Just sh*t up and love me ~ 2

Pár lépést tudtunk csak megtenni úgy, hogy nem szólt senki. Aztán csatlakozott a kis hármasunkhoz Jonghyun.

- Na, nem is olyan jó elöl menni? - kérdeztem, miközben játékosan a vállába ütöttem.

- Aha - válaszolta, és Minhoval váltottak egy rövid pillantást. Aha, itt még van valami!

De inkább nem kérdezgettem, ha nem akarja elmondani, nekem oké.

- Szóval, miről beszélgettetek? - kérdezte végül Jonghyun.

- Nos, múzeumokról, túrákról, Taeminről… - soroltam.

- Milyen érdekes témák. Inkább beszéljünk Minhoról - mondta sunyi vigyorral. Erre az említett felkapta a fejét.

- Mi?

- Inkább hagyjuk - mentem kicsit előrébb. A fiúk még marták egy kicsit hátul egymást. Sikerült a túravezetőt utolérnem.

- … és akkor, amikor már azt hitte mindenki, hogy vége a túrának, még vissza kellett fordulnunk - mesélte épp.

- Honnan is? - kérdeztem.

- A Mount Everestről. Hát nem figyelt? - dorgált meg.

- Elnézést, most sikerült utolérnem.

- Ez esetben gratulálok.

- Mióta az eszét tudja túravezető akart lenni?

- Micsoda badarság ez, dehogy! Én mindig is tanár akartam lenni - mondta büszkén.

- Akkor megvan, honnan ered ez a szadizmus - morogtam az orrom alatt, mire Key felnevetett.

- Tessék? - kérdezett rögtön vissza.

- Csak épp azt említettem, hogy milyen színes errefelé minden - hazudtam szemrebbenés nélkül, mire Key meg jobban nevetett.

Mikor nem vette észre, enyhén a lábába rúgtam, és sokatmondó pillantást vetettem rá.

Aztán hirtelen minden rosszra fordult.

Csak egy kiáltást hallottam, és egy szörnyű hangot. Rögtön odakaptam a fejem, és láttam, hogy valaki eszeveszett sebességgel száguld lefelé. Rémülve ismertem rá Minho-ra.

A kezemet a szám elé kaptam, és éreztem, hogy valaki megtart. Összeestem volna?

Nem észleltem semmit a külvilágból. Csak azt láttam, ahogy Minho egyre lentebb csúszik. Aztán eltűnt a szemem elől.

- Azonnal utána kell mennünk - álltam fel hirtelen egy határozott mozdulattal.

- Úgy ötven méterre van innen egy út, ami lefelé vezet - mondta tétován az idegenvezetőnk, de még ő sem eszmélt fel.

Nem törődtem a többiekkel, futva haladtam előre. Tényleg ott volt egy leágazás, de nagyon bizonytalannak tűnt.

De ez jelen pillanatban nem foglalkoztatott. Belevetettem maga a sűrű bokrok közé. Levettem a kalapom, és egy idő után azzal kezdtem el magamnak utat csinálni.

Aztán meghallottam egy folyó hangját. Amint mentem még egy kicsit, láttam, hogy egy patak csordogál előttem. Afelé vettem az irányt, amerre Minho lehetett. Csak futottam, és futottam, nem érdekelt semmi más.

Végül megtaláltam, és ott feküdt. A pillái le voltak hunyva, a fél keze a mellkasán, a másik pedig mellette feküdt.

Rögtön odarohantam hozzá.

- Minho, Minho, kelj fel! - utasítottam, miközben térde estem. A kezemet az arcára tettem, és finoman elkezdtem simogatni.

- Kérlek, térj magadhoz! - suttogtam remegő hangon.

- Na, gyerünk! Ha felkelsz, ígérem, hogy… elmegyek veled! Csak nyisd már ki a szemed - könyörögtem neki végig. Már könnyek is gyűltek a szemembe.

Ahogy végignéztem Minho-n, rájöttem, hogy soha nem akartam így látni. Így olyan védtelennek tűnt. Újra látni akartam a mosolyát, csak még egyszer.

Aztán röhögést hallottam a hátam mögül, és végül Minho is elkezdett kuncogni. Értetlenül néztem hátra, és láttam, ahogy Jonghyun a hasát fogja.

Előre meredtem ismét, és Minho is nevetett.

Aztán mindent megértettem.

Ezek a hülyék átvertek, csak teszteltek.

Mérgesen felpattantam, és elindultam a visszafelé vezető úton.

- Ne csináld ezt, csak egy vicc volt - jött utánam az áldozat, de még mindig nevetett. Csak én nem láttam ezt viccesnek?

- Mondhatom, kiváló humorod van! - kiáltottam fel, de egy pillanatra sem álltam volna meg.

- Rendben, bocsánatot kérek. Így jó?

- Aha, persze - vetettem oda, és mikor megtaláltam a kis ösvényt, rögtön felfelé indultam.

- De most úgy mondd, hogy elhiggyem.

Ó, a kis fattyú, még utasítgat? Na, majd meglátja, kivel húzott ujjat...

Nem állt szándékomban válaszolni. A lábam viszont nem így gondolta, és megcsúszott egy ágon. Tökéletes hasast mutattam be, 5 csillagot kérek érte.

Minho újra nevetni kezdett, de már közelebbről hallottam.

Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam, és tovább indultam.

Már a fő ösvényen haladtam, mikor utolért. Az idegenvezető csak nézett, hogy mi is történt.

- Elnézést kérek - kezdett bele újra Minho.

- Nincs olyan, hogy elnézést. Szándékosan leesel, csak hogy a reakciómat megnézd? Nem lett volna egyszerűbb egy kevés időt várnod, míg bedőlök a trükkjeidnek? Nem, biztosan nem. De most elintézted, hogy soha többé ne nézzek rád úgy - mondtam, és ismét vágtatásba kezdtem. Hatalmas mennyiségű energia gyűlt fel bennem, valahogy ki kellett adnom.

- Hyung… te tényleg tettetted az egészet? - kérdezte hirtelen Taemin. Rémült hangjára megálltam,és rá néztem. Szemei csillogtak, de most nem a boldogságtól.

- Csak egy vicc volt, nincs semmi bajom - nézett Minho is rá. A kis maknae elkerekedett szemekkel nézett először rá, majd lesütötte a szemét.

- Én azt hittem, bajod esett - suttogta.

- Látod? Csak bajt okoztál mindenkinek - szóltam közbe szúrósan.

- Baj? Dehogy baj! Kicsit megrémültem, de ha Minho-nak nincs semmi baja, akkor minden oké - mondta hatalmas vigyorral Taemin. Jól hallottam? Ideje lenne kimosatni a fülem…

Most rajtam volt a sor, hogy elkerekedjenek a szemeim.

Szóval ő ennyivel le is rendezte? Nem is akadt ki, nem is ijedt meg? Sosem fogom megérteni a férfiakat…

Az idegenvezető megköszörülte a torkát, majd tovább haladtunk. Most nem voltak klikkesedések, mindenki együtt haladt.

Senki nem beszélt. Lehet, hogy miattam, mert szinte gyilkos légkört teremtettem.

A túra elég lassan, de véget ért. Fáradtan sétáltunk vissza az autóhoz, ami érdekes módon megint ott volt. Kivettem a táskámból egy szendvicset, és elkezdtem rajta nyammogni.

Először engem tettek ki, majd hullafáradtan sétáltam fel az ajtómig. A kulcsomat kerestem a táskámban, amikor egy kar ölelt magához.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Csak egy viccnek szántam, de ha tehetném, visszacsinálnám - suttogta Minho a fülembe. Ezek szerint követett.

- Ha azt mondom, megbocsájtok, akkor elengedsz? - suttogtam. A közelsége teljesen megrészegített.

- Mi történik, ha azt mondom, hogy nem? - kérdezte csintalanul. Rá pillantottam - és végzetes hibát követtem el ebben. Elvesztem a gyönyörű szemeiben, és egyedül nem is sikerült volna megtalálnom magam. Ő segített nekem, úgy, hogy mézédes ajkait az enyémekre tapasztotta.

Erős akartam lenni, és ellökni magamtól. De végre be kellett ismernem, hogy tetszik nekem. Nem is kicsit.

Szenvedélyesen csókolt meg. A karját a derekamon hagyta, én pedig automatikusan a nyaka köré fontam. Átkoztam az eget, hogy ez a csók nem hamarabb történt meg.

A levegőhiány vetett véget a csókunknak. A homlokomnak döntötte a sajátját.

- Holnap gyere el velem. Csak mi ketten - mondta.

Elpirultan bólintottam egy aprót, majd hagytam, hogy elengedjen.

- Ezt mégis mire véljem? - hasított át a levegőn az ismerős hang. A fenébe, észre sem vettem…

- Onew, én meg tudom magyarázni… - fordult felé Minho, pont úgy, ahogy én is.

- Hallgatom - fonta keresztbe a karjait.

- Minho és én járunk - jelentettem ki.

- Tessék? - nézett rám az unokatestvérem.

- Akár elfogadod, akár nem. Együtt vagyunk, és kész. Holnap pedig randizni fogunk - mondtam keményen. A mai nap után megkeményedtem. Hány kilómétert is sétáltam? Nem tudom, csak azt, hogy már nagyon fáradt voltam.

- Nyugi. Nem akartam megtiltani semmit, csak gratulálni akartam - emelte fel a kezeit, miközben nevetett.

- Komolyan? - nézett rá Minho. Láttam, hogy az álla már rég a földet verdeste. Igazából, ha lett volna erőm, az enyém is ott hevert volna. De perpillanat csak a finom, pihe-puha ágyikóm tudott foglalkoztatni.

Mindenesetre odaléptem Onew-hez, és nyomtam egy puszit az arcára.

- Köszönöm, de majd holnap beszélünk még - mondtam, és végre bemehettem a házba. Fürdés nélkül az ágyba vetettem magam, és végre véget vetettem ennek a lehetetlenül hosszú napnak.