Amint kiszálltam a liftből, már vettem is elő a kulcsomat, de rájöttem, hogy felesleges. A folyosóra befordulva láttam, hogy tárva nyitva az ajtó. A szemöldököm felszaladt meglepettségemben, úgy mentem beljebb.
- Móni? - kérdeztem hangosan.
- Menj innen! - kiáltotta Seung Yo. Ezt nem értem. Nem lakhatok tovább itt?
- De tényleg nem történt semmi! - felelte Móni. Bár nem láttam, hallottam a hangján, hogy sír.
- Nem hiszek neked. Most azonnal pakolj össze, és menjetek el azzal a lánnyal! - kiáltotta. Rekedt volt a hangja, már egy ideje ilyen hangosan beszélhetett.
De nem értettem. Mi történhetett?
A szobájuk felé vettem az irányt. Egy fél centi hiányzott, és betört volna a fejem. Mivel pontosan akkora távolságra volt tőlem a bőrönd. A férje szerintem fogta, és kidobta a szobából.
- Tökéletes, te is itt vagy - nézett rám villogó tekintettel.
Soha, de soha nem vertek még meg. De abban a pillanatban, úgy éreztem, hogy el akarok futni. Remegés futott végig rajtam attól a tekintettől.
- Két óra múlva visszajövök. Ha itt talállak titeket… - nem fejezte be, csak elviharzott mellettem. Elkerekedett szemekkel bámultam utána. Az ajtó hatalmas csattanása ébresztett fel.
Móni sírva a földre borult. Odarohantam hozzá, és átöleltem.
- Mi történt? - kérdetem kedves hangnemben, halkan.
- Nem tudom kitől vette, hogy viszonyom van az egyik munkatársammal - zokogta.
- Ne aggódj, meg fog bocsátani - suttogtam.
- Nem, itt nem úgy mennek a dolgok. Ha egy férj azt hiszi, hogy a felesége megcsalja, azonnal kidobja. Ezen az sem segít, hogy európai vagyok… inkább pakoljunk, mert ha nem megyünk el időben, tényleg képes lesz bántani - szipogta, és letörölte a könnyeit.
Szívesen beszélgettem volna még vele, megvigasztaltam volna, de hittem neki, ezért a szobámba rohantam összepakolni. Mivel nem régóta vagyok itt, nem is sikerült teljesen szétszórni a cuccaimat, aminek örültem.
Gyorsan összeszedtem mindent, és indulásra készen vártam az előszobában. Móninak kicsit több időbe tellett, míg sikerült mindent elpakolnia.
A lift előtt vártam rá. Még egy utolsó pillantást vetett a lakásra, majd lerakta a lábtörlő alá a kulcsokat, és odajött mellém.
Fogalmam sincs, merre mentünk. Idő közben besötétedett, és csak jártuk az utcákat a hatalmas bőröndjeinkkel.
Elmentünk egy híd mellett is. Benéztem alá - és senki nem volt ott. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ott aludnánk.
Más megrémült volna, de én viccesnek találtam. Mondjuk, ha belegondolok, másnap reggel, halálra fagyva, lehet nem ezt gondoltam volna.
Móni meg sem szólalt, amin nem csodálkoztam. Inkább tiszteltem, amiért ennyire erős, hogy képes volt eljönni onnan. Számtalan emlék láncolhatta oda, de mindent hátra kellett hagynia egy ostoba pletyka miatt. Egy álmokkal teli jövőt, reményekben gazdag kapcsolatot.
- Téged ismerlek valahonnan - szólított meg minket egy ismeretlen. Legalábbis alig egy pillanatig volt ismeretlen, mert a magyarországi legjobb barátnőm kedvenc idolja volt, így a rengeteg videó és dal után megismertem a hangját.
G-Dragon jött oda elénk, Mónira szegezve a tekintetét.
Azonnal kiürítettem a fejemet, a gondolatokat egy képzeletbeli dobozba tuszkoltam, amit majd később felbontok. Bár legszívesebben sírtam volna a túl sok drámától, épp itt volt az ideje, hogy példát vegyek Mónitól, és felnőtt módjára viselkedjek.
- Igen, egyszer a kávézónkba jött - felelte fél mosollyal Móni.
- Hm, rémlik valami. De mit keres két hölgy az utcán, hatalmas bőröndökkel? - kérdezte kedvesen. A segítőkészsége segített abban, hogy ne kapjak hisztériás rohamot.
- Egy szálloda felé tartunk - mondta Móni. Hirtelen olyan komor lett.
- Mégis miért? - tudakolta kedvesen G-Dragon.
Móni nem válaszolt. A földet nézte, és ismét megcsillant egy könnycsepp a szemébe.
- A környéken nincsen szálloda - hazudta, tudatában annak, hogy mi is ismerjük az igazságot. - De amíg rendeződnek a kedélyek, szívesen felajánlom két szobámat. Nem messze van innen a házam - folytatta, mikor leesett neki. Ennyire nyilvánvaló lenne?
- Nem, ezt nem fogadhatjuk el! - nézett rá hirtelen Móni.
- De, igen. Itt van az autóm, szálljatok be - intett egy fekete Mercedes felé.
A történések nem estek le nekem. Csak érdeklődve szemléltem a helyzetet, egyszerűen amit mondtak ott ahol be, ki is sétált.
- Komolyan nem fogadhatjuk el a segítségét - mondta Móni.
- Először is: nem kell magáznotok, tegezzetek nyugodtan. Másrészt: de, igen. Ki tudja, mi történhet veletek az utcán? - nézett szét, hogy nyomatékosítsa a szavait. Komolyan, mintha az apámat hallanám. Ő mondta folyton ezt. "Ne sétálj egyedül, mert elrabolhatnak".
- De…
- Nincs de - megfogta az én és a Móni bőröndjét, és elkezdte az autó felé húzni.
Összenéztünk Mónival, és végül követtük. A csomagtartóba kerültek a cuccaink, Móni előre, én pedig hátra ültem.
Jiyong egy ideig vezetett. Ismeretlen volt számomra a környék, ami talán nem is meglepő.
Végül egy hatalmas ház előtt álltunk meg. A vaskapuk kinyíltak, és egy mélygarázsba mentünk. Szerintem erre a létesítményre a kastély sokkal inkább megfelelő, mint a ház. Az olyan lealacsonyító…
- A bőröndöket itt hagyhatjuk, majd a takarítók a szobáitokba viszik. Gyorsan körbevezetlek titeket - mondta Jiyong, miután kiszálltunk.
Ámuldozva követtem. Egy lifttel mentünk fel, majd a földszinten szálltunk ki, és egy hatalmas nappaliban találtuk magunkat.
Elkerekedett szemekkel fordultam körbe. De hiszen ez az egy "szoba" akkora, mint az eddigi lakásunk. Móni hirtelen belém rúgott, mire ránéztem, és az állára mutatott. A fenébe, szó szerint leesett az állam.
- Nos, ez lenne a nappali. Egyenlőre nem a legszebb, de majd még veszek bútorokat - mondta.
Nem, nem hallottam meg, amit mondott. Ez az ember egy őrült. Őrültebb, mint én, ami azért nagy szó.
Tovább haladtunk. Megmutatta a konyhát, és elmondta, hogy ha bármit megkívánunk, nyugodtan vegyük el. Három hűtő állt egymás mellett.
Aztán jött az étkező. Egy hatalmas üvegasztal állt középen, körülötte pedig fa székek. Az asztalon egy virág pompázott, a falon végig szebbnél-szebb festmények sorakoztak.
Aztán megmutatta a földszinti mosdót. Visszatértünk a nappaliba, és onnan egy lépcső vezetett fel a következő emeletre.
Itt volt a dolgozószobája, ahol kissé megnyugodtam a hatalmas rendetlenség láttán.
Megmutatta az ő szobáját is, azzal a megjegyzéssel, hogyha szükségünk lenne valamire, de nem találjuk a dolgozószobájában, itt keressük. A következő emeleten voltak a vendégszobák.
Az enyém halvány barackszínben pompázott. A baldachinos franciaágyam a szoba közepén terült el, ami mellett mindkét oldalon egy-egy éjjeli szerkény virított. A falon itt is gyönyörű festmények voltak. Az ajtó mellett volt egy hatalmas tükrös szekrény, ami mellett volt a saját erkélyem.
Én ott helyben gyökereket eresztettem. Most komolyan ez lesz az én szobám?
Móni és Jiyong közben tovább mentek, így már egyedül voltam. Egy szobalány hozta meg nem sokára a bőröndömet. Mosolyogva köszöntem meg, és el is ment utána. Nem mertem kipakolni.
Óvatosan léptem egyet beljebb. Majd még egyet.
Mikor az ágy mellé értem, lassan huppantam le. Hátradőltem, és konstatáltam magamban, hogy nagyon kényelmes.
Észre sem vettem, hogy mikor nyomott el az álom. A tragikus napom megbélyegezte a hangulatomat, így a rémálom után is morcos voltam.
A zsebemben lévő telefon csörgésére ébredtem fel. Nagyon reméltem, hogy nem anyáék azok, mert fogalmam sincs, hogyan magyaráztam volna ezt ki.
De sajnos még rosszabb volt - YoSeob hívott.
Félve vettem fel, és a fülemhez emeltem a telefont.
- Szia - szóltam bele félénken.
- Mégis miért nem vetted fel? - kért számon idegesen.
- Történtek… problémák - nyögtem ki végül. El fogom neki mondani, de ez nem épp telefon téma. Ami azt illeti, egyik sem, ráadásul illő lett volna felnyitnom az elzárt érzelmekkel felcímkézett képzeletbeli dobozt és helyrerakni magamban a dolgokat.
Úgy éreztem, mintha három nap alatt három év telt volna el és háromszor annyi idős lennék.
- Aha, értem, és akkor ezért már nem is kell velem foglalkozni. El akartalak este vinni valahová, de most már mindegy - mondta. Mintha nem is ő lett volna…
- Elnézést - vágtam rá azonnal.
- Hát azzal sokra megyek… mindegy, majd még beszélünk - válaszolta, és rám csapta.
Olyan erősen haraptam be a számat, hogy vérezni kezdett. De semmiképp nem akartam sírni. Azt szerettem volna, ha minden rendbe jön, de mivel tudtam, hogy ez lehetetlen, csak el akartam aludni, hogy legyen végre vége ennek az undorító napnak. A bőröndömből kikerestem a hálóingem, majd zuhanyzás nélkül átöltöztem és elbújtam a többrétegű paplan alatt. Meleg vett körül, bár a szívemet képtelen volt felmelegíteni.
Lehunytam a szememet, egyszerre jobban el akartam aludni, mint amennyire a szervezetem vágyott volna rá.
Hiú ábránd lett, hogy belépjek az álmok világába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése