Lámpa, ami folyton a szemedbe világít, sikítozó, félelmet nem ismerő rajongók, dedikálások, koncertek, levakarhatatlan újságírók, mindenre éhes paparazzik, és az újságok címlapján való szereplés.
Összességében ez az, amit egy külső ember láthat a sztárok életéből. Talán a dolgok mögé tudnának nézni, amit bizonyít az is, hogy sokszor panaszkodnak a vállalatokra, mert agyonhajszolják a kedvenceiket, de ez itt ki is merül ennyiben. Nincs mit tenni, az emberek csak a csillogást akarják látni.
Hogy őszinte legyek, engem ezek hidegen hagytak. Nem érdekelt sem a villogás, a sztárok magánélete, a rajongók, akik elhiszik, hogyha meglátja őket a kedvencük, csak rá fog tudni gondolni, és ő lesz a kiválasztott egyed felesége.
Engem csak a zenéjük foglalkoztatott. Soha, egyetlen egyszer nem olvastam utánuk, a legtöbbjüknek a nevét sem tudtam, vagy ha igen, azt is csak azért, mert néhány koncerten bemutatkoztak.
Mindig is azt gondoltam, hogy nekik is megvan a magánéletük, nekem is, a kettőt sosem szabad összekeverni. Egészen addig a napig.
A nyár már beköszöntött, és Seoul éppen meg akart fojtani a meleggel.
- Anya, én nem bírom - nyögtem a reggeli után, és az asztalra hajtottam a fejemet.
- Nem is kell. Összepakoltam neked, mész le Pusan-ba.
- Micsoda? - Kaptam fel rögtön a fejemet.
- Jól hallottad. Itt az ideje, hogy ne csak fesztiválokra járkálj, és Kimmel bulizgass.
- De 19 éves vagyok, ez a nyár számomra! Amikor panaszkodtam, nem erre értettem, hanem a klímára!
- Nem baj, már elrendeztünk mindent. Mész Pusan-ba, a nyaralónkba.
- De... egyedül?
- Igen, itt az ideje, hogy megismerj más embereket is.
Tudni illik, hogyha anya valamit kijelent, akkor abból sosem enged. Felesleges lett volna vitatkoznom, vagy hisztiznem, csak el kellett fogadnom. Felmentem a szobámba, a táskámba összepakoltam a legfontosabb cuccaimat, aztán felhívtam Kimet, hogy elmondjam neki a legújabb híreimet.
- Kim... nem fogod elhinni - szóltam bele köszönés nélkül.
- Mi történt? Végre észbe kaptál, és Eunhyuk felsőtestét nézegeted egész álló nap?
Hát igen. Kim pontosan az ellentétem volt, ő egész nap a sztárokról olvasgatott, vagy épp nézegetett képeket. Ennek ellenére nagyon jól megvoltunk, mert minden koncertre együtt mentünk.
- Nem, anya kényszernyaralásra küld.
- Drága Myeonnie, meg ne sajnáljalak... anyuci kényszernyaralásra küld! Micsoda bűn!
- De egyedül leszek!
- Majd eltelik az idő. Addig se unatkozz, gyere át gyorsan, és vigyél magaddal újságokat.
- Köszi nem, inkább meghalok unalmamban. Szia.
- Szia, és érezd jól magad. Ha hazaértél, hívj.
- Oks - mondtam, és leraktuk.
Azt a reakciót vártam, hogy "Micsodaaaaaa, miért kell elmenned? Biztos nem maradhatsz? Akkor én megyek veled!"
Na mindegy. A bőröndömet magam után húzva köszöntem el anyuéktól, és mentem ki a vonatállomásra. Pusan szerencsére a gyors vonattal nincs annyira messze, de én addig is unatkozni fogok. Végül is, hangolódjunk a hétvégére...
Amikor elfoglaltam a helyemet, a fülembe dugtam a fülhallgatót. A Teen Top újabb albumát játszottam le, szerintem elég ütős lett.
Az utazási idő így egész gyorsan elrepült, én pedig már szállhattam is le. A busz egészen levitt a partra, ahol bemehettem a mi faházunkba. Kifizettük ezt a házat, így bármikor lejöhetünk ide. Egyébként ahol volt a kis házunk, több ilyen is volt. Két percre volt a parttól, így nagyon kelendőek voltak az itt lévő házak. Egymás mellett álltak, olyan volt, mint egy hatalmas kemping hely.
Bent lepakoltam, és leültem a székre. Mégis mit tehetnék?
Végül gondoltam, ha már itt vagyok, felvettem a bikinimet, rá egy kis ruhát, és le is sétáltam a partra. Leterítettem a törölközőmet, felvettem a napszemüvegem, és zenét hallgatva napoztam. Rá is fért a bőrömre, szerettem volna kicsit lebarnulni. De a magányommal még mindig nem tudtam mit kezdeni.
Mióta az eszemet tudom, mindig volt körülöttem valaki. Míg kicsi voltam, a bátyám volt, oviban Rinnie, általánosban Yeonnie, most, gimiben pedig Kim. Ő különösen utálja, ha becézem, ezért kénytelen vagyok így hívni.
A "mély" gondolkozásomból egy kéz ébresztett fel. Feltoltam a napszemüvegem, kihúztam a fülest, és ránéztem arra, aki megzavart.
- Kisasszony, tudna segíteni? - kérdezte egy kedves mama.
- Attól függ, miben.
- Az "E" szektort keressük, ott van a házunk.
Felültem, és elmutogattam neki, merre találja. Ebben jó voltam, hiszen minden évben itt nyaraltunk, még jó, hogy ismerem ezt a környéket.
- Egyébként hogyhogy egyedül van? - kérdezte a néni.
- Anyám kényszernyaralásra küldött egyedül.
- Ezek a mai fiatalok... nem tudnak örülni annak, ami jó - morogta az orra alatt, és elment. Köszönöm, ez kedves volt.
Újra visszatértem az eddigi tevékenységeimhez, és lehunytam a szemeimet. Mikor furcsa, bizsergető érzést éreztem meg a combomnál, akkor esett le, hogy nem használtam naptejet.
Rögtön felpattantam, összeszedtem minden cuccomat, és rohanni kezdtem vissza a házhoz. Vagyis rohantam volna, ha nem vagyok szerencsétlen.
A sarkon fordultam le, mikor valakinek frontálisan nekimentem. A futtában összeszedett cuccom szana-szét hevert a földön, én pedig azok között ültem. Ez fájt...
Megfogtam a fenekemet, mivel az tompította az esést, és elmondani sem tudtam, hogy mennyire kellemetlen volt.
- Bocsi, nem figyeltem - szólalt meg.
- Ahh, az én hibám volt - feleltem, és kinyitottam a szemeimet. Velem szemben állt... ööö... hogy is hívják? A lényeg, hogy a Teen Top egyik énekese.
De ahogy jobban megnéztem, ott állt az egész banda.
Összeszedtem a cuccomat, és mindent bevágtam a táskába. A fiú segített nekem, amiért hálás voltam.
- Köszi, de ment volna egyedül is - mondtam.
- Ez a legkevesebb - felelte, és elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyát, aztán elmentem mellette, és elindultam vissza. Vagyis megint helyesbítenem kell, mert indultam volna, ha nem szól utánam.
- Bocsi, de te idevalósi vagy?
- Nem.
- Ohh, értem.
- Miért?
- Mert a "C" szektort keressük.
- Akkor nagyon rossz irányba mentek. Gyertek, megmutatom, merre van - mutattam magam elé. Miért vagyok ilyen jólelkű? Csak annyit kellett volna mondanom, hogy sajnálom, és visszarohanok a házba. De ehelyett az égő combommal még sétálgatnom kellett velük.
Nem mintha megbántam volna.
- Hogy is hívnak? - kérdezte az, akibe belerohantam.
- Aucs - szisszentem fel, mert beleléptem egy nagyobb kőbe.
- Örülök, hogy megismertelek Aucs.
- A vezetékneved nem Argh? - kérdezett Niel. Na, igen, őt szerintem mindenki megismeri, és megjegyzi a nevét elsőre.
- Nagyon viccesek vagytok - vetettem oda, és begyorsítottam. Mivel nem tudták, merre kell menni, természetesen követtek.
- Jó, akkor kezdjük előröl. Hogy hívnak? - kérdezte ismét kedvesen.
- Rezeg a táskám - mondtam felvont szemöldökkel.
- Ilyen sokszínű emberrel ritkán lehet találkozni - suttogta valaki hátul, mire ránéztem sötéten, miközben kivettem a telefonom a táskámból.
Azonnal felvettem.
- MYEONNIEEEE! - Kim volt az természetesen.
- Igen? De ha lehet, ne szenvedjek halláskárosulást a továbbiakban.
- Ott van a Teen Top Pusan-ban!
- Tudom, épp itt sétálnak mellettem. Srácok, köszönjetek Kimnek - tartottam el a telefont a fülemtől.
- Szia Kiiiiiim - mondták kórusban. Elmosolyodtam, és visszatettem a készüléket a fülemhez.
- Én... most... meghaltam.
- Miért is?
- Várjunk egy pillanatra. TE NEM TUDOD A NEVÜKET SE!
- Igen, de gondolom majd bemutatkoznak - vontam meg a vállam.
- Chunji vagyok - vágta rá a srác, aki mellettem sétált.
- MyeonDong, de csak Myeonnie - feleltem mosolyogva.
- Niel oppa vagyok! - ugrott a nyakamba az említett, és szerintem sokkal inkább mondta a telefonba, mint nekem.
- L.Joe.
- Changjo.
- CAP.
- És Ricky! Várjunk... miért mindig én mondom utoljára?
- Szuper, a név már nem probléma - mondtam a telefonba.
- Én ezt nem hiszem el... - suttogta a barátnőm.
- Nem nagy cucc - A vállaimat meg akartam vonni, de megfeledkeztem arról a kedves emberről, aki még mindig a nyakamban csimpaszkodott.
Niel elvette tőlem a telefont, és beszélgetni kezdett a barátnőmmel.
- Miért van olyan érzésem, hogy ti már szívtatok valamit? - Fordultam Chunji felé, aki ezen nevetni kezdett.
- Ó, nem, alapból ilyenek vagyunk.
- Hát persze, én is ezt mondanám - feleltem, mire még jobban nevetni kezdett. Édes nevetése volt.
- Nem viccelek!
- De, Chunji mindig viccel - vágta rá Ricky. Halványan elmosolyodtam, és megálltam a nagy tábla előtt.
- Itt volnánk - mutattam rá.
- Köszi, hogy megmutattad - szólalt meg Cap.
- Igazán nincs mit.
- Este nem jössz a partra? - kérdezte Chunji.
- De, mehetek - bólogattam. Végül is, biztos viccesebb lesz velük lenni, mint egyedül unatkozni.
- Akkor majd találkozunk - integettek.
Kivéve egy embert.
- Ne, komolyan? Azt hittem, hogy a kék az! - mondta Niel. Tehát ő még mindig Kimmel beszélt.
- A telefonom... - Nem tudtam végigmondani, mert felemelte a mutató ujját, jelezve, hogy várjak még egy kicsit.
- De most ne már! A rózsaszín? Az olyan... Igen, pontosan! ... Nem egészen értem... Jaa, hát persze! ... Figyelj, valaki, vagyis valakik lyukat égetnek a hátamba, szóval mennem kellene. Majd még beszélünk! - mondta vidáman. - Nem, te tedd le... nem vicceltem, te tedd le... én nem fogom! ... Nee - mondta, és szinte már sírt a röhögéstől. - Jó, most már komolyan... EZT NEM MONDHATOD KOMOLYAN! ... Persze, elhiszem... Ne is álmodj arról, hogy én fogom lerakni...
A kis játékukat meguntam, és kivettem Niel kezéből a telefont, és kinyomtam.
- Nem, mert én raktam le - vontam meg a vállaimat. A fiúk röhögni kezdtek, Niel pedig durcisan nézett rám.
- Add meg a telefonszámát! - jelentette ki hirtelen.
- Nem - ráztam meg a fejem, és elindultam hazafelé.
- De, igen! - mondta mellőlem. Hatalmasat ugrottam, mert azt hittem, nem fog követni.
- Mondtam, hogy nem. Niel, menj haza.
- Csak ha megadod a telefonszámát. Addig üldözlek, míg nem adod meg.
- Niel, menj szépen vissza a fiúkhoz, és cserébe kapsz majd... ööö... csontit!
- Nekem nem csont kell! Hanem egy telefonszám!
- Téged lehetetlen lerázni, igaz?
- Aha - bólintott nagyot vigyorogva. Az égre emeltem a tekintetem, de nem mondtam meg neki a számot.
Egészen a házunkig követett, és végig magyarázott nekem. Sajnos nem tudtam kizárni, így a nappaliban is végig csak lökte nekem a dumát. Bekentem a combomat, ami elég jól esett. A ruhát levettem, és felvettem egy rövidnadrágot, hozzá illő felsővel.
Csak amikor kinéztem a szobámból, akkor vettem észre, hogy Niel elhallgatott, és végig engem nézett.
- Ne csorgasd a nyálad, csak bikini volt rajtam.
- Ja, akkor jó - vonta meg a vállát.
- Komolyan azt hitted, hogy fehérneműben leszek előtted? - kérdeztem röhejes hangsúllyal.
- Reménykedni szabad - felelte pimasz vigyorral.
- De most már mehetsz is vissza a fiúkhoz.
- Nem, előbb add meg a telefonszámát Kimnek.
- Miért kell az neked?
- Mert aranyos lány.
- Nem is ismered!
- De aranyos.
- Ezt magamtól is tudtam.
- Na látod, már van valami, amiben egyet értünk!
- Niel, ha megadom neked a számát, ki fog nyírni. Idegen pasiknak nem adjuk meg egymás számát.
- Ki mondta, hogy idegen vagyok? Én vagyok az, Ahn Daniel!
- Néha kételkedem ebben...
Hirtelen felpattant a székről, és énekelve táncolni kezdett. A legújabb számukat, a Miss Right-ot adta elő nekem, én pedig röhögni kezdtem, mivel elhülyülte az egészet.
- Ez most mire is volt jó? - kérdeztem tőle, mikor már befejezte.
- Bebizonyítottam, hogy én vagyok az oppád!
- Először is: nem használom azt a szót, hogy oppa. A második, nem vagy az enyém.
- Én az összes angel oppája vagyok!
- Ki mondta, hogy angel vagyok?
- A telefonod - mutatta fel a kis készüléket. A kis sunyi, kivette a táskámból.
- Az, hogy rajta van a dalotok a telómon, nem jelenti azt, hogy ismerlek titeket. Még a neveteket sem tudtam, míg be nem mutatkoztatok.
- De mi a zenén keresztül kommunikálunk a rajongóinkkal. Ha szeretik a zenénket, szeretnek minket is. És mellesleg, ahogy néztem, nem csak egy-két számunk van rajta, hanem az összes albumunk.
- Nem vagy te egy kicsit nagyképű? Amúgy meg teljesen hülye vagy. Ha már a kezedben volt a telefonom, miért nem nézted ki belőle Kim számát?
- Bakker... - suttogta.
- Baleeeeek - nyújtottam ki rá a nyelvem, és elvettem tőle a kis készüléket, még mielőtt kinézné.
- Na, kérlek, add meg nekem a számát.
- Nem.
- De.
- Nem.
- De.
- Niel, hagyj békén.
- De.
- Menj vissza.
- De.
- Szórakozol velem?
- De.
- Hallasz egyáltalán?
- De.
- Már rég nem azt a játékot játszom.
- De.
- Miért akarod annyira megismerni? Még soha nem is láttad.
- Kikérem magamnak! Belsőről ítélek, nem külsőről.
- Niel, te egy sztár vagy - mosolyodtam el gyengéden. - Neked akkor is ügyelned kell a külsőségekre, ha WC-re akarsz elmenni.
- Ezért nem akarod bemutatni nekem, igaz? Félted tőlem, mi?
- Pontosan.
- Te aztán nem beszélsz mellé.
- Miért is hazudnék? - kérdeztem vigyorogva.
Mielőtt még válaszolhatott volna, kopogni kezdtek az ajtón. Fogalmam sem volt, ki lehet az, de odamentem, és kinyitottam. Legnagyobb meglepetésemre Chunji állt velem szemben.
- Helló, megérkezett a felmentés - intett vigyorogva. Az a mosoly még engem is levett a lábamról, pedig azt hittem, immúnis vagyok a sztárokra.
- Imádlak - mondtam nyúzottan, és elálltam az útból, ő pedig bejött a nappaliba.
- Chunjiiiii, mond meg Myeonnienak, hogy adja meg a barátnője telefonszámát!
- Niel fogadd el, hogy nem kaphatsz meg mindent, és mindenkit.
- De Chunji... ő bicikli!
- Ezt abból a telefonbeszélgetésből leszűrted?
- Ha beszélsz egy biciklivel, rögtön leesik, hogy ő az. Ezért kell annyira.
- De egy bicikli a külső alapján is bicikli.
- De ő már belülről is egy 10-es bicikli!
- Hé, a barátnőm nem egy bicikli! - szóltam közbe.
- Bocs, titkos jelölés - mosolygott rám Chunji.
- Mint az oviban...
- A paparazzók bárhol ott lehetnek, ezért használunk ilyen jelöléseket. Csak már annyira megszoktuk, hogy mindig ezt használjuk.
- De mit is takar a bicikli pontosan? Gondolom nem a két kerekű járműre gondoltok...
- Természetesen nem. A bicikli nálunk olyan lányokat jelöl, akikkel muszáj megismerkednünk, mert van benne valami különös, ami másban nincs meg.
- Tényleg ezt gondolod Kimről? - néztem Nielre, mire nagyot bólintott. Elővettem a telefonomat, kikerestem a számot, és odadobtam neki. Szerencse, hogy jó reflexei voltak, és azonnal el is kapta.
- De ne bánjam meg - mondtam még neki, de szerintem már meg sem hallottam. Alig két másodperc alatt beírta a saját telefonjába a számot, és rögtön tárcsázni kezdett.
- Szia, Niel vagyok, csak most tudtam megszerezni a számodat... Igen, de ezt nem mondhattam neki... Persze... - Úgy ítéltem meg, hogy azonnal belelendültek a beszélgetésbe, ezért már nem is figyeltem oda.
Leültem Chunjival szemben, és csak Niel hangját lehetett hallani, mi nem is beszélgettünk. Nagyon sok idő telt el, míg meg mert szólalni.
- Egyedül vagy itt?
- Igen, anya kényszernyaralásra küldött. Még mielőtt bármit is mondanál, már mindenkitől megkaptam, hogy nem tudom értékelni.
- Nem, én meg tudom érteni, régen én is így gondoltam. De már a debütálásunk óta nem volt szünetünk, így most mindenki örül, hogy le tudtuk ide jönni, még ha csak egy hétvégére is - mondta mosolyogva.
- Aha - bólintottam. Nos, pont ez volt az, ami nem érdekelt engem. A sztárok élete szerencsére még mindig hidegen hagy.
De mégis, ahogy ő beszélt, napokig tudtam volna hallgatni.
- Komolyan? Mikor ér ide a vonat? - kérdezte Niel, mire felkaptam a fejem. Tudtam, hogy ezek után Kim tuti nem marad otthon, és le fog jönni hozzám, de nem sejtettem, hogy ilyen hamar el is kérezkedik.
- Már nem sokáig leszel egyedül - szólalt meg ismét Chunji mosolyogva.
- Mintha ti békén hagytatok volna - feleltem.
- Most miért? Végre egy lány, akivel lehet normálisan beszélgetni, nem csak sikongat. Bár, az kicsit furcsa volt, mikor még a nevünket sem tudtad...
- Attól, hogy híresek vagyok, ugyanolyan emberek vagytok, és ugyanúgy be kell mutatkoznotok mindenkinek.
- Ja, csak már megszoktuk.
- Meg ne sajnáljalak - mondtam szarkasztikusan, mire nevetni kezdett. Én is rögtön elmosolyodtam, aztán rögtön le is töröltem az arcomról a vigyort. Nem, én nem ilyen vagyok.
- Egyébként kérsz valami innivalót? - kérdeztem hirtelen. Sajnos, hamarabb beszélek, mint gondolkozok.
- Aha, van valami hűtött?
- Aha, a boltban - mondtam.
- Te most csak szórakozol velem - csóválta meg a fejét, mire halkan kuncogni kezdtem.
- Bocsi, csak ma érkeztem én is, most jutott eszembe, hogy nincs itthon semmi.
- Akkor menjünk el vásárolni. Niel addig ellesz itt - nézett a még mindig telefonáló csapattársára. Igazán boldognak láttam, remélem, megérte megadni neki azt a számot.
A pénztárcámat magamhoz vettem, aztán indultunk is. Beszélgetni kezdtünk, és rettenetesen gyorsan telt el az idő. Az ő társaságában olyan jól éreztem magam, hogy észre sem vettem, de már újra a lakásom előtt álltunk. A szatyrokat természetesen ő vitte, nem engedte, hogy én cipekedjek.
Bent Niel ugyanúgy telefonált, csak más pózban volt. Éppen az ablakban ült, és kifelé nézett, az arcán még mindig az a levakarhatatlan vigyor ült.
Megcsóváltam a fejemet, aztán Chunjit a konyhába vezettem. Bepakoltam a hűtőbe, és a többi dolgot is a helyére tettem. Míg én tevékenykedtem, tovább beszélgettünk, és egyszer annyira nevettem, hogy kiesett a kezemből a nutella (hát igen, menthetetlen vagyok).
Chunji leugrott a pultról, és segített nekem összeszedni a szilánkokat. De amint hozzáértem, rögtön olyan is lett a kezem.
- Az arcodon is van - mondta nevetve. Előre hajoltam, és az ő arcára is kentem egy nagy adagot.
- Már a tiéden is! - vágtam rá gyerekesen.
- Nézd, neked már a válladon is van! - A kijelentését pedig az követte, hogy az egész nutellás kezét a vállamra kente.
- Te jó ég, Chunji, hogy tudtad a füledet is összekoszolni? - kérdeztem, aztán ugyanazzal a taktikával kentem össze.
A kis játékunk tovább folytatódott, azonban akkor durvultak el a dolgok, amikor a derekamra rakta a kezét, és az ölébe húzott.
- Myeonnie, még a pólód is olyan - csóválta meg a fejét, mintha teljesen ártatlan lenne, és meg szeretne dorgálni.
Újabb adagot kentem a kezemre, és a nadrágjára tettem az egészet.
- Chunji, mi ez a nadrágodon? Azt hittem, te már felnőtt férfi vagy!
A következő pillanatban csikizni kezdett, én pedig nevetve próbáltam menekülni előle, de ezzel csak azt értem el, hogy a földön feküdtem, miközben tovább csikizett.
- Hagyd abba, kérlek! - szinte már sírtam neki.
- Mit kapok cserébe? - kérdezte sunyin.
Szerintem nem arra gondolt, amire én, de annyira közel volt...
A fenébe is az általam felállított szabályokkal, egyszer élünk! A nyaka köré fontam a kezeimet, és lehúztam magamhoz.
Ő kezdeményezte a csókot, amin meglepődtem, hiszen én cselekedtem hamarabb. Mézédes ajkait az enyémekre tette, én pedig nem is éreztem mást (a kellemes nutellás ízt nem említve). Úgy csókolt, mint senki, akit ismerek, vagyis az eddigi áldozataim közül. Nem gondolkoztam, azonnal elmélyítettem a csókot, és a nyelve az enyémet hívta táncra.
Ott feküdtünk, talpig mogyorókrémben, de csak a pillanatnak tudtam élni, és arra gondolni, hogy éppen azzal a fiúval smárolok, akinél helyesebbet még életemben nem láttam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése