Sehun POV ~
- Elnézést - szólaltam meg, és átvágtam a tömegen.
Átkutattam már az egész házat, de sehol sem találtam Misát.
- Részvétem, haver - fogta meg a vállam Kai.
Bólintottam egyet, de a tekintetemmel tovább kerestem, hátha csak kihagytam valahol.
- Misát keresed? Az előbb találkoztam vele, azt mondta, hogy nem érzi jól magát, ezért visszament a hotelba - szólalt meg ismét Kai.
- Miért nem szólt nekem? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Tényleg elég ramatyul nézett ki szegény - vonta meg a vállát.
- Azért köszönöm - halványan rámosolyogtam. Félre akartam állni, hogy felhívjam, de újabb vendégek jöttek részvétet nyilvánítani.
A beszélgetésnek nem épp nevezhető társalgások után megkerestem az anyámat, hogy elbúcsúzhassak tőle.
- Anyám, ideje mennem - suttogtam a fülébe. Felém fordult, könnyáztatta arca miatt összeszorult a szívem. Nem kellene itt hagynom...
- Persze, menj csak. - A hangja erőtlen volt. - Vigyázz magadra, és hívj mihamarabb.
- Vigyázni fogok. Te is magadra. - Átöleltem, magamba szívtam megnyugtató illatát. Gyengéden megveregette a hátamat, majd elengedett.
- Menj csak, nyugodtan, tényleg - halványan elmosolyodott, épp úgy, mint én, pár órával korábban.
- Szia anya - köszöntem el tőle, az autóm felé vettem az irányt.
Ráléptem a gázra, minél hamarabb a karjaimban akartam tudni Misát. A megszállottság gondolata merült fel bennem, de gyorsan elvetettem. Csak szeretek vele lenni, ennyi az egész.
A szobámig vezető úton, miután leparkoltam, az összes alkalmazott részvétét nyilvánította, vagy bátorítóan rám mosolygott. A kedvességüket biztosan meg fogom majd hálálni.
- Minden rendben? - kérdeztem hangosan, miután beértem a lakórészembe. Miközben felakasztottam a kabátomat, nem érkezett válasz.
Biztosan alszik. - gondoltam.
Misa POV ~
A repülőút hosszú volt, talán még sosem utaztam ennyit. Az átszálláson már túl voltam szerencsére, a második gépen ültem az ablak mellett. A felhőket kémleltem, majd lopva a telefonomra pillantottam.
Nem mintha megcsörrenhetne, vagy jelezhetne egy üzenetet, mivel ki van kapcsolva. A legjobb talán az lenne, ha vissza se kapcsolnám, csak kidobnám.
A felszállást követően fél óráig csak zokogni tudtam. A stewardessek azt hitték, a repüléstől félek, így mindenfélét kaptam tőlük, miközben próbáltak megnyugtatni. Hiába hessegettem el őket, csak maradni akartam, így hamar abbahagytam.
Hiába múlt az idő, a rossz érzés nem akart megszűnni a mellkasomból. Néha annyira szorított, hogy nem kaptam levegőt. Az sem segített, ha lehunytam a szemem, mert mintha csak egy klisés könyvben szerepelnék, feltűnt előttem Sehun arca.
Azt gondoltam, könnyű lesz elengedni. Végül is, alig töltöttünk együtt két hetet, nem is ismertük ki egymást annyira, mint azt szerettem volna elhitetni magammal.
De szörnyű volt úgy repülni óránként ezernél is több kilométerrel, hogy nem búcsúztunk el. Azt mondta, hogy siessek vissza, de megszegtem az ígéretemet. Ismét.
Bonyolult dolog a szerelem... már ha lehet annak nevezni a mi kapcsolatunkat. Lényegében talán ez csak testi vonzódás, puszta vágy... Sóvárgás, hogy megleljük azt, amit eddig nem sikerült.
Elmosolyodtam mindkettőnk naivitásán. Akár a bolondok, annyira akartunk valami megfoghatatlant, hogy elhitettük magunkkal, valós dologról van szó. Nem számított, hogy felnőttek vagyunk, szerepet vállaltunk az általuk kialakított cirkuszban.
A stewardess bejelentette, hogy tíz perc múlva landolunk, én már láttam is az egyre közeledő földet. Olyan sok érzés kavargott bennem, hogy amikor a bejelentésnek vége lett, mintha megnyomtak volna egy gombot, kikapcsoltam. Üres gondolatokkal figyeltem a landolást, ugyanígy mentem végig az úton. Nem terveztem semmit, csak a régi címünket mondtam kint a taxisnak.
A fekete gyászruha volt végig rajtam, egyetlen csomag sem volt nálam, csak a kicsi táska, amit még délután vettem magamhoz. Kábán fizettem ki a férfit, majd kiszálltam az autóból.
A ház láttán összefacsarodott a szívem. Nem változott semmi rajta, ugyanolyan rideg és egyszerű maradt, mint ahogyan elhagytam.
Nem vártam meg, míg felülkerekednek a kételyeim, felléptem a verandára, hogy becsengethessek.
A Nap fényesen ragyogott, és bár másfél napja nem aludtam, olyan éber voltam, mint még talán soha.
Az ajtó nyílni kezdett, már hallottam a kutya izgatott ugatását.
- Nyugodj meg, Kei - szólt rá anyám. A hangja hallatán könnyek sorakoztak a szemembe, újra tizenkilenc évesnek éreztem magam.
Mosolyogva tárta ki az ajtót, de amint meglátott, elkerekedett a szeme.
- Suzumi? - kérdezte elhaló hangon.
- Igen, anyu - feleltem, majd legurult az első könnycsepp az arcomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése