Craving 14. rész (Sehun)

Sehun POV ~


- Jó éjt, Minseo - köszöntem el mosolyogva.
- Jó éjszakát, Sehun-ah - felelte szintén mosolyogva.
Bezártam az iroda ajtaját, majd elindultam a parkoló felé.
Szerencsére csak ritkán kell bejönnöm a főépületbe. Nem szerettem különösebben ide járni, mivel csupa olyan ember volt itt, akikkel nem szívesen beszéltem. Lényegében mind a beosztottam, de mivel jól végzik a munkájukat, nem rúghatom ki őket. Tapasztalatlan vagyok még, így nem ültethetek be bárkit egy fontos pozícióba.
A régi hotelba hajtottam, mivel még mindig ott éltem. Anyám, és mindenki más szerint is, ideje lenne saját lakást venni, de mindig akad valami tennivaló, ami miatt nincs időm házat nézni.
Amint hazaértem, azonnal a fürdőbe mentem. Megengedtem a vizet, leöltöztem és beültem a kádba. Lehunyt szemekkel dőltem hátra és élveztem ahogy a meleg víz körülölel. Idejét sem tudtam, mikor volt utoljára ennyi időm magamra.
Bár ha őszinte szeretnék lenni, pontosan tudtam. Két nappal ezelőtt még pontosan úgy történt minden, ahogy én akartam. Hiába volt sok dolgom, mindig úgy rendeztem, hogy Rá legyen időm.
Még mielőtt belemerülhettem volna a túlságosan is friss emlékekbe, csörögni kezdett a telefonom. A nadrágzsebemben hagytam, így simán elértem, miután megtöröltem a kezemet.
- Oh Sehun - szóltam bele.
- Helló, Luhan vagyok - köszönt.
- Minden oké? - kérdeztem azonnal. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem beszéltünk volna.
- Ja, persze. Ráérsz most?
- Igen.
- Fél óra múlva találkozunk a B2-ben?
- Oké, sietek.
Elköszöntünk egymástól, majd miután leraktuk, szállhattam is ki. Megtörölköztem, és egy új, kényelmes szettet vettem fel. Szerencsére Luhan nem várja el tőlem a nyakkendő-öltöny kombinációt.

A fél óra hamar eltelt, még késtem is egy keveset. Luhan már ott ült a szokásos helyünkön a bárban.
- Bocs - néztem rá mosolyogva, majd helyet foglaltam vele szemben.
- Semmi baj - mosolygott vissza rám.
- Tényleg minden rendben? - kérdeztem. Volt valami furcsa, szokatlan a viselkedésében.
- Előbb igyunk valamit - intett a pincérnek. - Egy whiskeyt kérek.
- Legyen kettő - kontráztam.
- Máris hozom - bólintott a nő és elsietett a pulthoz.
- Hogy megy a főnökösdi? - kérdezte vigyorogva. Pontosan tudta a választ.
- Rohadt sok munka. És még segítséget se kérhetek, mert fogalmam sincs, ki az, akiben bízhatok, és akiben nem.
- Adok két hetet, és rettegni fognak tőled.
- Azért szerintem ahhoz szükség van egy pár évre - mosolyodtam el halványan.
- Gyorsan tanulsz, hamar menni fog ez neked.
A pincérnő meghozta az italainkat. Luhan azonnal ivott belőle, míg én csak a poharat megemelve forgattam benne az alkoholt.
- Mi történt? - kérdeztem kicsit kedveszegetten. Ha nem tér rá azonnal a témára, akkor mindig valami rossz dologról van szó.
- El kell mennem Kínába - jelentette ki.
- Mennyi időre?
- Nem tudom. Lehet, hogy végleg.
Képtelen voltam azonnal válaszolni. Az igazat megvallva, még csak fel sem dolgoztam. Nem akartam elhinni, amit mondott, mert az túl fájó lett volna.
- Semmi gond. Te is biztosan beilleszkedsz majd - feleltem halkan.
- Sehun...
- Minden oké! Ha menned kell, akkor menj - megvontam a vállaim.
Egy ideig csendben ültünk, csak iszogattuk a whiskeyt. Egyszerre túl soknak tűnt a felfordulás körülöttem, olyannyira, hogy úgy éreztem, már képtelen vagyok lépést tartani az élettel. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e a sok munkának, mert az legalább lefoglal, vagy vágyódjak a nyugalom után.
Egy biztos - valahogyan újra vissza kell szállnom a ringbe. Ha hagyom, hogy továbbra is kicsússzon az irányítás a kezem közül, annak nem lesz jó vége.

Misa POV ~


- Anyu, elmegyek egy másfél-két órára, rendben? - szóltam be a konyhába.
- Hova mész? - kérdezte azonnal.
- Találkozok Yuzuval - feleltem.
- Vigyázz magadra - mondta megszokásból, mire elmosolyodtam.
Az előszobában felvettem a cipőmet és elindultam a közeli kávézó felé.
Szerencsére eddig kisebb-nagyobb sikerekkel, de minden jól alakult. Anyu, amint meglátott, sírva ölelt magához és fél órán keresztül el sem engedett. Apám kicsit nehezebb dió volt, csak azután ölelt magához, hogy mindent elmeséltem neki. A családnak természetesen nem nyerte el tetszését a munkám, de ezt sejtettem. Mindenesetre azóta úgy tesznek, mintha nem dolgoztam volna soha, és az elmúlt évek csak egy rossz álom volna. Én már nem ringattam magam ilyen hitekbe, de ha nekik így könnyebb elfogadni engem, egyenlőre megfelel.
Mióta itthon vagyok, lényegében csak anyának segítek az otthoni feladatokban. Felmerült már, hogy vissza kellene mennem az iskolába, legalább egy éjszakai tanfolyamra, hogy az érettségim meglegyen. Egyenlőre nem gondolkoztam még el komolyabban rajta, de valószínűleg az lenne a legjobb döntés.
A barátnőm már a kávézó előtt várt rám. A telefonját nyomkodta, néha-néha azonban felpillantott. Amikor kiszúrt engem, azonnal elrakta a mobilt és rohanni kezdett felém a nevemet kiáltozva. Nevetve fogadtam az ölelését, amit szorosan viszonoztam is.
- Olyan jó téged látni Mimi. - Olyan gyorsan hadarta el, hogy alig értettem.
- Téged is Yuzu - feleltem.
- Akkor kezdem én, mert én vagyok a rövidebb verzió - kezdett is bele. - Gimi után elmentem a művészeti egyetemre, tavaly fejeztem be. Elég gyorsan megy az üzlet, már nagyon sok képemet felvásárolták. Úgy néz ki, hogy fél éven belül lesz egy galériám - mesélte fülig érő mosollyal. Képtelen voltam nem viszonozni. - És Carl megkérte a kezemet - suttogta elpirulva.
- Mit mondtál rá? - kérdeztem azonnal.
Nem válaszolt, csak felmutatta a bal kezét, amin ott csillogott a bámulatos eljegyzési gyűrű.
- Most jelenleg ki vagyok tagadva a családból - nevette el magát.
- Majdcsak megbékélnek - próbáltam felvidítani.
- Hát, ki tudja - vonta meg a vállát.
Miközben kikértük a kávéinkat, elgondolkoztam, miért ennyire szigorúak a japán szülők. Az én apám is kikötötte annak idején, hogy japán férfihoz kell majd hozzámennem, ugyanígy Yuzu szülei. Azonban ami mindkettőnk számára rejtély volt, hogy amennyire hasonlítottak a szüleink, annyira utálták egymást.
Az egyik kinti asztalnál foglaltunk helyet, ahol Yuzu azonnal rá is gyújtott.
- Kérsz? - kínálta felém a dobozt.
- Egyet elfogadok, köszönöm - háláltam meg mosolyogva.
- Szóval, most jön a te sztorid. Odáig megvan, hogy pénteken az utolsó matekon még együtt sírtunk. Mi történt utána?
- Hát... azt hiszem besokalltam - emlékeztem vissza. Olyan régen történt, hogy már nem is nagyon emlékszek minden momentumára tisztán. - Összepakoltam és elszöktem. A körözés után Franciaországba mentem, ahol megloptak, mindent elveszítettem és...
- Kurva lettél - bólintott, mintha tudná, milyen az. Kérdő tekintetemre csak megvonta a vállát. - Nem igazán volt más lehetőséged. Ezt itthon is tudtuk.
- Egy évig voltam Reimsben. Azóta utazgatok, sok helyen voltam már. Legutóbb Seoulban voltam.
A hangom megremegett, ami természetesen nem kerülte el Yuzuri figyelmét.
- Hogyan tudtál utazgatni... a munkád mellett?
- Hát, olyan embert kerestem, aki mellett tudtam világot is látni.
- Eszembe se jutna, hogy van ilyen - elkerekedett szemekkel nézett a kávéjára. Majd rám kapta a tekintetét, komolyan nézett velem szembe.
- Szerelem?
- Valami ahhoz hasonló talán volt...
- Ez igazán magabiztos kijelentés volt. Részleteket kérek. - Akár egy ügyvédnő, karba tette a kezeit, várakozóan pillantott rám.
Mélyen beszívtam a levegőt, mielőtt belekezdtem volna a hosszú történetbe.
Ahogy Róla beszéltem, a szívemen a nyomás egyre inkább nehezedett. Hirtelen annyira hiányozni kezdett, hogy külön ügyelnem kellett arra, nehogy elsírjam magam. Ennél jóval erősebb nőnek tartottam magam, mintsem elsírjam magam egy férfi miatt - többször is.
- Szóval otthagytad, minden nélkül - szólalt meg Yuzu a végén.
- Hát, szóltam az egyik inasnak, hogy hazajövök.
- És szerinted neki Anglia azt jelenti, hogy haza? Istenem, szegény fiú... hazamegy úgy, hogy minden rendben, erre te nem vagy sehol. Ismét. Nem félsz, hogyha következőnek találkoztok, bilincsbe ver?
Elmosolyodtam a gondolatra.
- Nem hiszem, hogy találkoznánk többször.
- De miért nem? Most már tisztáztad a helyzeted a családdal, visszamehetsz hozzá. Persze elvárom, hogy sűrűbben látogass haza - nézett rám szigorúan, mire hangosan felnevettem.
- Majd meglátjuk - mondtam, mintha elgondolkoznék rajta.
Természetesen elő sem fordulhat, hogy visszamegyek hozzá.



Sehun POV ~

Ahogy teltek a napok, egyre többet gondoltam az én kis tüneményemre. A hiánya minden pillanatban erősödött, sokszor úgy éreztem, már nem tudok levegőt sem venni nélküle. Hazatérve mindig vártam, hogy az ágyon ülve rám mosolyog, miközben leteszi az újságját az asztalra. De nem jött haza. Egyszer sem.
Épp az irodában rostokoltam ismét, pedig már éjfél is jócskán elmúlt. Tovább rendezgettem a papírokat gépiesen, észre sem véve, hogy már nem vagyok egyedül.
- Amikor gimiben felgyújtottad a biosz tanár parókáját, álmomban sem gondoltam volna, hogy így látlak tíz év múlva - szólalt meg Kris, mire felkaptam a fejem.
- Észre sem vettelek, bocsi - szabadkoztam. Kris csak legyintett egyet.
- Holnap megyünk el - jelentette ki, én pedig kérdőn néztem rá. - Nászútra - vigyorodott el.
- Ja, tényleg. - Azonnal elszégyelltem magam, mivel a legjobb barátjaként is tudnom kéne, pláne, hogy ez az én hálaajándékom.
- Semmi gond, a helyedben szerintem nekem is kiment volna a fejemből.
- Tényleg bocs.
- Mondom, nem történt semmi.
- De most neked nem pakolni kéne?
- Ha Eun már két napja összepakolt. - A vigyora szerelmes mosollyá fakult, a tekintete ellágyult.
- Hát így könnyű - böktem felé a fejemmel mosolyogva.
- Na ja. De nem ezért jöttem...
Érdeklődbe fordultam felé, mivel hirtelen komolyodott el. Ha most Kris is bejelenti, hogy végleg elmennek...
- Két hétre megyünk el.
- Tudom.
- Mi lesz veled abban a két hétben? - kérdezte.
- Az, ami eddig - vontam meg a vállam.
- Eddig Ha Eun főzött rád, mert mást nem eszel meg. A ruháidat nem egyszer én vittem el a mosodába, és nem tudom, ki tudna rád nézni minden nap helyettem.
- Kris, nem vagy az apám. Kedvesek vagytok, de nélkületek is túl fogom élni ezt az időszakot.
Hogy őszinte legyek, észre sem vettem ezeket. Ha Eun fősztjét sem jegyeztem meg, ahogy az sem, hogy Kris ennyit segített. Az talán feltűnt, hogy sokat jár hozzám, de soha nem kérdeztem rá, miért.
- Sehun... - Ahogy rám nézett, szánalmasnak éreztem magam.
- Miért nem mész el te is? - kérdezte hirtelen.
- Mégis hová? Meg hogyan? Semmire nincs időm!
- Meglátogathatnád a külföldi szállodáidat....
- Te viccelsz velem? - nevettem fel öröm nélkül.
- Nem... ami azt illeti, mind úgy gondoljuk, hogy jót tenne neked egy kis környezetváltozás. Előbb-utóbb úgyis sort kell kerítened egy ilyen útra.
Merengőn bámultam magam elé. Kris mindig is okos volt, most sem beszélt hülyeségeket.
- Azt hiszem, igazad van - néztem végül rá.
Kris elmosolyodott, majd aprót bólintott.
- Most pedig menjünk haza, mert még engem is megöl ez a légkör - állt fel nevetve.
A papírokra néztem, de inkább hagytam és követtem a barátomat.

Read More

Craving 13. rész (Sehun)

Sehun POV ~



- Elnézést - szólaltam meg, és átvágtam a tömegen.
Átkutattam már az egész házat, de sehol sem találtam Misát.
- Részvétem, haver - fogta meg a vállam Kai.
Bólintottam egyet, de a tekintetemmel tovább kerestem, hátha csak kihagytam valahol.
- Misát keresed? Az előbb találkoztam vele, azt mondta, hogy nem érzi jól magát, ezért visszament a hotelba - szólalt meg ismét Kai.
- Miért nem szólt nekem? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Tényleg elég ramatyul nézett ki szegény - vonta meg a vállát.
- Azért köszönöm - halványan rámosolyogtam. Félre akartam állni, hogy felhívjam, de újabb vendégek jöttek részvétet nyilvánítani.
A beszélgetésnek nem épp nevezhető társalgások után megkerestem az anyámat, hogy elbúcsúzhassak tőle.
- Anyám, ideje mennem - suttogtam a fülébe. Felém fordult, könnyáztatta arca miatt összeszorult a szívem. Nem kellene itt hagynom...
- Persze, menj csak. - A hangja erőtlen volt. - Vigyázz magadra, és hívj mihamarabb.
- Vigyázni fogok. Te is magadra. - Átöleltem, magamba szívtam megnyugtató illatát. Gyengéden megveregette a hátamat, majd elengedett.
- Menj csak, nyugodtan, tényleg - halványan elmosolyodott, épp úgy, mint én, pár órával korábban.
- Szia anya - köszöntem el tőle, az autóm felé vettem az irányt.
Ráléptem a gázra, minél hamarabb a karjaimban akartam tudni Misát. A megszállottság gondolata merült fel bennem, de gyorsan elvetettem. Csak szeretek vele lenni, ennyi az egész.
A szobámig vezető úton, miután leparkoltam, az összes alkalmazott részvétét nyilvánította, vagy bátorítóan rám mosolygott. A kedvességüket biztosan meg fogom majd hálálni.
- Minden rendben? - kérdeztem hangosan, miután beértem a lakórészembe. Miközben felakasztottam a kabátomat, nem érkezett válasz.
Biztosan alszik. - gondoltam.

Misa POV ~


A repülőút hosszú volt, talán még sosem utaztam ennyit. Az átszálláson már túl voltam szerencsére, a második gépen ültem az ablak mellett. A felhőket kémleltem, majd lopva a telefonomra pillantottam.
Nem mintha megcsörrenhetne, vagy jelezhetne egy üzenetet, mivel ki van kapcsolva. A legjobb talán az lenne, ha vissza se kapcsolnám, csak kidobnám.
A felszállást követően fél óráig csak zokogni tudtam. A stewardessek azt hitték, a repüléstől félek, így mindenfélét kaptam tőlük, miközben próbáltak megnyugtatni. Hiába hessegettem el őket, csak maradni akartam, így hamar abbahagytam.
Hiába múlt az idő, a rossz érzés nem akart megszűnni a mellkasomból. Néha annyira szorított, hogy nem kaptam levegőt. Az sem segített, ha lehunytam a szemem, mert mintha csak egy klisés könyvben szerepelnék, feltűnt előttem Sehun arca.
Azt gondoltam, könnyű lesz elengedni. Végül is, alig töltöttünk együtt két hetet, nem is ismertük ki egymást annyira, mint azt szerettem volna elhitetni magammal.
De szörnyű volt úgy repülni óránként ezernél is több kilométerrel, hogy nem búcsúztunk el. Azt mondta, hogy siessek vissza, de megszegtem az ígéretemet. Ismét.
Bonyolult dolog a szerelem... már ha lehet annak nevezni a mi kapcsolatunkat. Lényegében talán ez csak testi vonzódás, puszta vágy... Sóvárgás, hogy megleljük azt, amit eddig nem sikerült.
Elmosolyodtam mindkettőnk naivitásán. Akár a bolondok, annyira akartunk valami megfoghatatlant, hogy elhitettük magunkkal, valós dologról van szó. Nem számított, hogy felnőttek vagyunk, szerepet vállaltunk az általuk kialakított cirkuszban.
A stewardess bejelentette, hogy tíz perc múlva landolunk, én már láttam is az egyre közeledő földet. Olyan sok érzés kavargott bennem, hogy amikor a bejelentésnek vége lett, mintha megnyomtak volna egy gombot, kikapcsoltam. Üres gondolatokkal figyeltem a landolást, ugyanígy mentem végig az úton. Nem terveztem semmit, csak a régi címünket mondtam kint a taxisnak.
A fekete gyászruha volt végig rajtam, egyetlen csomag sem volt nálam, csak a kicsi táska, amit még délután vettem magamhoz. Kábán fizettem ki a férfit, majd kiszálltam az autóból.
A ház láttán összefacsarodott a szívem. Nem változott semmi rajta, ugyanolyan rideg és egyszerű maradt, mint ahogyan elhagytam.
Nem vártam meg, míg felülkerekednek a kételyeim, felléptem a verandára, hogy becsengethessek.
A Nap fényesen ragyogott, és bár másfél napja nem aludtam, olyan éber voltam, mint még talán soha.
Az ajtó nyílni kezdett, már hallottam a kutya izgatott ugatását.
- Nyugodj meg, Kei - szólt rá anyám. A hangja hallatán könnyek sorakoztak a szemembe, újra tizenkilenc évesnek éreztem magam.
Mosolyogva tárta ki az ajtót, de amint meglátott, elkerekedett a szeme.
- Suzumi? - kérdezte elhaló hangon.
- Igen, anyu - feleltem, majd legurult az első könnycsepp az arcomon.

Read More

Craving 12. rész (Sehun)

Misa POV~

Az elkövetkezendő napok kissé zsúfoltak voltak. Sehunnak sok helyre kellett mennie, ahová eleinte vele mentem, de később inkább a szállodában maradtam. Igazából lényegtelen volt, hogy vele megyek-e, vagy sem. A tárgyalásokra nem mehettem be, a sajtót messziről kerültem, az pedig hogy az autóban kuksolok vagy egy üres szobában, az mindegy.
De boldog voltam. Mert minden éjszaka, amikor Sehun hazajött, úgy viselkedtünk, mint egy normális pár. Együtt fürödtünk, és a hosszadalmas órák a kádban testileg és lelkileg is felfrissítőek voltak. Számos dologban hasonlítottunk - kiskorunkban a nyalókával meg lehetett vesztegetni, a tél a kedvenc évszakunk, az orosz nyelv nem tetszik egyikünknek sem, és a legtöbb kedvenc ételünk is megegyezik. Emellett a tulajdonságaink sem ütik egymást, például hasonló a humorunk, karizmatikusak vagyunk és makacsok.
Azonban nekem ez volt az első kapcsolatom. Sehun nagyon sok mindenre megtanított, de ez nem jelentette azt, hogy minden problémát meg tudtunk oldani. Ha valamin vitatkozni kezdtünk, ő egyszerűen elhessegette a témát, hogy majd máskor megbeszéljünk.
De tudtam jól, hogy ez nem mehet mindig így. A dolgokat meg kell beszélnünk, még akkor is, ha kellemetlenek. Ehhez nem kell szakértőnek lenni.
Végül eljött a temetés napja. Előtte Sehun szabadnapot kért, mert most már rendesen be szeretett volna mutatni az anyukájának. Bevallom, kicsit féltem tőle, de nem volt vészes. És az ismeretlen lány, akiről Sehun nem beszélt, eltűnt.

A tükör előtt álltam, és a vadonatúj, fekete, passzos ruhámat néztem. Próbáltam egy konzervatívabb darabot választani, de a félig kivillanó combjaim nem érték el a kívánt hatást.
- Gyönyörű vagy. A fekete a te színed - szólalt meg mögülem Sehun. Odalépett hozzám, és átkarolta a derekamat. Fekete ing és zakó volt rajta, ami kontrasztot alkotott a fehér bőrével, Veszedelmesen elegánsan nézett ki.
De a szemeiben mély fájdalom tükröződött, így meg sem hallva a bókot fordultam felé, és tettem a kezem az arcára.
- Minden rendben lesz - suttogtam neki. Sajnos abban a pillanatban jobb nem jutott eszembe. Tudtam, hogy nem ezt akarja hallani. De azt is tudtam, hogy mondhatnék bármit, az érzésein nem tudnék változtatni.
- Semmi sem lesz már a régi. - A tekintete elrévedt, a hangja megbicsaklott. Olyan sebezhetőnek tűnt, hogy még a szívem is belesajdult.
- Én... nem vagyok valami jó az ilyesmiben. De ez így van rendjén. A világ nem fog megállni soha, mi pedig csak annyit tehetünk, hogy kihozzuk a legjobbat abból, amink van.
Lelkesítőbeszéd, level Misa. Ez nem lesz így jó, csak rontok a helyzeten.
Nekifutottam még egyszer:
- Tudom, hogy ez nem könnyű. De hiszek abban, hogy nem örökre ment el.
- Itt él a szívemben, mi? - kérdezte kicsit flegmán. Kerülte a tekintetemet.
- Nem. A lelke eltávozott, de az emléke örökre megmarad neked. Olyan lesz, mint a remény. Akkor is ott lesz, amikor te lemondasz mindenről.

- Fogalmad sincs, milyen érzés ez - vetette oda nekem hosszas csend után. Elengedett, sietős léptekkel ment át a szoba másik végébe. 

- Nem rólam van szó, hanem rólad. Nem kérem, hogy mosolyogj teljes szívedből, de el kell engedned a fájdalmat.

Rám kapta a tekintetét, de mintha nem is engem nézett volna. Leroskadt az ágyra, arcát a kezeibe temette. 

Képtelen voltam megtenni akár egy fél lépést is felé. A bánat, ami teljesen ellepte a szobát, szinte fojtogató levegőként kúszott be a testembe és bénította meg minden egyes tagomat. 

Sehun POV~ 

- Még most is azt várom, hogy felébredjek - suttogtam. - Hogy egyszer csak telefonál valami apróság miatt. Várom, hogy feltűnjön itt és rendet tegyen helyettem. 

A torkom összeszorult, az ujjaim ökölbe feszültek. A szememet könnyek csípték, de összemorzsoltam őket, még mielőtt lecsordulhattak volna az arcomon. 

Olyan élesen jutott eszembe apám arca, mintha itt lenne előttem. A nevetőráncok a szeme körül, a csillogó ősz haja. A gyűrött öltönye, amitől sosem akart megválni.
- Nem messze New Yorktól, találkoztam egy nővel - szólalt meg fojtott hangon. - Az utcán élt, furcsa dolgokat hordott össze. Nem tudom, hogy mennyire volt tudatánál, de egyszer előfordult, hogy valami elgondolkoztatót mondott. A szeretet egy olyan kapocs, ami nem csak kilométereket áthidal, hanem dimenziókat is. Mi nem tudjuk, hogy ő most hol van... de hinnünk kell benne, hogy egy jobb helyen, ahol vigyáz rád. Ő lesz ezentúl a te őrangyalod, aki minden lépésedet felügyeli.
Halkan sétált hozzám, majd helyet foglalt az ágyon. Nem ért hozzám, de éreztem a közelségét.
Nem szólalt meg többet, hagyta, hogy érezzem a magányt. Azonban végig éreztem, hogy mellettem van, és a kezemet fogja.
Az egyetlen reménysugaram lett, ami képes kirántani a sötétségből. Pont, ahogyan azt tette az első találkozásunknál is.

Kis idő múltán felálltam, majd megfogtam a kezét.
- Indulhatunk? - kérdezte lágyan, mire bólintottam.
Az út viszonylag hosszú volt, de mintha pillanatok alatt odaértünk volna a temetőhöz. Már számtalan autó állt ott, így sejtettem, hogy késésben voltunk.
Mielőtt kiszálltam volna, Misa gyengéden megérintette a kezem. Rákaptam a tekintetem, ő pedig rám mosolygott. A szemében fájdalom volt, de biztatott engem.
Köszönöm. - suttogtam neki a gondolataimban. Nem tudtam hangosan megszólalni.
Minden egyes lépés megtételével valami egyre jobban nyomta a mellkasomat. A szívem összeszorult, a szememet csípte a szél. Mereven a földet bámultam, így láttam, ahogyan a lábaim egymás után következnek, visznek a temetés helyszíne felé. A cipőm végig érintette a füves talajt, de mintha mélyen alatta jártam volna.
A gyászoló tömeghez érve pár megrovó pillantás után a pap szavaira figyeltem.
- Az elhunytat fia, Oh Sehun búcsúbeszéde kísérje útján - szólt a pap, majd intett nekem.
A fenébe! Teljesen kiment a fejemből a beszéd!
Elengedtem Misa kezét, a koporsó elejéhez sétáltam. Végignéztem a tömegen, a fejem teljesen kiürült. Nem tudtam, mit is kellene mondanom, így csak elkezdtem beszélni.
- Köszöntök mindenkit, aki eljött ma - kezdtem bele. - Tudják, nem tudom, mivel is kezdhetném... A szív dolgairól a szavak nem beszélhetnek. Megpróbálhatom elmagyarázni, de igazán csak az tudja, aki velem együtt érzi ezt az űrt. Ő volt az életem egyik legjelentősebb személye. Most, hogy elment, úgy érzem, egyedül maradtam. Annyi mindent tett értem, amit képtelen vagyok most elmondani, főleg, hogy az időm is véges. - Páran elmosolyodtak halványan. - Ő volt a világon a legjobb édesapa. Mindenben támogatott, és mindenemet, amim most van, neki köszönhetek. Teljes életet élt, hiszen talált magának egy szerető feleséget, és lett két gyermeke. Jeles volt a munkájában, és a baráti köre is szerette. Mindene megvolt, amit egy normális ember csak kérhetett - mély levegőt vettem, a tekintetemet a nyughelyére szegeztem. - Nem is olyan rég, azt mondták nekem, hogy a szeretet egy olyan kapocs, ami nem csak kilométereket, hanem dimenziókat is képes átlépni. Hinni akarom, hogy apám szeretete volt a végső munkája, ami fenn fog maradni, míg mi élünk. 

A beszédemet pár pillanatnyi néma csend követte, majd egy szerény taps. Nem sejtettem, hogy ez ennyire nehéz lesz. Nehéz léptekkel álltam vissza a helyemre, vasmarokkal szorítottam ismét magamhoz Misát. 

Misa POV ~

Sehun beszéde könnyeket csalt a szemembe. Nem mondott semmi különösebben furcsát, de a hangszíne mindent elárult. Egy férfi, aki szembeszáll a fájdalommal, hogy elbúcsúztathassa a személyt, aki oly közel állt a szívéhez. 

Ahogy Sehun belekapaszkodott a kezembe, nem tudtam ránézni. Úgy éreztem, nincs is maradásom mellette. Ő túlságosan is tiszta és jó hozzám képest. 

De nem tudtam elhagyni. A halotti torra szinte minden gyászoló eljött, csendes beszélgetésbe kezdtek. Sehun is tárgyalt másokkal, akiknek még a beszélgetés elején bemutatott. 

- Elmegyek a mosdóba - súgtam a fülébe jó pár óra elteltével. 

- Siess vissza - felelte azonnal, mire bólintottam. 

Amint elértem a keresett helységet, elvégeztem a dolgomat, megigazítottam a sminkemet, és indultam volna vissza Sehunhoz, ha valaki nem állít meg. 

- Meglep, hogy ilyeneket is beengednek ide, mint te - szólt gúnyosan. 

Elkerekedett szemekkel fordultam a hang irányába. Ahogy megláttam, ki szólított meg, rögtön arra gondoltam, bár rá se hederítettem volna. 

- Áruld el, hogy sikerült belógnod - jött hozzám közelebb a fiú, akivel az első nap találkoztam itt, Seoulban. 

- Én... én - dadogtam. Nem tudtam, hogyan tudnék kimászni ebből a helyzetből úgy, hogy ne okozzak bajt Sehunnak. 

- Itt keresel partnert estére? - fojtatta a kínzásomat. 

- Nem. Már nem dolgozok. 

- Aha - vigyorgott rám negédesen. - Mindig ezt mondod? Van, aki beveszi?

- Komolyan gondoltam - szögeztem le. - Új életet kezdek. 

A fiú hangosan nevetett fel, mire a körülöttünk állók minket kezdtek el figyelni. Nem jó, nagyon nem jó!

- Új életet, valaki más hálószobájában. Mennyi lesz a tarifád egy órára? - gúnyolt ki. 

A beszélgetés teljesen elhalt. Mivel tudtam, hogy már nincs veszíteni valóm, magabiztosan elmosolyodtam. 

- Tudod, az élet nem olyan egyszerű, mint azt hiszed. Az iskolában nem fogják neked megtanítani milyen az, amikor a semmiből kell várat építened magadnak, mert odakint igazán hideg szél fúj. Hiába tudsz megoldani akármilyen egyenletet, ha nem tudsz jó döntéseket hozni az igazán fontos helyzetekben. Elkövethetsz hibákat, amiért talán megbélyegeznek téged egy életre, de csak rajtad áll, hogy képes vagy-e kitalálni belőle.

- Ezt tanította be neked a stricid? Jó fedőszöveg - felelte visszakézből. 

Rendesen fel van vágva a nyelve, az egyszer biztos...

- És még mennyi másra is megtanított! Például hogyan kell franciául, oroszul, japánul, angolul, németül, olaszul, spanyolul beszélni. Lehet, hogy kihagytam pár nyelvet, elnézést. Megtanított arra is, hogyan ápoljam le a sérüléseimet egyedül, hogyan legyek bátor, amikor remeg a lábam. Megmutatta, mit kell kinek és hogyan mondanom, mikor jobb visszavonulni, mint támadni - sokatmondóan mosolyodtam el. - Te hívhatod stricinek, én életnek nevezem. 

- Mi történik itt? - szólalt meg egy magas női hang, mielőtt válaszolhatott volna a fiú. 

- Semmi különös - feleltem, végig tartva a szemkontaktust vele. 

- Akkor fáradj utánam - ragadta meg a kezem a nő. 

Értetlenül néztem rá. Fiatal volt, az élete fénykorát élte. Az, hogy jómódú családba született, csak úgy sütött róla, amiért nem hibáztathattam, főleg nem ebben a házban. 

Nem értettem azonban az ő szemében felvillanó haragot. Talán túl messzire mentem el? Nem éreztem túlzónak a viselkedésem... nem emeltem fel a hangomat, sőt, még csak meg sem sértettem. Egy vitában maradt alul a fiú, amit csakis magának köszönhet. 

Mégis követtem, fel a néptelen emeletre a lányt. Egy második nappaliban álltunk meg, ahol ő otthonosan elővett egy poharat, és öntött magának bort. Valószínűleg Sehun egyik rokona lehet, ha ennyire kellemesen érzi itt magát. Ez indokolná a haragot is, amit irántam érez. 

- Menj el - szólalt meg. 

- Tessék? - kérdeztem vissza azonnal. 

- Sehunnak nincs szüksége rád. Azt hiszi, hogy "megmented őt" - kezével idézőjelbe helyezte a szószerkezetet. -, de ez nem így van. Nem vagy idevaló, ezt te is tudod. 

- Ki vagy te?

- Az, aki kézben tartja a dolgokat - vont vállat, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Letette a poharát az asztalra, majd a retiküljében matatva közelebb lépett hozzám. 

Elővett egy papírt belőle, majd meglengetve az arcom előtt nézett farkasszemet velem. 

- Jobb lesz így mindenkinek. Nem kell pakolnod, a gép egy óra múlva indul. Épp annyi időd van, hogy elérd. Azért, hogy ne legyen semmi gondod az úton, tessék, itt van egy kis pénz.

Az Angliába szóló repjegyet a köteg pénzzel együtt lerakta a kanapéra, mellém. 

Visszaindul a poharáért, majd a lépcső felé vette az irányt. 

- Igyekezz, a taxid már vár rád a ház előtt - szólt vissza, majd eltűnt a szobából. 

Furcsa beszélgetés, a lehető legfurcsább lánnyal, akit valaha láttam. 

Honnan tud ennyit rólam? Miért szeretné, hogy elmenjek?

Ő csak egy jóakaró, ahogyan azt említette. 

Szeretem Sehunt, de tényleg ideje lenne lelépnem - gondoltam magamban, miközben derűsen elmosolyodtam. Megtettem, amit kért tőlem, itt maradtam vele. Most pedig...

Ideje hazamenni.

Read More