.jpg)
*Min POV*
A szokásos helyemen ültem le a kávézóban. Végig azon gondolkoztam, hogy a Cube kávézó partiján száz százalék, hogy ott lesz YoSeob is. Amikor megtaláltam a sokadik boltban A ruhát, miatta választottam azt. Csinos szerettem volna lenni, hogy megmutathassam neki azt az oldalam is.
De ha neki nem fog tetszeni?
Azt akarom, hogy amikor rám néz, az álla a földet verje és alig bírjon kinyögni pár szót. Hogy szebbnek gondoljon bárki másnál ezen a világon.
Vajon túl magasak az elvárásaim? Lényegtelen.
Mindent megteszek, hogy valóra váltsam ezt az álmot. Lényegében azért, mert ez már nem csak álom, hanem valóság.
Két kar fonódott a derekam köré, mire ijedtemben a szívemhez kaptam. Hátra néztem, bár felesleges volt, mert felismertem Yoseobot a nevetéséről.
Durcisan néztem rá, mire abbahagyta a nevetést, és adott egy puszit az ajkaimra. Utána velem szemben foglalt helyet.
- YoSeob, nyilvános helyen vagyunk - sütöttem le a szemeimet elpirulva.
- Délelőtt gondolkoztam, és meg fogom beszélni a menedzseremmel, hogy semmire nem megyünk azzal, ha valaki mást mutatunk meg a közönséget, nem engem - jelentette ki büszkén.
- Komolyan? - kérdeztem reményteli hangon.
- Nem hazudok. Azt szeretném, ha mindenki tudná, hogy együtt vagyunk - állítását egy bólintással erősítette meg.
Az ajkamba haraptam, majd' elolvadtam, annyira aranyos volt. A szívemet, az egész testemet kitöltötte a szerelem.
- Ráérsz most? - kérdeztem.
- Hát… igazából egy új koreográfiát tanulunk be. Szóval épp meg tudtam lógni.
- Értem. Akkor majd máskor találkozunk - mondtam színlelt mosollyal. Abban reménykedtem, hogy az egész délutánt együtt tölthetjük, de nem szabad arról megfeledkeznem, hogy ő egy híres ember, akinek ugyanolyan elkötelezettségei vannak, mint mindenki másnak. Neki is dolgoznia kell, ha lehet, még keményebben, mint a normális embereknek.
Megebédeltünk, majd egy búcsúcsók után el is ment. Egy szalvéta szélével kezdtem el játszani, azon gondolkozva, mit is csinálhatnék.
- Na, miért búslakodsz? - ült le elém Sohyun.
- Félreértesz, nem búslakodok. Ha magamban mosolyognék, az emberek hülyének néznének - mondtam. Egy kis hazugság nem a világ vége.
- Ha tényleg így van, akkor gyere el velem vásárolni, és ha ketten leszünk, nem fognak hülyének nézni az emberek, mert mosolyogsz - ajánlotta fel egy hatalmas mosollyal.
- Rendben - mosolyogtam rá, mivel rám ragasztotta.
Felállt, majd miután szóltunk Móninak, elindultunk.
Rá kellett jönnöm, hogy Sohyun vásárlás terén még rosszabb volt, mint én. Természetesen minden ruha tökéletesen állt neki, de egyiket sem vette meg. Négy órán keresztül szerencsétlenkedtünk, Seoul szinte összes plázáját, butikját, boltját végigjárva.
- Lehetetlen egy alak vagy - sóhajtottam nagyot. Szerencsére kaptam egy kis szünetet, és leültünk az egyik padon.
- Annyira nem is - felelte nevetve.
- Aha, persze. Attól függ, igazad van - mondtam epésen, mire még jobban nevetett.
- Mivel itt nem találtunk semmit, gyere fel hozzám, és válasszuk ki, melyik legyen - mondta egy kis gondolkodás után.
- Tessék?
- Jól hallottad. Gyere fel hozzám - ismételte el.
- Rendben - bólintottam egy aprót.
Felálltunk, és üres kézzel mentünk el. Hívtunk egy taxit, aki oda is vitt minket. Hihetetlen, hogy Sohyun lakására megyek fel…
Ami később kiderült, hogy az egész 4minute lakása. Nem is kellett volna meglepődnöm, hiszen a legtöbb banda egy dormban lakik.
- Kérsz valamit? - kérdezte illedelmesen.
- Nem, majd talán később. Először válasszuk ki a ruhádat - mondtam olyan mosollyal, hogy örültem, hogy van fülem. Ha nem lett volna, még a végén körbeszalad a szám. Bólintott, majd bementünk a szobájába, onnan pedig egy másikba. A gardróbja szerintem nagyobb volt, mint az egész szoba.
A válogatást kifejezetten élveztem. Sohyunnal nagyon sokat beszélgettünk, és azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy barátok vagyunk. Sok mindent elárult magáról is, amik nem jelennek meg a neten, vagy az újságokban. Hihetetlen öröm lett urrá rajtam, mert ennyire megbízott bennem.
A lakásán még több időt töltöttünk, mint a boltokban. Felpróbálta szinte az összes ruháját.
Úgy éreztem magam, mint egy divatbemutatón. Néha kellemetlen, ha az ember hírességekkel barátkozik, mert nem tesz jót az önbecsülésének. Egy ilyen gyönyörű lány mellett a fülem-farkam behúzva elbújhatnék. Mi lesz, ha ott lesz a partin több ilyen szépség is?
A naivitásom megint megnyílvánult, mert azt hittem, hogy tetszeni fogok Yoseobnak. Nyílván rám sem fog tudni nézni, amiért így nézek ki. Ilyen átlagosan.
Az utolsó ruha, amit felvett, egy egyszerű, testre simuló vérvörös ruha volt, amihez egy fekete magas sarkú szandált vett fel. Megállt előttem, majd a tükör elé sétált.
- Szerintem ez se jó… - morogta.
- Te normális vagy? - kérdeztem kuncogva.
- Beszóltál? - nézett rám morcisan, mire mind a ketten nevetni kezdtünk.
- Várj egy pillanatot - mondtam, majd felálltam. A szekrénye elé léptem, és mélyen elkezdtem benne turkálni.
Végül megtaláltam a kincset találtam, amit rögtön oda is adtam neki. Egy fekete, csillogós sál volt. Feltette a nyakába, és úgy szemlélte meg magát újra.
- Hmm…
- Ha erre is azt mondod, hogy nem jó, esküszöm fejbe lövöm magam! - viccelődtem.
- Nem, ez jó lesz. Legalábbis szerintem. Nem lesz túl sok? - fordult felém.
- Nem, tökéletes - mondtam ma már vagy századjára. Végre el is hitte, és elkezdett bólogatni.
- A hajadat pedig lehetne egyenes - említettem meg, mire még jobban elkezdett bólogatni.
- Igen, az úgy tényleg jó lesz - felelte. - Nagyon szépen köszönöm. Tudod, nem szeretnek velem vásárolni jönni a csajok…
- Van egy tippem, miért - motyogtam.
- Tessék?
- Semmi, semmi. Ha máskor is lesz ilyen, nekem szólj nyugodtan. Csak ha lehet, előtte, mert akkor kényelmesebb cipőt húzok - válaszoltam, mire ismét nevetni kezdtünk.
Meglepő, hogy ilyen kedves. Mármint szinte mindenki azt hiszi a hírességekről, hogy mennyire felszínesek, és a kamerák mögött mindenkivel kegyetlenek.
Kimentünk a konyhába, ahol csinált nekünk kávét. Miután megittuk, el is indultam hazafelé.
Amin kiléptem a lakásból, és tárcsáztam volna a taxi számát, rájöttem, hogy fogalmam sincs, mi a cím. Eddig csak akkor mentem oda, amikor Jiyong vitt el minket, a címet pedig azóta eszembe se jutott megkérdezni.
Mit csináljak? Hívjam fel Mónit? De ő még biztosan dolgozik. Akkor Yoseobot? Hiszen valahonnan ő is tudta, hol vagyok.
Igen, ez lesz a legjobb megoldás - gondoltam magamban.
Legalábbis ezt hittem. Erősen múlt időben.
- Kislány, mégis mit keresel itt ilyen későn? - jött felém egy idősebb, borostás ember. Két méterről is érezni lehetett rajta az alkoholt.
A naivitásom sokkal határtalanabb volt, mint azt valaha is hittem volna. Mindenről a legjobbat feltételeztem, legyen az egy ember, vagy egy egész nemzet.
Aznap éjjel olyan történt, amit sosem tudnék elfelejteni. Egy hiba, csupán azért, mert rosszkor voltam rossz helyen.
De már megtanulhattam volna, hogyan működik az élet. Egyszer fenn, egyszer lenn. Van, hogy én győzök, de előfordul, hogy veszítek, és ez új érzéseket kelt bennem, teljesen új útra terel. Ami egyszer a legbiztosabbnak tűnt, egyszerre bizonytalanná válik, és úgy inog, mint gyenge bokor a szélben.
Hogy a szél győzedelmeskedik-e végül, és elfújja messzire, vagy utolsó szálaival a bokor a földbe kapaszkodik, azt állítva, hogy ő sosem fog onnan elmozdulni, az már csak az ő dolga. Erről csak ő dönthet, senki más.
A félelem, ami abban a pillanatban átjárt, összehasonlíthatatlan volt. A szívem hevesen vert, a torkom összeszorult. A vér szélsebesen száguldott az ereimben, a fejem vészesen gyorsan kattogott valami kiút után keresve.
Ha akkor elfutottam volna…
Ha nem maradok ott lebénulva…
Ha egy pillanatra észhez térek…
Ha nem ejtem el a telefont…
Azonban ott volt a nagy kérdés - ha egy akadályt kikerülök, jobb jövő várt volna rám? A dolgok nem kuszálódtak volna össze? Könnyebb lett volna az életem?
A választ a mai napig nem tudom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése