Misa POV~
Az elkövetkezendő napok kissé zsúfoltak voltak. Sehunnak sok helyre kellett mennie, ahová eleinte vele mentem, de később inkább a szállodában maradtam. Igazából lényegtelen volt, hogy vele megyek-e, vagy sem. A tárgyalásokra nem mehettem be, a sajtót messziről kerültem, az pedig hogy az autóban kuksolok vagy egy üres szobában, az mindegy.
De boldog voltam. Mert minden éjszaka, amikor Sehun hazajött, úgy viselkedtünk, mint egy normális pár. Együtt fürödtünk, és a hosszadalmas órák a kádban testileg és lelkileg is felfrissítőek voltak. Számos dologban hasonlítottunk - kiskorunkban a nyalókával meg lehetett vesztegetni, a tél a kedvenc évszakunk, az orosz nyelv nem tetszik egyikünknek sem, és a legtöbb kedvenc ételünk is megegyezik. Emellett a tulajdonságaink sem ütik egymást, például hasonló a humorunk, karizmatikusak vagyunk és makacsok.
Azonban nekem ez volt az első kapcsolatom. Sehun nagyon sok mindenre megtanított, de ez nem jelentette azt, hogy minden problémát meg tudtunk oldani. Ha valamin vitatkozni kezdtünk, ő egyszerűen elhessegette a témát, hogy majd máskor megbeszéljünk.
De tudtam jól, hogy ez nem mehet mindig így. A dolgokat meg kell beszélnünk, még akkor is, ha kellemetlenek. Ehhez nem kell szakértőnek lenni.
Végül eljött a temetés napja. Előtte Sehun szabadnapot kért, mert most már rendesen be szeretett volna mutatni az anyukájának. Bevallom, kicsit féltem tőle, de nem volt vészes. És az ismeretlen lány, akiről Sehun nem beszélt, eltűnt.
A tükör előtt álltam, és a vadonatúj, fekete, passzos ruhámat néztem. Próbáltam egy konzervatívabb darabot választani, de a félig kivillanó combjaim nem érték el a kívánt hatást.
- Gyönyörű vagy. A fekete a te színed - szólalt meg mögülem Sehun. Odalépett hozzám, és átkarolta a derekamat. Fekete ing és zakó volt rajta, ami kontrasztot alkotott a fehér bőrével, Veszedelmesen elegánsan nézett ki.
De a szemeiben mély fájdalom tükröződött, így meg sem hallva a bókot fordultam felé, és tettem a kezem az arcára.
- Minden rendben lesz - suttogtam neki. Sajnos abban a pillanatban jobb nem jutott eszembe. Tudtam, hogy nem ezt akarja hallani. De azt is tudtam, hogy mondhatnék bármit, az érzésein nem tudnék változtatni.
- Semmi sem lesz már a régi. - A tekintete elrévedt, a hangja megbicsaklott. Olyan sebezhetőnek tűnt, hogy még a szívem is belesajdult.
- Én... nem vagyok valami jó az ilyesmiben. De ez így van rendjén. A világ nem fog megállni soha, mi pedig csak annyit tehetünk, hogy kihozzuk a legjobbat abból, amink van.
Lelkesítőbeszéd, level Misa. Ez nem lesz így jó, csak rontok a helyzeten.
Nekifutottam még egyszer:
- Tudom, hogy ez nem könnyű. De hiszek abban, hogy nem örökre ment el.
- Itt él a szívemben, mi? - kérdezte kicsit flegmán. Kerülte a tekintetemet.
- Nem. A lelke eltávozott, de az emléke örökre megmarad neked. Olyan lesz, mint a remény. Akkor is ott lesz, amikor te lemondasz mindenről.
- Fogalmad sincs, milyen érzés ez - vetette oda nekem hosszas csend után. Elengedett, sietős léptekkel ment át a szoba másik végébe.
- Nem rólam van szó, hanem rólad. Nem kérem, hogy mosolyogj teljes szívedből, de el kell engedned a fájdalmat.
Rám kapta a tekintetét, de mintha nem is engem nézett volna. Leroskadt az ágyra, arcát a kezeibe temette.
Képtelen voltam megtenni akár egy fél lépést is felé. A bánat, ami teljesen ellepte a szobát, szinte fojtogató levegőként kúszott be a testembe és bénította meg minden egyes tagomat.
Sehun POV~
- Még most is azt várom, hogy felébredjek - suttogtam. - Hogy egyszer csak telefonál valami apróság miatt. Várom, hogy feltűnjön itt és rendet tegyen helyettem.
A torkom összeszorult, az ujjaim ökölbe feszültek. A szememet könnyek csípték, de összemorzsoltam őket, még mielőtt lecsordulhattak volna az arcomon.
Olyan élesen jutott eszembe apám arca, mintha itt lenne előttem. A nevetőráncok a szeme körül, a csillogó ősz haja. A gyűrött öltönye, amitől sosem akart megválni.
- Nem messze New Yorktól, találkoztam egy nővel - szólalt meg fojtott hangon. - Az utcán élt, furcsa dolgokat hordott össze. Nem tudom, hogy mennyire volt tudatánál, de egyszer előfordult, hogy valami elgondolkoztatót mondott. A szeretet egy olyan kapocs, ami nem csak kilométereket áthidal, hanem dimenziókat is. Mi nem tudjuk, hogy ő most hol van... de hinnünk kell benne, hogy egy jobb helyen, ahol vigyáz rád. Ő lesz ezentúl a te őrangyalod, aki minden lépésedet felügyeli.
Halkan sétált hozzám, majd helyet foglalt az ágyon. Nem ért hozzám, de éreztem a közelségét.
Nem szólalt meg többet, hagyta, hogy érezzem a magányt. Azonban végig éreztem, hogy mellettem van, és a kezemet fogja.
Az egyetlen reménysugaram lett, ami képes kirántani a sötétségből. Pont, ahogyan azt tette az első találkozásunknál is.
Kis idő múltán felálltam, majd megfogtam a kezét.
- Indulhatunk? - kérdezte lágyan, mire bólintottam.
Az út viszonylag hosszú volt, de mintha pillanatok alatt odaértünk volna a temetőhöz. Már számtalan autó állt ott, így sejtettem, hogy késésben voltunk.
Mielőtt kiszálltam volna, Misa gyengéden megérintette a kezem. Rákaptam a tekintetem, ő pedig rám mosolygott. A szemében fájdalom volt, de biztatott engem.
Köszönöm. - suttogtam neki a gondolataimban. Nem tudtam hangosan megszólalni.
Minden egyes lépés megtételével valami egyre jobban nyomta a mellkasomat. A szívem összeszorult, a szememet csípte a szél. Mereven a földet bámultam, így láttam, ahogyan a lábaim egymás után következnek, visznek a temetés helyszíne felé. A cipőm végig érintette a füves talajt, de mintha mélyen alatta jártam volna.
A gyászoló tömeghez érve pár megrovó pillantás után a pap szavaira figyeltem.
- Az elhunytat fia, Oh Sehun búcsúbeszéde kísérje útján - szólt a pap, majd intett nekem.
A fenébe! Teljesen kiment a fejemből a beszéd!
Elengedtem Misa kezét, a koporsó elejéhez sétáltam. Végignéztem a tömegen, a fejem teljesen kiürült. Nem tudtam, mit is kellene mondanom, így csak elkezdtem beszélni.
- Köszöntök mindenkit, aki eljött ma - kezdtem bele. - Tudják, nem tudom, mivel is kezdhetném... A szív dolgairól a szavak nem beszélhetnek. Megpróbálhatom elmagyarázni, de igazán csak az tudja, aki velem együtt érzi ezt az űrt. Ő volt az életem egyik legjelentősebb személye. Most, hogy elment, úgy érzem, egyedül maradtam. Annyi mindent tett értem, amit képtelen vagyok most elmondani, főleg, hogy az időm is véges. - Páran elmosolyodtak halványan. - Ő volt a világon a legjobb édesapa. Mindenben támogatott, és mindenemet, amim most van, neki köszönhetek. Teljes életet élt, hiszen talált magának egy szerető feleséget, és lett két gyermeke. Jeles volt a munkájában, és a baráti köre is szerette. Mindene megvolt, amit egy normális ember csak kérhetett - mély levegőt vettem, a tekintetemet a nyughelyére szegeztem. - Nem is olyan rég, azt mondták nekem, hogy a szeretet egy olyan kapocs, ami nem csak kilométereket, hanem dimenziókat is képes átlépni. Hinni akarom, hogy apám szeretete volt a végső munkája, ami fenn fog maradni, míg mi élünk.
- Nem messze New Yorktól, találkoztam egy nővel - szólalt meg fojtott hangon. - Az utcán élt, furcsa dolgokat hordott össze. Nem tudom, hogy mennyire volt tudatánál, de egyszer előfordult, hogy valami elgondolkoztatót mondott. A szeretet egy olyan kapocs, ami nem csak kilométereket áthidal, hanem dimenziókat is. Mi nem tudjuk, hogy ő most hol van... de hinnünk kell benne, hogy egy jobb helyen, ahol vigyáz rád. Ő lesz ezentúl a te őrangyalod, aki minden lépésedet felügyeli.
Halkan sétált hozzám, majd helyet foglalt az ágyon. Nem ért hozzám, de éreztem a közelségét.
Nem szólalt meg többet, hagyta, hogy érezzem a magányt. Azonban végig éreztem, hogy mellettem van, és a kezemet fogja.
Az egyetlen reménysugaram lett, ami képes kirántani a sötétségből. Pont, ahogyan azt tette az első találkozásunknál is.
Kis idő múltán felálltam, majd megfogtam a kezét.
- Indulhatunk? - kérdezte lágyan, mire bólintottam.
Az út viszonylag hosszú volt, de mintha pillanatok alatt odaértünk volna a temetőhöz. Már számtalan autó állt ott, így sejtettem, hogy késésben voltunk.
Mielőtt kiszálltam volna, Misa gyengéden megérintette a kezem. Rákaptam a tekintetem, ő pedig rám mosolygott. A szemében fájdalom volt, de biztatott engem.
Köszönöm. - suttogtam neki a gondolataimban. Nem tudtam hangosan megszólalni.
Minden egyes lépés megtételével valami egyre jobban nyomta a mellkasomat. A szívem összeszorult, a szememet csípte a szél. Mereven a földet bámultam, így láttam, ahogyan a lábaim egymás után következnek, visznek a temetés helyszíne felé. A cipőm végig érintette a füves talajt, de mintha mélyen alatta jártam volna.
A gyászoló tömeghez érve pár megrovó pillantás után a pap szavaira figyeltem.
- Az elhunytat fia, Oh Sehun búcsúbeszéde kísérje útján - szólt a pap, majd intett nekem.
A fenébe! Teljesen kiment a fejemből a beszéd!
Elengedtem Misa kezét, a koporsó elejéhez sétáltam. Végignéztem a tömegen, a fejem teljesen kiürült. Nem tudtam, mit is kellene mondanom, így csak elkezdtem beszélni.
- Köszöntök mindenkit, aki eljött ma - kezdtem bele. - Tudják, nem tudom, mivel is kezdhetném... A szív dolgairól a szavak nem beszélhetnek. Megpróbálhatom elmagyarázni, de igazán csak az tudja, aki velem együtt érzi ezt az űrt. Ő volt az életem egyik legjelentősebb személye. Most, hogy elment, úgy érzem, egyedül maradtam. Annyi mindent tett értem, amit képtelen vagyok most elmondani, főleg, hogy az időm is véges. - Páran elmosolyodtak halványan. - Ő volt a világon a legjobb édesapa. Mindenben támogatott, és mindenemet, amim most van, neki köszönhetek. Teljes életet élt, hiszen talált magának egy szerető feleséget, és lett két gyermeke. Jeles volt a munkájában, és a baráti köre is szerette. Mindene megvolt, amit egy normális ember csak kérhetett - mély levegőt vettem, a tekintetemet a nyughelyére szegeztem. - Nem is olyan rég, azt mondták nekem, hogy a szeretet egy olyan kapocs, ami nem csak kilométereket, hanem dimenziókat is képes átlépni. Hinni akarom, hogy apám szeretete volt a végső munkája, ami fenn fog maradni, míg mi élünk.
A beszédemet pár pillanatnyi néma csend követte, majd egy szerény taps. Nem sejtettem, hogy ez ennyire nehéz lesz. Nehéz léptekkel álltam vissza a helyemre, vasmarokkal szorítottam ismét magamhoz Misát.
Misa POV ~
Sehun beszéde könnyeket csalt a szemembe. Nem mondott semmi különösebben furcsát, de a hangszíne mindent elárult. Egy férfi, aki szembeszáll a fájdalommal, hogy elbúcsúztathassa a személyt, aki oly közel állt a szívéhez.
Ahogy Sehun belekapaszkodott a kezembe, nem tudtam ránézni. Úgy éreztem, nincs is maradásom mellette. Ő túlságosan is tiszta és jó hozzám képest.
De nem tudtam elhagyni. A halotti torra szinte minden gyászoló eljött, csendes beszélgetésbe kezdtek. Sehun is tárgyalt másokkal, akiknek még a beszélgetés elején bemutatott.
- Elmegyek a mosdóba - súgtam a fülébe jó pár óra elteltével.
- Siess vissza - felelte azonnal, mire bólintottam.
Amint elértem a keresett helységet, elvégeztem a dolgomat, megigazítottam a sminkemet, és indultam volna vissza Sehunhoz, ha valaki nem állít meg.
- Meglep, hogy ilyeneket is beengednek ide, mint te - szólt gúnyosan.
Elkerekedett szemekkel fordultam a hang irányába. Ahogy megláttam, ki szólított meg, rögtön arra gondoltam, bár rá se hederítettem volna.
- Áruld el, hogy sikerült belógnod - jött hozzám közelebb a fiú, akivel az első nap találkoztam itt, Seoulban.
- Én... én - dadogtam. Nem tudtam, hogyan tudnék kimászni ebből a helyzetből úgy, hogy ne okozzak bajt Sehunnak.
- Itt keresel partnert estére? - fojtatta a kínzásomat.
- Nem. Már nem dolgozok.
- Aha - vigyorgott rám negédesen. - Mindig ezt mondod? Van, aki beveszi?
- Komolyan gondoltam - szögeztem le. - Új életet kezdek.
A fiú hangosan nevetett fel, mire a körülöttünk állók minket kezdtek el figyelni. Nem jó, nagyon nem jó!
- Új életet, valaki más hálószobájában. Mennyi lesz a tarifád egy órára? - gúnyolt ki.
A beszélgetés teljesen elhalt. Mivel tudtam, hogy már nincs veszíteni valóm, magabiztosan elmosolyodtam.
- Tudod, az élet nem olyan egyszerű, mint azt hiszed. Az iskolában nem fogják neked megtanítani milyen az, amikor a semmiből kell várat építened magadnak, mert odakint igazán hideg szél fúj. Hiába tudsz megoldani akármilyen egyenletet, ha nem tudsz jó döntéseket hozni az igazán fontos helyzetekben. Elkövethetsz hibákat, amiért talán megbélyegeznek téged egy életre, de csak rajtad áll, hogy képes vagy-e kitalálni belőle.
- Ezt tanította be neked a stricid? Jó fedőszöveg - felelte visszakézből.
Rendesen fel van vágva a nyelve, az egyszer biztos...
- És még mennyi másra is megtanított! Például hogyan kell franciául, oroszul, japánul, angolul, németül, olaszul, spanyolul beszélni. Lehet, hogy kihagytam pár nyelvet, elnézést. Megtanított arra is, hogyan ápoljam le a sérüléseimet egyedül, hogyan legyek bátor, amikor remeg a lábam. Megmutatta, mit kell kinek és hogyan mondanom, mikor jobb visszavonulni, mint támadni - sokatmondóan mosolyodtam el. - Te hívhatod stricinek, én életnek nevezem.
- Mi történik itt? - szólalt meg egy magas női hang, mielőtt válaszolhatott volna a fiú.
- Semmi különös - feleltem, végig tartva a szemkontaktust vele.
- Akkor fáradj utánam - ragadta meg a kezem a nő.
Értetlenül néztem rá. Fiatal volt, az élete fénykorát élte. Az, hogy jómódú családba született, csak úgy sütött róla, amiért nem hibáztathattam, főleg nem ebben a házban.
Nem értettem azonban az ő szemében felvillanó haragot. Talán túl messzire mentem el? Nem éreztem túlzónak a viselkedésem... nem emeltem fel a hangomat, sőt, még csak meg sem sértettem. Egy vitában maradt alul a fiú, amit csakis magának köszönhet.
Mégis követtem, fel a néptelen emeletre a lányt. Egy második nappaliban álltunk meg, ahol ő otthonosan elővett egy poharat, és öntött magának bort. Valószínűleg Sehun egyik rokona lehet, ha ennyire kellemesen érzi itt magát. Ez indokolná a haragot is, amit irántam érez.
- Menj el - szólalt meg.
- Tessék? - kérdeztem vissza azonnal.
- Sehunnak nincs szüksége rád. Azt hiszi, hogy "megmented őt" - kezével idézőjelbe helyezte a szószerkezetet. -, de ez nem így van. Nem vagy idevaló, ezt te is tudod.
- Ki vagy te?
- Az, aki kézben tartja a dolgokat - vont vállat, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Letette a poharát az asztalra, majd a retiküljében matatva közelebb lépett hozzám.
Elővett egy papírt belőle, majd meglengetve az arcom előtt nézett farkasszemet velem.
- Jobb lesz így mindenkinek. Nem kell pakolnod, a gép egy óra múlva indul. Épp annyi időd van, hogy elérd. Azért, hogy ne legyen semmi gondod az úton, tessék, itt van egy kis pénz.
Az Angliába szóló repjegyet a köteg pénzzel együtt lerakta a kanapéra, mellém.
Visszaindul a poharáért, majd a lépcső felé vette az irányt.
- Igyekezz, a taxid már vár rád a ház előtt - szólt vissza, majd eltűnt a szobából.
Furcsa beszélgetés, a lehető legfurcsább lánnyal, akit valaha láttam.
Honnan tud ennyit rólam? Miért szeretné, hogy elmenjek?
Ő csak egy jóakaró, ahogyan azt említette.
Szeretem Sehunt, de tényleg ideje lenne lelépnem - gondoltam magamban, miközben derűsen elmosolyodtam. Megtettem, amit kért tőlem, itt maradtam vele. Most pedig...
Ideje hazamenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése