Letters (Luhan)

Kedves Luhan!

Nem tudom, hogy emlékszel-e még rám, vagy tudod egyáltalán, hogy ki vagyok. Sokáig gondolkoztam azon, hogy feladjam-e ezt a levelet, de szeretném, ha tudnád, mi is történt aznap este.

Mert te fényt hoztál az életembe, és tudtam, hogy még érdemes élnem.

Két héttel ezelőtt szombaton kezdődött minden. Egy bárban ültem, és épp azon gondolkoztam, hogy miért hívjuk cipőnek a cipőt, mikor ezernyi más lehetőség is lenne. Értelmetlen dolgokon szoktam gondolkozni, amikor unatkozok, tudom, ez rossz szokásom.

Amikor beléptél, hideg szellő fújt be, ezért rögtön arra néztem, hogy ki lehet az, aki ilyen későn jár erre.

Te engem néztél. Fogalmam sincs, mi járhatott akkor a fejedben, mert elég érdekes tekinteted volt. A szemeid hatalmasak voltak, és mély barnák. A hajadat összekócolta a szél, szerte-széjjel állt, számomra mégis tökéletes rendszernek tűnt. Elmélyedtem a tekintetedben, te pedig felém villantottál egy enyhe mosolyt. A szívem rögtön hevesebben kezdett el verni, és fogalmam sem volt, mit tehetnék ez ellen, mivel még sosem történt ilyen velem.

A szemkontaktusunkat te szakítottad meg, mivel félre léptél, és hátranéztél az utánad érkező társaidra. Egy kis boxba ültetek le, nem voltatok ott mindannyian.

Te álltál fel, hogy italt vegyél mindannyiótoknak. Mellém léptél, a karod pedig enyhén súrolta az enyémet.

Elpirultan sütöttem le a szemeimet, és sehogy sem tudtam magamat rávenni, hogy rád nézzek.

- Szia, Luhan vagyok - mutatkoztál be nekem.

- Hana - feleltem röviden. Az, hogy megszólítottál, hatalmas örömmel töltött el. Annyi más lány volt még ott, de te mégis velem elegyedtél beszélgetésbe.

- Egyedül vagy? - kérdezted aranyosan.

- Aha - bólintottam röviden.

- Odajöhetnél hozzánk - ajánlottad fel.

Lehet, hogy neked most egy kicsit furcsa, hogy szóról-szóra tudom, miket mondtál akkor, de erre két magyarázatom is van. Az első, hogy hihetetlenül jó memóriám van, szinte mindent megjegyzek elsőre. A második pedig az, hogy soha életemben nem fogom elfelejteni azt az estét, és ezt csak neked köszönhetem.

Érdeklődve fordultam feléd, mert nem értettem, miért invitálsz a barátaid körébe. Esetleg szerettél volna többet? Ötletem sem volt, bár őszintén azt is meg kell neked mondanom, hogy azt sem értettem, miért pont rám esett a választásod.

- Ha nem baj - szólaltam meg végül még mindig vörösen. Talán úgy nézhettem ki, mint egy rendesen megérett paradicsom, de ez érthető, mert még sosem voltam olyan zavarban.

- Miért lenne baj? Viccelsz? Na, gyere! - mondtad mosolyogva, megfogtad a kezem, és magad után húztál.

Én is elmosolyodtam, miközben követtelek. Úgy éreztem, hogy nem is a földön járok, hanem repülök felette.

- Luhan, kit hoztál magaddal? - kérdezte Kai, miközben végigmért engem.

- Hana vagyok - hajoltam meg előttük.

- Csüccs le. - Sehun megpaskolta maga mellett a helyet. Ismét csak bólintani tudtam, és azt tettem, amit mondott.

Te mellettem foglaltál helyet, és a kezedet a derekamra tetted. Az ölemben heverő összefont ujjaimat bámultam, közben pedig úgy vigyorogtam, mint egy idióta.

- Egyedül vagy, vagy esetleg vársz valakire? - kérdezte tőlem Lay.

- Egyedül van - felelted helyettem. Oldalra biccentettem a fejemet, és bólintottam egy aprót. Amikor veletek voltam, sokkal inkább hagyatkoztam a gesztikulációra, minthogy a szóbeszédet használtam volna.

- Mit dolgozol? - érdeklődött Kris.

- Még egyetemista vagyok. Ez az utolsó évem.

- Mit tanulsz? - Úgy tűnt, hogy a fiúkat érdekli, milyen is vagyok én. Eleinte meglepődtem ezen, mivel engem sokkal jobban érdekelt, hogy milyenek is vagytok ti. A ti világotok teljesen más, mint az enyém, talán a világot is máshogy látjátok. Mindannyian művészek vagytok, engem pedig elvarázsolt, amit alkottatok.

- Tolmács szakon tanulok - adtam választ.

- Ahh, értem - bólintott nagyot Kris.

A pincérnő ekkor érkezett meg, és lerakta az összes italt az asztalra. Feleseket rendeltél, mindenkinek jutott egy, de még maradt pár érintetlen pohárka is az asztalon.

- Egyészségünkre! - Emelte magasba a poharát Sehun.

- Egészségedre - mondtad nekem. Feléd fordultam, és a szemeidbe néztem, és rögtön el is vesztem benne.

- Neked is - feleltem megszeppenten. Felém tartottad a felest, és koccintottunk. Végig a szemedbe néztem, de akkor az eszemben sem volt az elterjedt hiedelem, csak az, hogy milyen helyes vagy.

A számhoz emeltem a poharat, és elsőre le is húztam. A társaságunkból többen fel is éledtek, és az első feles megadta a jó hangulatot.

Az újabb körre kicsit várni kellett, de aztán csak jött, és jött az alkohol. Fogalmam sincs, mennyit ihattunk aznap, de nagyon jól éreztem magam.

Egyszer felálltam, és kimentem a WC-re. Amikor a tükörben néztem magamat, kicsit forgott velem a világ, de a tükörben nem magamat láttam, hanem téged. A gyönyörű szemeidet, és a finom vágású ajkaidat, a tökéletes hajadat, a nyakad ívét, és a nagyon jól kinéző felsődet.

- Valaki segítsen! Nem nyílik az ajtó! - hallottam a hangot. A tükörből eltűntél, és újra csak magamat láttam.

Azon gondolkoztam, hogy ennyit ittam, hogy már a tükör is beszél hozzám?

- Van ott valaki? Kérem, segítsen! - A hang ismét megszólalt, de a tükörben csak azt láttam, hogy szétnyílik a szám. Nem beszélt, tehát vagy a fejemben szólt a hang, vagy valaki tényleg beszorult.

- Té-tényleg ott vagy? - kérdeztem félve. Kicsit furcsán vette volna ki magát, ha egymagamban beszélek.

- Igen! Segíts, kérlek, nagyon nem akar mozdulni az ajtó! - mondta tovább. A hangjából egy kis megkönnyebbülést hallottam ki.

- Máris - motyogtam. A fal mentén mentem vissza a fülkékhez, és benéztem mindegyik alá, hogy hol lehet az a lány, aki segítséget kért. Az utolsó előtti WC-ben láttam meg egy lábat. Azonnal rámarkoltam a kilincsre, és minden tőlem telhető erővel feszítettem fel az ajtót. Túl könnyedén sikerült, én pedig hátra tántorodtam.

Odanéztem, de csak egy rémült tekintetű lányt láttam.

- Ja, bocsi, rossz ajtó - mondtam teljesen elpirultan. Ciki…

- Az utolsóban vagyok - szólalt meg az a lány, akinek eleve segíteni akartam.

Visszazártam az ajtót, és ahhoz álltam, amit mondott. Újra rámarkoltam a kilincsre, és újra minden erőmmel húzni kezdtem. Ez már tényleg nem akart megmozdulni.

- Nem tudsz kimászni alul? - kérdeztem tőle. Alul volt egy kb. tizenöt centis nyílás.

- Nem hiszem, hogy menne…

- Akkor felül ugorj ki. Elkaplak!

- Biztos vagy benne?

- Igen!

Az alkohol kellő bátorságot adott ahhoz, hogy szuperhősnek érezzem magamat, és azt higgyem, bárkit meg tudok menteni.

Csak azt nem kalkuláltam bele, hogyha alul nem fért ki, nem lehet valami sovány, így amikor egy nyolcvan kilós lány rám zuhant, és a földön, alatta kötöttem ki, rögtön megbántam a döntésemet.

A hideg padló, és a rajtam ficánkoló lány egy kicsit kijózanított.

- Köszi - mondta, amikor legurult rólam, és meghajolt.

- Nincs mit - feleltem mosolyogva. Bár a hátam és a lábam még mindig rettenetesen fájt, nem tudtam neki ezt felhozni, hisz nem az ő hibája, hogy nem könnyű. Remélem, most ezen nem nevetsz. Na jó, azt megengedem, hogy mosolyogj rajtam, mert egy kis vicc tényleg volt benne.

Megmostam a kezemet, és visszamentem hozzátok. De amint le akartam ülni, te az öledbe húztál, és a nyakamat kezdted el puszilgatni.

El sem tudom neked mondani, vagyis leírni, hogy milyen érzések kerítettek akkor hatalmába. De ha hasonlítanom kellene valamihez, talán azt a példát tudnám felhozni, amikor anya elkészíti a kedvenc sütimet évek múltán. A finom csokis süti lágyan omlik szét a számban, és ahogy lenyelem, mintha selyem csúszna le a torkomon. A hátamon a hideg fut fel, képtelen vagyok nyitva tartani a szememet. Sokkal jobb, mint az orgazmus, össze sem lehet vele hasonlítani.

De térjünk vissza a történtekhez. Nem tudom, hogy te ebből mire emlékszel, de én tisztán emlékszem, hogy az ajkaiddal egyre fentebb haladtál. Az arccsontomat végig puszilgattad, néhol meg is nyaltál. Sőt, az állam alatt egy picivel gyengéden meg is haraptál, mire kénytelen voltam sóhajtani egyet.

Az állam ívétől fogva függőlegesen haladtál felfelé, míg el nem érted a számat. Az a pillanat felért mindennel, amit addigi életem során tapasztaltam.

Puszit adtál az alsó ajkamra, aztán azt is finoman megharaptad. A vágyadat nem tudnám mihez hasonlítani, éreztem, hogy neked akkor és ott szükséged volt rám.

A nyakad köré fontam a kezeimet, és én mélyítettem el a csókot. Az ajkaid puhák voltak, és szenvedélyesen tépték az enyéimet. A nyelvünk kecses táncot lejtett, azt sem tudtam, hol a fejem, vagy, hogy hányadikán van elseje. Teljesen elvarázsoltál, és magaddal ragadtál.

A combomon futtattad fel a kezedet, és lecsaptál a fenekemre. Sokáig úsztam, és abban a pillanatban nagyon büszke voltam magamra miatta.

A tenyeredbe vetted a fenekemet, és erősen markoltál rá. Az élvezet az altagodba is lekúszott, amit tisztán érezhettem.

De ha nem szeretnéd, hogy ekkora részletességgel meséljek ezekről, ugorjunk előre egy picit.

- Menjetek már szobára! - utasított Sehun. Eléggé egymásba voltunk gabalyodva, azt sem tudtam, mióta tart a csókcsatánk.

- Benne vagyok! - Elváltál tőlem. A szemeidben olyan csillogást láttam, mint még soha senkiében. A csillagok fénye semmi volt ahhoz képest, sőt, egy sötét éjszakán, amikor csak a Hold látszik, az sem ért fel a szemeiddel. Soha életemben nem láttam még annyira szépet.

- Itt lakok, nem messze - suttogtam lihegve. Nem voltam olyan lány, aki elsőre felengedi magához a fiút, akivel épp csak megismerkedett, de tudtam, hogyha kihagyom azt a lehetőséget, örök életemben bánni fogom.

Felálltam, de a lábamba a WC-s eset miatt belenyilallt a fájdalom, így visszaestem a székre. Be kell ismernem, azóta is nagyon fáj a lábam.

Te nem teketóriáztál, rögtön felkaptál az öledbe, és úgy cipeltél. A nagy rohanásban el sem tudtunk köszönni a többiektől. Kérlek, add át nekik üdvözletem.

Amint kiértünk, bár fűtött az alkohol, mégis fáztam egy kicsit. Hozzád bújtam, és a nyakadhoz hajtottam a fejemet.

- Három háztömböt kell sétálni balra - suttogtam. Azonnal elindultál sietős léptekkel, én pedig élveztem a kilátást a karjaid közül. Legalábbis egy ideig.

Finom nyakad csábítani kezdett, én pedig engedtem a kísértésnek. Nyelvem hegyével érintettem meg eleinte, aztán csókolgatni kezdtem. Az engem tartó kezeid megremegtek, én pedig elfojtottam egy mosolyt.

Elképzelni sem tudod, mennyire megörültem, amikor megtudtam, hogy én is képes vagyok belőled ilyen reakciót kiváltani.

Arra már én sem emlékszem, hogyan értük el a lakásomat. Talán teleportáltunk, vagy valami ilyesmi…

Onnantól emlékszem, hogy nagyon sokáig vacakoltam a kulccsal az ajtó előtt. De amint kinyitottam az ajtót, ott folytattuk, ahol abba kellett hagynunk.

Fogalmam sincs, hogy erről mennyit szeretnél tudni, vagy mennyire emlékszel, de el kell mondanom neked, hogy életem legszebb együttléte volt. Dinamikus, szenvedélyes, örömteli, kihagyhatatlan, tökéletes, bámulatos, lehengerlő… azt hiszem, ezekkel a szavakkal lehet leírnom.

Az előszoba padlóján feküdtünk utána. Még szerencse, hogy elhoztam otthonról a szőrmés szőnyeget, így nagyon kényelmes volt.

A mellkasodon feküdtem, és hallgattam a szívverésedet.

- Hana… te mit gondolsz, mi a mennyország? - kérdezted hirtelen. Nem tudom, honnan juthatott ilyen az eszedbe, rendesen megleptél a kérdéseddel.

- Amikor kisgyerek voltam, sokszor voltam a nagyszüleimnél. A papámnak egy festő nagyon sok pénzzel tartozott, és egyszer vele mentem, hogy behajtsuk a hatalmas összeget. A festő műhelyébe mentünk, és míg papa beszélt azzal az emberrel, a festményeit nézegettem. Lehengerlőek voltak. Az egyiken egy kék égboltot lehetett látni, amiken felhők terültek el. A felhők között sütött le a napfény, és olyan tökéletesen örökítette meg a pillanatot, hogy még így is hívogatott, hogy ott álltam előtte. A kép akkora volt, mint akkor én, úgy éreztem, mintha csak előre kellene lépnem, és ott lennék. Az volt a kép fölé írva címnek, hogy "A Mennyország kapuja". Érdekes, hogy ez után nagyon sok idő telt el, amikor egyszer az iskolából mentem hazafelé, és hirtelen néztem fel az égre. Ugyanaz a látvány tárult elém. Azt éreztem… mintha csak egy karnyújtásnyira lenne tőlem a mennyország. Mintha Isten üzenni akart volna nekem ezzel a látvánnyal, hogy ez is várhat rám, és egy nap én is beléphetek oda. De sajnos azóta még több idő telt el, és én már nem hiszek ilyesmikben - adtam neked hosszú választ.

- Tehát szerinted nem létezik?

- Nem hiszem. Ha az ember nyitott szemekkel jár a világban, itt is felfedezheti a mennyországot. Emberi elmével képtelen vagyok ennél jobbat elképzelni. És talán… nem is szeretném, ha egyszer a mennyben lehetnék. Ott minden tökéletes, minden tiszta, és mindenki kedves. De szerintem csak akkor lehetünk igazán boldogok, ha egyszer már megtapasztaltuk az igazi fájdalmat is, ami ellent mond a bibliai mennyországnak. Miért, szerinted létezik?

- Hiszek benne… olyan sok rossz dolog történik a Földön. Többen rossz helyre születnek, vagy rosszul, amiről ők nem tehetnek. Néhány embernek sikerül elérni a céljait, de mi történik azokkal, akiknek ez nem sikerül?

A téma furcsa váltást hozott magával, de én nem bántam. Felkönyököltem, hogy a szemedbe tudjak nézni.

- Értsem ezt úgy, hogy azt reméled, hogy akiknek nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy ők akarják, nekik megváltás lesz a halál? Mert utána jobb helyre juthatnak?

- Igen, így gondolom.

- De én a te véleményedet kérdeztem. A felszín alatt minden ember önző, és magával foglalkozik. Te szeretnél a mennyországba jutni?

Sokáig gondolkoztál, és elnéztél mellettem. Bár azt a képet bámultad, amit a legjobb barátnőm festett nekem, úgy éreztem, hogy lélekben teljesen máshol jársz.

- Tudod, egyszer apám mondott valamit. A mennyországban jobb a klíma, de a pokolban több a barát - szólaltál meg a hosszú hallgatás után.

Elmosolyodtam, és újra a mellkasodra hajtottam a fejemet.

- Luhan… mielőtt elmész, énekelsz nekem valamit? - kértelek meg.

Halkan kezdtél el dúdolgatni, de szavakat nem használtál. A légkör olyan meghitt lett…

Abban az időben nagyon sok rossz történt velem, de amikor énekeltél nekem, megnyugvást éreztem a szívemben. Hogy végre minden rendben, és minden tökéletesen úgy történt, ahogy meg van írva abban a bizonyos nagy könyvben.

Lehunytam a szemeimet, és a dalodat hallgatva aludtam el.

Másnap délben keltem fel, és ahogy azt vártam, te már nem voltál sehol. Minden jel eltűnt, amiből arra következtethettem volna, hogy tényleg itt voltál, és nem csak álom volt az egész.

Napokig evődtem azon a gondolaton, hogy valahogy fel kellene veled vennem a kapcsolatot. Vagyis csak arra vágytam, hogyha esetleg meglátsz, röviden elmosolyodsz, vagy meglepődsz, mindegy. Csak valami, ami bebizonyítja, hogy igaz volt.

Aztán belenyugodtam abba, hogy tökéletes volt, és így is kell maradnia: tökéletesnek. Megízlelhettem milyen az igazi élet, de néha vissza kell térni a valóságba, ami kegyetlen és fájdalmas tud lenni.

De itt marad a kérdés, hogy akkor mit is akarok ezzel a levéllel. Nem kell válaszolnod, csak szeretném, ha elolvasnád. Hogy tudd, milyen csodákra vagy képes, egyetlen pillantásoddal, egyetlen érintéseddel. Bár belül minden porcikám arra vágyik, hogy ismét találkozhassunk, ez lehetetlen.

Kérlek, továbbra is énekelj olyan szépen, mint akkor este nekem tetted. Kápráztasd el a világot, és szerezz hírnevet, hogy még több embert tudj úgy elvarázsolni, mint engem. Mert a varázslat csodálatossá teszi az életet, és a sok rossz mellett egy pici jót is kaphatnak az emberek.

Shin Hana

Kedves Hana!

Sajnálom, hogy csak most volt időm elolvasni a leveledet, illetve visszaírni, de nagyon sok munkám volt. Nagyon sok mindent szeretnék neked elmondani, de ezt mind élőben akarom megtenni. A lap hátuljára leírtam a telefonszámomat, kérlek, küldj üzenetet, hogy mikor tudnánk találkozni a leghamarabb.

De addig is, el kell mondjam, hogy nem csak te éreztél úgy. Amikor először megláttalak, fényt hoztál az életembe. Sokan csak a csillogást látják az én világomban, de ha valaki képes tovább látni azon, sok fájdalmat, gyötrelmet, és kemény gyakorlást lát.

Mégis, amikor aznap veled voltam, az összes gondomról megfeledkeztem.

U.i.: Nem nevettem, csak nagyon erősen remegett a szám, és furcsa, nevetőszerű hangok szöktek fel belőlem. Nézesd meg egy orvossal a lábadat, lehet, hogy megzúzódott, ha még mindig fáj.

Luhan

A levél kézbesítése sikertelen, mivel a címzett elhunyt. Közeli hozzátartozója Shin Kumiko, akit az alábbi telefonszámon keresztül tud utolérni:

Read More

Popular (Chunji) 1.

Lámpa, ami folyton a szemedbe világít, sikítozó, félelmet nem ismerő rajongók, dedikálások, koncertek, levakarhatatlan újságírók, mindenre éhes paparazzik, és az újságok címlapján való szereplés.
Összességében ez az, amit egy külső ember láthat a sztárok életéből. Talán a dolgok mögé tudnának nézni, amit bizonyít az is, hogy sokszor panaszkodnak a vállalatokra, mert agyonhajszolják a kedvenceiket, de ez itt ki is merül ennyiben. Nincs mit tenni, az emberek csak a csillogást akarják látni.
Hogy őszinte legyek, engem ezek hidegen hagytak. Nem érdekelt sem a villogás, a sztárok magánélete, a rajongók, akik elhiszik, hogyha meglátja őket a kedvencük, csak rá fog tudni gondolni, és ő lesz a kiválasztott egyed felesége.
Engem csak a zenéjük foglalkoztatott. Soha, egyetlen egyszer nem olvastam utánuk, a legtöbbjüknek a nevét sem tudtam, vagy ha igen, azt is csak azért, mert néhány koncerten bemutatkoztak.
Mindig is azt gondoltam, hogy nekik is megvan a magánéletük, nekem is, a kettőt sosem szabad összekeverni. Egészen addig a napig.
A nyár már beköszöntött, és Seoul éppen meg akart fojtani a meleggel.
- Anya, én nem bírom - nyögtem a reggeli után, és az asztalra hajtottam a fejemet.
- Nem is kell. Összepakoltam neked, mész le Pusan-ba.
- Micsoda? - Kaptam fel rögtön a fejemet.
- Jól hallottad. Itt az ideje, hogy ne csak fesztiválokra járkálj, és Kimmel bulizgass.
- De 19 éves vagyok, ez a nyár számomra! Amikor panaszkodtam, nem erre értettem, hanem a klímára!
- Nem baj, már elrendeztünk mindent. Mész Pusan-ba, a nyaralónkba.
- De... egyedül?
- Igen, itt az ideje, hogy megismerj más embereket is.
Tudni illik, hogyha anya valamit kijelent, akkor abból sosem enged. Felesleges lett volna vitatkoznom, vagy hisztiznem, csak el kellett fogadnom. Felmentem a szobámba, a táskámba összepakoltam a legfontosabb cuccaimat, aztán felhívtam Kimet, hogy elmondjam neki a legújabb híreimet.
- Kim... nem fogod elhinni - szóltam bele köszönés nélkül.
- Mi történt? Végre észbe kaptál, és Eunhyuk felsőtestét nézegeted egész álló nap?
Hát igen. Kim pontosan az ellentétem volt, ő egész nap a sztárokról olvasgatott, vagy épp nézegetett képeket. Ennek ellenére nagyon jól megvoltunk, mert minden koncertre együtt mentünk.
- Nem, anya kényszernyaralásra küld.
- Drága Myeonnie, meg ne sajnáljalak... anyuci kényszernyaralásra küld! Micsoda bűn!
- De egyedül leszek!
- Majd eltelik az idő. Addig se unatkozz, gyere át gyorsan, és vigyél magaddal újságokat.
- Köszi nem, inkább meghalok unalmamban. Szia.
- Szia, és érezd jól magad. Ha hazaértél, hívj.
- Oks - mondtam, és leraktuk.
Azt a reakciót vártam, hogy "Micsodaaaaaa, miért kell elmenned? Biztos nem maradhatsz? Akkor én megyek veled!"
Na mindegy. A bőröndömet magam után húzva köszöntem el anyuéktól, és mentem ki a vonatállomásra. Pusan szerencsére a gyors vonattal nincs annyira messze, de én addig is unatkozni fogok. Végül is, hangolódjunk a hétvégére...
Amikor elfoglaltam a helyemet, a fülembe dugtam a fülhallgatót. A Teen Top újabb albumát játszottam le, szerintem elég ütős lett.
Az utazási idő így egész gyorsan elrepült, én pedig már szállhattam is le. A busz egészen levitt a partra, ahol bemehettem a mi faházunkba. Kifizettük ezt a házat, így bármikor lejöhetünk ide. Egyébként ahol volt a kis házunk, több ilyen is volt. Két percre volt a parttól, így nagyon kelendőek voltak az itt lévő házak. Egymás mellett álltak, olyan volt, mint egy hatalmas kemping hely.
Bent lepakoltam, és leültem a székre. Mégis mit tehetnék?
Végül gondoltam, ha már itt vagyok, felvettem a bikinimet, rá egy kis ruhát, és le is sétáltam a partra. Leterítettem a törölközőmet, felvettem a napszemüvegem, és zenét hallgatva napoztam. Rá is fért a bőrömre, szerettem volna kicsit lebarnulni. De a magányommal még mindig nem tudtam mit kezdeni.
Mióta az eszemet tudom, mindig volt körülöttem valaki. Míg kicsi voltam, a bátyám volt, oviban Rinnie, általánosban Yeonnie, most, gimiben pedig Kim. Ő különösen utálja, ha becézem, ezért kénytelen vagyok így hívni.
A "mély" gondolkozásomból egy kéz ébresztett fel. Feltoltam a napszemüvegem, kihúztam a fülest, és ránéztem arra, aki megzavart.
- Kisasszony, tudna segíteni? - kérdezte egy kedves mama.
- Attól függ, miben.
- Az "E" szektort keressük, ott van a házunk.
Felültem, és elmutogattam neki, merre találja. Ebben jó voltam, hiszen minden évben itt nyaraltunk, még jó, hogy ismerem ezt a környéket.
- Egyébként hogyhogy egyedül van? - kérdezte a néni.
- Anyám kényszernyaralásra küldött egyedül.
- Ezek a mai fiatalok... nem tudnak örülni annak, ami jó - morogta az orra alatt, és elment. Köszönöm, ez kedves volt.
Újra visszatértem az eddigi tevékenységeimhez, és lehunytam a szemeimet. Mikor furcsa, bizsergető érzést éreztem meg a combomnál, akkor esett le, hogy nem használtam naptejet.
Rögtön felpattantam, összeszedtem minden cuccomat, és rohanni kezdtem vissza a házhoz. Vagyis rohantam volna, ha nem vagyok szerencsétlen.
A sarkon fordultam le, mikor valakinek frontálisan nekimentem. A futtában összeszedett cuccom szana-szét hevert a földön, én pedig azok között ültem. Ez fájt...
Megfogtam a fenekemet, mivel az tompította az esést, és elmondani sem tudtam, hogy mennyire kellemetlen volt.
- Bocsi, nem figyeltem - szólalt meg.
- Ahh, az én hibám volt - feleltem, és kinyitottam a szemeimet. Velem szemben állt... ööö... hogy is hívják? A lényeg, hogy a Teen Top egyik énekese.
De ahogy jobban megnéztem, ott állt az egész banda.
Összeszedtem a cuccomat, és mindent bevágtam a táskába. A fiú segített nekem, amiért hálás voltam.
- Köszi, de ment volna egyedül is - mondtam.
- Ez a legkevesebb - felelte, és elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyát, aztán elmentem mellette, és elindultam vissza. Vagyis megint helyesbítenem kell, mert indultam volna, ha nem szól utánam.
- Bocsi, de te idevalósi vagy?
- Nem.
- Ohh, értem.
- Miért?
- Mert a "C" szektort keressük.
- Akkor nagyon rossz irányba mentek. Gyertek, megmutatom, merre van - mutattam magam elé. Miért vagyok ilyen jólelkű? Csak annyit kellett volna mondanom, hogy sajnálom, és visszarohanok a házba. De ehelyett az égő combommal még sétálgatnom kellett velük.
Nem mintha megbántam volna.
- Hogy is hívnak? - kérdezte az, akibe belerohantam.
- Aucs - szisszentem fel, mert beleléptem egy nagyobb kőbe.
- Örülök, hogy megismertelek Aucs.
- A vezetékneved nem Argh? - kérdezett Niel. Na, igen, őt szerintem mindenki megismeri, és megjegyzi a nevét elsőre.
- Nagyon viccesek vagytok - vetettem oda, és begyorsítottam. Mivel nem tudták, merre kell menni, természetesen követtek.
- Jó, akkor kezdjük előröl. Hogy hívnak? - kérdezte ismét kedvesen.
- Rezeg a táskám - mondtam felvont szemöldökkel.
- Ilyen sokszínű emberrel ritkán lehet találkozni - suttogta valaki hátul, mire ránéztem sötéten, miközben kivettem a telefonom a táskámból.
Azonnal felvettem.
- MYEONNIEEEE! - Kim volt az természetesen.
- Igen? De ha lehet, ne szenvedjek halláskárosulást a továbbiakban.
- Ott van a Teen Top Pusan-ban!
- Tudom, épp itt sétálnak mellettem. Srácok, köszönjetek Kimnek - tartottam el a telefont a fülemtől.
- Szia Kiiiiiim - mondták kórusban. Elmosolyodtam, és visszatettem a készüléket a fülemhez.
- Én... most... meghaltam.
- Miért is?
- Várjunk egy pillanatra. TE NEM TUDOD A NEVÜKET SE!
- Igen, de gondolom majd bemutatkoznak - vontam meg a vállam.
- Chunji vagyok - vágta rá a srác, aki mellettem sétált.
- MyeonDong, de csak Myeonnie - feleltem mosolyogva.
- Niel oppa vagyok! - ugrott a nyakamba az említett, és szerintem sokkal inkább mondta a telefonba, mint nekem.
- L.Joe.
- Changjo.
- CAP.
- És Ricky! Várjunk... miért mindig én mondom utoljára?
- Szuper, a név már nem probléma - mondtam a telefonba.
- Én ezt nem hiszem el... - suttogta a barátnőm.
- Nem nagy cucc - A vállaimat meg akartam vonni, de megfeledkeztem arról a kedves emberről, aki még mindig a nyakamban csimpaszkodott.
Niel elvette tőlem a telefont, és beszélgetni kezdett a barátnőmmel.
- Miért van olyan érzésem, hogy ti már szívtatok valamit? - Fordultam Chunji felé, aki ezen nevetni kezdett.
- Ó, nem, alapból ilyenek vagyunk.
- Hát persze, én is ezt mondanám - feleltem, mire még jobban nevetni kezdett. Édes nevetése volt.
- Nem viccelek!
- De, Chunji mindig viccel - vágta rá Ricky. Halványan elmosolyodtam, és megálltam a nagy tábla előtt.
- Itt volnánk - mutattam rá.
- Köszi, hogy megmutattad - szólalt meg Cap.
- Igazán nincs mit.
- Este nem jössz a partra? - kérdezte Chunji.
- De, mehetek - bólogattam. Végül is, biztos viccesebb lesz velük lenni, mint egyedül unatkozni.
- Akkor majd találkozunk - integettek.
Kivéve egy embert.
- Ne, komolyan? Azt hittem, hogy a kék az! - mondta Niel. Tehát ő még mindig Kimmel beszélt.
- A telefonom... - Nem tudtam végigmondani, mert felemelte a mutató ujját, jelezve, hogy várjak még egy kicsit.
- De most ne már! A rózsaszín? Az olyan... Igen, pontosan! ... Nem egészen értem... Jaa, hát persze! ... Figyelj, valaki, vagyis valakik lyukat égetnek a hátamba, szóval mennem kellene. Majd még beszélünk! - mondta vidáman. - Nem, te tedd le... nem vicceltem, te tedd le... én nem fogom! ... Nee - mondta, és szinte már sírt a röhögéstől. - Jó, most már komolyan... EZT NEM MONDHATOD KOMOLYAN! ... Persze, elhiszem... Ne is álmodj arról, hogy én fogom lerakni...
A kis játékukat meguntam, és kivettem Niel kezéből a telefont, és kinyomtam.
- Nem, mert én raktam le - vontam meg a vállaimat. A fiúk röhögni kezdtek, Niel pedig durcisan nézett rám.
- Add meg a telefonszámát! - jelentette ki hirtelen.
- Nem - ráztam meg a fejem, és elindultam hazafelé.
- De, igen! - mondta mellőlem. Hatalmasat ugrottam, mert azt hittem, nem fog követni.
- Mondtam, hogy nem. Niel, menj haza.
- Csak ha megadod a telefonszámát. Addig üldözlek, míg nem adod meg.
- Niel, menj szépen vissza a fiúkhoz, és cserébe kapsz majd... ööö... csontit!
- Nekem nem csont kell! Hanem egy telefonszám!
- Téged lehetetlen lerázni, igaz?
- Aha - bólintott nagyot vigyorogva. Az égre emeltem a tekintetem, de nem mondtam meg neki a számot.
Egészen a házunkig követett, és végig magyarázott nekem. Sajnos nem tudtam kizárni, így a nappaliban is végig csak lökte nekem a dumát. Bekentem a combomat, ami elég jól esett. A ruhát levettem, és felvettem egy rövidnadrágot, hozzá illő felsővel.
Csak amikor kinéztem a szobámból, akkor vettem észre, hogy Niel elhallgatott, és végig engem nézett.
- Ne csorgasd a nyálad, csak bikini volt rajtam.
- Ja, akkor jó - vonta meg a vállát.
- Komolyan azt hitted, hogy fehérneműben leszek előtted? - kérdeztem röhejes hangsúllyal.
- Reménykedni szabad - felelte pimasz vigyorral.
- De most már mehetsz is vissza a fiúkhoz.
- Nem, előbb add meg a telefonszámát Kimnek.
- Miért kell az neked?
- Mert aranyos lány.
- Nem is ismered!
- De aranyos.
- Ezt magamtól is tudtam.
- Na látod, már van valami, amiben egyet értünk!
- Niel, ha megadom neked a számát, ki fog nyírni. Idegen pasiknak nem adjuk meg egymás számát.
- Ki mondta, hogy idegen vagyok? Én vagyok az, Ahn Daniel!
- Néha kételkedem ebben...
Hirtelen felpattant a székről, és énekelve táncolni kezdett. A legújabb számukat, a Miss Right-ot adta elő nekem, én pedig röhögni kezdtem, mivel elhülyülte az egészet.
- Ez most mire is volt jó? - kérdeztem tőle, mikor már befejezte.
- Bebizonyítottam, hogy én vagyok az oppád!
- Először is: nem használom azt a szót, hogy oppa. A második, nem vagy az enyém.
- Én az összes angel oppája vagyok!
- Ki mondta, hogy angel vagyok?
- A telefonod - mutatta fel a kis készüléket. A kis sunyi, kivette a táskámból.
- Az, hogy rajta van a dalotok a telómon, nem jelenti azt, hogy ismerlek titeket. Még a neveteket sem tudtam, míg be nem mutatkoztatok.
- De mi a zenén keresztül kommunikálunk a rajongóinkkal. Ha szeretik a zenénket, szeretnek minket is. És mellesleg, ahogy néztem, nem csak egy-két számunk van rajta, hanem az összes albumunk.
- Nem vagy te egy kicsit nagyképű? Amúgy meg teljesen hülye vagy. Ha már a kezedben volt a telefonom, miért nem nézted ki belőle Kim számát?
- Bakker... - suttogta.
- Baleeeeek - nyújtottam ki rá a nyelvem, és elvettem tőle a kis készüléket, még mielőtt kinézné.
- Na, kérlek, add meg nekem a számát.
- Nem.
- De.
- Nem.
- De.
- Niel, hagyj békén.
- De.
- Menj vissza.
- De.
- Szórakozol velem?
- De.
- Hallasz egyáltalán?
- De.
- Már rég nem azt a játékot játszom.
- De.
- Miért akarod annyira megismerni? Még soha nem is láttad.
- Kikérem magamnak! Belsőről ítélek, nem külsőről.
- Niel, te egy sztár vagy - mosolyodtam el gyengéden. - Neked akkor is ügyelned kell a külsőségekre, ha WC-re akarsz elmenni.
- Ezért nem akarod bemutatni nekem, igaz? Félted tőlem, mi?
- Pontosan.
- Te aztán nem beszélsz mellé.
- Miért is hazudnék? - kérdeztem vigyorogva.
Mielőtt még válaszolhatott volna, kopogni kezdtek az ajtón. Fogalmam sem volt, ki lehet az, de odamentem, és kinyitottam. Legnagyobb meglepetésemre Chunji állt velem szemben.
- Helló, megérkezett a felmentés - intett vigyorogva. Az a mosoly még engem is levett a lábamról, pedig azt hittem, immúnis vagyok a sztárokra.
- Imádlak - mondtam nyúzottan, és elálltam az útból, ő pedig bejött a nappaliba.
- Chunjiiiii, mond meg Myeonnienak, hogy adja meg a barátnője telefonszámát!
- Niel fogadd el, hogy nem kaphatsz meg mindent, és mindenkit.
- De Chunji... ő bicikli!
- Ezt abból a telefonbeszélgetésből leszűrted?
- Ha beszélsz egy biciklivel, rögtön leesik, hogy ő az. Ezért kell annyira.
- De egy bicikli a külső alapján is bicikli.
- De ő már belülről is egy 10-es bicikli!
- Hé, a barátnőm nem egy bicikli! - szóltam közbe.
- Bocs, titkos jelölés - mosolygott rám Chunji.
- Mint az oviban...
- A paparazzók bárhol ott lehetnek, ezért használunk ilyen jelöléseket. Csak már annyira megszoktuk, hogy mindig ezt használjuk.
- De mit is takar a bicikli pontosan? Gondolom nem a két kerekű járműre gondoltok...
- Természetesen nem. A bicikli nálunk olyan lányokat jelöl, akikkel muszáj megismerkednünk, mert van benne valami különös, ami másban nincs meg.
- Tényleg ezt gondolod Kimről? - néztem Nielre, mire nagyot bólintott. Elővettem a telefonomat, kikerestem a számot, és odadobtam neki. Szerencse, hogy jó reflexei voltak, és azonnal el is kapta.
- De ne bánjam meg - mondtam még neki, de szerintem már meg sem hallottam. Alig két másodperc alatt beírta a saját telefonjába a számot, és rögtön tárcsázni kezdett.
- Szia, Niel vagyok, csak most tudtam megszerezni a számodat... Igen, de ezt nem mondhattam neki... Persze... - Úgy ítéltem meg, hogy azonnal belelendültek a beszélgetésbe, ezért már nem is figyeltem oda.
Leültem Chunjival szemben, és csak Niel hangját lehetett hallani, mi nem is beszélgettünk. Nagyon sok idő telt el, míg meg mert szólalni.
- Egyedül vagy itt?
- Igen, anya kényszernyaralásra küldött. Még mielőtt bármit is mondanál, már mindenkitől megkaptam, hogy nem tudom értékelni.
- Nem, én meg tudom érteni, régen én is így gondoltam. De már a debütálásunk óta nem volt szünetünk, így most mindenki örül, hogy le tudtuk ide jönni, még ha csak egy hétvégére is - mondta mosolyogva.
- Aha - bólintottam. Nos, pont ez volt az, ami nem érdekelt engem. A sztárok élete szerencsére még mindig hidegen hagy.
De mégis, ahogy ő beszélt, napokig tudtam volna hallgatni.
- Komolyan? Mikor ér ide a vonat? - kérdezte Niel, mire felkaptam a fejem. Tudtam, hogy ezek után Kim tuti nem marad otthon, és le fog jönni hozzám, de nem sejtettem, hogy ilyen hamar el is kérezkedik.
- Már nem sokáig leszel egyedül - szólalt meg ismét Chunji mosolyogva.
- Mintha ti békén hagytatok volna - feleltem.
- Most miért? Végre egy lány, akivel lehet normálisan beszélgetni, nem csak sikongat. Bár, az kicsit furcsa volt, mikor még a nevünket sem tudtad...
- Attól, hogy híresek vagyok, ugyanolyan emberek vagytok, és ugyanúgy be kell mutatkoznotok mindenkinek.
- Ja, csak már megszoktuk.
- Meg ne sajnáljalak - mondtam szarkasztikusan, mire nevetni kezdett. Én is rögtön elmosolyodtam, aztán rögtön le is töröltem az arcomról a vigyort. Nem, én nem ilyen vagyok.
- Egyébként kérsz valami innivalót? - kérdeztem hirtelen. Sajnos, hamarabb beszélek, mint gondolkozok.
- Aha, van valami hűtött?
- Aha, a boltban - mondtam.
- Te most csak szórakozol velem - csóválta meg a fejét, mire halkan kuncogni kezdtem.
- Bocsi, csak ma érkeztem én is, most jutott eszembe, hogy nincs itthon semmi.
- Akkor menjünk el vásárolni. Niel addig ellesz itt - nézett a még mindig telefonáló csapattársára. Igazán boldognak láttam, remélem, megérte megadni neki azt a számot.
A pénztárcámat magamhoz vettem, aztán indultunk is. Beszélgetni kezdtünk, és rettenetesen gyorsan telt el az idő. Az ő társaságában olyan jól éreztem magam, hogy észre sem vettem, de már újra a lakásom előtt álltunk. A szatyrokat természetesen ő vitte, nem engedte, hogy én cipekedjek.
Bent Niel ugyanúgy telefonált, csak más pózban volt. Éppen az ablakban ült, és kifelé nézett, az arcán még mindig az a levakarhatatlan vigyor ült.
Megcsóváltam a fejemet, aztán Chunjit a konyhába vezettem. Bepakoltam a hűtőbe, és a többi dolgot is a helyére tettem. Míg én tevékenykedtem, tovább beszélgettünk, és egyszer annyira nevettem, hogy kiesett a kezemből a nutella (hát igen, menthetetlen vagyok).
Chunji leugrott a pultról, és segített nekem összeszedni a szilánkokat. De amint hozzáértem, rögtön olyan is lett a kezem.
- Az arcodon is van - mondta nevetve. Előre hajoltam, és az ő arcára is kentem egy nagy adagot.
- Már a tiéden is! - vágtam rá gyerekesen.
- Nézd, neked már a válladon is van! - A kijelentését pedig az követte, hogy az egész nutellás kezét a vállamra kente.
- Te jó ég, Chunji, hogy tudtad a füledet is összekoszolni? - kérdeztem, aztán ugyanazzal a taktikával kentem össze.
A kis játékunk tovább folytatódott, azonban akkor durvultak el a dolgok, amikor a derekamra rakta a kezét, és az ölébe húzott.
- Myeonnie, még a pólód is olyan - csóválta meg a fejét, mintha teljesen ártatlan lenne, és meg szeretne dorgálni.
Újabb adagot kentem a kezemre, és a nadrágjára tettem az egészet.
- Chunji, mi ez a nadrágodon? Azt hittem, te már felnőtt férfi vagy!
A következő pillanatban csikizni kezdett, én pedig nevetve próbáltam menekülni előle, de ezzel csak azt értem el, hogy a földön feküdtem, miközben tovább csikizett.
- Hagyd abba, kérlek! - szinte már sírtam neki.
- Mit kapok cserébe? - kérdezte sunyin.
Szerintem nem arra gondolt, amire én, de annyira közel volt...
A fenébe is az általam felállított szabályokkal, egyszer élünk! A nyaka köré fontam a kezeimet, és lehúztam magamhoz.
Ő kezdeményezte a csókot, amin meglepődtem, hiszen én cselekedtem hamarabb. Mézédes ajkait az enyémekre tette, én pedig nem is éreztem mást (a kellemes nutellás ízt nem említve). Úgy csókolt, mint senki, akit ismerek, vagyis az eddigi áldozataim közül. Nem gondolkoztam, azonnal elmélyítettem a csókot, és a nyelve az enyémet hívta táncra.
Ott feküdtünk, talpig mogyorókrémben, de csak a pillanatnak tudtam élni, és arra gondolni, hogy éppen azzal a fiúval smárolok, akinél helyesebbet még életemben nem láttam.

Read More

Hate being the best 14. rész (Luhan)

Arra keltem, hogy csörög a telefonom. Fáradtan nyúltam az éjjeliszekrényre érte, és emeltem a fülemhez.
- Igen, tessék? - szóltam bele álmosan.
- Két perc múlva az aulában - felelte a rendező, aztán le is rakta.
Azonnal kijózanodtam, és kiugrottam az ágyból. Ezzel annyit értem el, hogy megszédültem, és leestem a padlóra.
- Úristen, minden rendben? - szaladt oda hozzám a szobatársam.
- Persze - válaszoltam, és négykézláb másztam el a szekrényemig.
- Biztos? - kérdezett vissza, közben pedig kicsit furcsán nézett rám.
- Két percem van elkészülni - adtam neki választ, és minden világos lett előtte.
Magamra aggattam az első ruhát, ami a kezembe akadt, összegumiztam a hajamat, és már rohantam is. Semmire nem volt időm, se fogmosásra, se egy gyors kávéra.
Lerohantam az előtérbe, ahol gyorsan a parkoló felé tereltek. Pár percek belül már az egyik lezárt utca előtt állt meg az autó, és én kiugrottam.
Az idő még mindig nem volt toppon, eléggé be volt borulva, és a szél is fújt, de legalább az eső nem esett. Engem rögtön elkaptak a sminkesek, fodrászok, és stylistok, és nagyon gyorsan készültem el.
- Rendben. Akkor a statiszták dolga, hogy sétáljanak az utcán, mintha semmiről nem tudnának. Luhan a fal mellett fog állni, Nami pedig elsétál előtte. Luhan a szövegedet énekeld, ami ki van jelölve. Egyenlőre ennyi, hajrá! - mondta a rendező, és mindenki a helyére ment. Nagyon sok rajongó állt a kordonok mentén, akik arra vártak, hogy megpillantsák Luhant.
Én is közéjük tartoztam, azzal a kivétellel, hogy én a kordonon belül voltam. De sehol sem láttam az én énekesemet.
- Nami, arra! - utasított az egyik sztaffos. Még utoljára körbenéztem, de mivel nem találtam, arra mentem, amerre mutatott a lány.
- Csapó! - kiáltott fel a rendező, én pedig semmitmondó arccal kezdtem el sétálni. A statisztáktól szinte semmit nem láttam, néha nekem kellett kikerülni őket.
De amikor elhaladtam mellette, és meghallottam a hangját... felért minden pénzzel a világon. Nem nézhettem rá, amiért kicsit szomorú voltam, de nem eshettem ki a szerepemből. Csak sétáltam tovább, néha a földet nézve, néha az égre emeltem a tekintetem.
- Rendben, ez jól sikerült, mehetünk a következő jelenetre - mondta a rendező, amikor végigértem a kijelölt távon. Luhan felé fordultam, aki szikrázó mosollyal köszöntött. Az én szám is rögtön mosolyra görbült, és a szívem nagyot dobbant.
- A következő jelenet nagyjából ugyanez, csak Nami középen áll, Luhan pedig elmegy mellette. Nami a megbeszélt részt rappeld - mondta a rendező.
Megbeszélt rész? Melyik megbeszélt rész?
- A hosszú rap, igaz? - kérdeztem félénken a sztaffos lánytól. Mosolyogva bólintott.
Újra beálltam a helyemre, és amint elindult a zene, a kamerába nézve mondtam a szöveget, amit én írtam. Nagyon jó érzés volt.
Ezzel a résszel már voltak problémák, mert több statiszta is rossz helyre mászkált, kitakarva ezzel engem, vagy Luhan-t, amiért a rendező nagyon ideges lett. Kb. a tizedik próbálkozásra sikerült.
A dal középső részét, amikor Luhan énekelt két sort, aztán én kettőt, és így tovább, azt egy kis utcában vettük fel, de az sem ment simán.
Az utolsó utcai rész, ami majd a végére kell, volt a legnehezebb. Nekem sietősen kell sétálnom, Luhan megállít, és kételkedve kell ránéznem, majd ő átölel, és minden megoldódik.
A probléma ott kezdődött, hogy nem tudtam kételkedve ránézni. Túlságosan is a boldogság hatása alatt álltam, amikor ránéztem.
És ettől féltem az elején is. Hogy a kapcsolatunk hatással lesz a munkánkra, erre tessék - hátráltat, és emiatt nem tudunk időben végezni. Már naplemente volt, amikor még mindig azt a részt vettük.
Mivel már haza akartam menni, rávettem magam, hogy egy utolsó, mindent-beleadok próbálkozást produkáljak. Amikor Luhan megfogta a csuklómat, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a bizsergést, amit keltett, és felé fordultam.
Az arcom nem tudom mit tükrözhetett, de meglepődést láttam a szemeiben. A szemöldökeimet felvontam, és hatalmas szemekkel meredtem rá. A számat enyhén szétnyitottam, és csak néztem. Ő törte meg a pillanatot, és ölelt át. Tudtam, hogy a kamera most bal oldalról vesz, ezért arrafelé fordítottam a fejemet. Eleinte meglepődve bámultam a földre, aztán enyhén elmosolyodtam.
- És ezt miért nem tudtátok elsőre megcsinálni? - kiáltott fel a rendező. Tehát mára végeztünk. Elköszönt mindenki mindenkitől, én megköszöntem mindenki munkáját, és elmentem visszaöltözni. Alig vártam, hogy visszaérjünk a dormba, és kettesben lehessek Luhannal.
Azonban ennek a tervemnek lőttek. A telefonom csörögni kezdett, én pedig megszokásból azonnal felvettem.
- Itt Nami - szóltam bele.
- Azonnal ide kell jönnöd! - jelentette ki Yuri. Honnan van meg neki a számom?
- Hol is van pontosan az az ide? És minden rendben?
- Nem, nincs minden rendben. Sőt, minden a feje tetején áll, és hatalmas szükségem van rád. Az Olympic Daero-n a Jamsugyo híddal szemben van egy klub. Ülj gyorsan taxiba, és amilyen gyorsan csak lehet, gyere - hadarta el sietve, és lerakta a telefont.
Semmit sem értettem, de megtettem, amire kért. Sikeresen fogtam taxit, de még mielőtt indulhatott volna, még valaki bevágódott a mellettem lévő ülésre. Érdeklődve fordultam arra, és Luhant ismertem fel.
- Hová megyünk? - kérdezte vigyorogva.
- Az Olympic Daero-n álljon meg kérem, a Jamsugyo híddal szemben - mondtam a taxisnak, választ adva ezzel Luhannak is.
- Miért megyünk oda? - kérdezte, amikor már elindultunk.
- Nem tudom - ráztam meg a fejemet. - Yuri most hívott fel, hogy siessek oda.
- Értem - bólintott.
Csendben utaztunk, én pedig kinéztem az ablakon. Most nem tehettünk semmit, pedig legszívesebben odabújtam volna hozzá.
A keze rátalált az enyémre, és észrevétlenül kulcsolta össze az ujjainkat. Lenéztem, és egy apró mosolyt megengedtem magamnak. Lopva Luhanra pillantottam, aki úgy bámult ki az ablakon, mintha semmi sem történt volna.
Hamar értünk oda, gyorsan kifizettem a taxit, és ki is szálltunk. Yuri szúrt ki engem, és odarohant hozzám.
- Nami, annyira örülök, hogy itt vagy! Csak rád tudtam gondolni.
- Mi történt?
- Miért van itt Luhan? Na mindegy. Az egyik énekesnek elment a hangja, ezért nem tud énekelni.
- De...
- Nem, hatalmas szükségünk van rád. Nyugi, ez a fiúk fellépése, neked csak a háttérben kell énekelned, így a szöveget olvashatod is a lapról.
- Rendben - mondtam kissé megszeppenten. Yuri elindult, és egy menő klubba vitt be hátulról. Már elöl is nagyon sokan voltak, így fogalmam sem volt, hányan lehetnek még bent. Az biztos, hogy nem kevesen.
Amint beértünk, Yuri egy kis szobába vezetett be. Ott a kezembe nyomott egy papírt, és én rögtön olvasni kezdtem. Luhan végig ott volt mellettem, de amint kiszúrták ezt a Super Junior-os fiúk, rögtön letámadták. De kiderült, hogy nem nekik fogok segíteni, hanem az SNSD-nek. De nem értettem, Yuri miért nem Gi Bo-t hívta, neki sokkal jobb hangja van.
A kérdésre hamar választ kaptam - mivel már ő is ott volt.
- Nami, tudtam, hogy rád lehet számítani - jött oda hozzám mosolyogva.
- Te adtad meg Yurinak a telefonszámom, igaz? - kérdeztem.
- Aha - bólintott nagyot.
Segített a szöveg átnézésében, és párszor el is énekeltük. Az nekem beéneklésnek tökéletes is volt. Nagyjából fél órát kaptam, utána már irányítottak is a színpad mellé, a mikrofonokhoz. Négyen voltunk ott, DongMin, Yuri, Gi Bo és én.
Szerencsére nem sokszor kellett énekelnem, és de együtt mégis nagyon jó hangzásunk volt. Furcsa érzés volt, hogy én csak a háttérből énekelhettem, már én is ott akartam lenni a színpadon. De arra még egy kicsit várni kell.
Két dalt kellett elénekelnünk, aztán mehettünk is le, és jött a Super Junior. Hatalmas tömeg köszöntötte őket, és nagyon sokan kezdték el sikítani a biasaik nevét.
Megvártuk őket, aztán valaki felvetette, hogy elmehetnénk együtt vacsorázni. Szóval átmentünk egy csendesebb étterembe. A pincérnek össze kellett tolnia két asztalt, hogy mindannyian el tudjunk férni egy helyen. Először rendeltünk, ami miatt egy kis káosz alakult ki. Eunhyuk visszavonta a rendelését, és mást választott helyette, de a sok rendelés közepette szegény pincér alig tudta megtalálni. Közben Dongmin, KyuHyun és Yesung is eljátszotta ugyanezt.
- Pedig azt hittem, hogy kettesben lehetünk - suttogta a fülembe Luhan, míg ment a vita.
- Én is - bólintottam.
- Majd bepótoljuk - mondta vigyorogva.
- Benne vagyok.
- Ha lement ez a hatalmas hajtás, elmehetnénk valahová randizni.
- Mégis hová? Téged mindenhol felismernek alapból, és ha kiadjuk a közös MV-nket, és még együtt is fogunk fellépni, engem is kezdenek majd megismerni. Rögtön rá fog jönni mindenki...
- Ki mondta, hogy a városban kell maradnunk?
- Mire gondolsz?
- Lemehetnénk Pusan-ba, van ott egy kis nyaralója az SM-nek. Mivel most mindenki a comeback-el dolgozik, senki nem lenne ott.
- De nekünk is azzal kellene dolgoznunk..
- Még két hét, és a Wolf good bye stage-re kerül, aztán a mi fellépéseink sem lesznek annyira sűrűek. Ha egy napot kiveszünk, senkinek nem lesz baja belőle.
- Te... egy zseni vagy.
- Tudom - mondta vigyorogva.
Alig tudtam megállni, hogy oda ne hajoljak hozzá, és adjak egy puszit neki. De sikeresen elnyomtam magamban a vágyat.
- Miről sugdolóztok olyan nagyon? - hajolt oda hozzánk Kyuhyun, és úgy beszélt, mintha nyomozó lenne.
- Az atomtitok! - mondtam neki.
- Atom-titok? - ejtette ki külön-külön. - Tehát nukleáris kísérletre készültök? Ahelyett, hogy keményen dolgoztok?
- Kikérem magamnak! Ma is egész nap forgattunk!
- De nem eléggé, ha ilyen veszélyes kísérleteken töritek a fejeteket. Fáradtnak kellene lennetek.
- Nem lehet mindenki olyan nagypapa, mint te - szólt közbe Luhan.
- Ki beszél?
- Az, aki nem 35 éves... az már hetvennek a fele!
- Gratulálok, számolni még tudsz.
- Mert van bennem erő táncolni, énekelni, és a rajongók előtt aranyosnak lenni.
- Mert a színpad mögött ezekből egyikre sincs erőd - szóltam be neki mosolyogva. Rám villantotta a tekintetét, ami azt sugallta, hogy "Most kinek is az oldalán állsz?" Játékosan megvontam a vállamat.
- Na de Luhan, térjünk rá a komoly témákra. Ha ilyen fiatal vagy, biztos minden lány bomlik utánad. Vagy van most valakid?
Luhan habozott a válasszal, én pedig vártam, hogy mit fog mondani.
- Csak hülyülök - mondta Kyu nevetve. - A vak is látja, hogy együtt vagytok - folytatta. Egy emberként kerekedett el a szemünk, és néztünk a Super Junior őrült maknae-jára.
- Ebbe beletrafáltam, mi?
Szóval csak kamuzott? Én pedig rögtön bevettem...
- Áldásom rátok! Ha bármikor szükségetek lenne egy papra, állok rendelkezésetekre.
- Nem is vagy pap - mondtam kétkedve.
- Elképzelni sem tudod, hány embert adtam már össze - felelte halálosan komolyan. Egy pillanatra tényleg elhittem.
- Na persze.
- Nem viccelek! DongHae, mond meg Nami-nak, hogy sok mindenkit adtam már össze! - nézett a csapat társára.
- Ez így van. És bámulatos esküvőket tud szervezni, olyan, mintha tényleg igazi lenne, nem csak szemfényvesztés.
- Hé! Volt gyűrű, pap, vőlegény, és egy alkalom kivételével a menyasszony is mindig ott volt!
- Azért nem volt ott az a menyasszony, mert épp temetésre kellett mennie - szólt közbe duzzogva HyoYeon. Mik ki nem derülnek itt...
- Mégis ki hagyja ki a saját esküvőjét a kutyája temetése miatt? - kérdezte kissé ingerülten Yesung.
- Gyakornokok voltunk, és mind a ketten tudtuk, hogy nem komoly - vonta meg a vállát HyoYeon.
Ez most valami vicc?
- Tudom, hogy most mire gondolsz - szólalt meg mellőlem LeeTeuk. - Az SM-nél mi egy nagy család vagyunk, de gondolom ezt már észrevetted. Vannak itt rövidebb, vagy hosszabb kapcsolatok, összerezdülések, viták, konfliktusok, esküvők, menyegzők, és minden, amit egyáltalán el tudsz képzelni. Mivel nem akarjuk felkelteni a figyelmet, sosem barátkozunk külsősökkel, vagy csak nagyon ritkán - magyarázta. Bólintottam, jelezve ezzel, hogy értem, miről beszél.
Kicsit furcsa volt ez nekem.
Yesung és HyoYeon vitáját az szakította félbe, hogy DongHae megszólalt.
- Amúgy meg a Kyuhyun-féle esküvőket SooMan betiltotta.
- De ha titokban csináljuk, még élvezetesebb! - csillant fel az említett szeme.
Csak nevetni tudtam.
- Úgy megjött most hozzá a kedvem... nem akartok most rögtön megesküdni? A válást is én bonyolítanám le - nézett ránk kérlelve.
- Mi? Dehogy! - vágtam rá reflexből.
- Tudom én, hogy ez a titkos vágyatok - kacsintott ránk.
Még ki sem hozták az ételt, amikor felpattant, és kiment telefonálni. Pár perc múlva egy akkora limuzin gurult elénk, amekkorát még sosem láttam.
- Emberek, mindenki a hintóba! - kiáltotta el magát. LeeTeuk csak mosolygott, és lerakott egy köteg pénzt az asztalra.
Nem akartam elhinni, ami most történik körülöttem. Én nem így akarok összeházasodni Luhannal!
- Várjatok, ha Sehun nem lesz ott az esküvőmön, meg fog ölni - jelentette ki hirtelen Luhan. Ne már, hogy ő is komolyan veszi ezt!
- Akkor először az SM-hez megyünk, és felvesszük a szükséges embereket - parancsolta Kyuhyun. Nagyon belelovalta magát ebbe az egészbe.
A limuzinban Kyu ült előre, és hallottam, hogy folyamatosan telefonál.
- Ugye én leszek a tanúd? - furakodott mellém Gi Bo.
- De én nem is akarok házas lenni!
- Ez csak játék - mondta vigyorogva Luhan, és egy puszit adott az arcomra. Rögtön ellágyult a szívem, és bólintottam egyet.
- De... senki nem gondolhatja azt, hogy én ebben a ruhában fogok összeházasodni Luhannal - mutattam végig magamon. Akkor nem tűnt jó ötletnek, hogy reggel azt a ruhát veszem fel, ami a kezembe akad.
De mégis ki tudta volna reggel, hogy még aznap este meg fogok esküdni?
Amíg Luhan felrohant a fiúkért, mi Gi Bo-val a szobánkba mentünk, és kiválasztottuk nekem a megfelelő ruhát.
Nagyon gyorsan végeztünk, bevágtunk mindent egy táskába, és rohantunk le. A limuzin kihajtott a város szélére, és egy kis templom mellett álltunk meg.
- Ahh, régi szép emlékek - sóhajtott fel HyoYeon.
- Nem én kértem, hogy ne gyere el - húzta fel az orrát Yesung.
- Még mindig nem léptél túl rajta? - kérdezte HyoYeon kicsit mérgesen.
- Nem minden nap hagyják ott az oltár előtt a vőlegényt.
- Nem vagy te Ted Mosby, hogy sajnáltasd magad.
- Nocsak, itt valaki nagyon sorozatfüggő.
- Csak szeretek nevetni.
- Mint egy öreg házaspár - csóválta a fejét Tifanny. Kiszálltunk a limuzinból, és bementünk a templomba. Kicsit rémisztő volt így este, mindenféle megvilágítás nélkül.
- Szabad ezt egyáltalán? - kérdeztem suttogva.
- Senki nem tudja meg - vonta meg a vállát Kyu. - Valakinek van gyufája, vagy gyújtója? - kérdezte hangosabban. A templomban sokáig visszhangzott a hangja.
- Nekem - adtam oda a sajátomat.
Amint elvette tőlem, Gi Bo terelni kezdett a WC felé. Ott tudtam átöltözni. Többen is utánunk jöttek, és segítettek a sminkem és a hajam megcsinálásában. Nem esküvői ruha volt rajtam, hanem csak egy nyári, rövid, fehér ruha, de abban a pillanatban nem érdekelt.
Nem volt időm felfogni, hogy mit csinálok, a sok teendő között.
- Várjunk... ki fog az oltárhoz kísérni? - kérdeztem ijedten.
- Majd én  - szólalt meg Kai.
Hát ez érdekes lesz... - gondoltam magamban, de azért bólintottam.
Jongin átkarolta a karomat, és elindultunk. Hallottam, hogy az összes jelenlévő a nászindulót dúdolja, ami nagyon jó volt.
Amint beléptünk a terembe, szinte elolvadtam. Az összes gyertya égett, ez hangulat világítást adott. A sok énekes hangja töltötte meg a termet, ami tökéletes volt. Kris az egészet vette a telefonjával, és végig mosolygott, ahogy mindenki.
Kislányként az esküvőmet hatalmas tömeggel képzeltem el, egy verőfényes, tavaszi napon, hatalmas uszállyal, és hatalmas öröm közepette.
Most mégis mind megvolt, de mégse. A hatalmas tömeg az egész SNSD-t, Super Juniort, EXO-t, SHINee-t jelentette, és persze a barátnőimet, Gi Bo-t, Yuri-t és DongMin-t. Ami a verőfényes tavaszi napot illeti... a tavaszi nap megvolt belőle. Bár uszályom nem volt, mégis inkább az öröm számított.
Ráfordultunk a Luhan-hoz vezető egyenesre, én pedig csak őt tudtam nézni. Még csak tegnap jöttünk össze, de ma már esküvőt tartunk. Hihetetlen.
A szemébe néztem, és melegen mosolyodtam el. Jongin az egyenes végén átadott Luhannal, akik mosolyogva néztek egymásra. Jó látni, hogy nincs semmi konfliktus közöttük.
Kyuhyun elé álltunk, aki halál-komor arccal nézett ránk.
- Kedves násznép, azért gyűltünk ma itt össze, hogy e gyönyörű pár egybe keljen, és örökkön örökké egymáséi legyenek. Az örömapa, és az örömanya áldása majd a jövőben adattatik meg nektek, egyenlőre érjétek be a csodálatos, bámulatos, fergeteges, lenyűgöző, helyes...
- Tovább! - kiabált be DongHae.
- Szóval - nézett rá szúrósan a maknae - érjétek be az én áldásommal, de ez elég lesz nektek. A házasságotok Isten által lesz elfogadva, és a Mennyekben is engedélyezik. SooMan és a rajongók átkaitól óvjon titeket az ég, és legyetek boldogok, táncoljatok vígan, énekeljetek teljes szívetekből, és legyetek teljes művészek. Együtt tudtok kitenni egy egészet, együtt vagytok képesek valami igazán emlékezetes alkotására. A szerelmetek beteljesülése érdekében, csókoljátok meg egymást! Ja, nem, várjatok még egy kicsit. Lu Han, akarod e a Kyuhyun törvénye szerinti törvényes feleségedül Shin Namiko-t?
- Igen - mondta mosolyogva, miközben a szemembe nézett. A szívem hatalmasat dobbant.
- Shin Namiko, akarod-e az előbb említett törvények szerinti törvényes férjedül Lu Hant?
- Hogy a fenébe ne! - vágtam rá vigyorogva, és a nyakába ugrottam. Azonnal megcsókolt, én pedig csak szárnyaltam a boldogságtól.
- Szabad a csók - suttogta Kyuhyun, aztán eloldalazott. Az egész terem hatalmas tapsviharban tört ki.
Elváltam Luhan ajkaitól, és csillogó tekintettel néztem rá.
- Mostantól a férjem vagy - suttogtam.
- Te pedig a feleségem.
- Nincs megcsalás! - szögeztem le rögtön, mire csak nevetni kezdett, és adott egy puszit a számra.
A hátsó parkba mentünk ki, hogy hangulatosabb legyen az egész. Olyan volt, mintha igazi lenne, igaza volt DongHae-nak - el sem lehet hinni, hogy az egész csak szemfényvesztés. Egy nagyobb autó érkezett meg, és kajákat pakoltak ki. Tehát ezért telefonált olyan sokat Kyuhyun. Tényleg mesteriek a szervező képességei.
Elkezdtünk enni, és nagyon sokat nevettünk. Aztán egy újabb autó érkezett, de ez már kisebb volt.
- Én nem hívtam mást... - mondta Kyuhyun. Hirtelen nagyon nagy csönd lett, és mindenki az autót bámulta.
Amiből pár pillanaton belül SooMan pattant ki.
- Pedig én kértem az eget - fordult el a maknae.
Ajajj, itt nagy bajok lesznek...
- Hihetetlenek vagytok! Mint a gyerekek! Esküvőt szerveztek az Isten háta mögött! - kezdett bele. - Pedig megmondtam, hogy nincs több Kyuhyun-féle esküvő! Mi történik, ha valaki rájön? Pont egy templomban kellett tartanotok? És még csak meg sem hívtok engem...
Az utolsó mondat még jobban meglepett mindenkit.
- Kik a szerencsések? - kérdezte vigyorogva. Hihetetlen az egész. Elképesztő. Nem, erre nem találok megfelelő szót. Nekem vannak a világon a legjobb munkatársaim, és főnököm.
- Luhan és Nami - mondta Kyuhyun vigyorogva. SooMan olyan pillantással hallgattatta el, amit mindannyian értettünk - "Veled még beszélnem kell!"
Odajött hozzánk, és lenézett az összekulcsolt kezünkre.
- Hát akkor, azt hiszem most azt kellene mondanom, hogy hihetetlen, hogy ezt csináljátok - mondta. - De gratulálni szeretnék - mondta.
- Köszönjük! - mondtuk egyszerre. Összenéztünk, és mosolyogni kezdtünk.
A party tovább fojt - egészen addig, míg el nem eredt az eső. Nem is éreztem, hogy csöpög, csak hirtelen kezdett el zuhogni. Többen visszafutottak a templomba, de Luhan magához húzott, és egy szenvedélyes csókot adott nekem.


_____________________________

Először is: tudom, ez lett az eddigi legőrültebb fici rész. De egyszerűen csak így tudom őket elképzelni - hogy a mának élnek, és még mindent meg akarnak tenni akkor, amikor van rá egy pillanatnyi idejük is.
Másodszor: Nagyon sok lelkes olvasóm akadt ennek a ficinek a révén, szóval azt hiszem, tartozok nektek egy kis magyarázattal, hogy miért is volt ekkora kimaradás.
Nagyon összejöttek most nekem a dolgok. Most vagyok másodikos gimiben, és idén le akarjuk váltatni a matek tanárt, mert nem jól tanít, és ebben nekem hatalmas részem van. Rettenetesen sok vita akadt most emiatt az osztályban, és én vagyok a középpontban (azt meg se említve, hogy az osztályfőnökömmel is összetűzésbe kerültem). Itt az ideje, hogy faktot válasszak magamnak, és mivel angol-törit akartam, ez nem fog összejönni, mert pont egy időben vannak, ezért nem tudom, hogy melyiket is válasszam, emiatt is adódott egy kis konfliktus. És a baráti társaságomban is összevesztem két lánnyal, és ebből egy még nagyobb konfliktus alakult ki, mert egy kívülálló mindenkit átbaszott szépen szólva, így megy a vita...
Legjobb barátnőmmel sincs minden rendben közöttünk, azt is meg kell oldanom valahogy. Emellett Debrecenből Győrbe fogunk költözni nyáron, és a suliváltás miatt is nagyon sok minden nehezedik rám, többek között a tankönyvrendelés problémája, de azt ki ne felejtsem, hogy azt sem tudom, melyik suliba fogok menni.
Tehát mint látjátok, a ficiírásra elég kevés időm maradt, mert tanulni is kellene, hogy ne rontsam le az átlagomat. De, mint tudjátok (vagyis remélem, hogy tudjátok) hogy imádom ezt a ficit, és minden szabadidőmet azzal töltöm, hogy tudjam írni.

Read More

Keep distance (L.Joe) /smut/

Halvány szőke haján a reggeli napfény sugarai megtörtek, és ezerfelé szóródtak szét. Szemét napszemüveg fedte, ezzel lehetetlenné vált bárhogyan is olvasni az arcáról.

Szája finom vágású volt, éppen egy egyenes vonallá préselődött össze.

Alakja pont, mint a homokóra; mindenből kapott egy keveset. Nem is titkolta ezt, egy fekete bőrdzseki fedte hófehér karját, és egy a köldökéig leérő póló a mellkasát. Fényes, latex nadrág volt rajta, egy tűsarkú bőrcsizmával kiegészítve.

Aminek a vége éppen egy esetlen torkánál volt. Kegyetlenül a fejéhez tartott egy fegyvert, lecsapásra várva.

- Megmondtam. Ha ma nem fizet, vége mindennek - szólalt meg hűvös hangján.

- A-a-a pé-pénz o-o-ott van… - kezdett bele a férfi, de csak dadogni tudott.

- Ha nem bír összerakni egy értelmes mondatot, akkor itt helyben a fejébe röpítem ezt a golyót, és a családját fenyegetve a hitelkártyájáról veszem le a pénzt - vágott közbe a lány.

- A pénz ott van a fiókban. Egy csekk van ott - nyögte ki nagy nehezen.

- Na, látja? Ha ezzel kezdi, nincs szükség ilyesmire. - A lány megengedett magának egy mosolyt, és miközben beszélt, a fegyverre mutatott.

Nem rakta el, hanem a kezében az eszközzel odasétált az említett asztalhoz. Kihúzta az első fiókot, de ott nem talált semmit, így a második követte.

Ott volt a csekk, rajta a sok nullás számmal.

- Azt ajánlom, hogy többé ne keveredjen ilyen üzletbe, mert ha nem fizet még egyszer, nagyobb bajok lesznek - vetette még oda a válla felett, és kisétált az épületből.

A jól megszokott fekete autó már ott várta, és ő bevágódott a jobb első ülésre. A napszemüveget feltolta, így láthatóvá vált a mély barna szeme, amiben semmilyen érzelem nem tükröződött.

- Lassú voltál - szólalt meg a volán mögött ülő férfi.

Szőke haja a szemébe lógott, rajta pedig egy sapka díszelgett. Ahogy HyoMin ránézett, rögtön megváltozott benne valami, de ezt már megszokta.

- Nem akart fizetni - vonta meg a vállát.

- Sosem akarnak fizetni - felelte L.Joe, majd beindította az autót, és elindult. Míg utaztak, néma csendben ültek.

- Mikor lesz a következő küldetés? - kérdezte HyoMin megtörve ezzel a hallgatásukat.

- Majd ha a fater mondja - mondta félvállról L.Joe.

- Akkor ma este nem megyünk partizni? - HyoMin szemei felcsillantak.

Eleinte nagyon utálta az apját, mert eladta, a világot, mert ilyen helyre került. De amint megpillantotta az akkor még barna hajú férfit, rögtön megtett mindent, hogy ide való legyen.

Csak így tudta túlélni az elmúlt éveket. Bár, néha még így is volt olyan, hogy azt hitte, nem éli meg a másnapot.

De a partizást nagyon szerette. Ilyenkor az autóversenyekre mentek el, ahol a barátaikkal együtt voltak.

- Ez nem is kérdés! - felelte L.Joe fél oldalas mosolyt villantva. HyoMin szíve ismét hevesebben kezdett el verni, ahogy meglátta.

A hatalmas villájuk előtt lassított le a fiú, majd lement a mélygarázsba. Mind a ketten kiszálltak, a lifttel pedig felmentek a szobájukba.

HyoMin lefeküdt az ágyra, és már húzta is a lóbőrt. Mivel éjszakai életet élt, csak ilyenkor volt ideje aludni.

A vállát valaki rázogatni kezdte, arra ébredt fel. Kinyitotta a szemeit, és L.Joe-val találta szembe magát.

- Hugi, kelj fel, tíz perc múlva indulunk - mondta, aztán ki is ment.

HyoMin-nek nagyon fájt, amikor huginak szólította… de mint minden másba, idővel ebbe is beletörődött.

Felkelt, és még mielőtt elkezdett volna készülődni, az órára pillantott. Fél tíz. Átaludta volna a teljes napot?

Először is lezuhanyozott, aztán egy törölközőt maga köré csavarva állt meg a szekrénye előtt, és nézett egy csinosabb ruha után.

- Minnie, hol van a mai csekk? - jött be kopogás nélkül a szobába L.Joe.

- Hé, ha kimész, és felöltözök, utána odaadom! - kiáltott fel HyoMin.

- Miért mennék ki? Szerinted nem láttam már hozzád hasonlóból ezret is? - kérdezte nevetve a fiú, és leült az ágyra.

- Elhiszem, hogy láttál mást is, de én nem akarom, hogy láss! - hadakozott a lány.

- Jó, értettem - állt fel nagyot sóhajtva L.Joe, és elindult kifelé a szobából. - Két percet kapsz, hogy elkészülj, utána indulunk. A csekket hozd ki - mondta még hátrafordulva az ajtóból, aztán be is zárta maga után.

HyoMin nagyot sóhajtott, és nekidőlt a szekrényének.

L.Joe-nak most fogalma sincs, mit érezhetek - gondolta magában.

Felkapta magára az első ruhát, ami a keze ügyébe akadt, elkészítette a haját, aztán a kezében a papírral sétált ki a szobából.

- Itt van - nyomta oda a szőke fiú kezébe.

- Olyan kezdő vagy még mindig - felelte a fejét csóválva. - Ha pénzt kapsz, rögtön le kell adnod - folytatta.

- Jó, most lett elegem! - kiáltott fel HyoMin. Csak ketten álltak a folyosón, így a hangja nagyon hangos volt.

L.Joe érdeklődve fordult a lány felé, talán egy kicsit meg is volt lepve.

- Mégis miért szidsz mindig? Három éve dolgozunk együtt, de ez idő alatt csak azt hallom, hogy milyen tapasztalatlan vagyok, vagy hogy csinálhatnám úgy a dolgokat, mint te, de tudod mit? Én is vagyok olyan jó, hogy tudjam, mit kell tennem!

L.Joe csak elmosolyodott, és egy pillanatra levette a tekintetét a lányról. De azonnal vissza is tért rá.

- Csak azért mondom ezeket, mert nem akarom, hogy hamarabb kihullj mellőlem, mint azt kellene - felelte, és összeborzolta a haját.

- Ya! Most állítottam be! - kiáltotta megint a lány, és durcizva fordult el.

Azonnal megbánta a kirohanását.

- A kocsiban várj meg, mindjárt megyek én is - mondta, aztán az ellenkező irányba indult el. HyoMin hosszasan nézte, és próbált nem az utóbbi eseményekre gondolni.

Megrázta a fejét, és a garázsba ment. Az autóban megigazította a haját, és várt.

A fogadott bátyja nem soká érkezett meg, aztán már indultak is. A szokásos helyre mentek, a szokásos időben, a szokásos eseményre. Még sem volt szokásos, mert mindig történt valami izgalmas.

- Sziasztok! - köszönt nekik Niel először. Aztán az egész banda köszönt nekik, és beszélgetésbe elegyedtek.

- Min, ma nem próbálod ki te? - kérdezte a lányt Chunji.

- Mégis mit? - kérdezett azonnal vissza.

- A versenyzést. Egyetlen egyszer sem versenyeztél még - felelte a szőkés hajú fiú vigyorogva.

- Rendben - bólintott azonnal. - A kulcsot - tartotta a kezét L.Joe felé.

- Ha összetöröd a verdát, új végtagokra lesz szükséged - vetette oda, majd a kulcsot is odadobta.

- Imádlak. - A levegőben egy puszit küldött neki, és elmosolyodott.

Beült az autóba, de most a volán mögé. A felsorakozó autók mellé állt be, majd kiszállt.

- Te is versenyzel, kislány? - kérdezte tőle az egyik férfi.

- Ha még egyszer kislánynak nevezel, nem hiszem, hogy holnap a szíved még a mellkasodban fog dobogni - mondta sötéten. - Egyébként igen - folytatta vigyorogva.

A férfi csak elkerekedett szemekkel bámulta.

- Tetszel nekem - állt elé szorosan egy másik fiú. Már párszor látta itt HyoMin, de a nevére nem emlékezett.

- Akkor már ketten vagyunk - felelte.

A fiú csak elmosolyodott, elfojtott egy nevetést, aztán visszament az autójához. Azonban, még mielőtt beült volna, azt mondta:

- Vigyázz magadra, inkább hagyd ki a veszélyes helyzeteket.

- Persze - morogta.

A lány, akit alig takart valami ruha, előre állt, jelezve ezzel, hogy mindjárt kezdődik a verseny. Min beszállt az autóba, és végig nézte, ahogyan a lány leveszi a melltartóját, és a magasba emeli.

A kocsit indította, így bármelyik pillanatban indulhatott. Szerencsére nagyon jó autójuk volt, így ezzel nem lehetett akadály.

A lány elengedte a melltartót, HyoMin autója pedig kilőtt. A többiek is elindultak, nagyon szorosan indult a verseny.

Az első fordulóban a második helyen volt már, de ez neki nem volt elég. Nyerni akart, minden áron.

Ők ketten egészen elhaladtak a mezőny többi résztvevőjétől, és szorosan egymás mellett haladtak. A HyoMin mellett haladó autó mindent megtett, hogy leszorítsa a pályáról a lányt, de ő nem hagyta magát.

Egyszer azonban egy rövid egyenes következett, aminek a végénél egy villanypózna állt, és HyoMin egyenesen afelé hajtott.

A lány hirtelen gondolt egyet, és oldalra fordította a kormányt, ezzel egy mellékutcába tért be. Kis előnyre tett szert ezzel, így már ő vezetett, de az ellensége mindent megtett, hogy beérje. Nem sikerült neki, HyoMin pedig egyszerűen bevezette a célba az autót, minden karcolás nélkül.

Amikor kiszállt, töretlen mosoly ült az arcán. Az első versenye, és bár nem simán, de megnyerte.

A mögötte beérkező autó is beért, és a sofőr azonnal kiszállt. HyoMin csak akkor vette észre, hogy az a fiú volt az, aki az elején tanácsot adott neki.

Halvány mosollyal az arcán indult el HyoMin felé a fiú.

- Szép volt, bár szabálytalan voltál - mondta.

- Miért is?

- Nem szabad levágni az utat.

- Nem adtál más lehetőséget - vonta meg a vállát.

- De, igen. Hogy beállj mögém - felelte egyszerűen.

- Ya, mégis mit képzelsz, jobb vagy nálam? - HyoMin azonnal felkapta a vizet.

A fiú csak előre lépett, kezét a lány derekára téve húzta magához közelebb.

- Nem, és ezt be is bizonyíthatod az autómban - suttogta a fülébe.

HyoMin nem akart neki engedni. De ha arra gondolt, hogy három éve él viszonzatlan szerelemben, ahonnan semmi kilátás… már nem is zavarta annyira a dolog.

A fiú azonban hirtelen távolodott el tőle, amit nem értett. Előre nézett, de csak egy háttal találta szembe magát.

- Ne nyúlj hozzá még egyszer - sziszegte L.Joe a fiúnak.

- Miért ne tehetné? - kérdezte azonnal HyoMin.

L.Joe felé fordult, és válaszolni akart, de a privát telefonja kezdett el csörögni. Azonnal felvette.

- Itt L.Joe… igen… értettem… persze… indulunk - mondta kisebb szünetekkel, és le is rakta.

Durván ragadta meg HyoMin karját, beültette a jobb-egybe, átrohant az autó másik oldalára, és azonnal indult.

Ez volt az első pillanat, hogy HyoMin nem mert megszólalni. Félt, hogyha akár csak egy szót is kiejt, máris robbanni fog a bomba.

De érdekelte, hogy hová tartanak.

L.Joe hirtelen fékezett le, minden szó nélkül pattant ki az autóból, és vágta be maga után az ajtót.

HyoMin egyedül maradt a gondolataival. Nem tudta, mi tévő lehetne.

Hirtelen egy lövést hallott meg. Azonnal összerezzent, pedig már megszokhatta volna. Minden erejére szükség volt, hogy ne szálljon ki, és ne menjen be. L.Joe akkor igazán mérges lett volna.

A fiú pár másodperc múlva a kezében egy nagy táskával jött ki az épületből, még mindig idegesen. A hátsó ülésre bevágta a táskát, és újra a volán mögé ült.

Azonban még mielőtt indított volna, halkan szólalt meg:

- Kapcsold ki a biztonsági övet.

HyoMin már tényleg semmit sem értett. Azon gondolkozott, hogy most itt ki kell szállnia?

Végül is megtette, amire a fiú kérte.

L.Joe hirtelen nyúlt hozzá, és átültette az ölébe. A lány lovagló ülésben ült rajta.

Hamarabb érezte meg a fiú ajkait az övén, mint ahogy észbe tudott volna kapni. L.Joe csókja szenvedélyes volt, sürgető, és egyben nagyon kellemes is.

Bár mióta megpillantotta, Min csak erre a pillanatra várt, mégsem tudta magát átengedni ennek. Eltávolodott, és az alig pár centire lévő fiú szemébe nézett.

- Ezt nem lehetne - suttogta.

- A felettesed vagyok, én mondom meg, mit lehet, és mit nem - vetette oda.

A nyakára helyezte a kezét, és erőszakkal magához húzta. Min-t már nem érdekelte semmi, csak érezni akarta magán a fiú csókjait.

Ezúttal belement a csókba, résnyire nyitotta szét az ajkait, amit a fiú azonnal kihasznált. Nyelveik heves csatába kezdtek, L.Joe pedig Min ruháját egyre fentebb húzta.

A lányban ezzel pontosan egyenesen arányosan nőtt a szenvedély. Csak arra tudott gondolni, hogy végre megtörténik.

A csókjukat addig szakították meg, míg L.Joe levette Min-ről a ruháját, a lány pedig ugyanígy tett a fiú felsőjével. A szomszédos ülésbe száműzték a ruhadarabokat, és ott folytatták, ahol az imént abbahagyták.

L.Joe kezei hamar elkalandoztak, és a lány melleit kezdték el kényeztetni melltartón keresztül. Amint már ez sem volt elég neki, egyszerűen kikapcsolta a ruhadarabot, és a többi mellé tette. Ajkaival bejárta a lány felső testének minden egyes szegletét, perzselő tüzet hagyva maga után.

Nem sok idő telt el, míg mind a kettőjükről lekerült az összes ruhadarab. L.Joe a nadrágja zsebéhez nyúlt, és elővett belőle egy óvszert. Min a nyakára hintett csókokat, így csak a fólia szakadását hallhatta.

Kicsit hátrább húzódott, és elvette L.Joe-tól a gumit, majd fel is görgette rá. Izgatott, vágytól fűtött pillantással nézett felettese szemeibe. L.Joe magára engedte, és pontosan egyszerre sóhajtottak fel.

Eddig elfojtott érzelmek törtek a felszínre, de ez most nem érdekelte egyikőjüket sem. A pillanatnak éltek, és ki is élvezték azt rendesen.

L.Joe kezei Min derekán pihentek, és ő diktálta a tempót. A szőke hajú lány L.Joe nyaka köré fonta a karjait, és lehunyt szemekkel engedte át magát az érzésnek. Csak sodródott, és érezte, hogy egyre fentebb ér. Az érzései pontosan egyszerre robbantak benne a beteljesüléssel, de a fiú még nem végzett. Nem sokáig kellett rá várni, miután elélvezett, levette magáról az óvszert, és kidobta az ablakon. 

Min L.Joe vállára hajtotta a fejét, és erőteljesen lihegett. Soha életében nem volt még ilyen intenzív pillanata. 

A fiú szívverését hallgatta, és teljesen megnyugodott. Nem volt már mérges, ideges, feszült, mert tudta, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell.

- Ugye tudod, hogy ez volt az első, és utolsó alkalom is? - szólalt meg L.Joe.

- Azt hittem, ez egyértelmű - felelte a lány. Visszamászott a saját helyére, és elkezdett felöltözni.

Tudta, hogy ez lesz, nem is számított másra. De mégis… nagyon fájt neki.

Magasan repült, és megégette magát, pont, mint Ikarusz. Most pedig, szárnyak nélkül hevert a földön, összetörten.

De nem bánta meg. Ha kihagyta volna, akkor lenne most mérges.

A fiú szintén felöltözött, majd hazafelé vette az irányt. Egyiküknek sem volt kedve visszamenni most a bulira.

- L.Joe… - szólalt meg Min, miután kiszálltak a liftből.

- Hm?

- Máskor, ha más bepróbálkozik nálam, nem kell leállítanod. Tudok magamra vigyázni, és ha neked szabad más nőcskékkel együtt lenni, akkor én is megtehetem - mondta.

Üres szavak voltak. Ez után az éjszaka után más férfira rá se tudott volna nézni.

A fiú lángoló tekintettel fordult felé.

- Nem! - Csak ennyit mondott, de Min összerezzent. Még sosem látta ennyire feldúltnak a felettesét.

- Te az enyém vagy, mással nem lehetsz együtt - mondta, és elindult.

Másnap visszatértek az eddigi kerékvágásba. L.Joe továbbra is csajozott, Min pedig továbbra sem volt együtt más férfival.

Fájdalmas volt neki elviselni, hogy látja azt a férfit mással csókolózni, akit szeret. De nem tehetett ellene semmit. Hiszen ez az ő sorsa, el kell viselnie a következményeit. 

Read More