- Kávét, kávét, kávééét - suttogtam. Felemeltem a remegő kezeimet, és megfogtam a hozzám legközelebb álló ember vállát.
- TE JÓ ÉG! - kiáltott fel Taemin, és minimum három lépést ugrott hátra. - Azt hittem, egy zombi vagy.
- Tényleg? - néztem rá, de még jobban megijesztettem ezzel, és még lépett egyet hátra.
- Inkább hozok kávét - jelentette ki, és el is rohant.
Pedig annyira nem lehet rémes a formám. Oldalra néztem, és megszemléltem a külsőmet a tükörben.
De, igen, pontosan ennyire rémesen nézek ki.
A tánc, amit Kai-al táncolunk nagyon nehéz, és rettenetesen sok energiát kivesz belőlem. Az elmúlt két napban egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, mert ha épp nem fellépésem volt, akkor a táncteremben gyakoroltam.
Két óra múlva pedig Kai-al fogom eltáncolni azt a megnyitót, utána pedig rögtön mehetek a forgatásra. Ha ilyen az életem gyakornokként, mi lesz, ha debütálhatok?
- Itt a kávéd - nyomta az orrom elé Luhan.
- Nem kell - fordítottam el az arcomat.
Na, igen...
Mióta megtörtént az a... khm, kis incidens, nem vagyunk a legjobb viszonyban. De rám hatalmas hatással volt... még magamban sem mertem visszagondolni rá, mert a szívem olyan heves vágtába kezdett, amit már nehezen lehet elviselni.
Nagyon mérges voltam rá. Luhan pedig eleinte megpróbált kiengesztelni, de amint rájött, hogy ez lehetetlen, csak feladta, és közömbösen viselkedik velem.
Élvezet lesz így a mai forgatás.
- Ahjumma, itt a kávéd - hozta meg Taemin vigyorogva. Túl sokat lóg Jongin-nal, így ő is elkezdett így hívni. A végén még tényleg idős leszek...
- Köszönöm - hajoltam meg előtte, és rámosolyogtam. Lehet, boldogabb lett volna a napja, ha nem teszem...
Kimentem a friss levegőre, és lassan kezdtem el kortyolgatni a forró italt. Erőt adott nekem, és élveztem, hogy megint életre kelnek az izmaim.
Lehunytam a szemeimet, de nem sokáig maradtam egyedül. Komolyan, egy dorm-ban élni olyan, mint a kollégiumban - egy perc magányod sem lehet.
- Ahjumma, egy óra múlva indulunk, addig aludhatnál - mondta Kai.
- Majd holnap - feleltem nyúzottan.
- Két napja ezt hallgatom, és még nem aludtál.
- De most már tényleg fogok holnap aludni!
- Persze - vágta rá, és elfordult.
Mikor végeztem a kávéval, kidobtam a kukába, Jongin pedig mintha csak erre várt volna, felkapott az ölébe, és elkezdett velem rohanni.
- Mit csinálsz? - visítottam nevetve. - Azonnal tegyél le!
- Majd mindjárt - felelte vigyorogva.
- Mégis hová viszel?
- A szobámba - adott egyszerű választ.
- Ohh! - Ennél jobbra nem tellett tőlem.
- Ya, nem kell rögtön rosszra gondolni! - szögezte le azonnal.
- Megnézném, te mire gondolnál a helyemben.
- Ha a karodban cipelnél a szobád felé? Azt gondolnám, hogy Ahjumma ilyen erős - válaszolta. Enyhén elmosolyodtam, aztán kuncogni kezdtem. A fejemet Kai vállára hajtottam, és lehunytam a szemeimet.
Biztos elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy egy ismeretlen szobában nyitogatom a szemeimet. Tehát tényleg a saját szobájába hozott...
Felültem, hogy jobban szemügyre vehessem. Hatalmas kupleráj uralkodott a szobában, csoda, ha nem esnek el benne.
Elmosolyodtam, aztán felkeltem, és kimentem a nappaliba, ahol épp Kai és Suho beszélgetett.
- Sziasztok - köszöntem félénken. Csak egy kicsit volt kellemetlen a helyzet.
- Jó reggelt - köszöntek vissza.
- Mennyi az idő? - kérdeztem érdeklődve. Remélem, hogy nem aludtam olyan sokat.
- Mindjárt mondom... - nézett a karórájára Suho. - Fél nyolc - adta meg a választ.
Kai-al összenéztünk, aztán rohanni kezdtünk. A cipőnket sem volt idő felvenni, így a kezünkben vittük. A liftre szerencsére nem kellett várni, így a liftben fel tudtam húzni a csizmámat - legalábbis csak az egyiket. A másik továbbra is a kezemben maradt, így kénytelen voltam félig zokniban, félig csizmában rohanni.
Az SM előtt szerencsére mindig találunk taxit - jobb esetben.
- Metró! - mondtam hirtelen. Kai bólintott, így ismét futásnak eredtünk.
Fél óra múlva ott kell táncolnunk a színpadon, mi pedig még sehol sem vagyunk. Hogy tudtam ennyire elaludni?
Az emberek rendesen megbámultak minket - egyrészt azért, mert csak félig volt rajtam a csizma, másrészt Kai miatt. A telefonokat néhányan már elő is kapták, és én rögtön rosszul éreztem magamat. Most miattam fognak róla megjelenni furcsa hírek...
A metrón tömegnyomor volt, és a csizmámat is ellopták. Mondanom sem kell, hogy repestem az örömtől.
Mire a helyszínre értünk, már eltelt tíz perc. Az EXO K menedzsere nagyon ideges volt, amikor meglátott minket, de aztán azonnal átadott a fodrásznak, és a sminkesnek.
A stylist a lábamat nézte.
- Ellopták a csizmámat - mondtam szomorúan. Kai mellettem ült, és nevetni kezdett. - Te csak ne nevess! A te hibád minden! - szegeztem neki az ujjamat.
- Amiért hagytalak aludni? - nézett rám aranyosan mosolyogva.
Csak hümmögtem egyet, aztán elmentem átöltözni.
- A színpadhoz, azonnal - sürgettek minket. Bólintottunk, és felmentünk.
A nagy rohanásban izgulni is elfelejtettem. Ez egy nagyon komoly rendezvény, és nem szúrhatjuk el a táncot se.
A zene elindult, mi pedig elhelyezkedtünk. Minden tökéletesen ment szerencsére, egyetlen helyen sem hibáztunk.
Hatalmas taps közben hajoltam meg. Talán ilyen tapsot még sosem kaptam, és ez boldogsággal töltött el.
Lementünk a színpadról, aztán én folytattam a rohanást. Visszaöltöztem, de a cipőt ott kellett hagynom....
Ezért még mindig fél lábon indultam el a forgatásra. Szerencsére küldtek értem egy autót, amiben azonnal bevágódtam, és indultunk.
- Elnézést... - szólaltam meg félve.
- Tessék? - kérdezett vissza a sofőr mosolyogva.
- Nem esne útba egy cipőbolt? Csak mert a fél csizmámat ellopták... - mondtam elpirulva.
A sofőr csak bólintott egyet, aztán lefordult az egyik utcán. Megpróbáltam gyorsan cipőt választani magamnak, de én is lányból vagyok....
Szóval egy kis késéssel érkeztem meg a forgatás helyszínére. Egy nagy ház tetején vesszük ma fel az énekes részeket, holnap az utcán fogunk forgatni, aztán pedig a stúdióban is.
Megpróbálhattam volna besunnyogni, de semmi értelme nem lett volna, mivel főszereplő vagyok, így tuti észrevették, hogy késtem.
A rendező... ugyan az volt, mint aki a Wolf-ot rendezte. Nagyon örültem neki, kiváltképp akkor, amikor egy nagy fejmosást kaptam a késésemért.
Újra egy sminkes-fodrász-stylist herce-hurcán kellett átmennem, de nagyon élveztem. Nem sok idő kellett, míg elkészültem, így rohantam is.
- Úr isten, itt nagyon hideg van! - öleltem át a karjaimat, megerősítve ezzel az előző mondatomat.
- El fog eredni az eső - mondta csillogó szemekkel a rendező.
- Hátulról is kívülről tudom a forgatókönyvet... de eső sehol nem volt.
- Az ember tervez, Isten végez. Kicsit átírtam a forgatókönyvet, de valaki késett, és lemaradt a megbeszélésről - nézett rám szúrósan a rendező.
Csak egy nagyot sóhajtottam. Elmondta az instrukciókat, Luhannal pedig bólintottunk. SooMan direkt nem rendelt színészeket, így az a rész is ránk maradt. Tekintve a kettőnk közötti kapcsolatot nagyon örültem ennek.
- És akkor most hajrá! Aztán pattogjanak a szikrák közöttetek! - Lassan a rendező védjegyévé válva csapta össze a tenyerét. Feszültem bólintottam, és elfoglaltam a helyemet.
Ebben a részben én állok, és csak a kamerába nézek, Luhan kisebb távolságra foglalt helyet tőlem. Miközben énekel, táncos mozdulatokkal közeledik felém.
A zene elindult, én pedig felvettem a maszkomat, és a kamerába néztem. Luhan a való életben is énekelt, a hangja pedig ugyanúgy megbabonázott, mint eddig.
Annyira más volt a légkör. Olyan nehéz volt megállni, hogy ne nézzek rá - és nem is sikerült. Végig a kamerába kellene néznem, majd a földre, de ezt felrúgva a szemébe néztem, és mivel az ő feladata volt, hogy engem nézzen, így a tekintetünk összekapcsolódott.
A háttérben dörögni kezdett az ég, így a zene kicsit halkabbnak tűnt. Végig Luhan szemeibe néztem, és úgy éreztem, mintha csak egy másik galaxisban lennék. Ötletem sem volt rá, hogyan képes ezt csinálni velem.
Ő mérgesnek tűnt. Mit tettem megint? Még mindig nekem kellene mérgesnek lennem.
A rész végén ért oda hozzám, és alig pár centire állt meg tőlem. Hirtelen észbe kaptam, és a forgatókönyvet követtem.
Ő az államra rakta a kezét, én pedig lesütöttem a tekintetem. Az érintése alatt felpezsdült a bőröm, és hevesebben kezdett el verni a szívem. Gyengéden felfelé emelte a fejemet, én pedig engedelmeskedtem neki, és újra összenéztünk.
A zene egy pillanatra teljesen elhalt, ekkor volt a legnagyobb dörgés.
- Meg ne álljatok, itt az eső, jön a refrén! - kiáltott oda a rendező. Ja, hogy még ő is itt van? Teljesen megfeledkeztem róla.
És ahogyan mondta, az eső eleredt, mintha csak dézsából öntötték volna. Együtt kezdtünk bele a refrénbe, amit sokkal jobban élveztem, mert akkor már én is táncolhattam. Az, amit ott ejtettünk meg, sokkal másabb volt, mint a próbateremben. Egyetlen egyszer sem sikerült ennyire jól.
Kyungsoo ismét mester munkát végzett, élvezet volt táncolni.
Amint véget ért az a rész, leállt a zene, és a stáb felé fordultunk, de ők némán bámultak minket. Nagyon remélem, hogy nem rontottuk el, mert tényleg nem akarom még egyszer eltáncolni.
- Komolyan, hihetetlen, hogy ki kell mondanom, de... - szólalt meg a rendező, de mégsem fejezte be. Helyette az operatőr fülébe suttogott, aki veszettül vigyorogni kezdett.
- Youngnim azt akarta mondani, hogy ez a rész sikerült, és nem kell még egyszer felvenni - mondta még mindig vigyorogva.
Nagyon megörültem, és ez látszott is rajtam, mivel széles vigyor terült el az arcomon.
Youngnim újabb instrukciókat adott, és folytatódott a forgatás. Egész éjszaka ezt csináltuk, éjfél körül engedett el minket azzal, hogy másnap hajnali hatkor mindenki pontosan legyen ott a helyszínen (miért éreztem úgy, hogy a "pontosan" csak nekem szólt?).
Ismét vissza kellett öltöznöm, aztán le is mentem az autókhoz. Luhannal egy autóban utaztunk, és a légkör... hát elég feszült volt.
Az állam alatt volt a kezem, és kifelé bámultam az ablakon, bár a zuhogó esőtől semmit sem láttam. Nagyon remélem, hogy azért eláll még...
Amint megérkeztünk, azonnal kipattantam az autóból, de akkora szél volt, hogy majdnem előre estem. Eleinte sikerült megtartanom magamat, de tíz lépés után már nem volt, amiben megkapaszkodhatnék, így egyenesen zuhantam előre.
Valaki a derekam után kapott, és megfogott. Tudtam, hogy Luhan az, hiszen más nem tenne ilyet... vagyis, más nem is volt ott.
Nem engedett el, csak akkor, amikor már beértünk az épületbe. Akkor mind a ketten, mint akik nem is ismerik egymást, a liftek felé kezdtünk el rohanni. Pontosan egyszerre értünk oda, így még "élvezni" kellett egy kicsit a másik társaságát.
Luhan megnyomta a gombot, én pedig a legtávolabb húzódtam tőle. De mint mindig, most sem tudtam annyiban hagyni a helyzetet.
- Azt hiszem, még mindig én vagyok rád mérges, nem igaz? - kérdeztem csevegő hangnemben.
- Ja - vetette oda.
- Akkor miért viselkedsz így?
- Nem teljesen mindegy? - fordult felém felháborodva. Hatalmas szemeivel az enyémekbe nézett, és tudtam, hogy valami tényleg bántja.
- Amiatt, hogy elkéstem?
- Nem vagyok rád mérges - felelte, de lesütötte a szemeit. Miért hazudik?
- Akkor hagyjuk - vágtam rá, és karba tettem a kezeimet.
- Semmit nem jelentenek neked a férfiak, igaz? - kérdezte hirtelen.
- Ezt nekem kellene kérdeznem. Vagyis nem teljesen, mert a nőkkel állsz így.
- Igen?
- Igen.
- Tényleg?
- Tényleg.
- Komolyan?
- Komolyan. És ezt be is fejezhetjük.
- Az elejétől fogva egyértelmű volt számodra... hogy én mit szeretnék. De te nem foglalkoztál velem, ezét megpróbáltalak elfelejteni. Te ezzel szemben egyszer csak feltűnsz, megcsókolsz, aztán Kai szobájára mész fel.
Ohh, hogy innen fúj a szél...
- Luhan, a hajadat zöldre kellene festened, mert a féltékenység színe tökéletesen állna neked. Mint mondtam, Jongin és én csak barátok vagyunk.
- Akik szobára mennek...
- Így mondva tényleg elég érdekesen hangzik. De csak aludtam.
- Persze, és azért késtetek el a fellépésről is, igaz?
- Jesszus Luhan, te kémkedsz utánam?
- Ha érdekel, ezt csak hallottam - vonta meg a vállát. Most nem hazudott, láttam rajta.
A munka teljesen kimerített, de az, hogy szinte mindig veszekedünk... ez az, ami teljesen elszívja az összes energiámat.
Mivel a barátság dolog nem jött be, egyetlen kiutat láttam ebből. Az egyik felem repesett érte, a másik viszont sírt.
A lift megérkezett, mi pedig kiszálltunk. Már Luhan pont ment volna be, amikor utána szóltam.
- Luhan, várj egy picit - mondtam hirtelen. Lustán fordult meg, és nézett rám.
Odarohantam hozzá, és adtam egy puszit az arcára.
- Jó éjt - suttogtam, és még mielőtt bementem volna a saját szobámba, láthattam értetlen pillantását. Meg tudtam érteni, mert én sem tudtam, mi ütött belém.
De egyet biztosan tudtam: én már nagyon unom a folyamatos veszekedést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése