A Fairy Story 3. rész (YoSeob)

- YoSeob! - szólalt meg GiKwang.

- Sziasztok. Mindenki titeket keres, ti meg itt bedepiztek - nézett ránk furcsa tekintettel.

- Depi? - kérdeztem vissza.

- Miért, mit csináltok? - kérdezte édesen felnevetve. A szívem a mellkasomban őrült tempóban zakatolt tovább.

- Beszélgetünk - vágta rá GiKwang.

- Pont úgy ismerlek - kacsintott rá. Hogy tessék? Segítség, ez nekem gyors!

- Egyébként, Yang YoSeob vagyok - fordult felém. 

Mintha nem tudnám…

- Én pedig Tina - mosolyogtam.

- Tina?

- Ez egy magyar becenév.

- De nincs vezetékneved? 

Basszus, elfelejtettem, hogy a koreaiak teljes névvel szoktak bemutatkozni. Igazán rám vall, hogy már a legelején így beégetem magam. 

- Tóth Valentina - mondtam elpirultan.

- Örülök, hogy megismertelek - felelte, majd átölelt.

Átölelt.

.

.

.

Én ülve maradtam, ő pedig előrehajolva tette kezeit a hátamra. Elkerekedett szemekkel néztem előre, majd lehunytam a szemem, "Ha nem látom, nem lesz belőle bajom." alapon. Hiú ábránd. 

A levegőt gyorsan vette, gondolom a koncert után még nem pihente ki teljesen magát. Mindezt a fülem mellett, amit a vörös haja is csiklandozott. 

Hamar kibontakoztam az öleléséből. Így se fogok tudni elaludni.

Az arcán egy pillanatra átsuhant a megbántottság, de olyan gyorsan, hogy elgondolkoztam, valójában azt láttem-e.

- Akkor menjünk - állt fel GiKwang a lépcsőről, emlékeztetve engem, hogy még mindig ott van. 

- Rendben - álltam fel én is. 

Rosszul tettem. 

YoSeob még nem ment távolabb, így vészesen közel kerültem hozzá. Elpirulva léptem egyet hátra - de lányos zavaromban elfelejtettem, hogy lépcső van mögöttem, így egy tíz csillagos esést mutattam be. Mind a két fiú elkezdett nevetni, mire csúnyán néztem rájuk.

- Jól vagy? - kérdezte Yoseob szinte fuldokolva, miközben a kezét nyújtotta felém.

- Igen - feleltem hűvösen és felálltam. Elmentem mellettük, és az ajtóhoz sétáltam. Kettejük között, amikor átmentem, csak a célra összpontosítottam, nem pedig arra, hogy ők mindketten a kedvenceim közé tartoznak. Említenem sem kell, hogy kudarcot vallottam. 

Lenyomtam a kilincset, és kimentem, miközben próbáltam elrejteni a vörös arcomat.

Követtek engem, mire én elindultam.

- Tina… arra van a kávézó - szólalt meg gyengéden GiKwang.

- Én tudtam, csak teszteltem, hogy figyeltek-e - mondtam, és száznyolcvan fokos fordulat után megindultam ismét. Azt hiszem, hogy a "Hogyan égesd be magad álmaid pasija előtt" versenyen kiütéssel győztem.

Éreztem, hogy ők nem jönnek, így karba tett kezekkel álltam meg a fal mellett, mindenre, csak rájuk nem nézve. Miután kinevették magukat, végre el tudtunk indulni. Amikor beértünk a kávézóba, örültem, hogy már nem volt akkora tömeg, mint az előbb. Mennyi időre tűnhettem el? Remélem Móni nem aggódott annyira.

- Tina, hát itt vagy! - ölelt át Móni.

- Elnézést - feleltem elpirultan.

- Szóval ilyen a magyar… - szólalt meg mögöttem DooJoon. Észre sem vettem, hogy magyarul kérdezett Móni.

- Jaj, elnézést - hajoltam meg.

- Semmi baj. Egyébként Yoon DooJoon vagyok.

- Tina… Tóth. Úgy értem, Tóth Valentina, de csak Tina - egészítettem ki magam elpirulva. Olyan furcsa volt még mindig.

YoSeob a maga eszméletlen aranyos módján elmosolyodott, és a markába nevetett.

A többiek is bemutatkoztak nekem. Móni mondta, hogy még fél óráig tart a munkaideje, mi pedig addig leültünk a srácokkal beszélgetni az egyik asztalhoz.

Nem gondoltam bele, hogy kikkel beszélgetek, így könnyebb volt. A lelkem mélyén az a visítozós fajta lány voltam, de tekintettel rájuk igyekeztem normálisan viselkedni - és nem leégetni egy egész országot. 

Mindenki rendelt valamit, aztán a beszélgetésünk egyre veszélyesebb vizek felé kanyarodott. Kérdezgették, hogy milyen volt az életem Magyarországon, mióta tanulok koreait, mik érdekelnek, és volt-e már pasim, jelenleg van-e, milyenek a barátnőim, ők ismerik-e a k-popot, egyszóval mindent tudni akartak. Mint az éhes hiénák.

Amikor rajtam volt a sor, nagyon sok mindent kérdeztem tőlük. Leginkább a részletekre voltam kíváncsi.

És elértem azt, ami ( azt hiszem) nem sok embernek sikerült eddig - zavarba hoztam DooJoont. Arról kérdeztem, hogy szokott-e zsémbes lenni, mire idegesen oldalra kapta a tekintetét, a többiek pedig elkezdtek nevetni.

- De még mennyire! Főleg, amikor próbálunk. Nem ad szüneteket - mesélte nevetve HyunSeung.

Olyan hihetetlennek tűnt, hogy itt ülök, velük beszélgetek, nevetek, ugratom őket, ahogy ők is engem. Olyan boldognak éreztem magam, mint még soha. Olyan volt, mintha a régen elveszett barátaimmal beszélgettem volna.

Legalábbis ebben hitegettem magam. Ők hírességek, tehát kötelességüknek érzik, hogy mindenkivel kedvesek legyenek. Csak reményekdtem abban, hogy ugyanolyan őszinték, mint én. 

- Na, itt vagyok - jött oda Móni az asztalunkhoz, majd fáradtan ült le a HyunSeung melletti üres székre.

- Elfáradtál? - kérdeztem pajkosan. Szétvetett az öröm.

- Az nem kifejezés! De nem úgy tűnik, mintha te fáradt lennél. Még csak ma értél ide. Ha hazamegyünk, remélem, sikerül kipihenned magad - mondta mosolyogva. Úgy éreztem már most, mintha a második anyukám lenne.

- Nem hiszem, hogy el fogok tudni aludni - néztem félre zavartan mosolyogva.

- Akkor gyere fel hozzánk! Meg kell nézned DongWoon kutyusát! - mondta YoSeob. - Szabad? Persze hazakísérnénk utána - nézett Mónira.

- Ha Tina tényleg nem fáradt, nyugodtan. A kulcsot már odaadtam, ha későn jönnél - egyezett bele. 

Ilyen könnyedén? Vajon az anyuval átbeszélt órák után bízott meg bennem? Vagy a fiúkat ismerte már jól? Esetleg ez egy vizsga lenne?

A kérdéseket inkább hagytam, csak a legszebb mosolyomat felvéve válaszoltam.

- Én a legkevésbé sem vagyok fáradt! De nem szeretnék zavarni…

- Biztosíthatlak felőle, te nem zavarsz - mondta GiKwang. Miért volt egy olyan érzésem, hogy volt valami a háttérben, amiről én nem tudok?

- Akkor induljunk - szólalt meg Junhyung, majd felállt, mi pedig követtük. Az utcán elbúcsúztunk Mónitól, és az ellenkező irányba indultunk el.

Kicsit zavarban kellett volna lennem, mert hat férfival voltam együtt. Már nem egy kávézóban voltunk, ahol mindenki láthatott minket, hanem csak mi, heten.

De tetszett a gondolat. Csak mi. Olyan szép, nem?

Az úton, majd náluk is végig csak nevettünk, semmi sem történhetett volna, ami elronthatta volna a hangulatunkat.

DongWoon kutyusa tényleg hihetetlenül aranyos volt. Majd' megettem, imádtam az első pillanattól fogva. De mint éreztem, egy viszonzott szerelem volt. Össze-visszanyalogatott, szinte csöpögtem a nyáltól.

- Megmutatom a fürdőt, rendben? - kérdezte YoSeob, mikor már nagyon törölgettem magam.

- Oké - egyeztem bele.

Felálltam a földről, és követtem. Egy folyosón vágtunk át, majd kinyitott előttem egy ajtót, amin bementem. Rémülten láttam, hogy követ.

Én a csap elé álltam be, és eleinte csak a kezeimet mostam, ő pedig felült a mosógép tetejére. Olyan furcsa volt, ilyen hétköznapinak látni. Mindig is azt gondoltam, hogy ő egy ennivaló srác, aki kedves mindenkivel, de így, hogy a saját bőrömön tapasztaltam meg, még varázslatosabb volt.

Rémülten vettem észre, hogy amíg én a gondolataimba süllyedtem, nem beszéltünk egy szót sem.

- És, öhm… milyen volt a rock bandában? - kérdeztem végül.

- Nagyon király! Imádtam zúzni. De most a pop sokkal jobb. Azt hiszem, ez sokkal inkább az én stílusom.

- Értem.

Csönd következett. Nem az a kellemes fajta, hanem az, amikor mindketten vágyunk arra, hogy a másikat halljuk, de nem tudjuk, hol is kezdhetnénk. 

- Eddig hogy tetszik Korea? - törte meg végül ő a csendet. 

- Nagyon szép, és az emberek is kedvesek - válaszoltam.

Újabb csend. Kezdtem kínosan érezni magam.

Észrevettem, hogy csak a kezemet mostam eddig. Hogy lehetek ennyire béna?

Kicsit lehajoltam, hogy az arcom is közelebb legyen a csaphoz. Megmostam, ahogy a nyakamat is.

Hallottam, hogy nyelt egyet. Történt valami?

Mindenesetre amikor végeztem, kisétáltunk, vissza a többiekhez. A nappaliban ültünk le, és újra beszélgetni kezdtünk. 

Az a fajta lány voltam, akinek kellett idő, hogy megnyíljon mások előtt. Velük erre valahogy nem volt szükség. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert olyan régóta álmodtam erről a pillanatról, vagy csak egy húron pendültünk. Lehetséges lenne, hogy kicsit mindkettő?

- Mondjátok el, hogyan tudtok ilyen kupiban élni - mondtam nevetve. Minden a feje tetején állt.

- Nem is tudom, ki szokta dobálni a dolgokat - nézett HyunSeung DooJoonra, mire az csak megvonta a vállát.

- Tina, zongorázni szeretnék neked - állt fel hirtelen DongWoon, majd megfogta a kezem, és maga után húzott. Magamban csak mosolyogtam, mert pont úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, aki az új barátjának mindent meg akar mutatni. 

Valószínűleg a saját szobájába vitt, mert ott állt egy zongora, és két ágy a szoba két felében.

Végigfuttattam magamban egy keresést - és mit találtam! A szobaelosztásokat fejből tudtam: GiKwang és JunHyung, DooJoon és HyunSeung, ezek szerint DongWoonnak maradt…

Basszus, mit keresek YoSeob szobájában? Még akkor is, ha akaratlanul.

DongWoon leült a zongora elé, és az ujjai kecsesen kezdtek bele egy dalba. Mintha már hallottam volna. Legalábbis nagyon ismerős volt.

Az ujjai, mint a pók lábai, olyan gyors ütemre váltottak. Bejárták szinte az egész zongorát, és ámulva próbáltam koncentrálni, de sokszor azt sem láttam, melyik billentyűt ütötte le.

- Ez gyönyörű volt - leheltem, miután befejezte.

- Köszönöm, bár hibáztam egy párat…

- Észre sem vettem - néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Sosem hibázik, de szereti ezt mondani - szólalt meg a fülem mögül GiKwang, mire hatalmasat ugrottam. Mégis mikor jött be?

- Nem is igaz. Ez a ti hülyeségetek! - felelte DongWoon nevetve.

- Te egy őrült vagy… - suttogtam, mire mind a ketten nevetni kezdtek.

- Te tudsz zongorázni? - kérdezte Woonie.

- Egy kicsit… - pirultam el. Már fogalmam sincs, mikor játszottam utoljára.

- Mutasd meg - nyomott le a székre.

Csak néztem a billentyűket, azon filózva, hogy mégis mit játszhatnék.

Végül az egyik kedvenc zongoraművemet kezdtem játszani. Egy filmben volt benne, és imádtam ezt. Olyan sokszor eljátszottam, hogy képtelen lennék elfelejteni. Legalábbis ezt hittem. 

Játszi könnyedséggel siklottak végig az ujjaim a sorokon, mintha csak tegnap zongoráztam volna utoljára. Lehunyt szemekkel adtam át magam a dallamnak, és az emlékeknek, amiket előhozott. 

Azonban a felénél hirtelen abbahagytam, a kezeim teljesen lefagytak. Paradicsomokat megirigylő arccal bámultam magam elé. Ezt az égést...

- Mi történt? - kérdezte DongWoon.

 - Én... elfelejtettem - suttogtam. Ezért az attrakciómért kaptam GiKwangtól egy édes nevetést.

- Semmi baj - tette a kezét a vállamra nyugtatólag Woonie.

- Tina, már fél tíz van, indulnod kellene - jött be Seobie.

Csak bólintottam, majd felálltam. Elköszöntem mindenkitől, és kettesben indultunk el, mivel a többiek túl lusták voltak.

Csendben sétáltunk végig. Az érzelmeim komoly harcot vívtak egymással.

Abban a pillanatban a fél életemet eladtam volna, ha mégegyszer megérint. Hogy ugyanúgy átöleljen, mint a lépcsőházban.

De át kellett gondolnom mindent. Még véletlenül sem akartam összekeverni a csodálatot a "még-nem-szerelem-de-vele-akarom-leélni-az-életem" érzéssel.

Észre sem vettem, hogy elkezdett beszélni. Mikor elhallgatott, rám pillantott.

- Ööö, tessék? - kérdeztem zavartan. - Bocsi, nem figyeltem - néztem rá bocsánatkérően.

- Lényegtelen, úgyis csak úgy mondtam valamit…

- De kérlek, mond el még egyszer!

- Csak annyi, hogy holnap lenne kedved délután találkozni velem…

Elkerekedett szemekkel bámultam rá, az agyam nem volt képes feldolgozni. Vártam, vártam és vártam, ahogy ő is. Megálltunk, egymással néztünk farkasszemet. 

A fenébe a gondolkodással!