Craving 6. rész (Sehun)

Misa POV ~

Az éjszaka gyorsan szállt el, a hajnal fényei világítottak be a szobába. A hangszigetelt falak kitűnően szűrték a hangokat, semmit nem lehetett hallani kintről. A mély csendet csak Sehun mélyebb levegővételei és az én szívverésem zavarta meg.
Tanácstalanul feküdtem az ágyban. Mindig is egy igazi szerelemre vágytam, de jobban belegondolva ez egyáltalán nem összeegyeztethető velem. És ha nem is akarom beismerni magamnak, akkor is nagyon jó úton haladok afelé...
Ezredjére is felnéztem az arcára, mintha még mindig ismeretlen lenne számomra. Ismét alaposan szemügyre vettem, az agyamba véstem vonásainak minden egyes ívét. A kis beszélgetésünk után még annyira sem találtam benne kivetnivalót - mintha egy ilyen kis hétköznapi gesztus megváltoztatta volna. Voltak beszédes ügyfeleim, de ő kitűnt közölük. Ő tiszta volt és ártatlan az én szememben. Egy gazdag fiú, akivel szörnyű dolgok történtek, de képes felállni minden esés után.
Az édesapjának az elvesztése a padlóra küldte, de most mégis egy ilyen nyugodt arckifejezéssel alszik. Én még azt sem tudom, hogy élnek-e.
Ahogy eszembe jutott a szüleim arca, mintha egy szöges csizmával lépkedtek volna a gyomromon. Kibújtam az öleléséből, a váltásruhámért nyúltam. Lassan öltöztem fel, közben végig őt figyeltem. Talán vártam valami jelre...
Ami nem jött el. Ő tovább aludt, én pedig kisétáltam az életéből.

Alig fél órával később már a bőröndjeim felett ültem. Soha ilyen gyorsan nem végeztem még egy várossal sem, de nem volt maradásom. Elnyomva egy keserű sóhajt a telefonért nyúltam.
- Carl, rendelj ide egy taxit.
- Micsoda? - kérdezte álmos hangon.
- Azt mondtam, rendelj egy taxit. Vagy tudod mit? Inkább bérelj egy autót egész napra.
- Beléd meg mi ütött? - emelte fel a hangját.
- El akarok innen menni. Most. De a várost is meg akarom nézni.
- Megőrültél? Egy csomó dolgunk van még itt!
- Hát mond le mindet. Én most kicsekkolok a hotelből, ha tíz percen belül nem teszed te is, szólok Mike-nak.
A választ meg sem várva tettem le a telefont. Ha ez Mike fülébe jut igen meg fogom ütni a bokámat, de nem foglalkoztatott. Akármit elviselek, csak minél messzebb legyek innen. A két bőröndöt magam után húzva megálltam az ajtóban. Talán illene elköszönnöm...
Az asztalon volt egy papír, amin a minihűtő fogyasztását kellett volna vezetni. A válltáskámból elővettem egy tollat, majd a papírt megfordítva írtam egy pár soros üzenetet Neki.

- Ki szeretnék jelentkezni - mondtam a recepciós hölgynek. - Kimura Misa, 416-os szoba.
- Értem - felelte, majd gépelni kezdett. A kijelzőn elolvasta, hogy alig két napot voltam a szállodában. - Esetleg nem érezte itt jól magát? - kérdezte kissé félve.
- Határozottan jól éreztem magam. De egy kis probléma elszólított innen - válaszoltam mosolyogva.
Az ehhez hasonló helyzetekben örömmel töltött el, hogy bármikor képes voltam fékezni az indulataimat, érzéseimet egy derűs álarc mögé bújva.
Aprót bólintva tovább gépelt.
- Készpénzzel vagy bankkártyával kíván fizetni?
- Bankkártyával.
A szükséges intézkedések után kiálltam a hotel elé és vártam. A tekintetem nem egyszer révedt a bejárat felé, még mindig vártam. Talán mindig is várni fogom...
Előre fordulva az utca túloldalán egy dohányboltot vettem észre. Utáltam a cigit, mert az édesapámra emlékeztetett, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy szükségem van rá, így elindultam felé.
A lépéseim valamiért egyre nehezebbek lettek, ahogy távolodtam a szállodától. A szívem összeszorult, a torkomba gombóc nőtt. A szememet elfojtott könnyek égették, én pedig képtelen voltam hová tenni az érzéseimet.

Sehun POV ~

A nap már magasan járt, mikor ébredezni kezdtem. A karommal takartam el a tömény fényt, de valamit nem éreztem rendjén. Felültem, kinyitottam a szemeim és körülnéztem. A szobám romokban hevert, már nem is emlékszek, hogyan csináltam ekkora rendetlenséget. Néhol szétdobált ruhákat is láttam, de mind a sajátom volt. A fürdő ajtaja nyitva volt, pedig én mindig bezárom magam után.
Az agyam lázasan dolgozott, hogy megtudjam, mi okozott olyan roppant nagy hiányérzetet. A tekintetem levándorolt az ágyra, a párnán lévő fejformára és az összegyűrt takaróra.
Misa!
Amint felfogtam, gondolkodás nélkül cselekedtem. Kipattantam az ágyból, kirohantam a szobából, azzal nem is foglalkozva, hogy bezárjam magam után az ajtót. A lifthez rohantam, amire várnom kellett. Alig pár másodpercet kellett volna, de képtelen voltam egy helyben állni. A lépcsőfokokat hármasával szedve rohantam, mintha az életem múlna rajta. De még így is túl lassúnak éreztem a tempómat.
Felérve a megfelelő emeletre a szobája felé futottam. Az ajtó résnyire nyitva volt. Visszafojtott lélegzettel, reménykedve léptem beljebb.
- Jó reggelt, Sehun-ah - köszöntött mosolyogva az egyik takarító.
- Hová lett a lány? - kérdeztem nem épp a megszokott stílusomban.
- Ha jól tudom, még kora reggel kijelentkezett.
Az órára néztem - nem lehetett az olyan régen, mert még csak kilenc óra volt.
Szóval ennyi lenne? Idejött, mint egy angyal, hirtelen tűnve fel, minden gondomat elfeledtetve, most pedig ugyanazzal a hirtelenséggel csak elhagyott? Úgy fogom fel, mintha több is lett volna közöttünk... Ő csak a munkáját végezte, biztosan minden szó hazugság volt az éjjel. Egy arc leszek neki a sok közül, és ahogyan ő is mondta - soha többé nem látjuk egymást.
- Sehun-ah... azt hiszem, ezt magának hagyta itt - hallottam meg a takarító hangját.
Akaratom ellenére szúrósan néztem rá. Egy lapot tartott a kezében, félénken nyújtotta felém. Mint egy ragadozó állat, úgy vettem el tőle. Nem tudtam megállni, hogy várjak míg leérek, így ott kezdtem el olvasni.

Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, de olyan dolgokat csináltunk, amik tiltottak számomra. Sajnálom, hogy csak így elmentem, de nem volt más választásom. Remélem te is emlékezni fogsz rám, ahogy én rád. Azt is remélem, hogy hamar jobban leszel. Kérlek vigyázz az egészségedre.

U.i.: Talán találkozni fogunk még, és akkor szeretném, ha mosolyogva köszönhetnénk egymásnak. 

Misa

Tehát ezek lennének az utolsó szavai? Valahogy magam elé képzelem, hogy az asztal fölé hajolva, egyik kezével a haját tartja, a másikkal ezt a szöveget írja, miközben az ajkai remegnek.
Nem akarom elengedni. Még nem. 
Szó nélkül sarkon fordulok, majd már egy nyugodtabb sétálás közben visszatérek a szobámba. Az első, hogy a telefonomért nyúlok, és a megfelelő névjegyet kikeresve tárcsázni kezdek.
- Jobban vagy? - szólt bele feszült hangon.
- Az most mellékes. Apádé a reptér, igaz?
- Hát ja, megvette, de ez most miért?
- Ha egy barátod arra kérne, hogy fél óráig állíts le minden kimenő járatot, megtennéd?
- MIVAN?
- Jól hallottad. Nagyon kellene.
- Nem vagy komplett...
- Szóval? Nincs erre időm! - szóltam rá durvábban, miközben egy nadrágba próbáltam belebújni.
- Fél óra túl sok. Negyed órát kapsz.
- Örök hálám - mondtam. Normális esetben mosolyogtam volna, de úgy éreztem, túl nagy a tét.
Leraktam a telefont, gyorsan befejeztem a felöltözést. Rohantam az autómhoz, majd a vezetésnél is ugyanolyan vadul manővereztem a többi jármű között.
A reptéren nem érdekelt senki, a bejárat előtt hagytam az autómat. Őrült módjára szaladgáltam össze vissza, de sehol nem találtam. A negyed óra pedig már a végéhez közeledett...
- Sehun, erre - kapott el valaki a vállamnál fogva. Felismertem Luhan hangját, így nem ellenkeztem. Ő is futólépésben haladt, talán megértette, hogy ez egy fontos ügy.
Egy olyan szobába vezetett, ahol csak TV-k voltak, a monitorokon pedig a biztonsági kamerák felvételei.
- Kit keresünk?
- Nem ismernéd fel.
Azért láttam, hogy közelebb áll a monitorokhoz, és jobban szemügyre vesz mindenkit.
- Két perced van.
- Tudom!
Mégsem találtam sehol. Már lassan az összes TV-vel végeztem, sehol még csak hozzá hasonlóak sem voltak. Az utolsó után leroskadtam az egyik székbe.
- Most már elmondod, mi történt? - kérdezte nyugtató hangon.
- A lány, akit Kai hozzám hozott.
- Ó, hogy ő? A japán lány?
- Honnan tudod? - Azonnal rávillantottam tekintetem. Tiszteletlenül beszéltem vele, talán életemben először, de ő mintha ezt észre se vette volna.
- Kai hencegett vele.
- Másnak is beajánlotta?
- Dehogy! Sőt, ha jól hallottam, valami három napot foglalt le neked. Mi történt?
Nem tudtam azonnal válaszolni a kérdésére. Túl sok homályos folt volt a történetben, a kirakós sehogyan sem akart összeállni a fejemben. Három napig velem maradhatott volna, de ő elrohant, arra hivatkozva, hogy rossz dolgokat csináltunk. Mit? Miért? Hogyan?
A kérdések csak tovább sokasodtak bennem, mintha egy sokszorosító bűbáj ült volna rajtam. Bár sokkal inkább átoknak tűnik most...
- Luhan...
- Hm?
- Szerinted van szerelem első látásra?
- Nőket ezzel szépíteni nagyon jó cucc, de semmi realitást nem láttam benne. Eddig nem hittem benne.
- De?
- Haver, egy napja se ismered a csajt, de képes voltál negyed órára megállítani egy nemzetközi repteret. Te, aki egy szállodát vezet, és el tudja képzelni, hogy ha ott mekkora gebasz lenne, akkor itt annál sokkal nagyobb. Te, aki az egyetemi szakváltás óta az egyik leghiggadtabb vagy a csapatban. Te, aki még arra sem voltál képes, hogy Miáért fele ennyit megcsinálj. Szóval igen, most már hiszek benne.
- Akkor most mit tegyek? - kérdezem tőle elgyötörten.
- A reptéren nincs, hacsak nincs magánrepülője, amiről szintén tudnék, akkor az országban kell lennie.
- Kösz...
- Most mit akarsz? Az egész világról leszűkítettem a kört csak Dél-Koreára. Más hálás lenne ezért!
- Hálás is leszek...
Luhan csak elmosolyodott, ellökte magát a pulttól.
- Felhívunk mindenkit. Biztos segíteni fognak a keresésben.
- Dehogy! Dolgoznak, vagy biztos van jobb dolguk is.
- Sehun... tegnap reggel óta mind a telefon mellett virrasztunk, mert aggódunk érted. Ez a minimum azért, amit te is megtettél értünk. Meg amúgy is. Mi lenne a barátság, ha nem ez?
Meghatódottnak éreztem magam, halványan rá mosolyogtam. Nem volt szükség szavakra, ő értette, hogy mennyit jelent most ez nekem.
Alig húsz perccel később az összes barátom szétszéledt a városban, és külön keresgélni kezdtünk. Kiderült, hogy Kris és Ha Eun lemondták a nászútjukat, csak miattam. Eldöntöttem, hogy a kedvességüket egy hosszabb, exkluzív nászúttal hálálom meg.
Reménytelenül néztem végig az újabb utcán. Számos ember rohant el mellettem, de egyikük sem az volt, akit én kerestem.

Hol vagy, Misa?

Read More

Craving 5. rész (Sehun)

Sehun POV ~

Fáradtnak éreztem magam, végre képes lettem volna aludni is. A fájdalom a szívemben nem enyhült, de másra figyeltem, így sikeresen kizártam.
Misa közelsége nyugtatólag hatott rám, mellette nem éreztem olyan elcseszettnek magamat. De akkor mégis miért sír?
A kezét elvettem az arca elől, az állánál fogva fordítottam magam felé. Tényleg sírt. Összeráncoltam a szemöldököm, értetlenül néztem rá.
- Megyek - suttogta lesütött szemekkel.
Akaratlanul erősebben szorítottam magamhoz. A fejét felkapta, könnyektől csillogó tekintetét belefúrta az enyémbe.
- Na mi van, mégis csak kellek? - kérdezte cinikusan, de megbicsaklott a hangja.
- Csak kell egy ágymelegítő - vágtam rá az elsőt, ami eszembe jutott.
- Akkor szerezz mást - vonta meg a vállát, és szabadulni próbált.
Felé fordultam, kezeimet mellé helyezve minden menekülési utat elzártam előle.
- Ha jól sejtem Kai egy egész éjszakát fizetett ki.
- Engedj el - sziszegte. Keménynek próbálta mutatni magát, de átláttam rajta.
- Máris mennél máshová kufircolni?
- Kufircolni? - kérdezett vissza, ajkát huncut mosolyra húzta.
Összeszűkült szemmel néztem rá, de nem hatotta meg, tovább mosolygott magába.
- Na de komolyan, engedj el! - szólalt meg, miután feleszmélt.
- Nem akarom - suttogtam. - Csak még egy kicsit...
Arcomat a nyakszirtjébe fúrtam, szorosan öleltem magamhoz.
- Ha te elmész, akkor egyedül leszek...
Nem tudom, mire gondolhatott abban a pillanatban, de beletúrt a hajamba és simogatni kezdett.
- Akkor legalább a fogkefémért hadd menjek fel - mondta egy sóhaj után.
- Megyek veled - jelentettem ki.
Leszálltam róla, és már húztam is fel a farmeromat. Amíg egy pólót rángattam ki a szekrényből visszanéztem rá. Robotszerű mozdulatokkal kelt ki az ágyból és kereste a ruháit. Elveszettnek tűnt, nem tudtam kiigazodni rajta.
Néma csendben öltöztünk fel, majd mentünk ki a folyosóra. A szolgálati liftet használtuk.
- Hányadikra? - kérdeztem tőle. Mikor nem válaszolt, ránéztem. Olyan mélyen merült el a gondolataiban, hogy meg sem hallotta a hangomat. Hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam és megcsókoltam. Megpróbált tiltakozni, de nem sokáig ellenkezett.
- Hányadikra lesz, hölgyem? - kérdeztem tőle ismét, miután megszakítottam a csókot.
- Nyolc - suttogta megszeppenve.

Misa POV ~

Azzal nyugtattam magam, hogy a testi vonzalom nem jelent feltétlen szerelmet is. Mert a szerelem az én helyzetemben a lehető legnagyobb baklövés lenne.
Neki nem én kellek, csak valaki, aki mellette van. Soha nem fog többet érezni, amint túl lesz a problémáján és ismét eszébe jut, hogy ki is vagyok, eldob engem, majd más, tisztességes nőknél keresi a szerelmet.
Mégis mióta lettem én ilyen félős? Egy kis játszadozás nem árthat.
Nem árthat, csak belepusztulhatok a fájdalomba, ha ennek vége lesz.
Végül amellett döntöttem, hogy ahogyan eddig is, csak követem a sodrást, nem ellenkezek. Belekapaszkodtam a pólójába, hozzábújtam, akár egy kiscica a gazdájához.
- Még nem mutatkoztál be - szólaltam meg.
- Oh Sehun vagyok.
- Sehun?
- Valami probléma?
- Nem, csak szokatlan a neved.
- Nekem is a tiéd, de nem szóltam be! - Kissé durcis hangja miatt elvigyorodtam.
- Szokatlan, de tetszik - mondtam jobban hozzásimulva.
- Mióta... dolgozol?
- Épp csak betöltöttem a tizenkilencet, mikor megtalált az első férfi, Jean.
- Jean megtalált? Ez mit takar?
- Megszöktem otthontól, elköltöttem az összes pénzem. A többit te is ki tudod találni.
- Francia vagy?
- Nem. A szüleim japánok, de Angliában születtem.
- Mégis hogy kerültél akkor ide? - kérdezte meglepetten.
- Milyen érdeklődő vagy - néztem fel rá, az arcomról nem tudtam letörölni a vigyort.
- Csak szeretek tisztában lenni a dolgokkal - vonta meg a vállát, nem nézett rám.
Egy pillanatig csak néztem makulátlan arcát, édes szájának vonalát végigkövettem a tekintetemmel. Az orra karakteres volt, barna haja mintha festve lenne. Hozzá akartam érni, a kezem magától mozdult. Ujjaim érintésére mintha kicsit összerezzent volna, nyugtalan tekintete rajtam állapodott meg.
- Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni, de hány éves vagy?
- Huszonhárom, miért?
- Olyan vagy, mint egy klimaxoló nő...
Először csak mereven bámultam rá, majd kitört belőlem a hangos nevetés.
- Kli-klimaxoló? - Nem tudtam abbahagyni, úgy kacagtam, mint egy kisgyerek az első emlékezetes szülinapján.
- Egyik pillanatban sírsz, utána meg se hallasz, most pedig piszkálódsz.
- Nem látod az arcomon, hogy milyen fiatal vagyok? Sehol egy ránc - mondtam még mindig nevetve.
- Vannak jó plasztikai sebészek. - Ismét megvonta  a vállait.
- Kikérem magamnak, minden eredeti rajtam! - vágtam rá halálosan komolyan.
A tekintete az arcomról lentebb kalandozott, a dekoltázsomat vette szemügyre, mintha még soha nem látta volna. Közben szemöldöke felszaladt a homloka közepére, szerintem nem is volt tudatában ennek.
- Igen, minden eredeti rajtam - nyomtam meg a "minden" szót.
- Honnan tudjam, hogy igazad van?
A lift ekkor állt meg, de nem zavartattam magam, kiszállás közben is magyaráztam.
- Ha sebészhez mentem volna, akkor az első dolgom az lett volna, hogy eltüntessem ezt - mutattam meg neki bal vádlimon a sebet, miután már a folyosón álltunk. Három év alatt már szépen begyógyult a seb, de míg élek rajtam marad, életem első leckéjének emlékeztetőjeként.
- Azt meg... hogy szerezted? - kérdezte elfúló hangon.
Ujjaimat összefűztem az övéivel, úgy vezettem a szobám felé.
- A nagy szökés közben felszálltam egy kamionra. A sofőr azt hitte, hogy meg akarom lopni, és azt gondolta, hogy a kis maradandó sebe emlékeztetni fog örök életre.
- Gondolom akkor erre ment rá az összes pénzed.
- Ó, dehogy. Kórházba nem mehettem, a szüleim akkor azonnal megtaláltak volna. Vettem kötszert, fertőtlenítőt és leápoltam magam.
- Eléggé fájdalmas lehetett.
Miközben a kulcskártyát beleillesztettem a zárba, megvontam a vállamat, mintha nem számítana. Pedig még mindig emlékszek a halálfélelmemre, ahogyan nyomtam ki a vért a lábamból, hogy ne maradjon benne kosz. A fertőtlenítővel többször is próbálkoznom kellett, mert elájultam a fájdalomtól.
- Akkor tanultam meg, hogy a tetteinknek következménye van. Ha otthon maradtam volna, nem történt volna ez meg.
Amíg átvágtam az előszobán, Sehun néma csendben követett. Nem is értem, miért mondtam el neki ennyi mindent, nem tartozik rá...
- És veled miújság? Mi a te sztorid? - kérdeztem tőle, közben pedig lehajoltam a bőröndömhöz. Elővettem a neszesszerem, és ha már ott voltam, egy váltás ruhát is a kezembe fogtam.
- Nekem nincsenek ilyen történeteim.
- De azért mesélj valamit, így kellemetlenül érzem magam.
- Hát... Busanban él a családom, én csak az egyetem óta lakok itt.
- Milyen a családod?
- Van egy bátyám, akivel nem beszélek mostanában túl sokat. Van egy idősebb nője, akinek a fia kb. tizenkilenc éves. Egyszer találkoztam vele, de mintha csak magamat láttam volna tini kiadásban - mosolyodott el halványan.
- Te is rosszcsont voltál?
- De még mennyire! Ha nem lett volna ennyi pénzünk, egyetlen iskolában sem hagyták volna hogy két hónapnál tovább maradjak.
Mivel készen voltam, elindultunk lefelé.
- Szóval születésed óta elkényeztettek. Most már értem, miért van ekkora egód.
Hirtelen kapta el a derekamat és emelt fel a magasba.
- Ya, tegyél le! - visítottam nevetve, de ő csak tovább lóbált a levegőben.
- Honnan veszed hogy nagy az egóm?
- Egyszerűen süt rólad! Csoda hogy befértél az ajtón - kezdtem el incselkedni vele.

- Igen? - érkezett költői kérdése, majd feldobott. Ismét felvisítottam, de valahogy tudtam, hogy el fog kapni. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire erős. 

Újra és újra feldobott, egészen addig folytatta, míg a hasam el nem kezdett fájni a sok nevetéstől. Önfeledten kacarásztam, gyereknek éreztem magam, akinek nincsenek problémái, nem kell szembenéznie a rémisztő holnappal. 

Egyszer csak abbahagyta, szorosan zárt a karjaiba. Hiába tudtam, hogy nem fog újra elengedni, a kezeimet úgy fontam nyaka köré, mint ahogy a kígyó ráteleredik az áldozatra. De hogy valójában ki volt az áldozat abban a helyzetben, nem tudtam eldönteni. 

Sehun POV ~

- Stricit váltottam - szólalt meg hirtelen. 

- Tessék? 

- Azt kérdezted, hogy kerültem ide. Menekültem az élet elől, a legkézenfekvőbb váltás pedig ez volt. 

- Hogy találtál Franciaországban koreiai stricit? - Ahogy kiejtettem az utolsó szót, furcsa borzongás futott végig rajtam. Már használtam ezt a szót, de csak viccből, nem a szó szoros értelmében. 

- Nem koreait kerestem, hanem olyat, aki mellett utazhatok. Három éve megállás nélkül ide-oda röpködök, mindenhol voltam már. 

- Szóval a hamburgi történeted igaz volt?

Elmosolyodott, el akarta tolni magát, de szorosabban tartottam, nem engedtem neki. 

- Elhiszem - suttogtam. 

Tekintetemen látthata, hogy meg akarom csókolni, ő pedig már meg sem próbált ellenkezni. Egyszerre hajoltunk közelebb egymáshoz, ugyanúgy mozdultunk. Hamar kiismertük a másik szokásait, de sajátjainkon sem kellett változtatni, mert közel azonosak voltak. 

Talán ilyen, amikor két különböző ember sóvárgása egymásra talál. 

Ez már a sokadik csókunk volt aznap, de könnyedsége továbbra is ugyanazt a hatást gyakorolta rám. Nem tudtam betelni vele, egyik csókot a másik követte. Imádtam, ahogyan a hajamba túr, ujjai köré csavarja a szálakat. 

De a fáradtság egyre inkább erőt vett rajtam, így megszakítottam a csókot és leraktam a földre. Az ujjainkat összekapcsoltam ismét, úgy indultunk le. 

- És milyen emberek a szüleid? - kérdezte kíváncsian. 

- Anyám ízig-vérig háziasszony, a konyhát nem is tudnám nélküle elképzelni. A szállodáink régóta megvannak, szóval soha nem került olyan helyzetbe, hogy dolgoznia kelljen. 

- Milyen aranyos asszony lehet...

- És legalább ennyire szigorú is! Néha miatta késtem el az iskolából - nevettem fel. 

- Akkor helyesbítek. Milyen jó asszony lehet!

- Az biztos, hogy az. 

- És az apukád?

Nem tudtam, mit is mondhatnék. Korántsem voltam még abban az állapotban, hogy beszéljek róla, halálának híre még mindig túl megrázó és hihetetlen volt. Azzal, hogy menekültem a fájdalom elől, még nem tehetem meg nem történté. 

Misa hirtelen ölelt át, arcát a mellkasomba fúrta. 

- Sajnálom - dünnyögte, mintha megbánta volna. 

A szobáig már nem beszéltünk többet, majd bent se nagyon. Misa bevett egy bogyót, azután elment fogatmosni. 

Az ólom nem volt olyan nehéz, mint az én tagjaim, csoda, hogy eljutottam az ágyig. Ahhoz volt még energiám, hogy levegyem a pólómat és felhúzzam a derekamig a takarót. 

Hiába éreztem magam olyan fáradtnak, nem tudtam addig elaludni, míg meg nem éreztem, ahogy hozzámbújik kiscica módjára. 

Read More

Craving 4. rész (Sehun)

Misa POV ~

Olyan hirtelen történt minden, hogy a szemeimet sem tudtam lehunyni. Az egyik pillanatban még vitatkozik velem, lenéz, a következőben pedig már csókol.
Amit nem is csinál olyan rosszul...
Amint elengedte a csuklómat már nem voltam tudatában semminek, csak lebegtem. Hagytam, hogy csókoljon, simogasson, azt tegyen velem, amit szeretne. A hajamhoz ért, az azt összetartó gumit azonnal eltüntette, hogy akadály nélkül simogathassa. Másik keze a csípőmre révedt, a pólón keresztül simított végig az oldalamon. Térdét a lábaim közé helyezte, de nem olyan durván, mint arra számítottam.
Ahogy lehunytam szemeimet, mélyen a hajába túrtam, tudtam, hogy a szenvedélye ma felébreszti testem összes rejtett vágyát. Belecsimpaszkodtam a nyakába, közelebb húztam magamhoz.
Bárcsak minden távolság megszűnne köztünk...
Még soha nem csókoltak úgy, hogy rajtam volt a ruhám és nem épp azt ráncigálták le rólam. De ez a fiú - akinek még a nevét sem tudtam - nem sietett el semmit, nem bántott. Nem erőltette rám az akaratát, de ahogyan a karjaiban tartott, megszűnt az ellenállás létezni bennem, csak azt akartam, amit ő.
A hosszadalmas csók után a nyakamat vette célba. Mindenhol puszikkal halmozott el, a nyakszirtembe lágyan bele is harapott.
A számat egy halk sóhaj hagyta el. Talán ő meg sem hallotta, de én annyira felerősödve, mintha csak a fülembe ordították volna.
Nem jó, nem jó, nagyon nem jó!
Szemeim felpattantak, a vállára tettem a kezemet, próbáltam eltolni magamtól, elég kevés sikerrel. Újra megharapott ott, kicsit erősebben. Nyelvével játszadozni kezdett a bőrömön, olyan örömökben részesítve ezzel, amit el akartam kerülni. Az erő elhagyta a karjaimat, a fejem mellé ejtve azokat sóhajtottam ismét. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, a levegőt is szaporábban kezdtem el venni.
A férfi a fülemhez hajolt.
- Hogy hívnak? - kérdezte suttogva, miközben ujjai a pólóm alá révedtek.
Játszik velem...
- Mi-Misa - leheltem, majd egész tenyerével a hasamat simogatta.
... én pedig vesztésre állok.
Forró érintését éreztem a felsőm alatt szinte mindenhol. Égető keze szinte bármeddig elért, kicsiny testemet kényeztetve ezzel. Ajkait a kulcscsontomnál éreztem meg, míg az ujjai a melltartóm szélét birizgálták.
A percek múlásával egyre inkább mondani akartam neki valamit, de elég volt egy újabb érintés, és elfeledtette velem, hogy mit.

Sehun POV ~

Kemény akartam lenni, olyan, akit soha nem felejt el. Fájdalmat akartam neki okozni, éreztetni vele, hogy ő csak egy játékszer, akivel épp játszani volt kedvem.
Akkor mégis mi a fenéért nem tudok leállni?
Azon kaptam magamat, hogy képtelen vagyok betelni bőrének puhaságával, illatával. Hiába tudtam, hogy megjátszottak a sóhajai, mégis újra és újra hallani akartam. Ahogyan lélegzett alattam, minden egyes mozdulatát érezve feküdtem rajta, nem tudtam leállni. Ez a lány annyira tudatában volt a csábítás művészetének, hogy a drog nem tűnt olyan csábítónak, mint az egész lénye.

A pólója szegélyéhez nyúltam ismét, majd csak addig távolodtam el tőle, míg levettem azt róla. Engedve a kísértésnek újra az arcára néztem. Ajkai enyhén szétnyíltak, a szemei csillogását a csillagok is megirigyelnék. Nem bírtam magammal, hívogató ajkaira tapadtam. Készségesen nyitotta szét, mintha minden vágya az lenne, hogy újra őt csókoljam. Csókja könnyed volt, mint egy kellemes bor - elég volt egy kis kóstoló, utána már lehetetlenség betelni vele. 

Elfelejtettem, hogy miért is akartam olyan durva lenni vele. Kényeztetni akartam, kiismerni a teste minden kis porcikáját, hallani édes kis sóhajait. 

Magamnak akartam ezt a lányt, mindenével együtt. 

A háta alá nyúltam azzal a szándékkal, hogy megszabadítom felső testét minden ruhától, de a szilikon anyagot fogdosva sehol nem találtam a kapcsot. 

Belemosolygott a csókba, apró kezét a vállamra helyezte. Eltávolodtam tőle, fél szemöldököm felhúzva szemléltem, mit ügyködik. A mellei közé nyúlt, csak akkor vettem észre ott a gombot, mikor kigombolta azt, ezzel a vörös anyag szétnyílt rajta. Egészen addig azt a pontot bámultam, míg meg nem hallottam édes kis nevetését. 

- Ya, ez nem vicces! - szóltam rá, de nem tudtam elrejteni a mosolyomat. 

Misa továbbra is csak kacarászott, képtelen volt abbahagyni. Kezével eltakarta fél arcát, de a szájába harapás sem segített neki abban, hogy abbahagyja. 

Nos, ebben segíthetek neki...

Misa POV~ 

Ajkait megérezve a melleimnél a nevetésem azonnal megszűnt. Ahogy nem tért egyből a lényegre, hanem csak becézgetett egy különös érzés kerítette hatalmába a testem. Talán a gyengédségével lopta be magát a szívembe...

Míg egyik oldalról a szájával ismerkedett, a másik oldalon kezével fogott rám. A tenyerébe pont beleillett a mellem, én naiv pedig rögtön arra gondoltam, hogy mennyire összeillünk. Elégedett voltam magammal, életemben először, egy olyan dolog miatt, ami nem is volt az enyém. 

Sóhajaimat nyögések váltották fel, a mellkasomat homorítva nyomtam magam hozzá közelebb automatikusan. Azok, amiket eddig megjátszottam, most maguktól jöttek, még csak gondolni sem kellett rá. A tetteim mind ösztönösek voltak. 

Szája kínzó lassúsággal talált rá a másik mellemre. Úgy tűnik tetszenek neki, mert még soha nem fogalmkozott vele senki különösebben. 

A vágyamat felkorbácsolva csókolgatta, gyűrögette a kis halmaimat. Igazi szakértő, gondoltam magamban. 

A lábaimat csípője köré fontam, azt akartam, hogy soha ne hagyjon el. De ez a férfi ismét megmutatta, hogy itt ő az egyetlen főnök. 

Az alhasam felé haladt ajkaival, mindenhová egy apró csókot nyomott. Meg akartam nézni, de a szenvedély nem engedte, csak lehunyt pillákkal pihegtem. A nadrágomat sem tépte le rólam - ott, ahol véget ért az anyag, újabb puszikkal halmozott el. Kezei a fenekemre tévedtek, gyengéden markolászta. Majd kicsit fentebb nyúlt, végre elkezdte lehámozni rólam a már nagyon idegesítő anyagot, bugyimmal együtt húzta le rólam.
A csípőmtől kezdve a lábujjamig simított végig rajtam. Feltérdelt, a kezébe vette az egyik lábam, csodálva nézett rá, majd fel az arcomra. Az arcáról nem tudtam mást leolvasni, csak mély vágyakozást. Saját gyűrött pólóját egy pillanat alatt lekapta magáról, lazán hajította át a válla felett. Tekintetem bevándorolta egész testét, ajkaim maguktól nyíltak el. Ez a férfi mindenhol tökéletes.
Azon kaptam magam, hogy ugyanúgy szeretném kényeztetni, ahogyan ő engem. Nem gondoltam már rá úgy, mint egy munkára, a vágyam hajtott előre. Mintha ugyanazt akartam volna, mint ő - elnyújtani, hogy minél több élvezet legyen benne.
Felé nyúltam, meg akartam érinteni. De ő összefonta ujjait a sajátjaimmal, majd felém hajolt.
- Nem, nem, drágám, még nem - suttogta.
Drágám.
Számtalanszor hívtak már így, de az ő szájából teljesen másképp hangzott. Mély hangja elvarázsolt, hozzá akartam bújni. Nyomott egy puszit a számra, majd a szemérmem fölé hajolt.
Nem, nem, nem, ezt nem engedhetem!
Már így is túl sok szabályomat hágta át, nem engedhetem ezt neki! Ha megteszi, már teljesen menthetetlen leszek.
Mégis, visszafojtott lélegzettel vártam, hogy ismét megérezzem Őt.
Ismeretlen területekre eveztem, ami olyan volt, mint egy sebes folyású folyó - egyszer elkapott, soha többé nem szabadultam. Így amikor szájával megérintett, testem összerándult, nem tudtam visszaúszni a biztonságos helyekre. Keményen markoltam rá a takaróra mellettem, minden erőmmel el akartam fojtani kikívánkozó nyögéseimet, sikertelenül.
Nyelve hevesen járt bennem, ujjaival felváltva löktek engem az orgazmus felé. Hirtelen ujjai eltűntek - a combomra tette őket, lefeszítette lábamat a csupasz mellkasáról, a vállára helyezte őket, hogy jobban hozzám tudjon férni.
Öntudatlan állapotba kerültem - csak az erdőtűzként lángoló érzéseim és az ő érintései maradtak. Valahonnan távolról tudatában voltam, hogy egyre szaporábban és hangosabban nyögök fel, de mintha a hallásom kikapcsolt volna, semmit nem érzékeltem.

Csípőmet ösztönösen ringatni kezdtem, még többet akartam ebből. De hamar elkezdtem emelkedni, túlságosan is hamar. Testem ívbe feszült, fejemet annyira hátrahajtottam, amennyire csak lehetséges. Első örömteli orgazmusom vette át az irányítást a testem felett, viszonylag sokáig tartott.
Hangosan lihegve könyököltem fel, hogy rá nézhessek. Ő is engem nézett, szeme titokzatosan csillogott. Ismét felé nyúltam, magam felé akartam húzni, hogy egész testével betakarjon engem. Újra az ölelő karjai között akartam lenni, táplálni azt a mindent elsöprő vágyat bennem.
Egy mosoly játszadozott az ajkain, de teljesítette kérésemet. Nem mondtam ki hangosan, de vágyamnak eleget téve szorosan ölelt magához és csókolt meg. A kezem a hátára révedt, akaratlanul is körmeim belemélyesztve húztam magamhoz még közelebb, bár ez nem volt lehetséges.
Gyakorlott nő révén lábammal kezdtem el lehúzni róla a nadrágot. Ez nem ment gyorsan, így a kezemmel is kénytelen voltam rásegíteni. Egész a bokájáig húztam le, onnan ő pár rúgással el is távolította azt. Remegő kezekkel, mint egy kezdő, nyúltam a férfiasságához. Szerszáma már félig felállva feszült kettőnk között, már csak ettől a tudattól is újra izgalomba jöttem.
Méretes tagján lágyan simítottam végig, ugyanolyan gyengéd akartam lenni, mint ő, ugyanabban a földöntúli örömben akartam részesíteni.
Akárhogy próbáltam fordítani a helyzeten, ő masszívan felettem maradt nem engedve el az ajkaimat. Hát jó, ha így játszunk, legyen.
Rámarkoltam, gyors tempóban húztam a bőrt fel és le. Az ujjaim épp csak átérték. Mindent beleadtam, aminek az volt a jutalma, hogy belenyögött a csókba. Ajkait nem emelte le az enyémekről, így olyan volt, mintha egyszerre élveztem volna vele. De úgy is volt - az öröm pont annyira árasztotta el Őt, mint engem.
Hirtelen éreztem meg kezét a csuklómon. Szorosan markolt rá, így képtelen voltam a folytatásra.
De miért? Nem akarja, hogy én is segítsek rajta? Ennyire lenéz?
Fájdalmasan gondoltam ebbe bele, majd néztem rá. De tekintetünk találkozásánál mindent megértettem. Egy ujját éreztem meg magamban, majd csatlakozott hozzá még egy. Felkészített a menetre. Kezét a hátamra helyezve emelte meg a csípőmet, másik kezével szerszámát a bejáratomhoz illesztette, de még mielőtt belém hatolt volna, rám mosolygott.
Szememet a könnyek csípték, ez akkor sem múlt el, mikor megtette, majd mellettem könyökölve hatolt belém még mélyebben. A sírás határára kerültem, ha nem lett volna ilyen jó, biztosan elbőgöm magam. De a vágyaim győztek, mindenen felülkerekedve munkálkodtak bennem.
A lábaimat ismét a csípője köré fontam, hogy annyira bennem lehessen, amennyire csak lehetséges. Arcát a hajamba fúrta, pont a fülem mellé. A nyaka köré fontam kezeimet, selymes hajába beletúrva nyögtem fel.
Lassan kezdett el mozogni, majd folyamatosan gyorsult fel. Kétségtelen, ő sokkal jobban tudta a dolgát, mint én valaha is.
Mély, határozott lökéseitől a szívem heves vágtába kezdett. Valahogyan megszűntek a határaink, már fogalmam sem volt, hol értem véget én, és ő hol kezdődött. Forróság öntötte el a testemet, olyan vágy, ami semmihez nem volt fogható. Egy emberként mozogtunk, nem kellett ráhangolódnom, valahogy azonnal sikerült.
Úgy éreztem, ismét emelkedek, vagy egy szakadék széléhez értem inkább. Lángoló testemet semmi nem lett volna képes lehűteni - csak az az öntudatlan zuhanás, ami utána következett. A férfi bennem élvezett el, pont előttem. Ez a beteljesülés sokkal inkább hasonlított egy végtelen esésre, egy érkezés nélküli zuhanásra. Úgy éreztem, csak lebegek, minden megszűnt körülöttem.
De minden zuhanás végén ott a fájdalmas földet érés, ami akkor is bekövetkezett. Az ismeretlen Adonisz hangosan lihegett mellettem, az intenzív orgazmus után nem húzódott ki azonnal, majd csak pár lökés után.
A hátára feküdt, mellkasára ráhúzott. Kezét lazán a derekamon hagyta, amolyan birtokló stílusban.
Én pedig nem tudtam elmenekülni előle - csak kezeimbe temetve az arcomat éreztem meg a szörnyű reimsi éjszaka óta először a könnyeimet.

Read More

Yeoboseyo! (Sehun)

A csapatmegbeszélés sokáig tartott, és az sem segített rajtam, hogy már három napja nem aludtam. A szemeim egyre inkább le akartak csukódni, én pedig merev elszántsággal küzdöttem ellene.
A fő koreográfus hirtelen csapta össze a tenyereit, nem csak én eszméltem fel erre, hanem sokan mások is.
- Mindegy - sóhajtott nagyot, bal kezével a halántékát kezdte el masszírozni. - Reggel nyolc órakor várok mindenkit a B teremben - zárta le mondókáját.
Úgy tettem, mintha valamit keresnék a táskámban, de ez csak egy indok volt, míg megvártam, hogy a többi táncos kimenjen. Nem kellett sokat várni, hiszen mindenki fáradt volt már, és ez az öt óra alvás sokat jelent nekünk.
Mielőtt felálltam, szétnéztem, és láttam, hogy egyedül maradtam a teremben. Követtem a koreográfus útját, pontosan az irodájába.
- Jó estét - hajoltam meg előtte.
- Tudom, mit akarsz - jelentette ki, rám se nézve. - Már hallottam rólad. De én nem fogom teljesíteni a kérésed.
- Te-tessék? - kérdeztem vissza meghökkenve.
- Ha táncolni akarsz, akkor táncolj úgy és ott, ahol a helyed van. Ha a hátsó sorban akarsz megbújni, akkor akár el is mehetsz nyugodtan.
Képtelen voltam megszólalni, semmi értelmes nem jutott az eszembe.
- Mehetsz is, ha nincs más - bökött az ajtó felé lustán.
Egy súlyos pillanat erejéig csak néztem, és azt kívántam, bárcsak megértené, hogy mit érzek. De nem várhatok el semmit ettől a hideg embertől, aki arra sem méltat, hogy rám nézzen.
Elfordultam tőle, már épp kiléptem volna az ajtón, amikor meghallottam a hangját.
- Azért remélem a tánc mellett döntesz, és találkozunk a próbán - mondta.
Nem néztem hátra, nem volt szükségem arra, hogy a reménykedő tekintetével találjam szembe magam.
- Jó éjt - suttogtam, majd elindultam a szobám felé.
A harmadik emeleti előtérben álltam meg, egy gombnyomás után várakoztam a liftre. Furcsa hangokat hallottam a hátam mögül, és áldottam az eget azért, mert engem nem ajándékozott meg olyan tulajdonságokkal, mint a kielégíthetetlen kíváncsiság. Egy nagyobb társaság ért mellém, és szerencsére észre sem vettek engem.

A reggel nyolc óra hamar eljött, éreztem, hogy egy teljes napot tudnék még aludni. De arra gondolva, hogy egész nap táncolhatok ismét, majd kiugrottam a bőrömből. Egy kényelmes térdig érő cicanadrágot vettem fel egy bő pólóval. Magas lófarokba kötöttem fel szorosan a hajamat, majd megmostam az arcomat, aminek hatására a maradék álom is kiszökött a szememből.
A folyosón találkoztam Soominnel, a jövőbeli csapattársammal.
- Jó reggelt, HeeYoung - köszönt mosolyogva.
- Jó reggelt, unnnie - feleltem.
- Na, a múltkor mondtam, hogy egyidősek vagyunk, nem kell unnie-nak szólítanod!
Elpirulva hajtottam le a fejemet, legszívesebben a hajam mögé bújtam volna, de sajnos felfogtam az egészet...
A liftben Soomin végig beszélgetett velem... vagyis ő beszélt, én pedig hallgattam. A legtöbb barátom már megszokta, hogy hallgatag vagyok, de az itt lévők közül rendesen kilógtam a sorból.
Az SM vállalat egyik gyakornoka vagyok, a csapatunk bármikor debütálhat, ha a főnök úgy érzi. Öten vagyunk a csapatban, én a fő énekes pozícióban vagyok, de mindent szívesen csinálok. Már három éve vagyok gyakornok, néha részt vettem háttértáncosként egy-két fellépésen, hogy a debütálás előtt is megismerkedhesse a tömeggel. A következő, és valószínűleg utolsó ilyen beugrásom az EXO koncertjén lesz, egy hét múlva. A csapatból csak Soomin és én táncolunk most, a vezetőség úgy ítélte meg, hogy a többieknek már van elég tapasztalata. És ami azt illeti, szerintem Soominnek is...
Egyedül én lógok ki a sorból. Ezért kérek meg minden koreográfust, hogy lehetőleg a legutolsó sorba rakjon, ahol a legtöbb ember fed engem.
Nem félek a tömegtől, egyáltalán nincs rám hatással. És akármennyire is szeretek táncolni, úgy érzem, még közel sem vagyok azon a szinten, amelyen a többiek, ezért minden nap keményen gyakorlok, de semmi fejlődést nem látok... Talán igaza van a koreográfusnak, és el kellene mennem, ameddig még megtehetem.
De az a helyzet, hogy ez az életem. Sehol máshol nem tudom magam elképzelni, csak a színpadon, ahol énekelhetek és táncolhatok.

Tíz óra tömény gyakorlás után alig bírtam elküzdeni magam az előtérben álló üdítő-automatáig. Hangosan lihegtem a kemény táncolás végett.
A koreográfus betartotta a szavát. Nem csak hogy nem az utolsó sorba tett, hanem egyenesen az elsőbe, egyenesen Soomin mellé... Úgy éreztem, folyamatosan megaláznak ezzel, mert még én is összehasonlítottam magunkat. Ő ragyogott, mikor táncolt, minden mozdulatot elsőre elsajátított, saját stílusát is belevitte, amire csak egy vérprofi képes.
És én?
Csetlettem, botlottam, mint valami kezdő... többször is a sírás határát feszegettem, ezen pedig még inkább feldühödtem.
- Nekem is veszel egyet? - kérdezte valaki mögöttem. Gondolom, nem nekem szólt, ezért arrébb álltam, hogy odaférhessenek. Valamiért a kérdezőre néztem, így egy igazán kellemetlen helyzetbe kerültem.
Sehun volt az, és teljesen egyedül állt ott. Tehát tőlem kérdezte...
- Persze - suttogtam idegesen. Kihalásztam a pénztárcámból egy kis aprót, majd be is dobtam a gépbe.
- Köszönöm - mondta, miközben megnyomta az ásványvíz gombját. - A pénzt fent hagytam a szobámban, elképzelni sem tudom, mi lenne most velem - sóhajtott nagyot.
Csendesen néztem, öntudatlanul az ajkamba haraptam.
A víz hangosan esett le az addigi helyéről, amit Sehun ki is vett, és felém tartotta.
- Megmentettél - szólalt meg mosolyogva, majd rám kacsintott.
Elkerekedett szemekkel bámultam, a szívem azt hittem, mentem kiugrik a helyéről. A vér sebesebben áramlott az ereimben, éreztem, ahogyan az arcom pillanatról pillanatra egyre jobban forrósodik.
A maknae közelebb lépett hozzám, szabad kezével az arcom felé közelített. Mellkasom vészesen gyorsan emelkedett, majd süllyedt. Ha ezt így folytatom, el fogok ájulni...
Ujjaival az ajkamhoz ért - lágyan kihúzta fogaim szorítása alól az alsó ajkamat. A testem felett továbbra sem tudtam uralkodni, megkövülten álltam előtte, akár egy szobor.
- Így ni - jelentette ki, csak akkor vettem észre, hogy ő még mindig mosolyog. - És... - mosolyra húzta a szám szélét, én pedig képtelen voltam megállni, hogy ne mosolyogjak igazából is.
- Sokkal jobb így - bólintott nagyot.
Sehun elsétált mellettem, valószínűleg visszament a barátaihoz. Nem tudtam megmozdulni, további perceken keresztül még mindig az ő hatása alatt álltam. Azon csodálkoztam, hogy a lábaim stabilak, és nem remegnek.
Vajon ha befutok, én is ilyen karizmatikus leszek?
Ha befutsz. Lásd be HeeYoung, a jelen állásban semmi esélyed rá... - suttogta egy sötét hang bennem. Erre a gondolatra újra elkeseredtem, majd megráztam a fejemet.
Nem, nem adhatom fel most. Több ezer jelentkező közül választottak ki engem, valószínűleg nem a semmiért.
Visszamentem a terembe, a fél órás szünet után pedig még keményebben vettem a táncot. A tükörben végig magamat néztem, minden egyes újabb próbálkozásnál javultam, a mozdulataim szebbek lettek.
Próbáltam ezzel takarózni, de a valóság az, hogy csak féltem Sehunra nézni. Mivel egy idolokkal foglalkozó cégnél vagyok - és ha sikerül én is az leszek -, csupa helyes fiúval dolgozok együtt nap mint nap. Azt hinné az ember, hogy három év után megtanultam ezt kezelni...
De a maknae valahogy kicselezte az összes eddigi tapasztalatom, szabályaim, tudtán kívül megkerült mindent bennem, akaratlanul megtalálva és kinyitva a kiskapukat.
- Rendben - szólalt meg a koreográfus, miután leállította a zenét. Elég volt egyetlen pillantás az arcára, mindenki tudhatta, hogy nincs megelégedve a teljesítményünkkel.
- Hétre várok mindenkit ugyanitt... pihenjétek ki magatokat, mert a legjobb formátokat akarom látni - mondta szigorúan.
Egy apró sóhaj hagyta el a számat. A legtöbben pakolni kezdtek, én ismét a táskámban kutattam, de ezúttal okkal is. Miután megtaláltam a pénztárcám, megnéztem, mennyi pénz van benne. Miután lecsekkoltam, a vállamra vettem a táskát és a bejárat felé indultam. Az épület előtt alig tudtam megtenni pár lépést, amikor észrevettem, hogy valaki mellettem jön. Eleinte azt hittem, hogy pont csak akkor indult el az az illető is, de kissé távolabb lépve tőle, miután ismét mellém lépett, rájöttem, hogy ez nem véletlen. Az arcára néztem, abban reménykedve, hogy valamelyik csapattársam lesz az.
De ők megszólítottak volna, ez pedig azonnal megfordult a fejemben.
Nem szóltam hozzá, nem tudtam volna mit mondani. A sétálást sem tudtam folytatni, dermedten figyeltem ismét, ahogyan szembefordul velem.
- Elkísérlek, nem baj? - kérdezte vidáman.
Most komolyan?
Megráztam a fejemet, majd rászántam magamat, hogy tovább induljak. Mereven a földet néztem, nehogy elessek valamiben.
Életemben először éreztem azt, hogy zavar a csend. Valamit mondani akartam neki, hallani akartam a hangját, de semmi nem jutott eszembe. Nem szoktam bájcsevegni senkivel, az esetek többségében meg sem szólalok.
- Mióta vagy gyakornok? Ismerősnek tűnsz - törte meg a csendet Sehun.
- Három éve - feleltem halkan.
- Az szép! Sooman berakott már valamilyen csapatba?
Válasz helyett csak bólogattam.
- Mindig ilyen csendes vagy, vagy csak az én társaságomban?
Kérdésére teljesen elpirultam, és lehajtottam a fejemet. Már pont nyúltam volna a hajamhoz, amikor eszembe jutott - aznap már másodjára -, hogy felkötöttem. Komolyan, inkább megsülök, de soha többé nem kötöm fel.
- Szóval? - kérdezett ismét.
- Mindig ilyen vagyok - suttogtam alig hallható hangon. Egyre inkább zavarban éreztem magamat, annyira, hogy észre sem vettem, hogy már rég elsétáltam a bolt mellett.
Ismét megálltam, és meg akartam fordulni, amikor a hangja megállított.
- Így próbálsz meg lerázni? - szólt kicsit hangosabban. Felé fordultam, ujjaimat összekulcsoltam a testem előtt.
- Nem - ráztam meg a fejemet. - Csak...
Mégis hogyan mondhatnám meg neki, hogy elterelte mindenről a figyelmemet?
Sehun közelebb lépett hozzám, az ujjaival ismét megérintette az ajkamat, pont ugyanúgy, mint délután.
- Rossz szokás - csóválta meg a fejét, de vigyora elárulta, hogy neki nincs ellenére.
- Sajnálom. - Nem sok maradt a hangomból a közelsége miatt, így szinte már csak tátogtam.
- Én sajnálom - mondta.
Nem voltam már értetlen kislány, rögtön kitaláltam, hogy mit fog tenni. Valamiért mégis meglepetésként ért, mikor a száját megéreztem a sajátomon. Talán azért, mert felnéztem rá, vagy esetleg mert ő különleges volt számomra, sokként ért, hogy milyen jól csókol. Belefeledkeztem, és hálás voltam neki, amikor átölelte a csípőmet, nehogy elessek.
Isten hozott, gyenge térdek. Nem hiányoztál.
Egyszerre volt túl rövid a pillanat és a végtelenségig tartó. Mikor elengedett, arra gondoltam, miért nem tartott még egy kicsivel tovább...
De nekem ez tilos volt. Az utcán voltunk, őt bármikor felismerhették, nekem pedig csak a debütálásomat követő harmadik évben lehetett bárminemű kapcsolatom.
Amint ez realizálódott bennem, képtelen voltam tovább előtte állni, olyan közel hozzá. Kibontakoztam az öleléséből, majd befutottam abba a boltba, ahová mindig járok.
Már tudtam, hol találom az energiaitalokat, tehát nem ment el sok idő a kereséssel. Miután fizettem, lehajtott fejjel, gyors tempóban mentem vissza az SM épületébe. Kerestem egy kisebb, üres gyakorló termet, majd miután megittam az energiaitalt, táncolni kezdtem.
Az erőmből csak két óra futotta, már nem bírtam tovább. Megadtam magam remegő lábaimnak, lezuhantam a földre. Lehunytam a szemeimet, nagyot sóhajtottam.
Istenem, képes lennék itt elaludni...
- Nagyon ügyes vagy, de miért nem alszol? - hallottam meg ismét Sehun hangját.
A másodperc törtrésze alatt felültem, és néztem, ahogyan besétál, majd leül velem szemben.
- Mióta figyelsz? - kérdeztem szinte remegve.
- Nagyjából azóta, hogy elkezdtél gyakorolni. Nem vagy fáradt?
Csak egy apró bólintás volt a válasz részemről.
- De te is biztos fáradt lehetsz - suttogtam. Lesütöttem a szemeim, átható pillantása zavarba hozott.
- Tudod mit? - kérdezte, miközben felállt. - Debütálj gyorsan, hogy leteljen az a három év - mondta mosolyogva, felém nyújtotta a kezét.
Ismét az ajkamba haraptam, a kezemet az övébe tettem, és hagytam, hogy segítsen felállni.
- Mindent beleadok - feleltem, a szemeim csillogni kezdtek az elfojtott könnyektől.
Sehun nem mondott semmit, csak biztatóan mosolygott.
Tisztában voltam azzal, hogy nem fog rám várni. Ő már lehúzta a három évet, ha lát egy csinos lányt, nyugodtan megtehet már érte bármit, nem fog eszébe jutni a félős, gyakornok lány, aki aznap magában megfogadta, hogy harcolni fog érte.
Egy gyakornok lány, aki el akarja érni a csillagokat, meg akarja magát égetni, lángolni az Ő tüzében.

Read More

Craving 3. rész (Sehun)

Misa POV~

- Biztos vagy ebben? - kérdeztem halkan.
- Soha életemben nem voltam még semmiben sem ilyen biztos. Én nem akarok olyan nőhöz érni, aki...
Nem kellett befejeznie a mondatot, magamtól is kitaláltam.
De mégis miért vagyok még itt?
Normális esetben nem csak hogy jóval több pénzt kértem volna tőle, hanem egy pofon után el is sétáltam volna. A lábaim viszont nem akartak mozdulni, ahogyan semmilyen más testrészem sem.
Azt hiszem, kicsúszott a kezemből az irányítás.
- Odakint aggódnak érted.
- Nem rád tartozik.
- Én megbecsülném a helyedben a barátokat. Lehet, hogy neked nem rám van szükséged, de Kai csak jót akart.
- Azt hiszem, már mondtam, hogy tudod merre van az ajtó, de ha nem, akkor most mondom. Végig a folyosón, el sem lehet téveszteni.
- Tudod elegem van az olyanokból, mint te! - böktem meg a mellkasát. Ezt a hangnemet még soha nem engedtem meg magamnak, de azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban.
- Lenézel engem, mert abból élek, amiből tudok, közben pedig te vagy az, aki apuci pénzén él!
A következő pillanatban hosszú ujjait a torkom körül éreztem meg, nekinyomott a falnak.
Fenyegető tekintetével végigmért, fekete topánkámon keresztül egészen az arcomig. Mindent megnézett rajtam, az ajkaimnál elidőzött egy ideig a tekintete, de végül a szememen állapodott meg.
- Mégis mennyit tudhatsz te? - kérdezte cinikusan, arcára hideg mosolyt öltött.
- Többet, mint te - sziszegtem összeszűkült szemekkel.
- Nem is ismersz.
- Ahogyan te sem!
- Azt akarod, hogy két kézzel kelljen kidobnom téged? Ennyire nem bírsz magaddal?
Egy hosszú másodpercig erőtlenül bámultam rá. A történések lelassultak számomra, mintha lassított felvételen keresztül nézném, ahogyan meglendül a kezem, hogy pofon csapjam. Tenyerem egy hangos csattanás kíséretében találkozott tökéletes arcával. Az ütés meglepte, a feje elfordult tőlem. Az ujjaim vörös nyomát látva alig akartam elhinni, hogy megtettem.
Megütöttem egy igen tehetős ügyfelet... akár meg is ölhet ott helyben, az életemnek vége.
De ha őszinte akarok lenni, akkor nem erre gondoltam. Szemei mély fájdalmat tanúsítottak, én pedig nem csak hogy nem segítettem rajta, hanem még rá is tettem egy lapáttal.
Kiszabadultam a szorításából, felpattantam, és azonnal át is vágtam a szobán. Valami viszont arra késztetett, hogy visszaforduljak az ajtóból, és ismét rá nézzek.
Ugyanott ült, kezét az arcára szorítva nézett engem. Az arcán semmilyen kifejezés nem ült, de mégis volt benne valami megfoghatatlan.
Felé fordultam, nekidőltem az ajtófélfának.
- Tudom, hogy egy magamfajtától nem fogadnál el tanácsot, de könnyebb lesz, ha beszélsz róla. A barátaid most is itt vannak és féltenek, mert szeretnek. Őket ne zárd ki az életedből.
Mégis mit csinálok? Már rég a szobámban kellene lennem, hogy a bőröndjeimet pakoljam össze!
- Mesélj nekem valamit - nyögte ki hirtelen. Meglepetten álltam a pillantását.
Felém mozdult, de csak az ágyra mászott fel. Fejét a párnára fektette, karjával eltakarta az arcát.

Sehun POV~

A lány, akit Kai hozott, tényleg senkihez nem volt fogható. Finom vonásai, puha érintése nem illett a szakmájához. Többször is emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ezt a lányt erre tanították be, hozzám is csak a pénzéhessége vezérelte el. Az arca valószínűleg nem is így nézne ki, de a plasztikai műtétek csodát tettek vele. Különleges volt, éteri teremtmény.
De rosszkor volt rossz helyen, rossz emberrel. Azt akartam, hogy minél hamarabb eltűnjön, de már az érkezése pillanatában rabul ejtett.
Az ágy besüppedt mellettem, tehát marad, annak ellenére, hogy hogyan beszéltem vele.
- Miről meséljek? - szólalt meg csilingelő hangján. Nem volt túl magas, de mély sem. Kellemes volt, mint bármi más benne.
- Akármiről - sóhajtottam fel. Hallani akartam a hangját még.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megszólalt.
- Hamburgban minden reggel, vagyis inkább hajnalban, a folyóparton van egy piac. Hangulatos kis hely, az árusok előtt alig lehet elférni. Háziasszonyok a gyerekeikkel, bevásárlólistával szaladgáló férjek, nézelődő turisták mindenfelé. Az eladók hangosan akarják eladni a portékájukat. "Három hal kettőért! Csak most! Hölgyem, tudja milyen ízletes a halpörkölt? Ha még soha nem csinált, itt az idő, az én halaim a legjobb alapanyagok! Látja azt a hajót ott? Azon halásztam személyesen mindet, amit itt láthat!" Ha valakit kiszúr magának így egy árus, lehetetlen kiszabadulni a markából.
Lehunyt szemeim mögött már el is képzeltem magamnak a pezsgő életet azon a piacon. Láttam magam előtt a kissé túl húsos férfit, aki kifogott magának egy molett, őszülő asszonyt, aki próbált menekülni előle.
-  Rengeteg árus van, de a sor végén egy kisfiú asztalkájára sokan felfigyelnek, majd elmennek mellette. Néhányan megállnak, hogy elolvassák a táblát, ami az asztalon a fő helyet kapta.
- Mi van a táblára írva? - vágtam közbe sürgetve.
Felkönyököltem, megtámasztottam a fejemet, úgy néztem rá.
Ő az ágy szélén ült, egyik lábát felhúzta, ölébe ejtett kezeit nézte maga előtt. Ajkain egy elrévedő mosoly látszott. Gyönyörű volt.
Én pedig ismét megbántam, hogy nem küldtem ki.
- "A mamám megsüketült a bal fülére. Kérem, vegyenek rajzot tőlem". A betűk csúnyák voltak, a helyesírása pocsék. De a kisfiú elárulta nekem, hogy még csak hét éves. El sem akartam hinni, hogy egy első osztályos kisfiú már írni tud és így rajzol. Természetesen felvásároltam tőle az összes rajzot, jóval többet is fizettem neki, de csak egy rajzot hoztam el. A rajzon ő volt a mamájával. A kisfiú hegedült rajta, a mamája pedig mosolyogva hallgatta.
A története fordulata meglepett, majdnem kizökkentett a valóságból. De feszes vállaira elég volt egy pillantás, azonnal eszembe jutott, kivel is van dolgom.
- Ha egy kitalált történetet mesélsz, akkor legalább ne egyes számban beszélj - vetettem oda, majd visszafeküdtem.
Soha nem beszéltem még így egyetlen nővel sem, és vele sem akartam így. De megtörtént, folyamatosan. A stílusommal csak el akartam üldözni, de legbelül örültem annak, hogy nem hagy egyedül.
- Ha kételkedsz bennem, akkor akár le is hozhatom azt a rajzot.
- Hogy... mit mondtál? - néztem rá ismét.
- Akár le is hozhatom a rajzot - ismételte meg, a tekintetét a plafonra szegezte.
- Le?
- Igen.
- Mit takar ez pontosan?
- Ebben a szállodában szálltam meg - mondta egyszerűen.
- Ez egy kibaszott vicc, igaz? - megragadtam a karját, talán erősebben, mint azt illik.
Dacosan nézett a szemebe, tekintete csak úgy szórta rám a villámokat.
- Hányadik férfi lennék? - kérdeztem hirtelen, felvéve a lassan már megszokott hideg mosolyt.
- Férfi, aki semmibe nézett? Nincs annyi csillag az égen. Vagy egy férfi, aki csak fájdalmat akar nekem okozni? Ezt sem tartom már számon. De te vagy az első, akinek sikerült is. - Az utolsó mondatnál lesütötte a szemét, ajkait egyetlen vonallá préselte, mint aki be akarja fogni a saját száját.
- A hazugság úgy megy neked, mint a levegővétel - sóhajtottam aznap már sokadjára, és elengedtem.
A plafont kezdtem el én is nézni, így meglepett, amikor éreztem, hogy ráül a csípőmre, a csuklómat próbálja leszorítani gyengéd kis kacsóival. Egyetlen mozdulattal lesöpörhetném magamról, de hagytam, had érezze magát egy kicsit nyeregben.
- Tisztázzunk valamit. Egy prostituált vagyok, az egyik legalantasabb munka az enyém, a stricim arcán kívül semmi sem állandó nekem. Lassan lejár az időnk, és én akkor kisétálok innen, valószínűleg soha többé nem látlak. Mond meg, miért lenne okom hazudni neked?
Őszinteség sugárzott mind a szavaiból, mind a tekintetéből. Talán tényleg igazat mond...
- És pontosan mikor is jár le az időnk?
- Akkora egy bunkó vagy - sziszegte, és már ment is volna, ha nem fogom meg a csuklóját.
Ki akart szabadulni, de nem engedtem neki. Magam alá nyomtam, pont úgy helyezkedtem el felette, mint ő az előbb énrajtam.
Akármennyire is megvetettem ezt a lányt, aki a szépségét fegyverként használta ellenem, nem akartam, hogy itt hagyjon. Ha csak egy pillanatra is, de képes volt elfeledtetni velem azt a töménytelen fájdalmat, édes kis hangjával tudtán kívül segített érzéketlenné lett lelkemen.
- Csak ma éjszaka ne menj el - suttogtam neki, még mielőtt megszüntettem volna azt a kis távolságot szánk között.

Read More

Craving 2. rész (Sehun)

Sehun POV~

A telefonom csörgése keltett fel. A fejem hasogatott, semmihez nem volt kedvem, de éreztem, hogy munkával kapcsolatos hívás lesz, én pedig túl fontos pozícióban voltam ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam egy kis másnaposság miatt. 

Morogva fordultam a másik oldalamra, hogy az éjjeliszekrényről majd leeső rezgő készüléket felvehessem. 

- Oh Sehun - vettem fel. A hangomon semmit nem lehetett hallani, már megtanultam, hogyan kell viselkednem. 

- Sehun-ah...- szólt bele a titkárnőm, Minseo. 

- Igen?

- Az édesapja...

Minden megszűnt létezni körülöttem abban a pillanatban. Minseo hangja feszült volt, tudtam, hogy valami rossz dolog történt. Imádkoztam, hogy ne az, amire én gondolok. 

- Ma hajnalban elhunyt. 

A telefon valószínűleg kicsúszott a kezemből, de már nem emlékszem tisztán rá. A mérhetetlen fájdalom, az űr, ami magába szippantott, csak ezeket tudtam felidézni sok idő elteltével is. 

Elhunyt. 

A szó hosszasan visszhangzott bennem, képtelen voltam feldolgozni. Az ember, akire felnéztem, aki biztatott, aki minden pillanatban hitt bennem, már nincs többé. A még megmaradt eszemmel kényszerítettem magam arra, hogy ne gondoljak bele, hogy már nem lélegzik többé. De nem kerülhettem meg, akármennyire is próbálkoztam. 

A csend, amely a szobámban uralkodott, hirtelen túl nyomasztó lett. Nem hallottam a madarak csicsergését, a szomszéd motoszkálását, az autók dudálását. 

Én csak ültem ott és fájó szívvel hallgattam a világ némaságát apám szívverése nélkül. A félhomályban arra gondoltam, hogy talán minden érző lény körülöttem velem együtt gyászolja, hogy egy becsületes ember távozott az élők sorából. 

Hirtelen ordítottam fel - nem voltam képes tovább elviselni a kelletlen csendet. A falba ütöttem az öklömet, egymás után kétszer, tízszer, vagy százszor. Az idő értéktelenné vált számomra, a mellkasomban elterülő fájdalmon senki és semmi nem tudott segíteni. 

Fogalmam sincs, hogy kerültem a földre, de azon kaptam magam, hogy a könnyek megállíthatatlanul folynak a szememből. Egyik a másik után, nem voltam képes abbahagyni. 

Abban a hosszú, végtelennek tűnő pillanatban nem éreztem magam férfinak. Egy idő után beszéltek hozzám, de a szavak nem értek el engem. Értelmetlen maszlagnak tűntek, csakúgy mint minden más. 

Misa POV~

Este tizenegy óra, állapítottam meg, miután az órára néztem. Aznap az utolsó férfit kísértem ki, Carl listáján pedig nem szerepelt több időpont.
Fáradtnak nem mondanám magamat, így - aznap sokadjára - a bőröndöm elé léptem, hogy valami elfogadható cuccot vegyek fel. Azt hallottam, hogy Seoul messze híres arról, hogy éjszaka sem hal ki az élet az utcákon, én pedig első ízből meg akartam tapasztalni.
A táskámba beleraktam a fontos dolgaimat, majd fellélegezve léptem ki a hotelszobából. A liftre nem kellett sokat várnom, határozottan boldog voltam, mert végre mehetek, és semmi nem áll az utamba.
Legalábbis ezt hittem, egészen addig, amíg meg nem szólalt a telefonom.
- Igen, tessék? - vettem fel anélkül, hogy megnéztem volna a kijelzőt. Biztosan Carl az.
- M...sa... egy ü...fél - kezdett bele, de azonnal közbevágtam.
- Carl, liftben vagyok, majd visszahívlak ha kiszálltam.
- De fi...hív...fér...
Egy sóhajtás közben kinyomtam. A lift tükrében magamat nézve azon gondolkoztam, hogy mi lehet ennyire fontos, ami nem várhat.
Épp csak kiszálltam a liftből, amikor újra csörögni kezdett.
- Mondtam, hogy majd visszahívlak - szóltam bele hűvösen.
- Én is örülök neked, drágám - mondta egy ismeretlen.
- Ohh, én sajn...
- Erre semmi szükség. Hol vagy most? Érted megyek.
- Beszélt már Carlal?
- Miért, te még nem?
Szóval ezt akarta annyira elmondani...
- Az Areum szállodában vagyok, épp itt állok az előcsarnokban.
- Komolyan? Maradj ott! - mondta, majd kinyomott.
Pedig már azt hittem, végeztem mára...
De kíváncsi lettem, ki lehet ez a férfi. A hangja alapján velem egyidős lehetett, de biztosan egy kisebb vagyont fizetett, hogy be tudjon kerülni ma estére. Carl tudta, hogy utálom a meglepetéseket.
- Misaaa! - üvöltötte pont az az ismeretlen mögöttem. Hangjának erejétől megugrottam, de ahogy elnéztem, nem voltam egyedül.
- Kai-sshi, kérem - szólt rá egy londíner.
A Kainak nevezett férfi csak ciccegett, hallottam, hogy nagy levegőt vesz.
- Itt vagyok - fordultam felé, még mielőtt újra kiabálna.
Szőke hajú férfi volt, és jól tippeltem, nem sokkal lehetett nálam idősebb, sőt, talán pont egyidős velem. Az arca megnyerő volt, határozottan helyes fiú. Szeme felcsillanása elárulta, hogy örült, hogy ilyen hamar talált meg engem.
- Gyere - jelentette ki. Rámarkolt a csuklómra - kicsit sem lágyan -, és maga után rángatott.
Nem szálltunk be a liftbe, hanem hátra mentünk. Egy lépcsőn vonszolt maga után, a lépést is alig tudtam tartani vele. Az újabb folyosó, ahová értünk, tele volt szobákkal. A személyzet lakhatott itt, mert a díszítés minimálisra volt fogva, egyszerűnek is mondhatnám.
A falak mellett több fiú is állt, némelyik a földön ült. Az egyikük épp felénk nézett.
- Megőrültél? - kérdezte alig hallható hangon, miután rám nézett.
- Egy nő mindig jó megoldás.
- Eszednél vagy Kai? - üvöltött rá egy világosabb barna hajú.
- Miért ne lennék?
- Sokkot kapott és depressziós! Az egyetlen, amire ilyenkor vágyik, az a magány!
- Fogadjunk, hogy nem?
- Kai, vidd el innen a kisasszonyt - szólalt meg egy higgadtabb hang.
- Ha ő is azt akarja - vonta meg a vállát.
Nem engedve el a csuklómat húzott maga után, át a fiúk tengerén. Nem mertem rájuk nézni, tőlük nem akartam elfogadni azokat a nézéseket.
- Remélem bírod a gyűrődést - suttogta nekem Kai, majd miután kinyitott egy ajtót, durván belökött rajta.
Szinte meg se éreztem, már hozzászoktam.
Egy újabb folyosón találtam magam, de ez már sokkal kisebb volt. A falon képek függtek, amiken a kint lévő fiúkat láttam, néha egy idősebb férfit és nőt egy fiúval, akit kint nem láttam.
Szóval ő lesz a mai ügyfelem.
Kint azt mondták, hogy sokkot kapott és depressziós. Vajon miért?
A kíváncsiságot azonnal elnyomtam magamban. Azért jöttem ide, hogy enyhítsek rajta, ez is csak egy munka, csakúgy, mint a többi. Semmi különbség.
Mégis, majdhogynem remegő lábakkal tettem meg az első lépéseket a szoba felé. A folyosón más ajtók is voltak, egy rövid pillantás után tudtam, hogy azok csak a konyha, mellékhelyiség, fürdő.
Tehát a háló a folyosó végén lesz. Alig két lépés, már ott is voltam. Ahogy szétnéztem, nem tudtam megállni, hogy a szemeim ne kerekedjenek el.
A bútorok legtöbbje nem normális pózban volt - a fotel feldöntve, az asztal felfordítva, a szekrények feldöntve, a karnis félig leszakítva. Az ágy felett a falon a tapéta több helyen is megsérült, felismertem, hogy sok ütést kellett mérni, hogy így nézzen ki.
De azt a férfit sehol sem láttam. Már épp a fürdő felé mentem volna, amikor halk nyöszörgést hallottam az ágy túloldala felől, így odasiettem.
Szörnyű volt látni, hogy egy férfi a könnyeivel küzd, magzatpózban fekszik, öntudatlan bámul maga elé. Mellé térdeltem, a kezem magától mozdult, hogy arcát megsimogassa. A férfi lehunyta a szemét, úgy tűnt, megnyugodott.
Ezt hittem, egészen addig, amíg hirtelen fel nem ült, és el nem ütötte a kezemet.
- Ki vagy? - kérdezte mély, rekedt hangján.
- Kai küldött.
- Akkor tudod, hol van az ajtó. - Keményen nézett a szemembe.
A szívem valamiért összeszorult, a mellkasomban szúró érzés jelent meg. Ez a megbántott férfi egyetlen mondatával olyanféle fájdalmat okozott nekem, ami ismeretlen volt számomra... egészen addig. 

Read More

Craving 1. rész (Sehun)

Sehun POV~

- Ki gondolta volna... - meredt a maga előtt álló martinis pohárra Kai.
- Én nem, az biztos - feleltem nevetve, majd lehúztam a boros kólám utolsó kortyait.
- Én már az első szakításuknál is tudtam, hogy ebből valami komoly lesz - jelentette ki Chanyeol mosolyogva.
- Még a tizensokadik után is? - kérdezett vissza cinikusan Suho.
- Miről folyik a bájcsevej, agglegény barátaim? - ült le Suho mellé Kris.
- Tudod, ki az agglegény... - morogta Baekhyun.
- Ó, igen, Minri kapta el a csokrot - vigyorgott rá Channie.
- És ez tudod mit jelent - szóltam közbe én is, ugyanúgy vigyorogva.
- Vajon hogy értessem meg vele, hogy egy csokor még nem jelent esküvőt? - sóhajtott nagyot.
- Nem olyan nagy cucc ez - szólalt meg Kris, és hátrafordult. Szemei csillogni kezdtek, így nem is kellett odanéznem, már tudtam, hogy az újdonsült kis feleségét nézi.
- De Minri hatalmas esküvőt akar, háromszáz főnél meg sem áll!
- Ki lehet bírni - vonta meg vállait.
- Mi a titok? - Baekhyun szó szerint rátapadt barátjára, karját rángatva sarkallta arra, hogy válaszoljon.
- A gondolat, hogy már mindenhogy a tiéd.
- És?
- Nincs és.
- Mindig van.
- Ilyen hozzáállással tényleg jobb, ha nem veszed el szegény lányt.
- Ne már!
- Holnap mennek egy hétre a Bahamákra - mondta Kai, kajánul elvigyorodva. - Ez sem egy elhanyagolható tényező.
- Igazad lehet...
- Mindig igazam van!
Erre mind nevetni kezdtünk, Kai pedig csak összeszűkült szemekkel méregetett minket.
- Nem is értem, miért vagyok még mindig veletek - sziszegte.
Ekkor döntöttem úgy, hogy elfordulok a kis társaságtól, és szemügye veszem a teremben lévő nőket. Legtöbbjük valakivel beszélgetett, csak nagyon kevesen voltak azok, akik egyedül ültek. Az egyiküket jobban meg is néztem magamnak. Rövid, fekete haja kiengedve, különleges, megnyerő arcán nem ült semmilyen érzelem nyoma.
- Ő ki? - böktem Krist oldalba, miközben a fejemmel felé biccentettem.
- Choi Jiwoo, Ha Eun egyetemi csoporttársa - mondta, miután meglátta, kire gondolok. - Egyedül jött - tette még hozzá, miközben megveregette a vállamat.
Nekem nem kellett több, otthagytam a fiúkat, és egyenesen felé indultam el. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, még több dolgot vettem észre - az ujjaival a szalvéta szélét birizgálta, a szemei alatt mintha apró karikák lennének. Nem tudtam eldönteni, hogy csak nagyon halvány, vagy sminkkel takarta el. A ruhája nem pánt nélküli volt, csak a kulcscsontjánál az anyag annyira átlátszó volt, hogy távolról bárkit megtéveszthetett.
A figyelmét az előtte álló díszvirágnak szentelte, így észre sem vette, amikor elé értem.
- Elnézést - szólítottam meg. Mikor rám nézett világos barna szemeivel, csak akkor folytattam. - Szabad egy táncra?
- Persze - felelte halkan. A hangját alig hallottam, ha nem épp az ajkait figyelem, akkor nem is tudtam volna, hogy mit válaszol.
Felé nyújtott kezembe csúsztatta a sajátját, majd kecsesen felállt a székről. A táncparkett felé vezettem, kissé bent álltam meg vele, és fordultam teljesen szembe kutató szemeivel.
- Oh Sehun vagyok - mutatkoztam be neki, és az egyik legmegnyerőbb mosolyomat mutattam.
- Choi Jiwoo - felelte.
Tudom drágám, tudom.
- A menyasszonyt ismered, igaz? - kérdeztem tőle, mintha nem is tudnám.
- Igen - mondandóját egy bólintással erősítette meg. - Gondolom, te Krist ismered.
- Már akkor ismertem, amikor még szobatiszta sem volt - feleltem.
Szélesen mosolyodott el, kivillantak apró, hófehér fogai is. Milyen aranyos ez a lány...
- És te? Hol ismerted meg Ha Eunt?
- Ugyanarra az egyetemre jártunk, és később együtt béreltünk egy albérletet.
- Értem. Most mivel foglalkozol? Persze, csak ha nem vagyok túl tolakodó.
Jiwoo még jobban mosolygott, az arcáról le tudtam olvasni a sikerem ténylegességét.
- Gyakornok vagyok egy ügyvédi irodában.
- Tényleg? Ahhoz nem kevés kitartás kell.
- Lehet - felelte, közben egy kis pír költözött az arcára.
Ideális lány volt számomra - nem hivalkodó, kellően félénk, de nem zárkózott. Kedves, és kellemes a társasága.
Legalábbis ezt gondoltam egészen addig, amíg meg nem jelent az exe, aki megkérte a kezét, épp előttem. Jiwoo könnyekig meghatódott, és igent mondott neki.
Húsz perccel egy koktéllal és két tequilával később a fiúk még mindig csak rajtam nevettek.
- Egyébként tudok neked valakit - ült mellém Kai, átkarolta a nyakamat, hogy csak én hallhassam.
- Kai, tudod hogy nekem nem kell olyan nő...
- Számtalanszor ajánlottam már neked, de most az egyszer igent kell mondanod. Ilyen leányzóval még soha nem találkoztál!
- Pont azért nem kell. Nekem komoly kapcsolat kell, nem játszadozás. És fogalmam sincs, neked hogy van gusztusod az ilyenekhez.
- Nekem legalább van ágymelegítőm.
- Ugye most már takarókról beszélünk, és nem nőkről?
Hiába, Kai még mindig gyerek volt ilyen szempontból, az ő feje lágya nem fog benőni még egy ideig.
- Fogadjunk akkor - jelentette ki hirtelen.
- Mégis miben?
- Nézd azt a lányt ott - mutatott az egyikre, aki a pult túloldalán ült. - Ha sikerül felszednem, akkor elfogadod az ajánlatom, de ha nem, akkor örökre békén hagylak ezzel.
Mielőtt bármit is mondtam volna, jobban szemügyre vettem azt a nőt. Szögegyenes, természetes barna haja lágyan omlott a vállára, szigorú arckifejezése egy pillanatra sem enyhült, miközben barátnője siránkozását hallgatta. A pultostól csak egy vizet kért magának, és nem is tudtam elképzelni, hogy alkoholt iszik.
Kai szöges ellentéte.
- Jó - mentem bele, hisz tudtam, hogy nyerni fogok. Én nem becsültem alá a másik nemet, Kaial ellentétben.
A barátom csak vigyorgott, majd ott is hagyott.
Néztem, ahogy lazán odasétál hozzá, és beszélgetni kezd azzal a lánnyal. A lány természetesen azonnal elutasította, ha jól vettem ki, a barátnőjére hivatkozott. Kai nem adta fel, folyamatosan beszélt, és le is ült a lány másik oldalára.
A barátnője azonnal belezúgott a szoknyapecér barátomba, első ránézésre. De a kiszemelt lány úgy tűnik, megingathatatlan volt.
Nyugodtan dőltem hátra, és rendeltem magamnak egy újabb koktélt. Chennel kezdtem el beszélgetni, később csatlakozott hozzánk Tao, majd Lay is.
Teljesen kiment a fejemből a kis fogadásunk Kaial, egészen addig, amíg Kris ismét oda nem jött hozzánk.
- Kai mikor lett ilyen megnyerő? - kérdezte, miközben intett a pultosnak, hogy kér egy koktélt.
- Miért is? - kérdezte Lay, de én már tudtam, hogy vesztettem.
- Oda nézz - mutatott oldalra. Kai és a szigorú külsejű lány a sarokban álltak, igazán közel egymáshoz, és egymásba feledkezve. - Az a lány Ha Eun unokatestvére, egy igazi könyvmoly. Azon se csodálkoznék, ha ez lenne neki az első ilyen.
- Valamit tudhat a srác - nézet rá komolyabban Chen.
- Ugye te nem akarsz olyan lenni? - kérdeztem kissé rémülten.
- Dehogy, isten ments - legyintett nevetve.
Újra a pult felé fordultam, és próbáltam elfogadni a tényt, hogy veszítettem... és annak a következményét.

Misa POV ~

- Misa - hallottam valahonnan távolról.
- Misa! - Vajon kinek szól?
- Misa, fel kell kelned, fél órán belül itt van az első ügyfeled! - A hangja egyre mérgesebb lett. Nem lennék annak a lánynak a helyében, akinek szól.
Még szerencse, hogy az én nevem nem...
Misa.
A szemeim hirtelen pattantak fel, pont olyan gyorsan, ahogyan felültem a méretes ágyban. A töménytelen fény mennyiségétől egy pillanat erejéig úgy éreztem, mintha megvakultam volna, de nem volt időm ilyenekkel foglalatoskodni.
Az ágyból kikelés már nem ment ilyen könnyen - elgémberedett tagjaim szinte visítottak a hirtelen mozgástól. A padlón kötöttem ki, de ez sem akadályozott meg abban, hogy elérjem a célomat, vagyis a bőröndöm. Alig három órája szállt le a repülőm, sem időm, sem kedvem nem volt kipakolni. Félálomban turkáltam az egyikben, de miután rájöttem, hogy az a cipőimnek van, a másikhoz kúsztam át.
Közben Carl folyamatosan beszélt nekem, de nem figyeltem rá.
- Mégis miért raktál be egy embert ilyen korán? - vontam kérdőre. Nekem nem kellett felemelnem a hangom, hogy megfélemlítsem, így azonnal elhallgatott.
- D-d-d-de te e-egyezt-t-tél bele - dadogta.
Hát igen. Akármelyik férfi bátorsága elszáll, ha egy olyan nővel áll szemben, aki tudatában van az elsöprő erejének. Illetve, ha az említett nő akár visszaküldheti a koszos sikátorba egyetlen mondatával a megfelelő embernek címezve, az is sokat segít.
- Ó, igen? - kérdeztem hidegen, majd egy szemöldökömet megemelve néztem rá.
Nem tudott mit felelni, lesütötte a szemeit.
- Gondolom nem lehet lemondani - mondtam, az órára vetett gyors pillantás után.
Délután négy óra van, általában azok a férfiak jönnek ilyenkor, akik egy órára ellógnak a munkahelyükről, hogy megcsalhassák a feleségeiket.
A legalattomosabb fajta.
De hiába szidtam őket, belőlük éltem meg. A sas sem szidja a pockokat, ha túl rágósak.
Egy fehér, pánt nélküli tunikát varázsoltam elő a bőröndből. A fehérneműs táska felé kúsztam, de melltartót nem is kerestem.
- Most már leléphetsz - vetettem oda az idegesen telefonját babráló férfinak.
- Másfél óra múlva itt leszek - felelte, és el is indult.
- Nem kell. Írd le a mai beosztásom, majd csak holnap reggel kelts fel időben - mondtam.
Megfordult, és láttam, hogy mondani akart valamit, de egyetlen pillantásommal belé fojtottam azt. Az ajtó felé vette az irányt, de ezúttal már meg se próbált mondani valamit.
Tudta, hogy nem lenne szabad ezt megengednie nekem. Egy stricinek minden alkalom után ellenőriznie kell a nőjét a sérülések és a szökés-kísérletek végett.
De még kiélveztem, hogy egy kezdővel van dolgom. Valószínűleg ő is tudatában volt annak, hogy ha akarnék, akkor megszökhetnék könnyűszerrel, de már régen rájöttem arra, hogy akkor csak csöbörből vödörbe jutnék. Itt sem mondanám, hogy megbecsülnek, de a befolyásos ügyfeleimnek köszönhetően senki nem mer rám kezet emelni.
Épp el tudtam készülni, amikor kopogtattak az ajtón. Elővettem a legszebb mosolyomat, úgy nyitottam ajtót. Amint megláttam az első vendégem, a földbe gyökerezett a lábam.
De hiszen ez a fiú alig tizennyolc! Az arca mindent elárult - azt, hogy nem ez az első, hogy ebben a helyzetben van, és azt, hogy a pénz annyira felveti, hogy nincs jobb dolga.
Viszont azt is el kellett ismernem, hogy elég helyes fiú volt. A vonásai tiszták voltak, a szeme körül nagyon kezdetleges nevetőráncok sorakoztak, ezzel arra is rájöttem, hogy sokat mosolyog. Hogy az műmosoly, vagy igazi-e, az már nem rám tartozik.
- Üdvözlöm - mondtam, miközben bűbájos énemet vettem elő. - Jöjjön beljebb - mutattam neki kezeimmel az utat.
- Csá - vetette oda nekem, és be is ment.
Nem teketóriázott, azonnal lefeküdt az ágyra, majd kiéhezett ragadozó tekintetével bámulva, ahogyan követem. Négykézláb másztam közelebb hozzá, a tekintetét végig fogvatartottam a szemeimmel.
Nem beszéltem többet, hiszen értelmetlen lett volna. Kezdetben még mindenkitől megkérdeztem a nevét, de hamar felismertem, kik azok, akiket csak egyszer látok, és azok, akik állandó ügyfelek lesznek.
A fiú szenvedélyesen akart szeretkezni velem, amivel csak újabb titkokat fedett fel előttem. Nem voltam rá kíváncsi.
A ruháimat gyorsabban levette rólam, mint ahogyan én nem is olyan régen felöltöztem. Magas sarkú szandimat viszont rajtam hagyta.
A nyakamnál fogva vont magához közelebb, egy pillanat alatt megszüntette az ajkaink között lévő távolságot. Úgy csókolt engem, mintha az első szerelme lennék, akit soha nem akar elengedni. Sürgető volt, heves, és felettébb vággyal teli. Egy rövid pillanatra még azt is elfeledtette velem, hogy ez csak munka nekem.
Nem engedhettem, hogy átvegye felettem az irányítást, így azonnal a nadrágjához nyúltam. Seperc alatt kioldottam divatos övét, kigomboltam, majd lehúztam a cipzárt. Férfiasságához érve egy új érzés kerített hatalmába - a bűntudat.
Elnyomtam magamban, miközben kezeimmel kényeztettem. Ajkaimat továbbra sem akarta elereszteni, így nekem kellett leállítanom. A szerszámán ezek után már nem csak a kezeimmel dolgoztam, hanem a számmal is igyekeztem kielégíteni. Száját nyögések hagyták el, ha nem lett volna a számban, akkor is sejtettem volna, hogy már felizgult. Felé néztem, és ahogy láttam, hogy hátrahajtja a fejét, szemeit erősen lehunyja, kezeivel a lepedőt markolássza, kiégett testemben fellángolt... a sóvárgás.
Ez a fiú ma azért jött el hozzám, mert nemrég elhagyta a barátnője, szeretője, vagy valaki, aki közel állt hozzá. Én voltam felette, de ennek nem már rég nem volt tudatában, azt a nőt képzelte a helyemre, akinek az elvesztése oly nagyon fájt neki, hogy kénytelen volt kurváknál keresni a vigaszt.
Sóvárogtam az után, hogy valakinek én is ilyen sokat jelentsek. Azt akartam, hogy egy férfi ugyanilyen odaadással szeressen engem, hogyha elhagynám, majd belepusztuljon a fájdalomba.
A fiú, mintha csak az öntudatlanság határán lett volna, megfogta a vállaimat, gyengéden magához húzott. Újabb csókcsatát kezdeményezett, én pedig nem tudtam leállítani. Forró érintését a derekamon megéreztem, majd a következő pillanatban már én voltam alul. Követelőző ajkaival lefelé indult el a testemen, úgy kényeztetett, mintha nemcsak egy nőcske lennék.
Szájával a nőiességemhez ért, már ott is meg akart csókolni, amikor a vállára tettem a kezem.
- Erre nincs szükség - suttogtam neki pihegve.
Hangom hallatán felismerte a helyzetet, de amint belém hatolt, ismét átadta az emlékeknek az eszét. A szobát megtöltötték a nyögéseink hangja, én pedig lehunytam a szemeimet.
Az ismeretlen dinamikus volt az ágyban, lökései határozottak és mélyek voltak. A jól ismert fájdalom ismét elöntötte a testem, könnyeimet teljesen elfojtva imitáltam, hogy élvezem.
Nem tudom, hogy érezte-e a szenvedésem, vagy csak megszokásból, de az arcomhoz ért. Keze nem volt stabil, de hüvelykujjával simogatni kezdett. Csakúgy, mint alig fél órával korábban, a szemeim ismét gyorsan nyíltak fel, hogy megnézzem.
Nem, a fiú nem érezte a fájdalmam.
Lehunyt szemekkel lökött a csípőjével egyre erősebben, szemöldöke felszaladt a homloka közepére. Éreztem, hogy már nincs sok hátra neki, hiszen mozgása az eddiginél is jobban felgyorsult.
- Ohh, igen, Yuzuri! - kiáltotta, miközben elélvezett.
Az intenzív orgazmusa után még nem eszmélt fel, erőtlenül mozgatta előre csípőjét.
Bennem megállt az ütő is. A szívem kihagyott egy pillanatra, a három év alatt abban a pillanatban álltam a legközelebb ahhoz, hogy elsírjam magam. Erősen hunytam le a szememet, és nyögtem megszokásból, amikor leszállt rólam.
Elképzeltem, ahogyan az érzéseimet bezárom egy széfbe, és ez a módszer szerencsére most is bevált.
A fiú már a nadrágját vette fel, abból kiesett pénztárcáját felvette a földről.
- Fiatal korod ellenére igazán jó vagy - szóltam oda neki doromboló hangomon.
Egyszerűen megvonta a vállait, majd egy hatalmas köteg pénzt dobott elém. Még én is tudtam, hogy ez jóval több a tarifámnál.
- Kitalálok egyedül is - mondta jéghideg hangon, amikor fel akartam ülni.
Ha csak az utcán, vagy valahol összefutottam volna ezzel a fiúval, akkor soha nem tudtam volna meg, hogy ő milyen egy szenvedélyes szerető tud lenni.

Amint meghallottam a mögötte bezáruló ajtó hangját, két percig csak feküdtem az ágyban, és próbáltam leküzdeni a fájdalmat. Amikor mérsékelődött, felálltam, hogy megnézzem a papírt, amit Carl hagyott hátra.
Istenem, sóhajtottam fel hangosan, miután megláttam a beosztást. Ha ez lesz holnap is, egy ideig ki se mozdulhatok innen.

Read More

Craving 0. rész (Sehun)

"Amikor kislány voltam, egy panellakás negyedik, legfelső emeletén laktunk. Nyáron az elviselhetetlen meleg hatására többször is megfordult a fejemben, hogy kiugrok az aprócska erkélyről, vagy ahogyan anyám hívta - a 43-as kilépőről. Gimnazista voltam, amikor ismét elköltöztünk, de ezúttal egy másik városba. Az aprócska, negyedik emeleti lakásból egy szusszanásnyival nagyobb, nyolcadik emeleti lakást vettünk ki. "

"Kissrác koromban egy kertes házban laktunk, a kert olyan nagy volt, hogy nem is láttam el a kerítésig. Volt egy nagy medencénk, télen pedig mindig megkértem, hogy ne engedjük le a vizet, mert korcsolyázni akartam. Apám ezt nem engedte - helyette karácsonyra egy akkora korcsolyapályát kaptam, ami nagyobb volt a szobámnál is."

"Amíg iskolába jártam, nem voltam kitűnő tanuló, de csak azért, mert testnevelés órán nem volt kedvem dolgozni, illetve a fizika tanárnőm szívből utált, tehát soha nem kaphattam nála a legjobb jegyet. Voltak barátaim, akikkel szerettem együtt lenni, de anyám szerint ők nem illettek hozzám."

"A jó tanuló kifejezés távol állt tőlem, míg éltem. Némelyik tanár körberajongott a gazdag családom miatt, de a legtöbbjük felfuvalkodott hólyagnak nevezett, amin a mai fejemmel már meg sem lepődök. Több ezer haverom volt, de csak tizenegy fiút nevezhettem a barátaimnak. Ők mellettem voltak, nekik köszönhetően bírtam ki a gimnáziumot."

"Felkeltem, reggeliztem, bepakoltam, majd elmentem az iskolába. Az órákon figyeltem, jegyzeteltem, közben a nem létező álmaimat tervezgettem. Vártam az utolsó óra utáni kicsengőt, utána pedig a barátnőmmel hazasétáltam. Nem tudom már, melyik lehetett az a nap, amikor észrevettem, hogy minden ugyanaz. A napi rutinom egyetlen egy napon sem tért el, az ételek, amiket ettem sem különböztek. A nappalt az éjjel váltotta, a csillagok ugyanott voltak minden nap. Talán akkor sokalltam be, amikor minden nap ugyanannak a hajléktalannak az arcát kellett bámulnom kutyasétáltatás közben. "

" Mindegyik barátom egyetemre akart menni, így elterveztük, hogy ugyanarra jelentkezünk, messze a szülővárosunktól, Seoulban. Természetesen engem nem kellett volna felvenniük, de apám keze bármeddig elér - elég volt egyetlen telefon, és máris bejutottam. Ekkor kezdett el idegesíteni, hogy semmire sem vagyok képes saját erőmből, így megfogadtam, hogyha bekerülök az egyetemre, akkor keményen fogok tanulni. Említenem sem kell, hogy ez nem sikerült. "

" Egy szombati nap volt, arra emlékszem. A szüleim akkor mentek vissza meglátogatni a nagyszülőket, és ott is maradtak egész hétvégére. Én azért nem mentem, mert hétvégén is koreai óráim voltak. Hazaérve egyszer csak gondoltam egyet, és a fontosabb cuccaimat beraktam egy bőröndbe. Búcsúzóul írtam egy levelet a szüleimnek, hogy ne keressenek, mert világot akarok látni. Természetesen nem fogadták meg a kérésem, a rendőrség is keresni kezdett, így amint tehettem, átszöktem Franciaországba. Leginkább stoppolással, de egyszer felszöktem egy kamionra is - amire a bal lábamon lévő sérülés a mai napig emlékeztet."

" A fiúkkal csak bulizni jártunk, az első ZH-kon éppen csak átcsúsztam. Akkor jelent meg az első szerelmem, Mia, a csendes, franciaországi cserediák. Már voltak kapcsolataim, de mellette éreztem magamat először igazán jól, a vele töltött idő minden egyes pillanata kellemes volt. Sokat segített a tanulásban, így - életemben először - jobb lettem, mint az átlag, a barátaim csak csodálkoztak rajtam. De mint minden jónak, ennek is véget kellett érnie. "

" Gyermeki vágyakkal vágtam neki a nagy világnak, de a megtakarított pénzemet alig egy nap alatt elköltöttem, a ruháimat egy hét elteltével ellopták tőlem. Ott ültem Reims egyik terén egy durván faragott padon, és miközben a sírás erőteljesen rázta a testem, csak arra tudtam gondolni, hogy mégis hogyan tudnék hazamenni. Magam elé képzeltem a szobámat, a kellemes ágyamat, szinte már éreztem a hűvös légkört, ami mindig belengte a szobámat. De rögtön utána megjelent előttem a szüleim arca, és tudtam, hogy soha többé nem mehetek haza. Ismertem őket - ha előkerültem volna, csak még keményebben fogták volna a pórázt, amivel kikötöttek. Így amikor odalépett elém egy férfi, nem tehetettem semmit..."

"Miának lejárt a vízuma, és nem is kapott még egy év ösztöndíjat, így vissza kellett mennie Franciaországba. Semmit nem tudtunk tenni, neki mennie kellett, én pedig nem hagyhattam magam mögött mindent miatta. Miután elutazott, egy hónapig a detoxikáló rendszeres kezeltje voltam. Apám eleinte haza akart vinni, de ebből az egyből nem engedtem. Csak arra tudtam gondolni, hogyha a barátaimat is elveszik tőlem, akkor nincs értelme az életemnek. A végtelennek tűnő sötét éjszakáknak egy újabb szerelem vetett véget - Minseo, a kedves pultos lány, az egyetemhez közeli kávézóban dolgozott, ott ismertem meg. "

" Egy tizenkilenc éves lány pénz és végzettség nélkül, ismerősök híján kizárólag prostituáltként keresheti meg a napi kenyerére a pénzt. Szánalmasnak, visszataszítónak gondoltam magamat, de ebben a munkában ezt nem szabad kimutatni. Rövid időn belül megtanultam, hogyan kell viselkednem a férfiakkal - és néha nőkkel -, akiket a stricim hozott fel a lakásomra. Hamar húsz éves lettem, lassan már a nevemre és a szüleim arcára sem emlékeztem..."

"Minseoval eleinte minden tökéletes volt, de egy idő után megéreztem, hogy jobban szereti a pénzemet, mint engem. Sok időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy az a kapcsolat már régen halott. Ekkor voltam harmadéves az egyetemen, de szakot váltottam, a külkereskedelmi szakon folytattam tovább tanulmányaimat, ahol már odafigyeltem minden előadáson. Apámnak szívinfarktusa volt, én pedig csak akkor döbbentem rá, hogy a szállodaláncot nekem kell majd átvennem. És ha nem tanulom meg, hogyan is mennek a dolgok, akkor hamarabb fogok meghalni, mint egy tiszavirág. "

" Különlegesnek számítottam, hiszen a japán szüleim révén örököltem az ázsiai vonásokat. Sok ügyfelem volt, többen visszatérőek. Talán a szakmám csúcsának is mondhatnám ezt az időszakot. De ami azt illeti, kinőttem Reimst. Elegem volt, hogy itt is ugyanaz megy minden nap, pedig pont ez elől menekültem el oly sietve. Így titokban kerestem egy másik férfit, akinek nemzetközi kapcsolatai voltak. Azonnal elfogadta az ajánlatomat, hogy vegyen fel engem is a női közé. Új személyazonosságot kaptam, útlevéllel, mindennel együtt. Azóta a világot járom az új stricimmel együtt, a legtöbb idő, amit egy városban eltöltöttem, az másfél hónap. "

" Apám megörült, hogy megjött az eszem, a lábadozásaimból úgy tűnt, kezdett kijönni. Amint elvégeztem az egyetemet, huszonnégy éves fejjel, az egyik Seouli szállodánkat csak az én irányításomra bízta. A kezdet itt sem volt könnyű, de újabb barátnőm, a tolmács Rin nagy segítségemre volt mindenben. "

" Nem szerettem meg a munkámat, soha nem is fogom. De a világjárást élveztem, huszonkét évesen már bejártam a világ összes nagy városát, és ha épp akadt egy kis cseppnyi szabadidőm is, a városok nevezetességeit néztem, a különböző kultúrákkal ismerkedtem meg. De volt valami, ami hiányzott az életemből... "

" Egy év után szakítottam Rinnel, mert megcsalt. Ez a szakítás már nem rázott meg annyira, azt hiszem, benőtt a fejem lágya. A mindannapjaim részévé vált az öltöny, a megnyerő modor, és a bájolgás. "

A mostani nevem Kimura Misa. Angolul, franciául, japánul és németül folyékonyan beszélek, oroszul, görögül és koreaiul középszinten. Prostituált vagyok, aki járt már New Yorktól kezdve Párizson át, Tokióig mindenhol. Az egyetlen főváros, ami még nincs kipipálva a listámon, Seoul. Épp a repülőn ülök, fél óra múlva száll le a gép. Nem tudom, pontosan mit is várok Dél-Korea fővárosától, de van egy titkos vágyam... Szeretnék végre életemben először szerelmes lenni.
Szeretném, ha valaki végtelen odaadással szeretne, ha elfogadna minden egyes csomagommal együtt. 

Oh Sehun vagyok, ipari mágnás, egy világméretű szállodalánc örököse, a seouli hármas számú hotel tejhatalmú ura. Fekete Ferrari autóm első ülésén ülök, a szél összeborzolta a hajamat. Nem aggódom, hiszen minden második nő az én kedvemben akar majd járni ott, ahová tartok. Esküvőre vagyok hivatalos, ahol ha egy nő nem valakinek a párja, akkor szingli, tehát egy jóképű, gazdag agglegényt keres. Minden kitételnek megfelelek.
Talán most végre meg is találom az igaz szerelmet. 

Read More