Már délfelé járhatott az idő, amikor felkeltem. Kitámolyogtam a konyhába, és észrevettem egy papírt a hűtőn. Csak annyi volt rajta, hogy Móni már elment dolgozni.
Elővettem egy müzlit, hogy azzal csillapítsam az éhségem, míg nem ebédelek. Tényleg, mit fogok enni?
Nem sokára hazajött Móni barátja, aki megadta a választ - be kellett vinnem Móni telefonját a kávézóba, és ha már ott vagyok, egyúttal ott is ebédelhetnék.
Összeszedtem a cuccomat, és tizenegy felé elindultam. Nem a legrövidebb úton mentem, hanem elsétáltam mindenfelé, hogy kicsit megismerkedjek a környékkel.
Fél egy felé azonban már nem császkáltam tovább, mert nem volt valami kellemes korgó gyomorral nézelődni.
Elkalandozó fantáziával tértem be ismét a kávézóba. Szinte elámultam, mivel minden megváltozott. A Beast figyelt engem - de mindenhonnan. Poszterek, a falon aláírások, még a szalvétatartó is Beast-es volt. A poharakat meg sem említem.
Mégis hogyan történt ekkora változás ilyen rövid idő alatt?
Miután felkapartam az állam a földről, a szokásos helyem felé vettem az irányt a pultnál.
- Jó reggelt álomszuszék - köszönt Móni mosolyogva.
- Neked is. Itt a telefonod - csúsztattam oda neki, mire elrakta.
- Köszönöm. Azt javaslom, hogy ülj le valamelyik asztalhoz, és válaszd ki, mit szeretnél enni.
- Rendben - bólintottam. Ismét egy ablak melletti asztalnál foglaltam helyet, mivel szerintem az a legjobb.
A szememet az étlapra tapasztottam, és néztem a finomabbnál finomabb ételeket. Fogalmam sem volt, hogy melyiket válasszam.
- Helló, megint itt? - foglalt velem szemben helyet Gikwang. Szerintem egy fotózásról jöhetett, mert a kinézete és a sminke is tökéletesen volt megcsinálva.
- Móninak hoztam be a telefonját, és ebédelek is - mondtam mosolyogva.
- Ahh, még én sem ettem. Nem lenne baj, ha csatlakoznék? - kérdezte aranyosan.
- Dehogy! - vágtam rá, mire nevetett.
- Mit fogsz enni?
- Ez egy tökéletes kérdés. Fogalmam sincs - nevettem most én.
- Akkor én rendelek neked - felelte hatalmas mosollyal, felállt, majd a pulthoz sétalt, ahol kért kettőnknek ebédet.
Miután visszajött, ismét velem szemben telepedett le.
- Mit csináltál ma? - kérdezte kedvesen.
- Aludtam, aztán sétáltam, és itt kötöttem ki - meséltem el a hatalmas történetem.
- Tartalmas - nevetett fel.
- Egy hétköznapi ember élete. De ti mit csináltatok? - kérdeztem rá.
- Ma egy fotósorozatot készítettünk el. Elég unalmas volt - húzta oldalra a száját.
- A többiek?
- Jó kérdés. Én éhes voltam, és ide jöttem - felelte egyszerűen. Pedig reménykedtem benne, hogy azt mondja, mindjárt csatlakoznak hozzánk. Vagy legalábbis YoSeob.
- Aha, értem. Délutánra milyen programod van? - kérdeztem. Olyan jó érzés volt, hogy ilyen gyorsan találtam barátokat, akikkel ilyen fesztelenül lehet beszélgetni.
- Megmutatni neked a környéket, hogy el ne tévedj - válaszolta még nagyobb mosollyal.
- De jó tudni róla! - mondtam nevetve, mire csatlakozott hozzám. - Amúgy köszönöm - hálálkodtam. Tényleg jó lenne kicsit megismerni, mi hol van.
- Nincs mit - felelte.
Móni hozta ki az ételeinket. Az enyém nagyon gusztán nézett ki, a láttán öszefutott a nyál a számban. Úgy csaptam le rá, mint egy éhes ragadozó.
Az íze olyan mesés volt, amit képtelen lennék szavakba önteni.
Arra gondoltam, hogy rossz helyre hozott a gólya. Szeretem az itteni ételeket és hamarabb barátkozok. Bár a családom hiányzott...
Alig fél óra alatt elpusztítottam mindent.
- Látom ízlett - nevetett Gikwang.
- Mi ennek a neve? Mindig ezt fogok enni - mondtam csillogó szemekkel.
- Titkos - kacsintott rám. - Ha ilyet szeretnél, hívj fel, és ide jövök.
- De… nincs is meg a számod - nevettem idegesen.
- Akkor megadom - felelte nemes egyszerűséggel, és előkapta a telefonját. Lediktáltam neki a számom, és megcsörgetett. Természetesen azonnal el is mentettem a számát.
Elmondtam Móninak, hogy Gikwanggal fogok sétálni a környéken, mire csak mosolyogva elengedett. Tényleg kezdtem úgy érezni, mintha már ő lenne a második anyukám.
Csendben mentünk ki, és indultunk el valamerre. Közben végig mondta az utcák nevét, és ha esetleg láttunk valami nagyobb helyet, annak a nevét. Megmutatta a plázát, a buszmegállót, a vonatállomást, és még nagyon sok mindent. A végére már teljesen elfáradtam.
Egy fagyizóban ültünk le, és rendeltünk magunknak egy-egy kelyhet.
Lefotózta - és még nyomkodta egy kicsit a telefonját, majd együtt kezdtük el enni.
Pont amikor befejeztünk, csörgött Gikwang telefonja.
- Igen, tessék? - szólt bele. - Nem, épp Tinával vagyok… Aha, értem… Komolyan? … Persze, azonnal megyek… fél óra múlva ott vagyok - mondta, majd lerakta. Rám nézett, és pont belekezdett volna, de közbe vágtam.
- Menned kell. Megértem. Innen már hazatalálok - mondtam mosolyogva.
- Biztos? - kérdezte kételkedve.
- Ennyire azért nem vagyok analfabéta - feleltem nevetve, mire elmosolyodott.
- Rendben - válaszolta.
Lerakta a pénzt az asztalra, és kimentünk.
- Akkor majd találkozunk - köszöntem el tőle, és indultam is volna, de megfogta a csuklóm és magához rántott. Elkerekedett szemekkel ismerkedtem a helyzettel. Még soha nem kerültem ilyen közel hozzá. A testünk teljesen összeért, az arcunk között volt csak egy kis távolság.
Nagyot sóhajtott.
Felnéztem rá - amit nem kellett volna. Lehajolt, és adott egy puszit az ajkaimra. Aztán már ott sem volt.
A kerítés mellett lecsúsztam a földre. A fenébe, minden olyan gyorsan történt.
Nem szerettem, amikor az emberek magukat sajnáltatják, de ez nem egyszerű sajnálat volt. Ez színtiszta önutálat volt. Három napja lakok itt, ami alatt annyira boldog voltam, most pedig egyetlen másodperc megváltoztatott mindent.
GiKwang tipikusan az a fiú volt, aki lehengerlő karizmával rendelkezik, és mindenkinek bejön. Egyetlen pillantásával áthatolt a személyeken, és ő tudott erről. Talán ezért is tetszett annyira ez a fajta közelsége...
De elátkoztam magam, mert én már hivatalosan is YoSeobbal vagyok együtt. Most mégis mit csináljak?
Már nagyon régen nyúltam cigihez, de most itt volt az ideje. Csak kivettem a dobozt a táskámból, amit a biztonság kedvéért még mindig magamnál tartottam, és meggyújtottam. Ott ültem, és törtem a fejem.
Lehet, csak szórakozott velem. Elképzelhető lenne, de nem úgy ismertem meg.
Nevetnem kellett magamon. Megismerni? Ennyi idő alatt? Amit tudok róla, azt is csak a netről. Magát az embert még nem ismerem… egyáltalán.
Ahogy Yoseobot sem ismerem. Gyorsan történt minden, én pedig csak sodródtam az árral, mert azt gondoltam, végre eljött az én időm.
Attól, hogy találkoztam vele, és beszélgettünk, nem vagyok előrébb, mint a többi rajongó. Azt hiszik, egy találkozás, egy beszélgetés, egy ölelés mindent megváltoztathat. De ez nem így van.
Ők is ugyanúgy emberek, akikhez, mint az átlagembereknél, idő kell, hogy megismerjük őket.
Amint elszívtam a cigit, felálltam, és elindultam. Szerencsére nem tévedtem el, és tényleg hazataláltam.
Örültem, hogy itthon lehetek végre. A fejem fájt, csak egy kis pihenésre vágytam. Nyugalomra, amit egyedül tölthetek el. Csak akkor jöttem rá, hogy a napnak még koránt sincs vége, amikor kiléptem a liftből a folyosóra és megláttam a bejárati ajtónkat.
.jpg)
.gif)
