My saesang soul (Minho)

~ Szeretettel, Park Rin <3

Leraktam a tollat asztalomra, és büszkén néztem a levelemre. Egy halványrózsaszín papírra írtam zöld tollal.

Aztán hirtelen észbe kaptam, és a fiókomból elővettem a matricás lapot. A fenébe, már csak két matrica maradt rajta. Majd holnap veszek újat…

A már védjegyemmé vált zöld szívecskét, kék keretben a lapra ragasztottam.

Minden nap írtam egy levelet az én ultimate biasom-nak, Choi Minhonak. Nála helyesebb férfit még nem láttam, és komolyan hiszek abban, hogy egy nap ő lesz majd a férjem.

Ez lett a mániám. Vagyis ő. Szinte mindenhol ott voltam, ahol ő, és tudtam róla mindent. Az összes róla készült kép a laptopomon lapult, és három óránként változtatom a hátteremet.

Nagyon sokan hívnak a-nek, de nem foglalkozom ezzel. Ők csak nem elég elhivatottam.

Egy zöld, békás borítékot vettem elő a második fiókomból, ahol a levélhez szükséges kellékeket tartottam. Mosollyal az arcomon beleraktam a levelet, és lezártam a borítékot.

Kimentem az előszobába, és felvettem a csizmámat, meg a kabátomat. A nyakam köré csavartam a sálamat, és indulásra készen álltam. Egy baj volt - a táskám a szobámban maradt. Gyorsan visszarohantam érte, elköszöntem a szüleimtől, és már indultam is.

Minden reggelem a postán kezdődött, mert így romantikusabbnak találtam feladni a levelem. Miután végeztem, az iskola felé vettem az irányt. Végzős gimnazista lennék.

- Park Rin, hol voltál ma reggel? - állt elém egy lány.

- Neked is szia, Shin Hana - köszöntem.

- Komolyan kérdezem. Minho-t látták a stúdió közelében hat órakor. Még írtam is neked egy e-mailt! - mondta komolyan.

- Ne! - sápadtam el.

- Komolyan. Ott volt a többi kis "fan" is - tette idézőjelbe a fan szót. Mi nem neveztük őket azoknak, mert egyedül mi ketten voltunk méltóak erre a névre.

- Lemaradtál a fantasztikus mosolyáról! És ma egy fehér pulcsi volt rajta, meg egy fekete farmer. A szokásos cipőjét vette fel. Még nem lehetett fodrásznál, e a haja így is tökéletes volt! De nézd, itt egy kép - nyomta a kezembe a telefonját.

Komolyan sajnáltam, amiért a hülye levelemmel foglalkoztam, és nem magával az emberrel. Szánalmas vagyok…

Végig Róla beszélgettünk, míg bementünk a suliba. Az órák sem nagyon érdekeltek minket, hiszen ma reggel látta Hana! És én nem…

Matekból írtunk egy dolgozatot, amit gyorsan összecsaptam, és tovább beszélgettem Hanaval.

Ő a legjobb barátnőm, már ovi óta. Egy utcával lentebb lakik, így ismertük meg egymást. Mindig is imádtuk egymást, de mióta jött mindkettőnknél a k-pop őrület, és azon belül is a SHINee, még jobban. Mivel mind a kettőnknek Minho a biasa, a közös téma is mindig meg volt. Bár sosem hozódott fel, hogy mit fogunk tenni, ha az egyikünknek jön össze vele. Mert akkor a másik pórul jár. Mivel én abban hiszek, hogy én leszek a szerencsés, úgy állok hozzá, hogy mindig is Hana mellett fogok maradni, akármi történik. De ha esetleg ő jár sikerrel, akkor támogatni fogom (és megpróbálok nem öngyilkos lenni).

Tanítás után gyorsan csekkoltuk a netet, hogy van-e valami újdonság. Semmi. Minho megkönnyítené a dolgunkat, ha használna twittert, vagy bármilyen közösségi oldalon fent lenne. De semmi baj, ő így tökéletes.

Felszálltunk a buszra, és az SM elé mentünk. Ha szerencsénk van, még nem végeztek a próbán.

És szerencsénk is volt. Mind az öten, egyszerre jöttek ki az ajtón. A többi idegesítő tyúk is ott csápolt, de nem érdekelt.

Minho magabiztosan vetett felénk egy mosolyt, és indult el a buszuk felé. Az a mosoly biztos nekem szólt!

végignéztük, ahogy elhajtanak a busszal. Mennyire szeretnék én most ott lenni….

Hanaval hazamentünk. Ebéd után bezárkóztam a szobámba. A falamból egy szabad felület nem látszódott, mivel mindenhonnan Minho mosolygott rám. Illetve volt, ahol szexin nézett a kamerába, vagy koncertképek, ahol vetkőzött. Ó, azok a tökéletes pillanatok! Ha csak visszagondolok rá, akkor is hevesen kezd el verni a szívem.

- Rin, édesem, el tudnál menni a boltba? - nyitott be anya.

- Persze! Mit kellene hozni?

- Egy kis innivalót. Estére vendégeket várunk.

- Rendben - bólintottam mosolyogva.

Adott pénzt, felöltöztem, és indultam is. A közeli közértbe mentem, és miután megvettem, az irányt hazafelé vettem.

Egy kis parkon vágtam át, amikor minden megváltozott. Az addigi életem fenekestül felfordult, és szinte semmi nem maradt a régi.

Tíz kilométerről is felismerem Minhot, nemhogy cirka húsz méterről. Nem tétováztam, rögtön odarohantam hozzá.

- Szia! - köszöntem mosolyogva. A telefonja képernyőjét bámulta, majd zavartan rám pillantott. Édes istenem, engem néz! Elmerültem a csodálatos szemeiben.

- Szia, ismerjük egymást? - kérdezte. Ó, Jézus Krisztus, még hozzám is szólt! Igen, biztos, hogy ő lesz a gyermekeim apja, ezt már most érzem!

- Én vagyok a legnagyobb rajongód, Park Rin. Minden nap írok neked levelet, és minden koncerteteken ott vagyok. Emellett az összes fan meetingen is jelen voltam, és ma délután is, amikor kimentetek a stúdióból! - soroltam fülig érő vigyorral. Csak tudnék valamit kezdeni a vadul dobogó szívemmel… csoda, hogy a hangomat hallom.

- Ohh, értem - nézett félre. De én azt akartam, hogy még engem nézzen. - Szeretnél valamit? - fordult felém.

A helyes kérdés inkább, hogy mit nem szeretnék.

- Találkozhatnánk valahol, mondjuk holnap. Persze csak ha ráérsz! - vágtam rá.

- Nem - felelte hűvösen.

- Tessék? - kérdeztem vissza.

- Nézd, én imádom a rajongóimat, és ők éltetnek, de soha nem lehet köztem, és egy saesang között viszony. Bocsáss meg, de nekem is vannak elveim - válaszolta.

Értetlenül néztem rá. Ezt komolyan ő mondta? Nem, ez valami rossz álom lehet…

Az ajkamba haraptam, és éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe.

- Kérlek, ne sírj. De szívesen adok egy autogramot!  - vettem elő egy tollat.

Életemben először, az ő jelenlétében, a földre szegeztem a pillantásom.

Valami eltört bennem… talán az álmaim.

- Nem kell - suttogtam.

- Tessék?

- Nem kell! - dacosan néztem a szemébe. - Hidd el, meg fogod ezt még bánni! - emeltem fel fenyegetően az ujjaimat.

- Kérlek, ne tedd ezt! - nézett rám riadtan. Igen, pontosan ezt akartam elérni.

- Már késő. Te voltál az egyetlen ember az életemben, és most, hogy megismertelek, hatalmasat csalódtam! - kiáltottam.

- Nem is ismersz - vágta rá.

- Ha te azt tudnád! Én ismerlek a világon a legjobban!

- Ó, igen? Az újságokból szedett bemagolt interjúkra gondolsz? Vagy esetleg tudod, hogy mikor születtem, mi a horoszkópom, mi a kedvenc ételem, színem, parfümöm? Ezekből szerinted meg lehet ismerni egy embert?

Elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Ha normálisan jöttél volna ide, talán még el is mentem volna veled. De neked csak a hírnév kell, meg a pénz, esetleg a bulik. Nem én. Fogalmad sincs, hogy ki vagyok én, a színfalak mögött.

- Esélyt sem adsz nekem.

- Mert tudom, hogy mit tennél - felelte.

- Rendben - bólintottam.

Elfordultam, és elindultam. Megfogta a csuklómat, és maga felé fordított. Átkoztam magam, amiért még mindig hevesen kezdett el verni a szívem.

- Mit akarsz? - kérdeztem nem túl kedvesen.

- Azt, hogy ha lehet, ezt ne írd ki minden blogra - kérte.

Mérgesen a szemébe néztem, és kirántottam a kezem a szorításából, és újra elindultam.

Otthon levágtam az asztalra az üdítőket, és a szobámba vonultam. Kulcsra zártam az ajtót, és hangosan kezdtem el zenét hallgatni.

Egyenként szedtem le az összes posztert, és téptem apró darabokra. Pontosan, ahogyan ő is tette a szívemmel.

Akkor még úgy gondoltam, hogy ő volt a fő gonosz. A lelketlen idol, aki összetörte a rajondója szívét.

Pedig csak ő segített abban, hogy felébredjek az álomvilágból. Egy burokban éltem, és mindenkit elítéltem, amiért nem az én példámat követték. Hülyéknek gondoltam másokat, amiért nem ájultak el Minhotol, vagy épp azért, mert elájultak tőle.

Reggel még azért gondoltam magam szánalmasnak, mert nem néztem meg az e-mailjeimet. Most pedig azért, amit az elmúlt időben tettem. Embertelenül viselkedtem másokkal, és Minhot minden elé helyeztem. Az összes jegyemet lerontottam miatta, pedig én csak szerettem.

Elhittem, hogy az én helyem mellette van. De most, rá kellett döbbennem, hogy nincs helyem a világában. Ő egy másik galaxis, amit soha nem fogok tudni elérni.

Ami talán nem is baj. Épp itt volt az ideje, hogy felébredjek, és el kezdjem élni a saját életemet.

Eddig azt hittem, hogyha az ember mereven hisz az álmaiban, az egyszer majd valóra fog válni. De ez nem így van.

Hallottam, amikor megjöttek a vendégek. Nem különösebben érdekeltek.

Tovább folytattam a poszterek leszedését, és mindegyiket a földre dobtam. A fiókomból a földre hajítottam az összes levélpapírt, borítékot, ceruzát, és matricát. Hogy lehettem ilyen hülye?

Nekem két percnek tűnt, de igazából két óra telt el. Mire észbe kaptam, már sírva térdeltem a földön, a sok Minho között, akik továbbra is engem vizslattak.

Fel kellett nőnöm, és ezt egy kicsit gyerekesebben viseltem, mint mások. Jó, ez tényleg hülyén hangzott…

Már későre járhatott, amikor abbahagytam a sírást. Szomorúan vettem észre, hogy a Minho iránt érzett csodálatom még mindig nem tűnt el. Talán tényleg mindig tökéletesnek fogom látni.

Hirtelen ötlettől vezérelve, elővettem egy fehér papírt, és egy kék tollat. Elkezdtem leírni a gondolataimat.

Kedves Minho!

Nagyon sajnálom, amiért úgy viselkedtem veled. Nem érdemelted volna meg, neked volt igazad. Tudom, hogy elég őrült tudok lenni, de mint mindenkinek, nekem is megvan rá a magam oka.

Nem tudom, hogy olvasod-e ezeket a sorokat, de meg szeretném köszönni, amit adtál nekem. Ha a mai beszélgetést nem számítjuk, még egyetlen egyszer sem szóltál hozzám, de nagyon sokat segítettél a tudtodon kívül. Azt hiszem, te voltál az éltető elemem.

Többször is fel akartam adni. De olyankor tudod mire gondoltam? Hogy miért pont én adjam fel? Miért nem én leszek az, aki végig maga járja ki a saját ösvényét, ami végül Hozzád vezet? Egy városban élünk, szóval miért ne én lehetnék pont az, aki megtetszik neked?

Ha őszinte akarok lenni, most is gyerekesnek gondolom ezeket. Bár még nem vagyok teljesen felnőtt, köszönöm, hogy felébresztettél. Talán túl sokáig álmodtam…

Kérlek, az előző leveleimmel ne is törődj. Komolyan szégyellem magam miattuk.

Remélem egyszer még összehoz minket a sors, hogy meg tudjam neked köszönni!

~ Szeretettel, Park Rin

Pont, mint reggel, a tollamat letettem az asztalra. De most nem mosolyogtam.

A levelet egy sima, fehér borítékba raktam bele, és zártam le. Ráírtam a Minho nevét, és a sajátomat. Bár tudom, hogy már későre járt, mégis felvettem a csizmámat, és útnak indultam. Az SM dormja nem volt olyan messze.

Bementem, és megálltam a recepciós előtt.

- Ezt odaadná kérem Choi Minho-nak? - nyújtottam felé mosolyogva a borítékot.

- Sajnálom, ezt nem tehetem. De ha elküldi erre a megadott címre, biztosan el fogja olvasni - adott át a lapot, amin már jól ismertem a címet. A rajongói cím…

- De ez most nagyon fontos lenne, kérem - néztem a szemeibe komolyan. Bevetettem mindent, ez most tényleg fontos volt számomra.

És nem úgy, mint eddig. Nem olyan szinten volt fontos, hogyha nem sikerül, belehalok, hanem csak nagyon szerettem volna. Úgy éreztem, hogyha ezt a levelet kiadom a kezemből, már semmi nem fog hozzá kötni.

*Minho POV*

Őrült rajongóim vannak, az egyszer biztos.

De ez a lány más volt. Próbáltam eltekinteni a szépségétől, ami egyszerűen megbabonázott, és magára a lányra koncentrálni. A belsőjére.

Ami egy saesang lelke volt.

Azért mégis megsajnáltam. A mai napom nagyon durva volt, és ezt rajta töltöttem ki. Nem akartam így kiakadni egy rajongó miatt, de már tényleg sok volt minden.

Épp mentem be a dormba, amikor megláttam azt a lányt. Elmerengő tekintettel, a kezében egy fejér borítékot szorongatva ment be. Én csak elbújtam a fal mögé, hogy halljam a szép hangját.

- Ezt odaadná kérem Choi Minho-nak? - szólalt meg.  

- Sajnálom, ezt nem tehetem. De ha elküldi erre a megadott címre, biztosan el fogja olvasni - felelte a portásunk.

- De ez most nagyon fontos lenne, kérem - suttogta.

- Esetleg megtehetek önért egy szívességet - válaszolta a férfi. Még soha nem tett senkivel sem kivételt, vajon mit tudhat ez a lány?

- Köszönöm - hálálkodott, majd az egyenletesen elhalkuló csizmájának a kopogását hallottam. Miután bezárult mögötte az ajtó, rögtön előbújtam a rejtekhelyemről és a portás elé álltam.

- Elkérhetem? - kérdeztem.

Csak bólintott, és odaadta a kis borítékot.

Nem mentem fel a szobánkba, hanem a társalgóban ültem le. Jelenleg alig szállingóztak páran, leginkább csak gyakornokok. Leültem az egyik fotelbe, és elkezdtem olvasni.

Az írása valamennyire ismerős volt, biztos olvastam már pár levelét. Tényleg nagyon szerettem a rajongóimat, amikor csak tehettem, olvasgattam, hogy miket írtak nekem.

Gyöngybetűkkel írt, amik, ha lehet ilyen mondani, tökéletesen passzoltak hozzá.

Nagyon rövid idő alatt elolvastam a levelét. Amilyen gyorsan csak lehetett, felpattantam, és próbáltam kitalálni, hogy merrefelé indult. Remélem, nem lakik olyan közel, és még tudok vele beszélni.

Hogy engem meg mi lelt? Még én sem tudom. De most azon kaptam magam, hogy gőzerővel futok, hogy akár egy pillanatra is megláthassam. Úgy éreztem, valamivel tartozok neki.

És újra látni akartam. Eddig nem tűnt ki a tömegből, de most, hogy szemtől szemben is láttam, el kellett ismernem, hogy meseszép volt. Többször is felidéztem magamban a barna, hosszú haját, és szinte fekete szemeit. Az alakja is mesés volt, bár csak kabátban láttam.

Épp csak egy pillanatra rohantam el egy utca mellett, ahová futólag benéztem, amikor megláttam. A feje lehajtva, és úgy sétált előre.

*Rin POV*

Ideje, hogy megtanuljak élni. Mégis, egy kicsit szomorú voltam, mert akármennyire is szerettem volna, akkor sem tudtam elnyomni magamban a gyermeki énemet. Miszerint Minho-nak nem csak egy arc vagyok a sok közül, és meg fog jegyezni.

Már csak két utca volt a házunkig. Az ajkamba haraptam, és karba tettem a kezeim, mert nagyon fáztam.

Aztán hirtelen valaki elsuhant mellettem, mire felkaptam a fejemet. Velem szemben pontosan Choi Minho állt.

Rögtön megálltam, és hatalmas szemekkel néztem rá.

- Te? Itt? - kérdeztem.

- Elolvastam a leveled - válaszolta mosolyogva. A szívem ismét gyorsabb ütemet kezdett el diktálni. Mindig is hatással lesz rám ez a férfi.

- Örülök neki - feleltem.

- Nem kellett volna bocsánatot kérned. Nekem kellett volna, amiért úgy leteremtettelek.

Alig akartam hinni a fülemnek.

És ha belegondolok, hogy mindez alig öt óra leforgása alatt történt, őrültnek érzem magam.

- Akkor mind a ketten hibáztunk - mosolyodtam el halványan. Minho közelebb lépett felém.

- De ha te is benne vagy, kijavíthatnánk. Áll még az a holnapi meghívás? - kérdezte csintalan mosollyal. Hogy is tudtam volna neki nemet mondani?

- Persze - bólintottam. Megbeszéltünk egy címet, egy időpontot, és búcsúztunk is. Pedig még beszélni akartam vele. Végül is, holnap lesz rá időnk bőven.

- Elkísérlek - ajánlotta fel.

- Erre igazán nincs semmi szükség - mondtam.

- De, igen. Már elég késő van - nézett fel az égre.

- Rendben - bólintottam.

Mellém állt, és úgy indultunk el. Kedvesen elkezdett beszélgetni, és pedig elpirulva hallgattam, ha kérdezett, válaszoltam.

Megálltam a házunk előtt.

- Köszönöm - mondtam ki. Nem tudtam rá nézni, mert féltem, hogy a térdeim felmondanák a szolgálatot.

- Nincs mit, és jó éjt - felelte. Közelebb lépett hozzám, és egy puszit adott a homlokomra.

Szinte elolvadtam. Már egyáltalán nem fáztam, sőt - fűtött a szerelem.

Mire észbe kaptam volna, már el is tűnt. Pont olyan volt, mintha csak álmodtam volna. De tudtam, hogy ez nem álom már, hanem a valóság.

Mosollyal az arcomon aludtam el, és életemben először, nem érdekelt, hogy mekkora rendetlenség van a szobámban.

Másnap ujjongva meséltem el mindent Hana-nak. Azt hittem, megérti. Nem így lett.

- Szóval te, meg Minho? - kérdezte metsző éllel a hangjában.

- Igen - bólintottam mosolyogva.

- Lehetetlen. Mit szeretne benned? - mért végig.

- Nem tudom - feleltem kissé furcsán.

- Lehet, csak egy éjszakára kellesz neki - mondta. Ezt kötve hiszem.

- Hana, miért nem akarod elfogadni, hogy boldog vagyok? És azt, hogy megtörtént?

- Mert ennek velem kellett volna megtörténnie! Nem veled!

- Hogy lehetsz ennyire önző?

- Minho a szíve mélyén engem szeret. Csak még nem jött rá!

Nem tudtam a szemébe vágni, hogy ébredjen fel, mert tegnap ilyenkor még én is ilyen voltam. Érdekes, hogy milyen változásokon tud keresztül menni az ember röpke 24 óra alatt.

- Majd egyszer rájössz - feleltem, és felálltam. Átültem a helyemre, és figyelni kezdtem az órákon. Szokatlanul aktív voltam, amit a tanárok észre is vettek. Mindenesetre még mindig szomorú voltam, amiért ilyen rosszul tanultam, és mostantól minden erőmmel azon leszek, hogy kijavítsam.

Hana nem csak, hogy nem szólt hozzám, hanem még csak rám se nézett. Azt hiszem, csalódott bennem, amiért nem engedtem át rögtön neki.

Tapasztalatból tudom, hogy ő most csak egy trófeaként tekint rá, nem pedig emberként. Majd egyszer remélem ő is át fog esni a holtponton, és észhez fog térni. Pont, ahogy én.

A suli hamar eltelt, én pedig rohantam haza. Hananak nem mondtam, hogy hol fogunk találkozni szerencsére. Egy kis eldugott helyen, hogy tudjunk beszélni.

Otthon megebédeltem, és megcsináltam holnapra a házikat. Plusz feltakarítottam a szobámban, mert reggel erre nem volt idő.

Minimum hétszer átöltöztem, aztán a választásom végül valami egyszerűre esett. Pontban fél ötkor indultam el. Két perccel hamarabb érkeztem.

Leültem az egyik asztalhoz, és mosolyogva néztem körbe. Elsőre egész aranyos helynek tűnt.

Tíz perc múlva mér harmadjára jött oda a pincér hozzám, hogy mit kérek. Végül, hogy jó napja legyen, kértem egy narancslevet. Minho miért késik ennyit?

Biztos valami dolga van…

Egy óra elteltével már kezdtem elveszíteni a reményt. Amikor letelt a második óra is, türelmetlenül levágtam a pénzt az asztalra, és elindultam hazafelé. Engem most csúnyán átvertek…

Szégyen, hogy belementem ebbe. És az is, hogy egész nap ennyire boldog voltam. Túlságosan is beleéltem magam.

Feldúltan sétáltam az utcán, amikor valaki elkapta a csuklómat. Ha most egy rabló az, komolyan leütöm.

Szikrázó tekintettel fordultam felé, de Minho állt ott.

- Szia - köszönt mosolyogva. Mi ilyen vicces? Csak hogy én is nevethessek…

- Szia - köszöntem egyhangúan.

- Sajnálom, hogy ennyit késtem. De hirtelen egy interjút kellett adnom, és mivel nem tudom a számodat, nem tudtam üzenni - mondta.

Ó!

- Értem - feleltem bólogatva.

- De most szívesen meghívlak bármire - ajánlotta fel vigyorogva.

- De ne itt - mondtam nevetve. - Itt már teljesen hülyének néznek - tettem hozzá.

Minho mélyen a szemembe nézett. Teljesen elhalt a nevetésem, és én is csak őt néztem.

Közelebb lépett hozzám, és átölelte a derekamat. A kezeimet a mellkasára helyeztem, és felnéztem rá.

Most nem a sztárt láttam, hanem az embert. És büszke voltam magamra, mert erre kevés ember képes csak.

Minho féloldalas mosolyt vetett rám, mire mentem el akartam ájulni, de még tartottam magam.

Végül, nagyon lassan, de lehajolt. Ajkait az enyémekre helyezte, és ott, az utca kellős közepén csókolt meg. De nem érdekelt, csak a pillanat.

Lehunytam a szemeimet, és a nyaka köré fontam a karjaimat. Életem legszebb pillanata volt.

- Sajnálom - mondta még egyszer.

- Talán megbocsájtok - feleltem mosolyogva. Viszonozta a mosolyomat, adott egy puszit a számra, és összekulcsolta az ujjainkat. Mosolyogva indultunk el az utcán, pontosan, mint egy pár. 

Nagyon remélem, hogy tetszett. Tudom, egy kicsit őrültebb, mint az eddigi novelláim, mivel ilyen szemszögből még sosem közelítettem meg az idolokat. De tulajdonképpen ez egy fici arról, hogy soha ne adjuk fel, vagy ha meg is próbálnánk, a remény akkor talál ránk, amikor nem is gondolunk rá :D

Tudom, a vége nincs teljesen lezárva, de ezt nézzétek el nekem ^^

// A Minho-s képeket pedig külön köszönöm Szandiiinak <3