.jpg)
- Kislány, mégis mit keresel itt ilyen későn? - közeledett felém az az ember, kaján vigyorral az arcán.
A telefon, amit eddig a kezemben tartottam, kiesett a kezemből. Teljesen lesokkoltam, és elkerekedett szemekkel néztem rá.
Azt akartam sikítani, hogy menjen innen, hogy soha többé ne lássam. El akartam futni előle - és az élet elől is. Mindent megtettem volna, hogy elmeneküljek abból a helyzetből, de képtelen voltam bármi ténylegeset is csinálni.
Eddig sem ment minden zökkenőmentesen. Sőt, az utóbbi időben a problémák csak egyre halmozódtak.
De ezt a férfit semmiképp nem akarhatta nekem küldeni egyetlen felsőbb rendű hatalom sem.
- Szia szívem, már kerestelek - tette rá a kezét valaki a vállamra. A hang tulajdonosát azonnal megismertem, pont ezért meglepődtem. Mégis mit keres ő itt?
- További szép estét kívánok - köszönt el a férfi, mintha semmit se akart volna tőlem.
- Minden rendben? - kérdezte elém állva.
- Én… én… - kezdtem el makogni. Kissebb sokk ért az előbb, anit persze csak magamnak köszönhettem, mert túlreagáltam a helyzetet. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha Jonghyun nem ment meg.
- Te nem is koreai vagy! - mondta, miután jobban megnézett.
- Hát, nem éppen - feleltem idegesen kacarászva.
- Szóval, minden oké? - kérdezte újra, miközben lehajolt a telefonomért.
- Igen, és nagyon szépen köszönöm - mondtam ki összefüggően.
Valamit babrált a telefonommal. Érdeklődő tekintettel figyeltem, mit csinál.
- Itt a számom. Majd ha ráérsz, hívj - mondta, és rám kacsintott.
- Mint barát - vágtam rá, mielőtt elindult volna. Érdeklődve fordult vissza.
- Tessék?
- Mint barát, te is így gondoltad - mondtam magabiztosabban. Még egyszer nem futok bele ugyanabba a hibába.
- Ja, hát ez természetes - felelte mosolyogva. - Egyébként ne vigyelek haza? - kérdezte.
- Szívesen mondanék igent, de nem tudom, hol lakok - feleltem nevetve. Igen, egy újabb tökéletesen kivitelezett beégetés. Gondolatban pacsit adtam magamnak.
- Nemrég költöztél ide? - kérdezte kedvesen.
- Ez… elég bonyolult. De így is lehet fogalmazni - feleltem.
- Hát, akkor tudok valamiben segíteni?
- Nem, köszönöm. Remélem, nem találkozok több ilyen ismeretlennel. De azért inkább visszamegyek - mutattam a házra.
- Helyes - felelte egy bólintás kíséretében.
- Nagyon szépen köszönöm még egyszer - mondtam hálálkodva.
- Tényleg nincs mit. Jó éjszakát - felelte, és elindult. Még néztem a távolodó alakját, majd bementem a házba.
Elkezdtem YoSeob számát tárcsázni. Épp felvette, de még mielőtt meghallhattam volna a hangját, valaki hátulról kiverte a kezemből a telefont. Olyan erővel történt az egész, hogy a telefon kettétört a padlón.
Ha lett volna időm, sajnáltam volna, de egy igen erős fejfájással küzdöttem, és még jött a következő is.
Megpróbáltam megfordulni, és megállítani, de mit sem értem vele, csak rontottam a helyzeten, mert az arcomra is kaptam pár ütést. Olyan gyorsan történt minden, hogy gondolkodni sem volt időm.
Mindenem sajgott. A folyamatos ütések miatt leestem a földre, de akkor már az önkívületi állapot felé sodródva egyre kevesebbet érzékeltem a külvilágból. Halványan láttam egy embert, de a körvonalai összemosódtak a fallal.
Amint magamhoz tértem, az első, ami realizálódott bennem, a hasogató fejfájásom volt. Eleinte megpróbáltam elhitetni magammal, hogy csak egy rossz álom volt, de a saját vérem láttán rájöttem, hogy ez bizony a valóság.
A szemhéjam ólomként nehezedett a szememre, de küzdöttem, hogy kinyithassam. El kellett telnie pár súlyos percnek, mire sikerült felnéznem.
Egy folyosón voltam, talán ugyanabban a házban. Senkit nem láttam és a hangomat sem éreztem valami biztosnak, így egyedül próbáltam felállni. A falnak dőlve emelkedtem fel, de csak a harmadik próbálkozásra sikerült felegyenesedni.
Ki tette ezt velem?
A kérdést elraktároztam, majd később kielemezem. De az egyetlen célommá az vált, hogy végre hazajussak.
Amint kitaláltam a lépcsőházba, felfedeztem, hogy ez tényleg ugyanaz a ház. Kitámolyogtam az utcára, és a nap a szemembe ragyogott. Egy pillanatra elveszítettem ismét a látásom, de amint visszanyertem, tovább indultam.
Csak egy telefonfülkéig hadd jussak el.
Az utcán az emberek elkerekedett szemekkel néztek rám. Néhányan talán azt hihették, csak feltűnési viszketegségem van, és ami rajtam van, az csak művér. Szerencsémre nem gondolta mindenki ezt. Egy idősebb hölgy sétált hozzám, majd aggódó arccal nézett végig rajtam.
- Lányom, minden rendben? - kérdezte mély hangján.
- Ami azt illeti, nem. Csak nagyon szeretnék már hazajutni - suttogtam.
- Hol laksz? - kérdezett vissza azonnal.
- Csak egy telefonfülkéhez szeretnék eljutni - mondtam elhaló hangom.
Minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy állva maradjak.
- Kincsem, itt az én telefonom - adta át.
- Nagyon szépen köszönöm - hálálkodtam.
- Használd nyugodtan - felelte.
Bepötyögtem Móni számát, mivel csak az övét tudtam fejből.
- Igen, tessék? - szólt bele idegesen.
- Szia, Tina vagyok.
- Végre! Mégis mi történt veled? Ne hozd rám a szívbajt máskor! Hol vagy? Azonnal érted megyek!
- Én… nem tudom, hol vagyok… de talán eltalálok a kávézóhoz. Előtte találkozzunk - mondtam.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Akkor ott leszek pár perc múlva. Ne késs. Szia - rakta le.
- Köszönöm - adtam vissza a telefont a hölgynek.
- Minden rendben lesz?
- Igen, most beszéltem az unokanővéremmel - mondtam, majd illedelmesen meghajoltam, és folytattam a bolygó-hollandizást, egész a kávézóig. A fa árnyékában ültem le, és rágyújtottam, mivel még nem láttam Mónit.
Nehéz volt fedolgozni, hogy min is mentem keresztül. Az egyik pillanatban még majd' összepisiltem magam félelmemben, a másikban a fangörcs fojtogatott, azután meg… csak úgy történtek az események. Mire észbe kaptam, már meg is történt.
És sokkal mélyebben hagyott nyomot, mint a külsőmön a sérülések. Ezt az éjszakát soha nem fogom elfelejteni, azt a rettegést és félelmet.
- Min? - közeledett felém egy női alak. Kissé homályos volt a látásom, de amint közelebb ért, felismertem benne Mónit.
- Szia! - erőltettem magamra egy mosolyt.
Amint meglátott, elkerekedett a szeme, az ajkai elnyíltak.
- Te meg mi a fészkes fenét csináltál? - sikított fel, majd odarohant hozzám. Elnyomtam a csikket, és bűnbánóan ránéztem.
- Sajnálom - motyogtam lesütött szemekkel.
- Mit sajnálsz? Gyere, inkább menjünk be. Az elsősegély szobában lekezelem a súlyosabb sebeidet. Bár az is lehet, hogy rögtön egy orvost kellene hívni - mondta. Láttam a rémületet az arcán, és könnyek szöktek a szemembe.
- Nagyon fáj? - kérdezte, ő is a sírás határán állva.
- Nem, nem annyira - feleltem szipogva. Felsegített, és betámolyogtunk az épületbe. A portás sem tudott megszólalni, csak bámult engem.
Tényleg ennyire rémesen néznék ki?
Amint elsétáltunk egy tükrös ajtó mellett, rájöttem, hogy még annál is rosszabbul festek, mint azt gondoltam.
A bal szemem felett egy hatalmas monokli éktelenkedett, biztos ezért láttam homályosan. Az arcom jobb felső oldalán felszakadt a bőr, és még mindig folydogált belőle a vér. A hajam is összecsomósodott, de a barna színe miatt legalább nem látszódott annyira a vér benne. A pólómnál egy véres lila foltra lettem figyelmes, de még koránt sem ért véget a sérüléseim listája.
Undorítóan fordítottam el a tekintetem magamról. Az önbizalom mindig is kérdéses volt számomra, de abban a pillanatban ripityára tört.
- Ideje lenne elmesélned, hogy mi történt. Mondanom sem kell, mindenki aggódik érted. Már éppen arra gondoltunk, hogy felhívjuk a rendőrséget - mondta Móni.
- Hát… elmentünk Sohyunnal vásárolni, aztán felugrottam hozzá. Viszonylag későre járt, amikor haza akartam menni. Téged nem akartalak hívni, mert még dolgoztál, ezért YoSeobot próbáltam. Arra jött egy részeg ember, de tőle még Jonghyun megmentett. Aztán vele beszélgettem egy kicsit, majd visszamentem a házba. Ott akartam hívni YoSeobot, de valaki hátulról leütött. Ennyire emlékszem - meséltem el az elmúlt órák történéseit. Móni nyelt egy nagyot, és éreztem rajta, hogy már nem sok hiányzik neki a síráshoz.
Nagyon hálás voltam neki abban a pillanatban. Természetesen mióta idejöttem, mély hálát érzek iránta, de ahogy most viselkedik, megmutatta, mennyire fontos is vagyok számára. Nem, mintha eddig nem tudtam volna. Mégis jól esett a gondoskodása.
- Ez szörnyű. Engem YoSeob hívott, hogy mégis mit csinálsz. Aztán kitört az őrületek háza, mikor kiderült, hogy senki nem tudja, hol vagy. Senki nem aludt egy szemhunyásnyit sem. YoSeob szerintem bejárta érted a fél várost…
- Ugyanott ébredtem, ahol voltam. Csak áthúztak egy másik folyosóra, ahol senki nem járt - mondtam.
- Mégis ki tehette? Ha tudnám, komolyan a fél kezemmel megfojtanám - morgolódott.
- Semmi vész. Megtörtént, és ennyi. Remélem, minél hamarabb el tudom felejteni - hazudtam. Soha életemben nem fogom tudni elfelejteni. Minden oldalról jöttek az ütések, mintha a végtelenségig tartott volna…
Még most is kirázott a hideg. Egy kisebb szobába mentünk be, ahol leültetett egy székre, és elővette a kis kellékeit.
Erre már nem nagyon emlékszem, mert valószínűleg elaludhattam. A fájdalom csak egy másodlagos tényezővé vált.
- Tina, ébredj - suttogta Móni, és hirtelen megéreztem, ahogy az arcomat paskolja.
- Fent vagyok - morogtam.
- Gyere, menjünk haza - mondta mosolyogva.
Nem válaszoltam, csak bólogattam. Félálomban álltam fel, és mentem ki. Móni végig segített a járásban, mert egyedül csak nehezen ment. Hívott egy taxit, ami egyenesen hazavitt minket.
A szobámba vezető út rémesen hosszú volt. De az a felemelő érzés, amikor bezuhanhattam a párnáim közé, és újra álomba merültem, mesés volt.
Azonban nem hagyott nyugodni, hogy mégis ki tehette ezt. Túlságosan nagy véletlen lenne, ha egy részeg férfi után csak úgy találomra megvertek volna. Ráadásul a telefonomon kívül semmilyen értékem nem sérült. A táskám is ott volt nálam, mikor megébredtem.
Jól tudtam, hogy kétféle kérdés létezik: az, amelyikre van válasz, és az, amelyikre nincs.
Lehunytam a szemem, ismerkedtem az új énemmel. A naivitásom gondolatát is eltörölte a mai nap, helyette zárkózottnak és gyanakvónak éreztem magam.
És eléggé keménynek ahhoz, hogy választ keressek az én kérdésemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése