Sehun POV ~
Fáradtnak éreztem magam, végre képes lettem volna aludni is. A fájdalom a szívemben nem enyhült, de másra figyeltem, így sikeresen kizártam.
Misa közelsége nyugtatólag hatott rám, mellette nem éreztem olyan elcseszettnek magamat. De akkor mégis miért sír?
A kezét elvettem az arca elől, az állánál fogva fordítottam magam felé. Tényleg sírt. Összeráncoltam a szemöldököm, értetlenül néztem rá.
- Megyek - suttogta lesütött szemekkel.
Akaratlanul erősebben szorítottam magamhoz. A fejét felkapta, könnyektől csillogó tekintetét belefúrta az enyémbe.
- Na mi van, mégis csak kellek? - kérdezte cinikusan, de megbicsaklott a hangja.
- Csak kell egy ágymelegítő - vágtam rá az elsőt, ami eszembe jutott.
- Akkor szerezz mást - vonta meg a vállát, és szabadulni próbált.
Felé fordultam, kezeimet mellé helyezve minden menekülési utat elzártam előle.
- Ha jól sejtem Kai egy egész éjszakát fizetett ki.
- Engedj el - sziszegte. Keménynek próbálta mutatni magát, de átláttam rajta.
- Máris mennél máshová kufircolni?
- Kufircolni? - kérdezett vissza, ajkát huncut mosolyra húzta.
Összeszűkült szemmel néztem rá, de nem hatotta meg, tovább mosolygott magába.
- Na de komolyan, engedj el! - szólalt meg, miután feleszmélt.
- Nem akarom - suttogtam. - Csak még egy kicsit...
Arcomat a nyakszirtjébe fúrtam, szorosan öleltem magamhoz.
- Ha te elmész, akkor egyedül leszek...
Nem tudom, mire gondolhatott abban a pillanatban, de beletúrt a hajamba és simogatni kezdett.
- Akkor legalább a fogkefémért hadd menjek fel - mondta egy sóhaj után.
- Megyek veled - jelentettem ki.
Leszálltam róla, és már húztam is fel a farmeromat. Amíg egy pólót rángattam ki a szekrényből visszanéztem rá. Robotszerű mozdulatokkal kelt ki az ágyból és kereste a ruháit. Elveszettnek tűnt, nem tudtam kiigazodni rajta.
Néma csendben öltöztünk fel, majd mentünk ki a folyosóra. A szolgálati liftet használtuk.
- Hányadikra? - kérdeztem tőle. Mikor nem válaszolt, ránéztem. Olyan mélyen merült el a gondolataiban, hogy meg sem hallotta a hangomat. Hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam és megcsókoltam. Megpróbált tiltakozni, de nem sokáig ellenkezett.
- Hányadikra lesz, hölgyem? - kérdeztem tőle ismét, miután megszakítottam a csókot.
- Nyolc - suttogta megszeppenve.
Misa POV ~
Azzal nyugtattam magam, hogy a testi vonzalom nem jelent feltétlen szerelmet is. Mert a szerelem az én helyzetemben a lehető legnagyobb baklövés lenne.
Neki nem én kellek, csak valaki, aki mellette van. Soha nem fog többet érezni, amint túl lesz a problémáján és ismét eszébe jut, hogy ki is vagyok, eldob engem, majd más, tisztességes nőknél keresi a szerelmet.
Mégis mióta lettem én ilyen félős? Egy kis játszadozás nem árthat.
Nem árthat, csak belepusztulhatok a fájdalomba, ha ennek vége lesz.
Végül amellett döntöttem, hogy ahogyan eddig is, csak követem a sodrást, nem ellenkezek. Belekapaszkodtam a pólójába, hozzábújtam, akár egy kiscica a gazdájához.
- Még nem mutatkoztál be - szólaltam meg.
- Oh Sehun vagyok.
- Sehun?
- Valami probléma?
- Nem, csak szokatlan a neved.
- Nekem is a tiéd, de nem szóltam be! - Kissé durcis hangja miatt elvigyorodtam.
- Szokatlan, de tetszik - mondtam jobban hozzásimulva.
- Mióta... dolgozol?
- Épp csak betöltöttem a tizenkilencet, mikor megtalált az első férfi, Jean.
- Jean megtalált? Ez mit takar?
- Megszöktem otthontól, elköltöttem az összes pénzem. A többit te is ki tudod találni.
- Francia vagy?
- Nem. A szüleim japánok, de Angliában születtem.
- Mégis hogy kerültél akkor ide? - kérdezte meglepetten.
- Milyen érdeklődő vagy - néztem fel rá, az arcomról nem tudtam letörölni a vigyort.
- Csak szeretek tisztában lenni a dolgokkal - vonta meg a vállát, nem nézett rám.
Egy pillanatig csak néztem makulátlan arcát, édes szájának vonalát végigkövettem a tekintetemmel. Az orra karakteres volt, barna haja mintha festve lenne. Hozzá akartam érni, a kezem magától mozdult. Ujjaim érintésére mintha kicsit összerezzent volna, nyugtalan tekintete rajtam állapodott meg.
- Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni, de hány éves vagy?
- Huszonhárom, miért?
- Olyan vagy, mint egy klimaxoló nő...
Először csak mereven bámultam rá, majd kitört belőlem a hangos nevetés.
- Kli-klimaxoló? - Nem tudtam abbahagyni, úgy kacagtam, mint egy kisgyerek az első emlékezetes szülinapján.
- Egyik pillanatban sírsz, utána meg se hallasz, most pedig piszkálódsz.
- Nem látod az arcomon, hogy milyen fiatal vagyok? Sehol egy ránc - mondtam még mindig nevetve.
- Vannak jó plasztikai sebészek. - Ismét megvonta a vállait.
- Kikérem magamnak, minden eredeti rajtam! - vágtam rá halálosan komolyan.
A tekintete az arcomról lentebb kalandozott, a dekoltázsomat vette szemügyre, mintha még soha nem látta volna. Közben szemöldöke felszaladt a homloka közepére, szerintem nem is volt tudatában ennek.
- Igen, minden eredeti rajtam - nyomtam meg a "minden" szót.
- Honnan tudjam, hogy igazad van?
A lift ekkor állt meg, de nem zavartattam magam, kiszállás közben is magyaráztam.
- Ha sebészhez mentem volna, akkor az első dolgom az lett volna, hogy eltüntessem ezt - mutattam meg neki bal vádlimon a sebet, miután már a folyosón álltunk. Három év alatt már szépen begyógyult a seb, de míg élek rajtam marad, életem első leckéjének emlékeztetőjeként.
- Azt meg... hogy szerezted? - kérdezte elfúló hangon.
Ujjaimat összefűztem az övéivel, úgy vezettem a szobám felé.
- A nagy szökés közben felszálltam egy kamionra. A sofőr azt hitte, hogy meg akarom lopni, és azt gondolta, hogy a kis maradandó sebe emlékeztetni fog örök életre.
- Gondolom akkor erre ment rá az összes pénzed.
- Ó, dehogy. Kórházba nem mehettem, a szüleim akkor azonnal megtaláltak volna. Vettem kötszert, fertőtlenítőt és leápoltam magam.
- Eléggé fájdalmas lehetett.
Miközben a kulcskártyát beleillesztettem a zárba, megvontam a vállamat, mintha nem számítana. Pedig még mindig emlékszek a halálfélelmemre, ahogyan nyomtam ki a vért a lábamból, hogy ne maradjon benne kosz. A fertőtlenítővel többször is próbálkoznom kellett, mert elájultam a fájdalomtól.
- Akkor tanultam meg, hogy a tetteinknek következménye van. Ha otthon maradtam volna, nem történt volna ez meg.
Amíg átvágtam az előszobán, Sehun néma csendben követett. Nem is értem, miért mondtam el neki ennyi mindent, nem tartozik rá...
- És veled miújság? Mi a te sztorid? - kérdeztem tőle, közben pedig lehajoltam a bőröndömhöz. Elővettem a neszesszerem, és ha már ott voltam, egy váltás ruhát is a kezembe fogtam.
- Nekem nincsenek ilyen történeteim.
- De azért mesélj valamit, így kellemetlenül érzem magam.
- Hát... Busanban él a családom, én csak az egyetem óta lakok itt.
- Milyen a családod?
- Van egy bátyám, akivel nem beszélek mostanában túl sokat. Van egy idősebb nője, akinek a fia kb. tizenkilenc éves. Egyszer találkoztam vele, de mintha csak magamat láttam volna tini kiadásban - mosolyodott el halványan.
- Te is rosszcsont voltál?
- De még mennyire! Ha nem lett volna ennyi pénzünk, egyetlen iskolában sem hagyták volna hogy két hónapnál tovább maradjak.
Mivel készen voltam, elindultunk lefelé.
- Szóval születésed óta elkényeztettek. Most már értem, miért van ekkora egód.
Hirtelen kapta el a derekamat és emelt fel a magasba.
- Ya, tegyél le! - visítottam nevetve, de ő csak tovább lóbált a levegőben.
- Honnan veszed hogy nagy az egóm?
- Egyszerűen süt rólad! Csoda hogy befértél az ajtón - kezdtem el incselkedni vele.
- Igen? - érkezett költői kérdése, majd feldobott. Ismét felvisítottam, de valahogy tudtam, hogy el fog kapni. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire erős.
Újra és újra feldobott, egészen addig folytatta, míg a hasam el nem kezdett fájni a sok nevetéstől. Önfeledten kacarásztam, gyereknek éreztem magam, akinek nincsenek problémái, nem kell szembenéznie a rémisztő holnappal.
Egyszer csak abbahagyta, szorosan zárt a karjaiba. Hiába tudtam, hogy nem fog újra elengedni, a kezeimet úgy fontam nyaka köré, mint ahogy a kígyó ráteleredik az áldozatra. De hogy valójában ki volt az áldozat abban a helyzetben, nem tudtam eldönteni.
Sehun POV ~
- Stricit váltottam - szólalt meg hirtelen.
- Tessék?
- Azt kérdezted, hogy kerültem ide. Menekültem az élet elől, a legkézenfekvőbb váltás pedig ez volt.
- Hogy találtál Franciaországban koreiai stricit? - Ahogy kiejtettem az utolsó szót, furcsa borzongás futott végig rajtam. Már használtam ezt a szót, de csak viccből, nem a szó szoros értelmében.
- Nem koreait kerestem, hanem olyat, aki mellett utazhatok. Három éve megállás nélkül ide-oda röpködök, mindenhol voltam már.
- Szóval a hamburgi történeted igaz volt?
Elmosolyodott, el akarta tolni magát, de szorosabban tartottam, nem engedtem neki.
- Elhiszem - suttogtam.
Tekintetemen látthata, hogy meg akarom csókolni, ő pedig már meg sem próbált ellenkezni. Egyszerre hajoltunk közelebb egymáshoz, ugyanúgy mozdultunk. Hamar kiismertük a másik szokásait, de sajátjainkon sem kellett változtatni, mert közel azonosak voltak.
Talán ilyen, amikor két különböző ember sóvárgása egymásra talál.
Ez már a sokadik csókunk volt aznap, de könnyedsége továbbra is ugyanazt a hatást gyakorolta rám. Nem tudtam betelni vele, egyik csókot a másik követte. Imádtam, ahogyan a hajamba túr, ujjai köré csavarja a szálakat.
De a fáradtság egyre inkább erőt vett rajtam, így megszakítottam a csókot és leraktam a földre. Az ujjainkat összekapcsoltam ismét, úgy indultunk le.
- És milyen emberek a szüleid? - kérdezte kíváncsian.
- Anyám ízig-vérig háziasszony, a konyhát nem is tudnám nélküle elképzelni. A szállodáink régóta megvannak, szóval soha nem került olyan helyzetbe, hogy dolgoznia kelljen.
- Milyen aranyos asszony lehet...
- És legalább ennyire szigorú is! Néha miatta késtem el az iskolából - nevettem fel.
- Akkor helyesbítek. Milyen jó asszony lehet!
- Az biztos, hogy az.
- És az apukád?
Nem tudtam, mit is mondhatnék. Korántsem voltam még abban az állapotban, hogy beszéljek róla, halálának híre még mindig túl megrázó és hihetetlen volt. Azzal, hogy menekültem a fájdalom elől, még nem tehetem meg nem történté.
Misa hirtelen ölelt át, arcát a mellkasomba fúrta.
- Sajnálom - dünnyögte, mintha megbánta volna.
A szobáig már nem beszéltünk többet, majd bent se nagyon. Misa bevett egy bogyót, azután elment fogatmosni.
Az ólom nem volt olyan nehéz, mint az én tagjaim, csoda, hogy eljutottam az ágyig. Ahhoz volt még energiám, hogy levegyem a pólómat és felhúzzam a derekamig a takarót.
Hiába éreztem magam olyan fáradtnak, nem tudtam addig elaludni, míg meg nem éreztem, ahogy hozzámbújik kiscica módjára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése