A hó tiszta. A hó jó. Szép, kellemes, hideg, mégis boldogsággal tölt el. Jó érzés. Boldog voltam. Nem volt rá okom, mégis az voltam.
Elvesztettem mindent. Szomorúnak kellene lennem, üresnek. De a tudat, hogy már nincs más, amit elvehetnek tőlem, boldogsággal töltött el. Nincs többé veszíteni valóm.
Ott álltam, az erős hóviharban. Párszor nagyon meglökött, de nem estem el. Arra gondoltam, hogy milyen jó érzés volt, amikor ugyanilyen hóvihar után hazamentem. Ott ült a konyhában, és egy pohár forró teával várt.
Az újabb széllöketet már nem tudtam elviselni. Leestem a földre.
Ennyi.
A szó sokáig visszhangzott bennem. Ami elmúlt, az elmúlt, nincs mit tenni ellene. A hideg hóban térdeltem, de a szívemben semmi nem volt. Elvesztem.
Mégis, miért tudok még mosolyogni? Hangosan nevettem fel. A nevetésemet senki nem hallotta, mivel senki nem volt ott. Mindenki otthon ült, a szeretteivel, vagy a melegben.
Én miért nem tudtam? Mégis hol rontottam el, hogy egyedül maradtam? Talán ez a sors. Ez rendeltetett nekem, így kellett lennie mindennek.
Valaki megérintette a vállamat. Kellemes érzés kerített hatalmába, annak ellenére, hogy tudtam, csak a képzeletem szüleménye. Senki nem jár ilyenkor erre. Lehunytam a szemeimet.
Most jó. Nem néztem oda, hogy ki az, mert tudtam jól, hogy a képzeletemben Őt képzelem oda. Pedig Ő már nem fog soha többé rám nézni.
Itt fogok meghalni, ebben biztos vagyok. Itt a vég. Emlékszem, mikor anyu utolsó napján bementem hozzá a kórterembe. Anyu Parkinson kóros volt, soha nem ismert fel. De aznap, mikor bementem hozzá, felragyogott a szeme.
- Mayu, kislányom, de örülök, hogy megint láthatlak - mondta, és a szemeiből könnyek folytak le. Anyu sosem sírt, ő volt számomra az erő megtestesítője, akkor mégis könnyezni kezdett. Már akkor tudtam, hogy valami nincsen rendben.
- Gyere, menjünk, nagyon hideg van - szólalt meg egy férfi, visszarángatva ezzel a valóságba. Mély hangja volt, soha nem hallottam még. Egyre biztosabb voltam, hogy csak hallucinálok. Engedtem a hidegnek, és véglegesen elaludtam.
Amikor következőnek kinyitottam a szemem, egy zöld szoba tárult a szemem elé. A mennybe tuti nem kerülhettem, mert rossz ember voltam. De hogy a pokol zöld lenne? Mindig azt hittem, karmazsinvörös, de erre zöld? A szín, amit a legjobban utálok? Ez biztos csak egy vicc.
Felültem az ágyon, és körülnéztem. Hatalmas kupleráj uralkodott a szobán. Alig tudtam kilátni a másik ágyat a sok ruha miatt. Egyedül voltam, senki más nem volt már ott.
Kikeltem az ágyból, és ahogy végignéztem magamon, láttam, hogy egy ismeretlen póló van rajtam, ami jóval nagyobb méretű volt, mint az én ruháim. A földi filmekben a pokolban élőket vagy zombinak ábrázolják, vagy meseszép bukott angyaloknak. Ha tehetném, szólnék nekik, hogy hé, a pokolban nincs olyan, hogy divat.
Megfogtam az ajtó kilincsét, és kinyitottam. Esküszöm, hogy őszintén arra számítottam, hogy mindent tűz borít be, és dolgoztatják a népet, ostorokkal fegyelmezik azokat, akik pihenni merészelnek.
De csak négy kávézó fiút találtam, akik a TV-t nézték, egészen addig, amíg meg nem hallották, hogy kijöttem.
- Jó reggelt - köszöntek szinte egyszerre. Összevont szemöldökkel néztem rájuk.
- Jól aludtál? - kérdezte az egyikük. Ahogy ránéztem, azt gondoltam, hogy az isten verje meg, a bukott angyalok tényleg túlságosan is szexik, emberi szemnek ez már nem való. Sem egy gyenge, női térdnek.
A kezemet az ajtófélfára helyeztem, és megtámaszkodtam rajta, nehogy elessek. A szemei mélyek voltak, és áthatóak. A hangjáról felismertem, hogy ez a fiú volt az, aki tegnap is megszólított.
- Hol vagyok? - kérdeztem halkan, ahelyett, hogy válaszoltam volna a kérdésére.
- Tegnap elájultál, ezért elhoztalak hozzánk. Egy közös dormban lakunk együtt, itt az FNC-nél.
- Értem - bólintottam röviden. Kezdett egyre hihetetlenebbé válni ez a történet, ami nekem nagyon nem volt ínyemre való.
- Szívesen mondanám, hogy hazakísérlek, de szerintem még maradj egy ideig, mert kint hóvihar dúl éppen - szólalt meg ismét. Az Istenek nagyon gonoszak voltak, amikor létrehozták ezt a férfit, itt előttem. Nem elég, hogy a helyessége már a pofátlanság határait súrolja, de még ilyen jó hangja is van. Biztos énekes.
- Kérsz reggelit? - kérdezte az egyikük.
- Hát… ha itt ragadtam, akkor igen, elfogadnám - feleltem mosolyogva.
- Ülj le, nyugodtan - mondta a harmadik tag, aki megpaskolta maga mellett a helyet. Elindultam felé, aztán le is ültem a székre.
- Hogy hívnak? - kérdezte az a fiú, aki idehozott.
- Kanashima Mayumi. És… titeket?
- Én Jung Yonghwa vagyok. De akkor te nem is koreai vagy?
- De, igen. Vagyis félig. Apu volt japán, de én már itt születtem.
- Aha - mondta mosolyogva. Képtelen voltam nem rá nézni.
A többiek is bemutatkoztak, így már tudtam, hogy ők a CN Blue, vagyis Jonghyun, Jungshin, Minhyuk és természetesen Yonghwa. Nagyon szórakoztató társaság voltak, a beszélgetés egy pillanatra sem hagyott alább. Már be is esteledett, amikor kinéztem az erkélyre.
Furcsa érzések keringtek bennem. Egy nappal ezelőtt annyira magam alatt voltam, hogy már meghalni is készen voltam, most pedig jó hangulatom volt. De úgy éreztem, nem vagyok rá érdemes.
- Szeretnél már hazamenni? - szólalt meg mellőlem Yonghwa, és a vállamra terített egy takarót.
- Nem tudom - feleltem elrévedve. Tekintve, hogy nincs is otthonom már.
- Holnapra biztos alább hagy. Biztonságosabb lenne, ha itt aludnál.
- Lehetséges.
- Szeretnél valakit felhívni?
- Nincs kit. - Az arcomra fájdalmas mosoly ült ki.
- Értem - felelte egyhangúan.
Néma csendben álltunk, de éreztem, hogy van valami a levegőben. Mármint a csípős hidegen kívül.
Összébb húztam magamon a takarót, mert már kezdtem fázni. De nem akartam még bemenni, az még ráért. A kezét a derekamra helyezte, és átölelt. Mögöttem állt, az állát pedig a vállamra helyezte.
- Te mégis mit csinálsz? - kérdeztem meglepetten.
- Azt mondtad, nincs senkid. Most már van - válaszolta könnyedén.
Kibontakoztam az öleléséből, és visszamentem a szobába. Leültem az ágyra, és magam elé meredtem.
- Most valami rosszat mondtam? - kérdezte, miután bejött.
- Nem kérek a sajnálatodból. Egyedül is fel fogok tudni állni.
- Én nem sajnállak. Azt gondolom, hogy egy gyönyörű nő vagy, akivel szeretnék együtt lenni.
- Kérlek, a hazugságaidat tartogasd meg azoknak, akik be is veszik.
- De nem hazudok!
- Aha, persze. Semmilyen szemszögből nem vagyok még szép sem, nem hogy gyönyörű.
- Ezt nem fogod elhinni, igaz? - Elkeseredetten nézett rám, mire én csak megráztam a fejemet.
Elmentem zuhanyozni, aztán le is feküdtem. A fiúk azt mondták, hogy aludjak nyugodtan az ágyban, de nem akartam őket kitúrni, ezért én feküdtem le a kanapén.
Másnap a nap sugarai ébresztettek fel, ami csak egyet jelenthet - elállt a havazás. Nem túl boldogan keltem fel, mert ezzel együtt az is járt, hogy valahová el kell mennem. A számlámon nem túl sok pénz volt, talán egy motelre futni fogja.
- Felébredtél? Kérsz egy kávét? - kérdezte mosolyogva Jonghyun.
- Igen, elfogadnám - mondtam fájdalmasan vigyorogva.
- Már nem esik a hó - jelentette ki.
- Igen, máris indulok.
- Jaj, nem erre gondoltam! Miért nem maradsz még ma is? Vagy elmehetnénk együtt valahová. Mondjuk vásárolni.
Persze, hogy pont oda. Egy árva felesleges garasom sincs, de még menjek vásárolni.
- Ma még ki kellene pakolnom a lakásomból - feleltem. Ami azt illeti, itt lenne az ideje. A ruháim legalább megmaradnának.
- Költözöl? Akkor segítünk - mondta Yonghwa, miközben kijött a szobájából. Igazságtalanság, hogy ő reggel, kócos hajjal, pizsamában még helyesebbnek tűnik.
- Igazán nincs erre semmi szükség.
- Dehogynem. Ma még amúgy is szabadnapunk van.
- Akkor élvezzétek ki, nem akarok élősködni.
- Ha ennyire nem szeretnéd, hát legyen - vonta meg a vállát Yonghwa. Az igazság az, hogy nem akartam előttük sírni, és azt sem akartam az orrukra kötni, hogy nincs is hová mennem.
A reggeli után hálásan megköszöntem mindent, és elindultam. A házunk elé érve annyi kedvem volt ehhez az egészhez, mint annak a házigazdának vacsoravendéget fogadni, aki nem főzött semmit.
Előhalásztam a kulcsomat a zsebemből, miközben felmentem a harmadik emeletre. Ha szerencsém van, éppen dolgozik.
Hihetetlen, de szerencsém volt.
A táskámba gyorsan belepakoltam az összes cuccomat, és sietni próbáltam. De hát már tíz éve élünk együtt, nem olyan nehéz hátra hagyni mindent.
A legjobb barátnőm volt, de nagyon csúnyán összevesztünk. Azt mondta, hogy soha többé nem akar látni.
Pedig nekem már csak ő volt, senki más.
Gondolatban megfogtam egy seprűt, és kisepertem a fülemen át az összes ilyen gondolatomat. Már nem kellene ezzel foglalkoznom, hiszen az csak a múlt. A táskákkal a hátamon mentem le, és egy kávézó felé vettem az irányt. Ott talán az interneten keresgélhetek magamnak.
- Mit szeretne? - kérdezte tőlem az eladó kedvesen.
- Csak egy vaníliás kapucsínót - feleltem. Elkészítette, majd miután fizettem, leültem az egyik számítógép elé.
- Szóval ezért nem akartad, hogy segítsünk - szólalt meg nagyon közel hozzám egy hang. A vér is megfagyott az ereimben, nem tudtam megmozdulni, annyira megijedtem.
- Yonghwa! - mondtam hangosan, miután feleszméltem. A hevesen dobogó szívemre szorítottam a kezemet. - Követtél?!
- Az illatod alapján megtaláltalak - mondta, közben pedig rám kacsintott.
- Őrült - csóváltam meg a fejemet. - De most vissza is mehetsz oda, ahonnan jöttél.
- Segíteni szeretnék.
- Boldogulok egyedül is.
- Ennyire ellenszenves vagyok neked?
- Nem! Én csak…
- Gyere, mutatok neked valamit - szólalt meg hirtelen. Tiltakoztam volna, de felkapta az összes táskámat, és megindult. Futólépésben tudtam csak utolérni.
Egy taxiba ült be, engem is kényszerítve erre. Elmondta a címet, amit még sosem hallottam, a taxis pedig elindult. Próbáltam olyan tekintettel rámeredni, ami ráébreszti, hogy nagyon nem jó úton jár.
Nem kellett sokáig utaznunk, és egy számomra teljesen ismeretlen utcában szálltunk ki. Yonghwa elindult az egyik házhoz, én pedig kénytelen voltam követni.
- Állj már meg! - kiáltottam neki, de csak bement egy házba. Ez meg mit akar most?
Félénken követtem, de észre kellett vennem, hogy a házban néhány bútor volt, de egy árva lélek sem.
- Mégis hová hoztál? - kérdeztem tőle halkan.
- A bátyám lakása ez, de neki el kellett költöznie Japánba meghatározatlan időre. Nem akarja eladni ezt a házat, csak kiadni.
- És szerinted van nekem annyi pénzem, hogy ki tudjam fizetni a lakbért? Egyenlőre munkám sincs.
- Munkát hamar fogsz találni, és nem olyan magas. Sőt, a rezsit nem is neked kell fizetned.
- Olyan nincs, hogy nem kell rezsit fizetnem.
- Komolyan beszélek.
- Egyetlen kérdésem van. Mit szívsz, hogy ilyeneket mondasz? Nekem is adhatnál belőle, hogy jobban érezzem magam.
- Te tényleg nem veszel engem komolyan.
- Mágikus gomba, mi? Nekem bezzeg soha nem ad senki…
- Itt a kulcs - mondta, és felém dobta. A jó reflexeimnek köszönhetően azonnal el is kaptam.
- Yonghwa, ez nem vicces. Nem szép dolog csúnya nőket hitegetni.
- Megint helyben vagyunk - sóhajtott nagyot.
- Fura is lenne, ha nem helyben lennék, hanem a plafonon.
- Biztos, hogy tőlem akarod elkérni a mágikus gombát? Mert szerintem te már ettél belőle…
- Nagyon humoros vagy.
- Nem kell mondani - vonta meg a vállát egy mosoly kíséretében.
Odalépett elém, és lenézett rám.
- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle ijedten.
- Bebizonyítom, hogy nem vagy csúnya - felelte egyszerűen. Egyre lentebb hajolt hozzám, de én vonakodóan hátraléptem egyet.
- Bízz bennem - suttogta.
Kezeit lágyan helyezte a derekamra. Felpillantottam rá, és elmerültem a csillogó szemeiben. Nem sokáig tudtam élvezni, mert közeledni kezdett ismét felém, és az utolsó pillanatban lehunyta a szemeit. Ajkait az enyémekre érintette, bennem pedig valami felrobbant. A hasamban a lepkék ki akartak törni, mindenfelé ficánkoltak, a szívem pedig olyan heves vágtába kezdett, mintha csak most futottam volna le a maratont. A pilláim automatikusan lecsukódtak, és átadtam neki magamat. Újabb puszit adott nekem, de én ekkor már többet akartam. Ajkaimat enyhén szétnyitottam, ő pedig lecsapott a lehetőségre. Nyelveink heves táncba kezdtek, az előző gyengédség teljesen eltűnt. Belesimultam az ölelésébe, az ő karjai szorosabbak lettek körülöttem. Az egyik kezét bebújtatta a pólóm alá, és lágyan kezdte el simogatni a hátamat. A nyaka köré fontam a kezeimet, aztán mélyen beletúrtam a hajába. A fürtjei az ujjaim köré csavarodtak, szinte elvesztem bennük.
Hamar mind a két keze a pólóm alá került, és az érintései nyomán tűz lángolt fel bennem. A testem és a lelkem egyaránt lángolt, és nem akartam, hogy valaha is befejeződjön.
Lassan indult el előre, így nekem hátra felé kellett lépkednem. Hirtelen kapott fel, és vitt be az egyik szobába, majd le is rakott az ágyra. Egyre lentebb ereszkedtünk, míg végül már feküdtünk, de ő nem nehezedett rám teljes testsúlyával. Az egyik kezét kivette a pólóm alól, és azon támaszkodott meg.
Nem tudtam tovább tétlenkedni, ezért lehúztam róla a felsőt. Meg akartam szemlélni pompás felső testét, de nem engedte, mert újra éhesen kapott a szám után. Még egyszer végigsimított az oldalalom, aztán ő is megszabadított a felsőmtől. A melltartómat is hamar levette rólam, majd a sarokba száműzte.
Ekkor engedte el az ajkaimat, hogy meg tudjon szemlélni. A tekintetétől úgy éreztem, hogy én vagyok a leggyönyörűbb nő a világon. Soha nem éreztem még ezt, senki nem nézett még így rám.
A nyakamra hintett apró csókokat, mire én csak lágy sóhajokkal feleltem. Az egész mellkasomat beterítette, őt éreztem mindenhol. Míg ő a melleimmel játszadozott, a keze segítségével felhúzta a lábamat, és a nadrágomat is lehúzta rólam.
Még többet akartam, de ő lassan haladt, mint aki megfontolja minden lépését, és mélyen az emlékezetébe vési.
Ujjaival végigsimított a szemérmemen, a testem pedig beleremegett. Akartam őt mindenestől.
A hátát kezdtem el simogatni, lágyan karmolásztam. Ő egyre lentebb haladt az ajkaival, majd nemsokára a bugyi is lekerült rólam. Ujjaival kezdett el kényeztetni, én pedig vonaglottam alatta. A halk sóhajaimat felváltották az enyhe nyögéseim. Nem sokáig bírtam ezt.
Az álla alá helyeztem a kezemet, és felhúztam magamhoz. A számat az övére tapasztottam, és egy újabb szenvedélyes csókban egyesültünk. A mellkasára téve az ujjaimat lágyan jeleztem neki, hogy most már én szeretnék felül lenni. A kérésemnek engedve fordult egyet.
Lovagló ülésben helyezkedtem el rajta, és borítottam el csókjaimmal a mellkasát. Eszményi munka, Isten tényleg hatalmasat alkotott, amikor létre hozta. De amint egyre lentebb haladtam, már a kezeim az övét csatolták ki, és róla is lekerült a nadrág. A szerszáma felém ágaskodott, jelezve ezzel, hogy ő is ugyanúgy kíván, mint én őt. A bőrt fel-le kezdtem el húzogatni rajta, mire ő vont akkor magához.
- Csak téged akarlak - suttogta a fülembe, és fordított egyet rajtunk. A lábaimat szétnyitotta, és közéjük férkőzött. Még egyszer végigsimított rajtam, majd a hímtagját a bejáratomhoz helyezte. Határozottan hatolt belém, a testem pedig ívbe feszült. Bár már nagyon régen voltam együtt férfival, a testem mégis tudta, hogyan kell reagálnia.
Yonghwa lassan kezdett el mozogni, de ezt hamar felváltotta a dinamikusabb tempó. A nyaka köré fűztem a kezeimet ismét, és lehúztam magamhoz. Gyors csókot váltottunk, de a nyögéseink szünetért kiáltottak. A szobát egy kettőre megtöltötték a hangjaink, de én nem hallottam mást, csak a fülemben dobogó szívemet.
Hamar megéreztem, hogy nekem nem sok van hátra. Pedig annyira nem akartam még, hogy vége legyen. Örökkön örökké így akartam maradni, mikor eggyé válunk.
A beteljesülés mégis áldásként jött el, a testem pedig még utoljára ívbe feszült. Yonghwa nem sokkal utánam következett, majd kiszállt belőlem, és mellém heveredett. Arcát a mellkasomba temette, így érezhettem is, nem csak hallhattam a gyors levegővételeit.
- Most már elhiszed, hogy gyönyörűnek látlak? - kérdezte egy szuszra.
- Talán - feleltem pajkosan elvigyorodva. Felemelte a fejét, és megcsóválta a fejét.
- Hihetetlen vagy - suttogta, és adott egy csókot.
Végre úgy éreztem, hogy ismét van remény számomra, és rájöttem, mit is jelent igazán, hogy nincs szivárvány eső nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése