utamat. Az utca meglehetősen telve volt emberekkel, akik közül jó pár nem röstellt megnézni engem, fogalmam sincs miért. Egyszerű fekete nadrág volt rajtam egy fehér inggel, semmi különös.
Igyekeztem nem foglalkozni velük, de ez nehezen ment, mert én is pont őket néztem. Az arcok egy idő után egybefolytak, már nem láttam a szemüket, szájukat, orrukat. Bábuknak tűntek mind, akiket zsinórokon mozgattak fentről.
Egy kis pihenőként betértem az első kávézóba, amit láttam. A pultnál a feltűnően flörtölő lánytól kikértem a kávét, majd helyet foglaltam az egyik fotelben.
Elnyomtam egy sóhajt, inkább a kávé ízesítésével foglalkoztam. Felvettem az asztalról egy pár hete lejárt újságot, majd olvasni kezdtem. Úgy tettem, mint aki kiválóan érti, amit olvas, de hogy őszinte legyek, a csapongó gondolatok egyáltalán nem segítettek az olvasásban. Kissé morcosan raktam vissza a helyére a napilapot, meghúztam a keserű italt. Nem lett jobb, de nekem már a stagnáló állapot is kiválóan megfelelt.
Unalmamban ismét ránéztem az órákra, majd meglátva az eltelt rövid időtartamot, ismét útra akartam kelni. Csak menni, míg meg nem találom a célomat.
A maradék kávét egy húzásra megittam, mielőtt újult erővel folytattam volna az utamat.
Alig tettem meg tíz lépést a kávézótól, mikor csörögni kezdett a telefonom. Tapasztalt üzletember lévén nem lassítottam a tempómon, csak felvettem a rezgő készüléket.
- Oh Sehun, tessék - szóltam bele gépiesen.
- Jellemző, meg se nézed, ki hív - "üdvözölt" Kai.
- Miért nézném?
- Hol vagy? - kérdezte inkább.
- Szerinted?
- Költői kérdés volt amúgy. Mit csinálsz este?
- Szerinted?
- Eléggé leszűkült a szókincsed, mióta utoljára találkoztunk. Sebaj, majd este felélénkítjük egy buliban.
- Kai... - kezdtem bele, de közbevágott.
- Hagyd, inkább gyere haza, mert itt állok a recepción, és nem akarnak beengedni.
- Akkor miért nem veszel ki egy szobát?
- Mikor a legjobb haveromé az egész kibaszott szálloda? Hogy neked fizessek?
- Amúgy is lógsz nekem - feleltem vigyorogva.
A környéket kiismertem szerencsére, így a legrövidebb úton mentem vissza az autómhoz.
- Te hallod, ez hívni akarja a biztonságiakat. Nem akarsz valami új izét bevezetni? Mondjuk hogy legalább itt az előtérbe lehessen várakozni?
- Tudsz még számolni?
- Szórakozol velem haver?
- Akkor ott vannak a csillagok a szálloda neve mellett. Számold meg őket.
- Ch...
- Mindjárt ott vagyok - mondtam, majd le is raktam.
A telefont az anyósülésre dobtam, majd elindítottam az autót. Kora délután volt, nem voltak olyan sokan az úton, így gyorsan tudtam haladni. Alig tíz perc alatt odaértem a szállodához. A szokásos helyen parkoltam le, és ahogy elindultam, épp elcsíptem, ahogy a barátomat kitaszítják az ajtón.
Öt méterre álltam meg a bejárattól, lazán a falnak dőlve végignéztem a jelenetet.
- Ya, mit csinál? Most komolyan! A kibaszott főnökének a legjobb barátja vagyok! - üvöltözött Kai. Nem sejtette szegény, hogy ez csak olaj a lobogó tűzre.
- Kérem, hagyja el a szálloda területét - szólt komolyan a biztonsági őr.
- Öt percet kérek! Mindjárt megérkezik Sehun, telefonon mondta nekem!
- Hát persze, természetesen.
- Na, végre. Most visszamehetek? Megszomjaztam ebben a nagy balhéban.
- Tudok ajánlani egy kiváló italt - mondta a termetes férfi, majd kivárt egy kicsit. - Az utca túloldalán van egy kocsma, a maga fajtáknak.
- Mit mondott? - Kai szemében tűz lobbant, mire halkan nevetni kezdtem. Rég láttam már ilyen formában őt.
- Kívül tágasabb! - A biztonsági őr nagyot taszított Kaion, aki el is esett.
Jongin nem szokta meg ezt a viselkedést, így szóhoz se jutott. Ezen már hangosan is elkezdtem nevetni, mire rám kapta a tekintetét.
- Tudhattam volna - sziszegte összeszűkült szemekkel.
- Köszönöm a munkáját - néztem komolyan a biztonsági őrre. Az csak egy pillanatra elkerekedő szemekkel meredt rám, majd meghajolt, és gyorsan visszaiszkolt az épületbe. Valószínűleg abban reménykedik, hogy nem jegyzem meg az arcát, pedig az igazat megvallva, fizetésemelésen gondolkoztam.
Még mindig nevetne odasétáltam Kaihoz, a kezemet nyújtottam neki, de ő morcosan ellökte, és felállt egymaga.
- Mondtam már, hogy utállak?
- Az előbb még a legjobb barátom voltál.
Nem felelt semmit, csak visszasétált az előcsarnokba. A recepciós hölgy szúrós szemmel nézett rá, már nyúlt is volna a telefonért, de időben észrevett engem. Beleegyezően bólintottam, majd követtem a barátomat, aki úgy mozgott, mintha csak otthon lenne.
Megállt a lift előtt, de megfogtam a vállát, mielőtt jelezhetett volna a liftes fiú.
- Erre gyere - szólaltam meg. A hangom továbbra is felettébb vidám volt, amin Kai már csak csóválta a fejét, és követett engem.
Hátravittem a személyzeti részhez, a szobámhoz vezettem. Bent levetette magát a kanapéra, majd figyelte, ahogy vele szemben helyet foglalok.
- Na, mesélj milyen London - vigyorgott rám aznap először.

Misa POV ~


Miután visszaraktam egy könyvet a helyére, előrébb toltam a kis kocsit, így újabb könyveket tudtam elrakni. A fél fülemben szólt a zene, lágyan dúdolgatni kezdtem.
Hailey, Hamilton, Hardy, Harris - soroltam magamban végig a neveket. Az ujjamat végighúztam az irományok tövén, mosolyogva lélegeztem be az illatot, amit árasztottak. Úgy tűnik, a múltheti könyvklub a brit írókat választotta ki. Az eheti listán a németek szerepeltek.
A kis kocsit otthagytam, átsétáltam az "M" betűhöz, majd elővettem Thomas Mann egyik regényét. Régebben szerettem őt.
Talán holnap én is eljöhetnék a találkozóra.
- MIMI! MERRE VAGY? - hallottam meg barátnőmet.
A fülhallgatót azonnal leraktam, majd a pulthoz siettem.
- Yuzu, egy könyvtárban vagy! - suttogtam megrovóan.
- Olyan besárgult leszel te is, mint az itteni könyvek - sóhajtott nagyot, miközben körülnézett.
- Szeretek itt dolgozni - vontam meg a vállam.
Elindultam vissza a könyvekhez, amiket a helyükre kell raknom.
- Amúgy meg nincs is itt senki - jelentette ki a barátnőm.
- Ketten vannak hátul.
- Kitalálom, egy fiatal fiú és lány.
Nem válaszoltam, csak megrovóan néztem rá.
- Ohh, én is mennyire szerettem a tanulós randikat - kalandozott el. - Lopott csókok, mikor azt hittük senki nem figyel...
- Javíthatatlan vagy.
- Te mindig is jobban szeretted a könyveket. És emlékszem, hogy tiltakoztál a szerelem ellen!
- Igen, azok a régi szép idők - mosolyodtam el.
- Annyira nem is régi... most is elég elevenen tiltakozol a szerelem ellen.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
- Jut eszembe, ma reggel mondták be a rádióba, hogy egy koreai szállodalánc ifjú örököse itt van a városban.
- Jó vicc.
- Komolyan mondom. Ez biztos a te férjed! Még azt is mondták, hogy az édesapja nemrégen hunyt el!
A kezem megállt a levegőben, de nem amiatt amit mondott. Vagyis részben - egy bizonyos szó teljesen lesokkolt.
- Ho-hogy mit mondtál?
- Jól hallottad. Itt van az uracskád, és bizonyára csak téged keres! Mit is mondtak, melyik szálloda az övé... azt hiszem, elfelejtettem... vagy várjunk csak...
Yuzu fecsegése háttérzajjá fakult. Az az egy szó tényleg a padlóra küldött.
Hogy Sehun... mint a férjem...
Aztán eljutott a tudatomig, hogy ő is itt van. Akaratlanul is elképzeltem, ahogyan sármos mosolyával minden angol nőt levesz a lábáról. Bizonyára nem tud végigsétálni egy utcán úgy, hogy ne bámulnák epekedve.
A féltékenység olyan gyorsan vette birtokba a szívemet, hogy egy pillanatra levegőt sem kaptam. A fiktív eseményekben egy szőke nőt láttam magam előtt, aki bájos mosolyával Sehunba kapaszkodik, törékeny alkatával hozzásimul. Még a képzeletemben is megvető mosolyt vet rám, mikor Sehun épp nem néz oda.
Egy sóhajtás kíséretében elűztem a rémképeket.
- Biztos csak a munkája miatt van itt. Egyébként nagyon elfoglalt ember, nincs ideje holmi lányokat keresgélni.
- Tudod, vannak lányok, akik egész életükben arról álmodoznak, hogy tündérmesébe csöppennek, meg ilyesmi.
- Tudod, ezek a lányok álmukban sem gondolnának magukra prostiként.
- Tudod, ezek a lányok látták a Micsoda nőt, és ha tudnák, hogy egy daliás herceg várja őket az út végén, kész akarva eladnák a testüket.
- Tudod, remélem nem léteznek ezek a lányok, akikről te beszélsz.
Pár pillanatig csak néztük egymást, majd egyszerre nevettünk fel.
- De amúgy nem emiatt jöttem - szólalt meg Yuzu.
- Mond csak.
- Este nem jössz bulizni?
- Biztos, hogy nem. Örülök, ha tízkor elszabadulok innen, utána pedig azonnal megyek aludni.
- De segítek neked elpakolni ezeket, akkor zárásra végeznénk is.
- Aranyos vagy, de ma nem szeretnék bulizni.
- Kitalálom. A szobádban szeretnél valami klasszikus zenét hallgatni, fagyit enni és olvasni egy reménytelenül romantikus drámát.
- Kicsit mellélőttél. A fagyit nem szeretem, ma inkább rockos hangulatban vagyok és Thomas Mannt szeretnék olvasni.
Yuzu csak vigyorogva nézett rám.
- Hát jó, én nem erőltetem. De azért ígérd meg, hogy jövőhéten eljössz velünk.
- Megígérem - bólintottam. - Menj csak, tudom hogy készülődni szeretnél már.
- Imádlak. - Közelebb lépett hozzám, szorosan átölelt. - Annyira örülök, hogy visszajöttél.
- Én is - öleltem vissza.
Yuzu távozása után tovább rendezgettem a könyveket, végül fél tízre sikerült végeznem. Bezártam a boltot, majd felülve a biciklimre elindultam hazafelé.



Sehun POV ~

Negyed tízkor indultunk el, már teljesen partira készen. Taxit hívtunk, mivel egyikünk sem szeretett volna visszafelé vezetni.
- Amúgy miért is jöttél ide? - kérdeztem tőle.
- Munka - vonta meg a vállát.
- Jó - mosolyogtam rá. Néha nagyon titokzatos tudott lenni.
Az ablakon kinéztem, így pont láttam, ahogy egy lány bezárja egy boltot, majd szórakozott léptekkel a kerékpárjához sétál. Alig egy pillanat volt, ahogy a szél fellebbentette a haját, hogy az arcát is szemügyre vehessen. Az igazat megvallva nem néztem különösebben, de az a futó pillanat elég volt, hogy cselekedni tudjak.
- Álljon meg - szóltam előre a taxisnak. Ő ment tovább, gondolom parkolóhelyet keresett, de nekem nem volt erre időm. - MOST AZONNAL ÁLLJON MEG! - kiáltottam rá.
Az idős úr beletaposott a fékbe, mire én azonnal kipattantam a járműből. Csak két autó ütött el majdnem, de nem zavart. Amíg használatra kész volt a lábam, és tudtam futni, lényegtelen volt.
És futottam. Futottam a lányért, aki mintha az életet jelentette volna nekem, aki nélkül nehezebb volt levegőt venni. Akinek a hiányában majd' megőrültem, aki után minden porcikám sóvárgott.
Miközben futottam, a nevét kiáltottam, de nem hallotta meg. Tekert tovább, én pedig csak a hosszú, barna haját láttam, amit a szél játékra hívott. Egyre messzebb került tőlem, a távolság hihetetlen erővel hatott rám. A lehető leggyorsabban szedtem a lábamat, minden erőmet beleadtam.
Egy piros lámpa megállította, így tudtam, hogy sikerem van. A távolság egyre csökkent közöttünk, képtelen voltam már ép gondolatok produkálására. Olyan ősi, ösztönös vágy kerítette hatalmába az egész testem, ami felett képtelen lettem volna uralkodni.
Csak pár méterre voltam már tőle, mikor elöntött egy érzés. Annyira régen éreztem ilyet, hogy időbe tellett míg felismertem - a megnyugvást. A heves vágtától ugyan hevesen vert a szívem, de a bennem dúló vihar egy pillanat alatt lecsendesedett, én magam lettem a béke szigete.
Ahogy elértem, átöleltem a derekát. Fejemet a vállára hajtottam, szaggatottan vettem a levegőt.
Megtaláltam. Csak ezt az egy szót voltam képes visszhangozni a fejemben. Mélyen magamba szívtam az illatát, szorosabban öleltem magamhoz.
Mintha álmodnék.
Misa nem mozdult, így egy idő után elhúzódtam tőle.
Lehetséges lenne, hogy összekevertem valakivel? Nem, hiszen az illata, a bőre... ez csakis ő lehet.
Ahogy felnéztem az arcára, azonnal megbizonyosodtam. Igen, ez ő. 
Angyali arcát könnyek hasították fel, lágy ajkaiba beleharapott. A tekintete, amelyet rám szegezett, bánattal volt tele.
Azt nem tudtam eldönteni, hogy mi miatt bánatos, de egy dologban biztos voltam. Harcolni fogok ezért a lányért, és bármi áron visszaszerzem.

Read More

Craving 14. rész (Sehun)

Sehun POV ~


- Jó éjt, Minseo - köszöntem el mosolyogva.
- Jó éjszakát, Sehun-ah - felelte szintén mosolyogva.
Bezártam az iroda ajtaját, majd elindultam a parkoló felé.
Szerencsére csak ritkán kell bejönnöm a főépületbe. Nem szerettem különösebben ide járni, mivel csupa olyan ember volt itt, akikkel nem szívesen beszéltem. Lényegében mind a beosztottam, de mivel jól végzik a munkájukat, nem rúghatom ki őket. Tapasztalatlan vagyok még, így nem ültethetek be bárkit egy fontos pozícióba.
A régi hotelba hajtottam, mivel még mindig ott éltem. Anyám, és mindenki más szerint is, ideje lenne saját lakást venni, de mindig akad valami tennivaló, ami miatt nincs időm házat nézni.
Amint hazaértem, azonnal a fürdőbe mentem. Megengedtem a vizet, leöltöztem és beültem a kádba. Lehunyt szemekkel dőltem hátra és élveztem ahogy a meleg víz körülölel. Idejét sem tudtam, mikor volt utoljára ennyi időm magamra.
Bár ha őszinte szeretnék lenni, pontosan tudtam. Két nappal ezelőtt még pontosan úgy történt minden, ahogy én akartam. Hiába volt sok dolgom, mindig úgy rendeztem, hogy Rá legyen időm.
Még mielőtt belemerülhettem volna a túlságosan is friss emlékekbe, csörögni kezdett a telefonom. A nadrágzsebemben hagytam, így simán elértem, miután megtöröltem a kezemet.
- Oh Sehun - szóltam bele.
- Helló, Luhan vagyok - köszönt.
- Minden oké? - kérdeztem azonnal. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem beszéltünk volna.
- Ja, persze. Ráérsz most?
- Igen.
- Fél óra múlva találkozunk a B2-ben?
- Oké, sietek.
Elköszöntünk egymástól, majd miután leraktuk, szállhattam is ki. Megtörölköztem, és egy új, kényelmes szettet vettem fel. Szerencsére Luhan nem várja el tőlem a nyakkendő-öltöny kombinációt.

A fél óra hamar eltelt, még késtem is egy keveset. Luhan már ott ült a szokásos helyünkön a bárban.
- Bocs - néztem rá mosolyogva, majd helyet foglaltam vele szemben.
- Semmi baj - mosolygott vissza rám.
- Tényleg minden rendben? - kérdeztem. Volt valami furcsa, szokatlan a viselkedésében.
- Előbb igyunk valamit - intett a pincérnek. - Egy whiskeyt kérek.
- Legyen kettő - kontráztam.
- Máris hozom - bólintott a nő és elsietett a pulthoz.
- Hogy megy a főnökösdi? - kérdezte vigyorogva. Pontosan tudta a választ.
- Rohadt sok munka. És még segítséget se kérhetek, mert fogalmam sincs, ki az, akiben bízhatok, és akiben nem.
- Adok két hetet, és rettegni fognak tőled.
- Azért szerintem ahhoz szükség van egy pár évre - mosolyodtam el halványan.
- Gyorsan tanulsz, hamar menni fog ez neked.
A pincérnő meghozta az italainkat. Luhan azonnal ivott belőle, míg én csak a poharat megemelve forgattam benne az alkoholt.
- Mi történt? - kérdeztem kicsit kedveszegetten. Ha nem tér rá azonnal a témára, akkor mindig valami rossz dologról van szó.
- El kell mennem Kínába - jelentette ki.
- Mennyi időre?
- Nem tudom. Lehet, hogy végleg.
Képtelen voltam azonnal válaszolni. Az igazat megvallva, még csak fel sem dolgoztam. Nem akartam elhinni, amit mondott, mert az túl fájó lett volna.
- Semmi gond. Te is biztosan beilleszkedsz majd - feleltem halkan.
- Sehun...
- Minden oké! Ha menned kell, akkor menj - megvontam a vállaim.
Egy ideig csendben ültünk, csak iszogattuk a whiskeyt. Egyszerre túl soknak tűnt a felfordulás körülöttem, olyannyira, hogy úgy éreztem, már képtelen vagyok lépést tartani az élettel. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e a sok munkának, mert az legalább lefoglal, vagy vágyódjak a nyugalom után.
Egy biztos - valahogyan újra vissza kell szállnom a ringbe. Ha hagyom, hogy továbbra is kicsússzon az irányítás a kezem közül, annak nem lesz jó vége.

Misa POV ~


- Anyu, elmegyek egy másfél-két órára, rendben? - szóltam be a konyhába.
- Hova mész? - kérdezte azonnal.
- Találkozok Yuzuval - feleltem.
- Vigyázz magadra - mondta megszokásból, mire elmosolyodtam.
Az előszobában felvettem a cipőmet és elindultam a közeli kávézó felé.
Szerencsére eddig kisebb-nagyobb sikerekkel, de minden jól alakult. Anyu, amint meglátott, sírva ölelt magához és fél órán keresztül el sem engedett. Apám kicsit nehezebb dió volt, csak azután ölelt magához, hogy mindent elmeséltem neki. A családnak természetesen nem nyerte el tetszését a munkám, de ezt sejtettem. Mindenesetre azóta úgy tesznek, mintha nem dolgoztam volna soha, és az elmúlt évek csak egy rossz álom volna. Én már nem ringattam magam ilyen hitekbe, de ha nekik így könnyebb elfogadni engem, egyenlőre megfelel.
Mióta itthon vagyok, lényegében csak anyának segítek az otthoni feladatokban. Felmerült már, hogy vissza kellene mennem az iskolába, legalább egy éjszakai tanfolyamra, hogy az érettségim meglegyen. Egyenlőre nem gondolkoztam még el komolyabban rajta, de valószínűleg az lenne a legjobb döntés.
A barátnőm már a kávézó előtt várt rám. A telefonját nyomkodta, néha-néha azonban felpillantott. Amikor kiszúrt engem, azonnal elrakta a mobilt és rohanni kezdett felém a nevemet kiáltozva. Nevetve fogadtam az ölelését, amit szorosan viszonoztam is.
- Olyan jó téged látni Mimi. - Olyan gyorsan hadarta el, hogy alig értettem.
- Téged is Yuzu - feleltem.
- Akkor kezdem én, mert én vagyok a rövidebb verzió - kezdett is bele. - Gimi után elmentem a művészeti egyetemre, tavaly fejeztem be. Elég gyorsan megy az üzlet, már nagyon sok képemet felvásárolták. Úgy néz ki, hogy fél éven belül lesz egy galériám - mesélte fülig érő mosollyal. Képtelen voltam nem viszonozni. - És Carl megkérte a kezemet - suttogta elpirulva.
- Mit mondtál rá? - kérdeztem azonnal.
Nem válaszolt, csak felmutatta a bal kezét, amin ott csillogott a bámulatos eljegyzési gyűrű.
- Most jelenleg ki vagyok tagadva a családból - nevette el magát.
- Majdcsak megbékélnek - próbáltam felvidítani.
- Hát, ki tudja - vonta meg a vállát.
Miközben kikértük a kávéinkat, elgondolkoztam, miért ennyire szigorúak a japán szülők. Az én apám is kikötötte annak idején, hogy japán férfihoz kell majd hozzámennem, ugyanígy Yuzu szülei. Azonban ami mindkettőnk számára rejtély volt, hogy amennyire hasonlítottak a szüleink, annyira utálták egymást.
Az egyik kinti asztalnál foglaltunk helyet, ahol Yuzu azonnal rá is gyújtott.
- Kérsz? - kínálta felém a dobozt.
- Egyet elfogadok, köszönöm - háláltam meg mosolyogva.
- Szóval, most jön a te sztorid. Odáig megvan, hogy pénteken az utolsó matekon még együtt sírtunk. Mi történt utána?
- Hát... azt hiszem besokalltam - emlékeztem vissza. Olyan régen történt, hogy már nem is nagyon emlékszek minden momentumára tisztán. - Összepakoltam és elszöktem. A körözés után Franciaországba mentem, ahol megloptak, mindent elveszítettem és...
- Kurva lettél - bólintott, mintha tudná, milyen az. Kérdő tekintetemre csak megvonta a vállát. - Nem igazán volt más lehetőséged. Ezt itthon is tudtuk.
- Egy évig voltam Reimsben. Azóta utazgatok, sok helyen voltam már. Legutóbb Seoulban voltam.
A hangom megremegett, ami természetesen nem kerülte el Yuzuri figyelmét.
- Hogyan tudtál utazgatni... a munkád mellett?
- Hát, olyan embert kerestem, aki mellett tudtam világot is látni.
- Eszembe se jutna, hogy van ilyen - elkerekedett szemekkel nézett a kávéjára. Majd rám kapta a tekintetét, komolyan nézett velem szembe.
- Szerelem?
- Valami ahhoz hasonló talán volt...
- Ez igazán magabiztos kijelentés volt. Részleteket kérek. - Akár egy ügyvédnő, karba tette a kezeit, várakozóan pillantott rám.
Mélyen beszívtam a levegőt, mielőtt belekezdtem volna a hosszú történetbe.
Ahogy Róla beszéltem, a szívemen a nyomás egyre inkább nehezedett. Hirtelen annyira hiányozni kezdett, hogy külön ügyelnem kellett arra, nehogy elsírjam magam. Ennél jóval erősebb nőnek tartottam magam, mintsem elsírjam magam egy férfi miatt - többször is.
- Szóval otthagytad, minden nélkül - szólalt meg Yuzu a végén.
- Hát, szóltam az egyik inasnak, hogy hazajövök.
- És szerinted neki Anglia azt jelenti, hogy haza? Istenem, szegény fiú... hazamegy úgy, hogy minden rendben, erre te nem vagy sehol. Ismét. Nem félsz, hogyha következőnek találkoztok, bilincsbe ver?
Elmosolyodtam a gondolatra.
- Nem hiszem, hogy találkoznánk többször.
- De miért nem? Most már tisztáztad a helyzeted a családdal, visszamehetsz hozzá. Persze elvárom, hogy sűrűbben látogass haza - nézett rám szigorúan, mire hangosan felnevettem.
- Majd meglátjuk - mondtam, mintha elgondolkoznék rajta.
Természetesen elő sem fordulhat, hogy visszamegyek hozzá.



Sehun POV ~

Ahogy teltek a napok, egyre többet gondoltam az én kis tüneményemre. A hiánya minden pillanatban erősödött, sokszor úgy éreztem, már nem tudok levegőt sem venni nélküle. Hazatérve mindig vártam, hogy az ágyon ülve rám mosolyog, miközben leteszi az újságját az asztalra. De nem jött haza. Egyszer sem.
Épp az irodában rostokoltam ismét, pedig már éjfél is jócskán elmúlt. Tovább rendezgettem a papírokat gépiesen, észre sem véve, hogy már nem vagyok egyedül.
- Amikor gimiben felgyújtottad a biosz tanár parókáját, álmomban sem gondoltam volna, hogy így látlak tíz év múlva - szólalt meg Kris, mire felkaptam a fejem.
- Észre sem vettelek, bocsi - szabadkoztam. Kris csak legyintett egyet.
- Holnap megyünk el - jelentette ki, én pedig kérdőn néztem rá. - Nászútra - vigyorodott el.
- Ja, tényleg. - Azonnal elszégyelltem magam, mivel a legjobb barátjaként is tudnom kéne, pláne, hogy ez az én hálaajándékom.
- Semmi gond, a helyedben szerintem nekem is kiment volna a fejemből.
- Tényleg bocs.
- Mondom, nem történt semmi.
- De most neked nem pakolni kéne?
- Ha Eun már két napja összepakolt. - A vigyora szerelmes mosollyá fakult, a tekintete ellágyult.
- Hát így könnyű - böktem felé a fejemmel mosolyogva.
- Na ja. De nem ezért jöttem...
Érdeklődbe fordultam felé, mivel hirtelen komolyodott el. Ha most Kris is bejelenti, hogy végleg elmennek...
- Két hétre megyünk el.
- Tudom.
- Mi lesz veled abban a két hétben? - kérdezte.
- Az, ami eddig - vontam meg a vállam.
- Eddig Ha Eun főzött rád, mert mást nem eszel meg. A ruháidat nem egyszer én vittem el a mosodába, és nem tudom, ki tudna rád nézni minden nap helyettem.
- Kris, nem vagy az apám. Kedvesek vagytok, de nélkületek is túl fogom élni ezt az időszakot.
Hogy őszinte legyek, észre sem vettem ezeket. Ha Eun fősztjét sem jegyeztem meg, ahogy az sem, hogy Kris ennyit segített. Az talán feltűnt, hogy sokat jár hozzám, de soha nem kérdeztem rá, miért.
- Sehun... - Ahogy rám nézett, szánalmasnak éreztem magam.
- Miért nem mész el te is? - kérdezte hirtelen.
- Mégis hová? Meg hogyan? Semmire nincs időm!
- Meglátogathatnád a külföldi szállodáidat....
- Te viccelsz velem? - nevettem fel öröm nélkül.
- Nem... ami azt illeti, mind úgy gondoljuk, hogy jót tenne neked egy kis környezetváltozás. Előbb-utóbb úgyis sort kell kerítened egy ilyen útra.
Merengőn bámultam magam elé. Kris mindig is okos volt, most sem beszélt hülyeségeket.
- Azt hiszem, igazad van - néztem végül rá.
Kris elmosolyodott, majd aprót bólintott.
- Most pedig menjünk haza, mert még engem is megöl ez a légkör - állt fel nevetve.
A papírokra néztem, de inkább hagytam és követtem a barátomat.

Read More

Craving 13. rész (Sehun)

Sehun POV ~



- Elnézést - szólaltam meg, és átvágtam a tömegen.
Átkutattam már az egész házat, de sehol sem találtam Misát.
- Részvétem, haver - fogta meg a vállam Kai.
Bólintottam egyet, de a tekintetemmel tovább kerestem, hátha csak kihagytam valahol.
- Misát keresed? Az előbb találkoztam vele, azt mondta, hogy nem érzi jól magát, ezért visszament a hotelba - szólalt meg ismét Kai.
- Miért nem szólt nekem? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Tényleg elég ramatyul nézett ki szegény - vonta meg a vállát.
- Azért köszönöm - halványan rámosolyogtam. Félre akartam állni, hogy felhívjam, de újabb vendégek jöttek részvétet nyilvánítani.
A beszélgetésnek nem épp nevezhető társalgások után megkerestem az anyámat, hogy elbúcsúzhassak tőle.
- Anyám, ideje mennem - suttogtam a fülébe. Felém fordult, könnyáztatta arca miatt összeszorult a szívem. Nem kellene itt hagynom...
- Persze, menj csak. - A hangja erőtlen volt. - Vigyázz magadra, és hívj mihamarabb.
- Vigyázni fogok. Te is magadra. - Átöleltem, magamba szívtam megnyugtató illatát. Gyengéden megveregette a hátamat, majd elengedett.
- Menj csak, nyugodtan, tényleg - halványan elmosolyodott, épp úgy, mint én, pár órával korábban.
- Szia anya - köszöntem el tőle, az autóm felé vettem az irányt.
Ráléptem a gázra, minél hamarabb a karjaimban akartam tudni Misát. A megszállottság gondolata merült fel bennem, de gyorsan elvetettem. Csak szeretek vele lenni, ennyi az egész.
A szobámig vezető úton, miután leparkoltam, az összes alkalmazott részvétét nyilvánította, vagy bátorítóan rám mosolygott. A kedvességüket biztosan meg fogom majd hálálni.
- Minden rendben? - kérdeztem hangosan, miután beértem a lakórészembe. Miközben felakasztottam a kabátomat, nem érkezett válasz.
Biztosan alszik. - gondoltam.

Misa POV ~


A repülőút hosszú volt, talán még sosem utaztam ennyit. Az átszálláson már túl voltam szerencsére, a második gépen ültem az ablak mellett. A felhőket kémleltem, majd lopva a telefonomra pillantottam.
Nem mintha megcsörrenhetne, vagy jelezhetne egy üzenetet, mivel ki van kapcsolva. A legjobb talán az lenne, ha vissza se kapcsolnám, csak kidobnám.
A felszállást követően fél óráig csak zokogni tudtam. A stewardessek azt hitték, a repüléstől félek, így mindenfélét kaptam tőlük, miközben próbáltak megnyugtatni. Hiába hessegettem el őket, csak maradni akartam, így hamar abbahagytam.
Hiába múlt az idő, a rossz érzés nem akart megszűnni a mellkasomból. Néha annyira szorított, hogy nem kaptam levegőt. Az sem segített, ha lehunytam a szemem, mert mintha csak egy klisés könyvben szerepelnék, feltűnt előttem Sehun arca.
Azt gondoltam, könnyű lesz elengedni. Végül is, alig töltöttünk együtt két hetet, nem is ismertük ki egymást annyira, mint azt szerettem volna elhitetni magammal.
De szörnyű volt úgy repülni óránként ezernél is több kilométerrel, hogy nem búcsúztunk el. Azt mondta, hogy siessek vissza, de megszegtem az ígéretemet. Ismét.
Bonyolult dolog a szerelem... már ha lehet annak nevezni a mi kapcsolatunkat. Lényegében talán ez csak testi vonzódás, puszta vágy... Sóvárgás, hogy megleljük azt, amit eddig nem sikerült.
Elmosolyodtam mindkettőnk naivitásán. Akár a bolondok, annyira akartunk valami megfoghatatlant, hogy elhitettük magunkkal, valós dologról van szó. Nem számított, hogy felnőttek vagyunk, szerepet vállaltunk az általuk kialakított cirkuszban.
A stewardess bejelentette, hogy tíz perc múlva landolunk, én már láttam is az egyre közeledő földet. Olyan sok érzés kavargott bennem, hogy amikor a bejelentésnek vége lett, mintha megnyomtak volna egy gombot, kikapcsoltam. Üres gondolatokkal figyeltem a landolást, ugyanígy mentem végig az úton. Nem terveztem semmit, csak a régi címünket mondtam kint a taxisnak.
A fekete gyászruha volt végig rajtam, egyetlen csomag sem volt nálam, csak a kicsi táska, amit még délután vettem magamhoz. Kábán fizettem ki a férfit, majd kiszálltam az autóból.
A ház láttán összefacsarodott a szívem. Nem változott semmi rajta, ugyanolyan rideg és egyszerű maradt, mint ahogyan elhagytam.
Nem vártam meg, míg felülkerekednek a kételyeim, felléptem a verandára, hogy becsengethessek.
A Nap fényesen ragyogott, és bár másfél napja nem aludtam, olyan éber voltam, mint még talán soha.
Az ajtó nyílni kezdett, már hallottam a kutya izgatott ugatását.
- Nyugodj meg, Kei - szólt rá anyám. A hangja hallatán könnyek sorakoztak a szemembe, újra tizenkilenc évesnek éreztem magam.
Mosolyogva tárta ki az ajtót, de amint meglátott, elkerekedett a szeme.
- Suzumi? - kérdezte elhaló hangon.
- Igen, anyu - feleltem, majd legurult az első könnycsepp az arcomon.

Read More

Craving 12. rész (Sehun)

Misa POV~

Az elkövetkezendő napok kissé zsúfoltak voltak. Sehunnak sok helyre kellett mennie, ahová eleinte vele mentem, de később inkább a szállodában maradtam. Igazából lényegtelen volt, hogy vele megyek-e, vagy sem. A tárgyalásokra nem mehettem be, a sajtót messziről kerültem, az pedig hogy az autóban kuksolok vagy egy üres szobában, az mindegy.
De boldog voltam. Mert minden éjszaka, amikor Sehun hazajött, úgy viselkedtünk, mint egy normális pár. Együtt fürödtünk, és a hosszadalmas órák a kádban testileg és lelkileg is felfrissítőek voltak. Számos dologban hasonlítottunk - kiskorunkban a nyalókával meg lehetett vesztegetni, a tél a kedvenc évszakunk, az orosz nyelv nem tetszik egyikünknek sem, és a legtöbb kedvenc ételünk is megegyezik. Emellett a tulajdonságaink sem ütik egymást, például hasonló a humorunk, karizmatikusak vagyunk és makacsok.
Azonban nekem ez volt az első kapcsolatom. Sehun nagyon sok mindenre megtanított, de ez nem jelentette azt, hogy minden problémát meg tudtunk oldani. Ha valamin vitatkozni kezdtünk, ő egyszerűen elhessegette a témát, hogy majd máskor megbeszéljünk.
De tudtam jól, hogy ez nem mehet mindig így. A dolgokat meg kell beszélnünk, még akkor is, ha kellemetlenek. Ehhez nem kell szakértőnek lenni.
Végül eljött a temetés napja. Előtte Sehun szabadnapot kért, mert most már rendesen be szeretett volna mutatni az anyukájának. Bevallom, kicsit féltem tőle, de nem volt vészes. És az ismeretlen lány, akiről Sehun nem beszélt, eltűnt.

A tükör előtt álltam, és a vadonatúj, fekete, passzos ruhámat néztem. Próbáltam egy konzervatívabb darabot választani, de a félig kivillanó combjaim nem érték el a kívánt hatást.
- Gyönyörű vagy. A fekete a te színed - szólalt meg mögülem Sehun. Odalépett hozzám, és átkarolta a derekamat. Fekete ing és zakó volt rajta, ami kontrasztot alkotott a fehér bőrével, Veszedelmesen elegánsan nézett ki.
De a szemeiben mély fájdalom tükröződött, így meg sem hallva a bókot fordultam felé, és tettem a kezem az arcára.
- Minden rendben lesz - suttogtam neki. Sajnos abban a pillanatban jobb nem jutott eszembe. Tudtam, hogy nem ezt akarja hallani. De azt is tudtam, hogy mondhatnék bármit, az érzésein nem tudnék változtatni.
- Semmi sem lesz már a régi. - A tekintete elrévedt, a hangja megbicsaklott. Olyan sebezhetőnek tűnt, hogy még a szívem is belesajdult.
- Én... nem vagyok valami jó az ilyesmiben. De ez így van rendjén. A világ nem fog megállni soha, mi pedig csak annyit tehetünk, hogy kihozzuk a legjobbat abból, amink van.
Lelkesítőbeszéd, level Misa. Ez nem lesz így jó, csak rontok a helyzeten.
Nekifutottam még egyszer:
- Tudom, hogy ez nem könnyű. De hiszek abban, hogy nem örökre ment el.
- Itt él a szívemben, mi? - kérdezte kicsit flegmán. Kerülte a tekintetemet.
- Nem. A lelke eltávozott, de az emléke örökre megmarad neked. Olyan lesz, mint a remény. Akkor is ott lesz, amikor te lemondasz mindenről.

- Fogalmad sincs, milyen érzés ez - vetette oda nekem hosszas csend után. Elengedett, sietős léptekkel ment át a szoba másik végébe. 

- Nem rólam van szó, hanem rólad. Nem kérem, hogy mosolyogj teljes szívedből, de el kell engedned a fájdalmat.

Rám kapta a tekintetét, de mintha nem is engem nézett volna. Leroskadt az ágyra, arcát a kezeibe temette. 

Képtelen voltam megtenni akár egy fél lépést is felé. A bánat, ami teljesen ellepte a szobát, szinte fojtogató levegőként kúszott be a testembe és bénította meg minden egyes tagomat. 

Sehun POV~ 

- Még most is azt várom, hogy felébredjek - suttogtam. - Hogy egyszer csak telefonál valami apróság miatt. Várom, hogy feltűnjön itt és rendet tegyen helyettem. 

A torkom összeszorult, az ujjaim ökölbe feszültek. A szememet könnyek csípték, de összemorzsoltam őket, még mielőtt lecsordulhattak volna az arcomon. 

Olyan élesen jutott eszembe apám arca, mintha itt lenne előttem. A nevetőráncok a szeme körül, a csillogó ősz haja. A gyűrött öltönye, amitől sosem akart megválni.
- Nem messze New Yorktól, találkoztam egy nővel - szólalt meg fojtott hangon. - Az utcán élt, furcsa dolgokat hordott össze. Nem tudom, hogy mennyire volt tudatánál, de egyszer előfordult, hogy valami elgondolkoztatót mondott. A szeretet egy olyan kapocs, ami nem csak kilométereket áthidal, hanem dimenziókat is. Mi nem tudjuk, hogy ő most hol van... de hinnünk kell benne, hogy egy jobb helyen, ahol vigyáz rád. Ő lesz ezentúl a te őrangyalod, aki minden lépésedet felügyeli.
Halkan sétált hozzám, majd helyet foglalt az ágyon. Nem ért hozzám, de éreztem a közelségét.
Nem szólalt meg többet, hagyta, hogy érezzem a magányt. Azonban végig éreztem, hogy mellettem van, és a kezemet fogja.
Az egyetlen reménysugaram lett, ami képes kirántani a sötétségből. Pont, ahogyan azt tette az első találkozásunknál is.

Kis idő múltán felálltam, majd megfogtam a kezét.
- Indulhatunk? - kérdezte lágyan, mire bólintottam.
Az út viszonylag hosszú volt, de mintha pillanatok alatt odaértünk volna a temetőhöz. Már számtalan autó állt ott, így sejtettem, hogy késésben voltunk.
Mielőtt kiszálltam volna, Misa gyengéden megérintette a kezem. Rákaptam a tekintetem, ő pedig rám mosolygott. A szemében fájdalom volt, de biztatott engem.
Köszönöm. - suttogtam neki a gondolataimban. Nem tudtam hangosan megszólalni.
Minden egyes lépés megtételével valami egyre jobban nyomta a mellkasomat. A szívem összeszorult, a szememet csípte a szél. Mereven a földet bámultam, így láttam, ahogyan a lábaim egymás után következnek, visznek a temetés helyszíne felé. A cipőm végig érintette a füves talajt, de mintha mélyen alatta jártam volna.
A gyászoló tömeghez érve pár megrovó pillantás után a pap szavaira figyeltem.
- Az elhunytat fia, Oh Sehun búcsúbeszéde kísérje útján - szólt a pap, majd intett nekem.
A fenébe! Teljesen kiment a fejemből a beszéd!
Elengedtem Misa kezét, a koporsó elejéhez sétáltam. Végignéztem a tömegen, a fejem teljesen kiürült. Nem tudtam, mit is kellene mondanom, így csak elkezdtem beszélni.
- Köszöntök mindenkit, aki eljött ma - kezdtem bele. - Tudják, nem tudom, mivel is kezdhetném... A szív dolgairól a szavak nem beszélhetnek. Megpróbálhatom elmagyarázni, de igazán csak az tudja, aki velem együtt érzi ezt az űrt. Ő volt az életem egyik legjelentősebb személye. Most, hogy elment, úgy érzem, egyedül maradtam. Annyi mindent tett értem, amit képtelen vagyok most elmondani, főleg, hogy az időm is véges. - Páran elmosolyodtak halványan. - Ő volt a világon a legjobb édesapa. Mindenben támogatott, és mindenemet, amim most van, neki köszönhetek. Teljes életet élt, hiszen talált magának egy szerető feleséget, és lett két gyermeke. Jeles volt a munkájában, és a baráti köre is szerette. Mindene megvolt, amit egy normális ember csak kérhetett - mély levegőt vettem, a tekintetemet a nyughelyére szegeztem. - Nem is olyan rég, azt mondták nekem, hogy a szeretet egy olyan kapocs, ami nem csak kilométereket, hanem dimenziókat is képes átlépni. Hinni akarom, hogy apám szeretete volt a végső munkája, ami fenn fog maradni, míg mi élünk. 

A beszédemet pár pillanatnyi néma csend követte, majd egy szerény taps. Nem sejtettem, hogy ez ennyire nehéz lesz. Nehéz léptekkel álltam vissza a helyemre, vasmarokkal szorítottam ismét magamhoz Misát. 

Misa POV ~

Sehun beszéde könnyeket csalt a szemembe. Nem mondott semmi különösebben furcsát, de a hangszíne mindent elárult. Egy férfi, aki szembeszáll a fájdalommal, hogy elbúcsúztathassa a személyt, aki oly közel állt a szívéhez. 

Ahogy Sehun belekapaszkodott a kezembe, nem tudtam ránézni. Úgy éreztem, nincs is maradásom mellette. Ő túlságosan is tiszta és jó hozzám képest. 

De nem tudtam elhagyni. A halotti torra szinte minden gyászoló eljött, csendes beszélgetésbe kezdtek. Sehun is tárgyalt másokkal, akiknek még a beszélgetés elején bemutatott. 

- Elmegyek a mosdóba - súgtam a fülébe jó pár óra elteltével. 

- Siess vissza - felelte azonnal, mire bólintottam. 

Amint elértem a keresett helységet, elvégeztem a dolgomat, megigazítottam a sminkemet, és indultam volna vissza Sehunhoz, ha valaki nem állít meg. 

- Meglep, hogy ilyeneket is beengednek ide, mint te - szólt gúnyosan. 

Elkerekedett szemekkel fordultam a hang irányába. Ahogy megláttam, ki szólított meg, rögtön arra gondoltam, bár rá se hederítettem volna. 

- Áruld el, hogy sikerült belógnod - jött hozzám közelebb a fiú, akivel az első nap találkoztam itt, Seoulban. 

- Én... én - dadogtam. Nem tudtam, hogyan tudnék kimászni ebből a helyzetből úgy, hogy ne okozzak bajt Sehunnak. 

- Itt keresel partnert estére? - fojtatta a kínzásomat. 

- Nem. Már nem dolgozok. 

- Aha - vigyorgott rám negédesen. - Mindig ezt mondod? Van, aki beveszi?

- Komolyan gondoltam - szögeztem le. - Új életet kezdek. 

A fiú hangosan nevetett fel, mire a körülöttünk állók minket kezdtek el figyelni. Nem jó, nagyon nem jó!

- Új életet, valaki más hálószobájában. Mennyi lesz a tarifád egy órára? - gúnyolt ki. 

A beszélgetés teljesen elhalt. Mivel tudtam, hogy már nincs veszíteni valóm, magabiztosan elmosolyodtam. 

- Tudod, az élet nem olyan egyszerű, mint azt hiszed. Az iskolában nem fogják neked megtanítani milyen az, amikor a semmiből kell várat építened magadnak, mert odakint igazán hideg szél fúj. Hiába tudsz megoldani akármilyen egyenletet, ha nem tudsz jó döntéseket hozni az igazán fontos helyzetekben. Elkövethetsz hibákat, amiért talán megbélyegeznek téged egy életre, de csak rajtad áll, hogy képes vagy-e kitalálni belőle.

- Ezt tanította be neked a stricid? Jó fedőszöveg - felelte visszakézből. 

Rendesen fel van vágva a nyelve, az egyszer biztos...

- És még mennyi másra is megtanított! Például hogyan kell franciául, oroszul, japánul, angolul, németül, olaszul, spanyolul beszélni. Lehet, hogy kihagytam pár nyelvet, elnézést. Megtanított arra is, hogyan ápoljam le a sérüléseimet egyedül, hogyan legyek bátor, amikor remeg a lábam. Megmutatta, mit kell kinek és hogyan mondanom, mikor jobb visszavonulni, mint támadni - sokatmondóan mosolyodtam el. - Te hívhatod stricinek, én életnek nevezem. 

- Mi történik itt? - szólalt meg egy magas női hang, mielőtt válaszolhatott volna a fiú. 

- Semmi különös - feleltem, végig tartva a szemkontaktust vele. 

- Akkor fáradj utánam - ragadta meg a kezem a nő. 

Értetlenül néztem rá. Fiatal volt, az élete fénykorát élte. Az, hogy jómódú családba született, csak úgy sütött róla, amiért nem hibáztathattam, főleg nem ebben a házban. 

Nem értettem azonban az ő szemében felvillanó haragot. Talán túl messzire mentem el? Nem éreztem túlzónak a viselkedésem... nem emeltem fel a hangomat, sőt, még csak meg sem sértettem. Egy vitában maradt alul a fiú, amit csakis magának köszönhet. 

Mégis követtem, fel a néptelen emeletre a lányt. Egy második nappaliban álltunk meg, ahol ő otthonosan elővett egy poharat, és öntött magának bort. Valószínűleg Sehun egyik rokona lehet, ha ennyire kellemesen érzi itt magát. Ez indokolná a haragot is, amit irántam érez. 

- Menj el - szólalt meg. 

- Tessék? - kérdeztem vissza azonnal. 

- Sehunnak nincs szüksége rád. Azt hiszi, hogy "megmented őt" - kezével idézőjelbe helyezte a szószerkezetet. -, de ez nem így van. Nem vagy idevaló, ezt te is tudod. 

- Ki vagy te?

- Az, aki kézben tartja a dolgokat - vont vállat, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Letette a poharát az asztalra, majd a retiküljében matatva közelebb lépett hozzám. 

Elővett egy papírt belőle, majd meglengetve az arcom előtt nézett farkasszemet velem. 

- Jobb lesz így mindenkinek. Nem kell pakolnod, a gép egy óra múlva indul. Épp annyi időd van, hogy elérd. Azért, hogy ne legyen semmi gondod az úton, tessék, itt van egy kis pénz.

Az Angliába szóló repjegyet a köteg pénzzel együtt lerakta a kanapéra, mellém. 

Visszaindul a poharáért, majd a lépcső felé vette az irányt. 

- Igyekezz, a taxid már vár rád a ház előtt - szólt vissza, majd eltűnt a szobából. 

Furcsa beszélgetés, a lehető legfurcsább lánnyal, akit valaha láttam. 

Honnan tud ennyit rólam? Miért szeretné, hogy elmenjek?

Ő csak egy jóakaró, ahogyan azt említette. 

Szeretem Sehunt, de tényleg ideje lenne lelépnem - gondoltam magamban, miközben derűsen elmosolyodtam. Megtettem, amit kért tőlem, itt maradtam vele. Most pedig...

Ideje hazamenni.

Read More