A telefonom csörgése keltett fel. A fejem hasogatott, semmihez nem volt kedvem, de éreztem, hogy munkával kapcsolatos hívás lesz, én pedig túl fontos pozícióban voltam ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam egy kis másnaposság miatt.
Morogva fordultam a másik oldalamra, hogy az éjjeliszekrényről majd leeső rezgő készüléket felvehessem.
- Oh Sehun - vettem fel. A hangomon semmit nem lehetett hallani, már megtanultam, hogyan kell viselkednem.
- Sehun-ah...- szólt bele a titkárnőm, Minseo.
- Igen?
- Az édesapja...
Minden megszűnt létezni körülöttem abban a pillanatban. Minseo hangja feszült volt, tudtam, hogy valami rossz dolog történt. Imádkoztam, hogy ne az, amire én gondolok.
- Ma hajnalban elhunyt.
A telefon valószínűleg kicsúszott a kezemből, de már nem emlékszem tisztán rá. A mérhetetlen fájdalom, az űr, ami magába szippantott, csak ezeket tudtam felidézni sok idő elteltével is.
Elhunyt.
A szó hosszasan visszhangzott bennem, képtelen voltam feldolgozni. Az ember, akire felnéztem, aki biztatott, aki minden pillanatban hitt bennem, már nincs többé. A még megmaradt eszemmel kényszerítettem magam arra, hogy ne gondoljak bele, hogy már nem lélegzik többé. De nem kerülhettem meg, akármennyire is próbálkoztam.
A csend, amely a szobámban uralkodott, hirtelen túl nyomasztó lett. Nem hallottam a madarak csicsergését, a szomszéd motoszkálását, az autók dudálását.
Én csak ültem ott és fájó szívvel hallgattam a világ némaságát apám szívverése nélkül. A félhomályban arra gondoltam, hogy talán minden érző lény körülöttem velem együtt gyászolja, hogy egy becsületes ember távozott az élők sorából.
Hirtelen ordítottam fel - nem voltam képes tovább elviselni a kelletlen csendet. A falba ütöttem az öklömet, egymás után kétszer, tízszer, vagy százszor. Az idő értéktelenné vált számomra, a mellkasomban elterülő fájdalmon senki és semmi nem tudott segíteni.
Fogalmam sincs, hogy kerültem a földre, de azon kaptam magam, hogy a könnyek megállíthatatlanul folynak a szememből. Egyik a másik után, nem voltam képes abbahagyni.
Abban a hosszú, végtelennek tűnő pillanatban nem éreztem magam férfinak. Egy idő után beszéltek hozzám, de a szavak nem értek el engem. Értelmetlen maszlagnak tűntek, csakúgy mint minden más.
Misa POV~
Este tizenegy óra, állapítottam meg, miután az órára néztem. Aznap az utolsó férfit kísértem ki, Carl listáján pedig nem szerepelt több időpont.
Fáradtnak nem mondanám magamat, így - aznap sokadjára - a bőröndöm elé léptem, hogy valami elfogadható cuccot vegyek fel. Azt hallottam, hogy Seoul messze híres arról, hogy éjszaka sem hal ki az élet az utcákon, én pedig első ízből meg akartam tapasztalni.
A táskámba beleraktam a fontos dolgaimat, majd fellélegezve léptem ki a hotelszobából. A liftre nem kellett sokat várnom, határozottan boldog voltam, mert végre mehetek, és semmi nem áll az utamba.
Legalábbis ezt hittem, egészen addig, amíg meg nem szólalt a telefonom.
- Igen, tessék? - vettem fel anélkül, hogy megnéztem volna a kijelzőt. Biztosan Carl az.
- M...sa... egy ü...fél - kezdett bele, de azonnal közbevágtam.
- Carl, liftben vagyok, majd visszahívlak ha kiszálltam.
- De fi...hív...fér...
Egy sóhajtás közben kinyomtam. A lift tükrében magamat nézve azon gondolkoztam, hogy mi lehet ennyire fontos, ami nem várhat.
Épp csak kiszálltam a liftből, amikor újra csörögni kezdett.
- Mondtam, hogy majd visszahívlak - szóltam bele hűvösen.
- Én is örülök neked, drágám - mondta egy ismeretlen.
- Ohh, én sajn...
- Erre semmi szükség. Hol vagy most? Érted megyek.
- Beszélt már Carlal?
- Miért, te még nem?
Szóval ezt akarta annyira elmondani...
- Az Areum szállodában vagyok, épp itt állok az előcsarnokban.
- Komolyan? Maradj ott! - mondta, majd kinyomott.
Pedig már azt hittem, végeztem mára...
De kíváncsi lettem, ki lehet ez a férfi. A hangja alapján velem egyidős lehetett, de biztosan egy kisebb vagyont fizetett, hogy be tudjon kerülni ma estére. Carl tudta, hogy utálom a meglepetéseket.
- Misaaa! - üvöltötte pont az az ismeretlen mögöttem. Hangjának erejétől megugrottam, de ahogy elnéztem, nem voltam egyedül.
- Kai-sshi, kérem - szólt rá egy londíner.
A Kainak nevezett férfi csak ciccegett, hallottam, hogy nagy levegőt vesz.
- Itt vagyok - fordultam felé, még mielőtt újra kiabálna.
Szőke hajú férfi volt, és jól tippeltem, nem sokkal lehetett nálam idősebb, sőt, talán pont egyidős velem. Az arca megnyerő volt, határozottan helyes fiú. Szeme felcsillanása elárulta, hogy örült, hogy ilyen hamar talált meg engem.
- Gyere - jelentette ki. Rámarkolt a csuklómra - kicsit sem lágyan -, és maga után rángatott.
Nem szálltunk be a liftbe, hanem hátra mentünk. Egy lépcsőn vonszolt maga után, a lépést is alig tudtam tartani vele. Az újabb folyosó, ahová értünk, tele volt szobákkal. A személyzet lakhatott itt, mert a díszítés minimálisra volt fogva, egyszerűnek is mondhatnám.
A falak mellett több fiú is állt, némelyik a földön ült. Az egyikük épp felénk nézett.
- Megőrültél? - kérdezte alig hallható hangon, miután rám nézett.
- Egy nő mindig jó megoldás.
- Eszednél vagy Kai? - üvöltött rá egy világosabb barna hajú.
- Miért ne lennék?
- Sokkot kapott és depressziós! Az egyetlen, amire ilyenkor vágyik, az a magány!
- Fogadjunk, hogy nem?
- Kai, vidd el innen a kisasszonyt - szólalt meg egy higgadtabb hang.
- Ha ő is azt akarja - vonta meg a vállát.
Nem engedve el a csuklómat húzott maga után, át a fiúk tengerén. Nem mertem rájuk nézni, tőlük nem akartam elfogadni azokat a nézéseket.
- Remélem bírod a gyűrődést - suttogta nekem Kai, majd miután kinyitott egy ajtót, durván belökött rajta.
Szinte meg se éreztem, már hozzászoktam.
Egy újabb folyosón találtam magam, de ez már sokkal kisebb volt. A falon képek függtek, amiken a kint lévő fiúkat láttam, néha egy idősebb férfit és nőt egy fiúval, akit kint nem láttam.
Szóval ő lesz a mai ügyfelem.
Kint azt mondták, hogy sokkot kapott és depressziós. Vajon miért?
A kíváncsiságot azonnal elnyomtam magamban. Azért jöttem ide, hogy enyhítsek rajta, ez is csak egy munka, csakúgy, mint a többi. Semmi különbség.
Mégis, majdhogynem remegő lábakkal tettem meg az első lépéseket a szoba felé. A folyosón más ajtók is voltak, egy rövid pillantás után tudtam, hogy azok csak a konyha, mellékhelyiség, fürdő.
Tehát a háló a folyosó végén lesz. Alig két lépés, már ott is voltam. Ahogy szétnéztem, nem tudtam megállni, hogy a szemeim ne kerekedjenek el.
A bútorok legtöbbje nem normális pózban volt - a fotel feldöntve, az asztal felfordítva, a szekrények feldöntve, a karnis félig leszakítva. Az ágy felett a falon a tapéta több helyen is megsérült, felismertem, hogy sok ütést kellett mérni, hogy így nézzen ki.
De azt a férfit sehol sem láttam. Már épp a fürdő felé mentem volna, amikor halk nyöszörgést hallottam az ágy túloldala felől, így odasiettem.
Szörnyű volt látni, hogy egy férfi a könnyeivel küzd, magzatpózban fekszik, öntudatlan bámul maga elé. Mellé térdeltem, a kezem magától mozdult, hogy arcát megsimogassa. A férfi lehunyta a szemét, úgy tűnt, megnyugodott.
Ezt hittem, egészen addig, amíg hirtelen fel nem ült, és el nem ütötte a kezemet.
- Ki vagy? - kérdezte mély, rekedt hangján.
- Kai küldött.
- Akkor tudod, hol van az ajtó. - Keményen nézett a szemembe.
A szívem valamiért összeszorult, a mellkasomban szúró érzés jelent meg. Ez a megbántott férfi egyetlen mondatával olyanféle fájdalmat okozott nekem, ami ismeretlen volt számomra... egészen addig.
Fáradtnak nem mondanám magamat, így - aznap sokadjára - a bőröndöm elé léptem, hogy valami elfogadható cuccot vegyek fel. Azt hallottam, hogy Seoul messze híres arról, hogy éjszaka sem hal ki az élet az utcákon, én pedig első ízből meg akartam tapasztalni.
A táskámba beleraktam a fontos dolgaimat, majd fellélegezve léptem ki a hotelszobából. A liftre nem kellett sokat várnom, határozottan boldog voltam, mert végre mehetek, és semmi nem áll az utamba.
Legalábbis ezt hittem, egészen addig, amíg meg nem szólalt a telefonom.
- Igen, tessék? - vettem fel anélkül, hogy megnéztem volna a kijelzőt. Biztosan Carl az.
- M...sa... egy ü...fél - kezdett bele, de azonnal közbevágtam.
- Carl, liftben vagyok, majd visszahívlak ha kiszálltam.
- De fi...hív...fér...
Egy sóhajtás közben kinyomtam. A lift tükrében magamat nézve azon gondolkoztam, hogy mi lehet ennyire fontos, ami nem várhat.
Épp csak kiszálltam a liftből, amikor újra csörögni kezdett.
- Mondtam, hogy majd visszahívlak - szóltam bele hűvösen.
- Én is örülök neked, drágám - mondta egy ismeretlen.
- Ohh, én sajn...
- Erre semmi szükség. Hol vagy most? Érted megyek.
- Beszélt már Carlal?
- Miért, te még nem?
Szóval ezt akarta annyira elmondani...
- Az Areum szállodában vagyok, épp itt állok az előcsarnokban.
- Komolyan? Maradj ott! - mondta, majd kinyomott.
Pedig már azt hittem, végeztem mára...
De kíváncsi lettem, ki lehet ez a férfi. A hangja alapján velem egyidős lehetett, de biztosan egy kisebb vagyont fizetett, hogy be tudjon kerülni ma estére. Carl tudta, hogy utálom a meglepetéseket.
- Misaaa! - üvöltötte pont az az ismeretlen mögöttem. Hangjának erejétől megugrottam, de ahogy elnéztem, nem voltam egyedül.
- Kai-sshi, kérem - szólt rá egy londíner.
A Kainak nevezett férfi csak ciccegett, hallottam, hogy nagy levegőt vesz.
- Itt vagyok - fordultam felé, még mielőtt újra kiabálna.
Szőke hajú férfi volt, és jól tippeltem, nem sokkal lehetett nálam idősebb, sőt, talán pont egyidős velem. Az arca megnyerő volt, határozottan helyes fiú. Szeme felcsillanása elárulta, hogy örült, hogy ilyen hamar talált meg engem.
- Gyere - jelentette ki. Rámarkolt a csuklómra - kicsit sem lágyan -, és maga után rángatott.
Nem szálltunk be a liftbe, hanem hátra mentünk. Egy lépcsőn vonszolt maga után, a lépést is alig tudtam tartani vele. Az újabb folyosó, ahová értünk, tele volt szobákkal. A személyzet lakhatott itt, mert a díszítés minimálisra volt fogva, egyszerűnek is mondhatnám.
A falak mellett több fiú is állt, némelyik a földön ült. Az egyikük épp felénk nézett.
- Megőrültél? - kérdezte alig hallható hangon, miután rám nézett.
- Egy nő mindig jó megoldás.
- Eszednél vagy Kai? - üvöltött rá egy világosabb barna hajú.
- Miért ne lennék?
- Sokkot kapott és depressziós! Az egyetlen, amire ilyenkor vágyik, az a magány!
- Fogadjunk, hogy nem?
- Kai, vidd el innen a kisasszonyt - szólalt meg egy higgadtabb hang.
- Ha ő is azt akarja - vonta meg a vállát.
Nem engedve el a csuklómat húzott maga után, át a fiúk tengerén. Nem mertem rájuk nézni, tőlük nem akartam elfogadni azokat a nézéseket.
- Remélem bírod a gyűrődést - suttogta nekem Kai, majd miután kinyitott egy ajtót, durván belökött rajta.
Szinte meg se éreztem, már hozzászoktam.
Egy újabb folyosón találtam magam, de ez már sokkal kisebb volt. A falon képek függtek, amiken a kint lévő fiúkat láttam, néha egy idősebb férfit és nőt egy fiúval, akit kint nem láttam.
Szóval ő lesz a mai ügyfelem.
Kint azt mondták, hogy sokkot kapott és depressziós. Vajon miért?
A kíváncsiságot azonnal elnyomtam magamban. Azért jöttem ide, hogy enyhítsek rajta, ez is csak egy munka, csakúgy, mint a többi. Semmi különbség.
Mégis, majdhogynem remegő lábakkal tettem meg az első lépéseket a szoba felé. A folyosón más ajtók is voltak, egy rövid pillantás után tudtam, hogy azok csak a konyha, mellékhelyiség, fürdő.
Tehát a háló a folyosó végén lesz. Alig két lépés, már ott is voltam. Ahogy szétnéztem, nem tudtam megállni, hogy a szemeim ne kerekedjenek el.
A bútorok legtöbbje nem normális pózban volt - a fotel feldöntve, az asztal felfordítva, a szekrények feldöntve, a karnis félig leszakítva. Az ágy felett a falon a tapéta több helyen is megsérült, felismertem, hogy sok ütést kellett mérni, hogy így nézzen ki.
De azt a férfit sehol sem láttam. Már épp a fürdő felé mentem volna, amikor halk nyöszörgést hallottam az ágy túloldala felől, így odasiettem.
Szörnyű volt látni, hogy egy férfi a könnyeivel küzd, magzatpózban fekszik, öntudatlan bámul maga elé. Mellé térdeltem, a kezem magától mozdult, hogy arcát megsimogassa. A férfi lehunyta a szemét, úgy tűnt, megnyugodott.
Ezt hittem, egészen addig, amíg hirtelen fel nem ült, és el nem ütötte a kezemet.
- Ki vagy? - kérdezte mély, rekedt hangján.
- Kai küldött.
- Akkor tudod, hol van az ajtó. - Keményen nézett a szemembe.
A szívem valamiért összeszorult, a mellkasomban szúró érzés jelent meg. Ez a megbántott férfi egyetlen mondatával olyanféle fájdalmat okozott nekem, ami ismeretlen volt számomra... egészen addig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése