Egy keserű nap, mikor mindent ki fogok törölni, egy nap el fogom felejteni...
Mikor jön el
az a nap? Amikor nem érzem belülről ezt az űrt, és újra mosolyoghatok. Az
emberekben már rég elveszítettem a hitemet, magamban pedig még annyira sem
bízok.
Elvesztem.
Egy mély kút leges-legalján csücsülök, és még csak a Hold fényét sem látom. A
csillagok, amik eddig fent ragyogtak, most mind kialudtak, és csak a sötétséget
látom.
Az érzéseket
kiölték belőlem, csak egy robot vagyok. Elvégzem, amit kell, és ennyi.
Barátok?
Csak a filmben vannak olyanok.
Szerelem?
Pont amiatt vagyok ott, ahol.
Nem voltam
ilyen. Mindig mosolyogtam, maximalista voltam, ha egyszer valamit a fejembe
vettem, addig mentem, ameddig nem sikerült. Rengeteg barátom volt, de mára mind
elvesztek. Megunták a társaságom - vagyis annak a nem létezését. Sehová sem
mentem el.
Kinevetnek a
hátam mögött. Egy szakítás után általában két hónap, és elfelejtik az emberek.
Tovább lépnek.
Nekem ez nem sikerül. Volt egy férfi, akit mindenkinél jobban szerettem.
Beleadtam mindent abba a kapcsolatba, a szívemet, és lelkemet is.
De neki ez nem volt elég. Amikor először megcsalt, csak szomorú voltam.
Amikor másodjára, már dühös. A harmadik után is ő szakított velem.
Azt mondta, nem vagyunk egymásnak valók.
És ő most boldogan él, mert összeházasodott azzal, akivel harmadjára
csalt meg. Azt mondja, szereti. Csak
reménykedek benne, hogy soha többé nem látom.
Azóta bejárok a munkahelyemre, de nem történik semmi. Utána rögtön
hazamegyek, vagy főzök, vagy nem eszek. Eleinte ott volt mellettem a volt
legjobb barátnőm, de már ő is elfordult tőlem.
Egyedül maradtam.
November 13.-a volt a fordulópont. Egy hideg, őszi nap volt.
Csendesen sétáltam hazafelé, ahogy mindig. Először a troli, aztán a
busz, és tíz perc séta. Szerettem a külvárosban lakni, ott nem járt annyi
ember.
Jobbra néztem, fel a plakátra. Eddig egy tisztítószer reklámja volt ott,
de most valami teljesen más… Nem egy ócska kis hirdetés, hanem valami, ami újra
értelmet adott az életemnek.
Öt tökéletes fiú pózolt a plakáton. Alatta pedig hatalmas betűk
hirdették a nevüket: SHINee.
Egy pillanat műve volt az egész. Elég volt belenéznem azokba a barna
szemekbe, és mosoly kúszott az arcomra. Két éve az első igazi.
A megmaradt utat lesprinteltem. Hajnali háromig fent voltam, és
nézegettem a képeket, videókat. Két óra alatt már mindent tudtam róluk.
Az a fiú, akinek a szemei elvarázsoltak, pedig nem volt már, mint Choi
Minho. Minél többet néztem, annál jobban szerelmesnek éreztem magam.
És most pont ez kellett nekem. Mert tudtam, hogy soha az életben nem
találkozhatok vele, ergó soha nem bánthat meg. Nem fogom megismerni, így nem is
fog megcsalni.
De titkon imádkoztam, hogy egyetlen egyszer csak engem nézzen azokkal a
szemekkel. Hogy a kezei, amikkel olyan vad mozdulatokat is képes csinálni,
végigsimítsanak az arcomon. Hogy az ajkai, amelyek olyan tökéletesek, az
enyémekhez érjenek.
Visszaköltözött belém az élet. Ezt a munkatársaim is észrevették, és
egyre többet tudtam velük beszélgetni. Nevettem a vicceiken, együtt mentünk el
néha iszogatni, mozizni, vagy csak úgy beszélni.
De mindig vártam, hogy leszálljon az éj, és újra "vele"
lehessek. Megszállottá tett, és ez ellen semmit nem tudtam tenni.
Fél évnek kellett eltelnie, hogy rávegyem magam, és elmenjek egy
koncertre.
Hatalmas sor fogadott a stadion előtt. Ez egy nagy koncert volt, és
nagyon sok rajongó jött el.
Azt akartam, hogy az első koncertem emlékezetes legyen, ezért a pénzt
nem sajnálva az első sorba vettem jegyeket.
Néhány rajongó irigykedve nézett rám, de abban a pillanatban csak az
tudott foglalkoztatni, hogy pár perc, és alig öt méterre fog tőlem táncolni és
énekelni a békám.
El merjem hinni?
A hatalmas hangzavar rögtön megszűnt, mikor elsötétült a stadion. Egy
rövid intró után a kivetítőn ott volt a hatalmas képük. Most meg fog törni a
jég. Az alsó világítást kapcsolták be,
és megvilágították az öt srác testét.
A szemembe könnyek szöktek. Nem töröltem le őket, hagytam, hogy végig
csorogjanak az arcomon. Olyan boldog voltam, mint még soha életemben.
Hirtelen megszűnt minden zene, de aztán hatalmas hangerővel kezdődött el
az új számuk, a Dazzling Girl.
Próbáltam a többieket is nézni, de Minho egyszerűen vonzotta a
tekintetem. Megbabonázott minden mozdulatával.
És igen, nekem is voltak olyan álmaim, mint minden rajongónak, hogy rám
fog nézni, bele a szemembe, és egy sort csak nekem énekel.
De ez nem történt meg. Amit végül is nem bántam, mert így is életem
legjobb élménye volt. Annyira szerettem volna, ha megáll az idő, és csak mi
vagyunk. Örökké el tudtam volna hallgatni a csodálatos hangjukat, és nézni az
utánozhatatlan mozdulataikat.
Sajnos azonban véget ért a koncert. Olyan gyorsan eltelt! Kis
szomorúságot éreztem, mégis hatalmas mosollyal az arcomon sétáltam ki. A többi
kis rajongó mellettem csacsogott, én viszont céltudatosan az egyik bár felé
vettem az irányt.
Meg kell ünnepelnem ezt a tökéletes éjszakát.
Nem egy közeliben ültem le, hanem jó sokáig sétáltam. Amikor megtaláltam
a tökéletesen, leültem a pulthoz, és kértem egy koktélt.
Hatalmas zajjal jött be egy fiú-banda. Rögtön odakaptam a tekintetem, és
nem akartam hinni a szememnek.
A SHINee is pont ezt a bárt választotta. A sarokban foglaltak helyet, és
tovább folytatták a hülyülést. Ahogy hallottam, folyamatosan ugratták egymást.
Minho hirtelen felpattant a helyéről, és pont felém vette az irányt.
Lesütöttem a szemem, és visszafordultam a pulthoz.
Komolyan idejön hozzám? Pont hozzám? Nem, ennyire nem lehetek szerencsés…
- Jó estét! Öt tequilát kérnék - mondta mosolyogva pont mellettem. Hogy
lehetek ekkora gyökér, hogy azt hiszem, hogy miattam jön ide? Szánalmas…
- Máris adom - felelte a pultos.
Minho mellettem felült a bárszékre, és a pultra könyökölt. Ha
lehetséges, még a lábujjam is elpirult. A kezemmel eltakartam az égő arcomat,
és elfordultam.
- Helló! - bukkant fel előttem egy Jjong.
Elkerekedett szemekkel ugrottam hátra, aminek az lett az eredménye, hogy
tökéletesen Minho ölébe zuhantam.
- Én… öhm… elnézést - ültem fel gyorsan még vörösebb arccal.
- Megismételheted nyugodtan - kacsintott rám Minho.
- Inkább nem - feleltem mosolyogva.
- Hogy hívnak? - kérdezte Jonghyun.
- Park Rin - válaszoltam.
- Hm… Rin… valahonnan ismerősnek tűnsz - gondolkozott el Minho.
Most valljam be, hogy ott álltam végig az első sorban? Lehetséges
egyáltalán, hogy ott szúrt volna ki?
- Ott voltál a koncertünkön? - kérdezte Jjong. Egy aprót bólintottam.
Így könnyebb volt…
- Jó ízlésed van zenetéren - konstatálta Minho. Olyan hihetetlen, hogy
éppen vele beszélgetek…
- Tudom - feleltem, mire mind a ketten elnevették magukat.
- Egyedül vagy? - nézett körbe Minho.
- Ühüm - mondtam.
- Akkor ülj le hozzánk - kezdett el húzni az asztaluk felé. Jó ötlet ez?
Mikor ránéztem a fiúkra, tudtam, hogy igen!
- Sziasztok! - köszöntem a többieknek.
- Szia! - köszöntek egyesével mosolyogva.
- Park Rin vagyok - mutatkoztam be, miközben meghajoltam. Ők nem
mutatkoztak be, gondolom tudták, hogy ismerem őket. Helyette leültettek az
asztalhoz.
Minho és Key közé kerültem.
Nem tudtam megszólalni eleinte, csak figyeltem őket. De ahogy telt az
idő, egyre jobban sikerült felengednem.
Két óra múlva már ugyanúgy nevettem, mint ők. Ha lehetséges, még jobban
belezúgtam Minho-ba, mert most elérhető lett. Itt ült mellettem, és amikor
megmozdult, hozzámért.
A mély nevetése pedig teljesen elvarázsolt. Egyszer mertem a szemébe
nézni, de azt is megbántam, mert elvesztem benne. El kellett telnie pár súlyos
pillanatnak, míg megtaláltam újra önmagam.
Nagyon jól éreztem magam, de kicsit ki akartam menni friss levegőt szívni.
Felálltam, és elindultam. A bár szerencsére két szintes volt, így a tetőtérre
kimehettem.
Meglepve láttam, hogy senki nincs ott. Akkor jöttem rá, hogy miért,
amikor megláttam a "Dohányozni tilos!" táblát. Szóval inkább kimennek
az utcára.
Nekem lényegtelen volt, csak odasétáltam a korláthoz. Lehunytam a
szemeim, és nagy levegőt vettem. Pont, amikor ki akartam fújni, valaki átölelt
hátulról. A szemeim rögtön felpattantak, és megilletődve fordultam hátra (már
amennyire csak tudtam).
Minho volt az. Ő is lehunyta a szemét, és csak a hideg levegőre
koncentrált.
- Öhm, mit keresel itt? - kérdeztem egy kis idő után.
- Nem egyértelmű? - nézett le rám veszélyesen szexin elmosolyodva.
Nem tudtam válaszolni, csak félre néztem.
Az egyik kezét elvette a hasamról, és az állam alá tette. Maga felé
fordította az arcomat, és lassan kezdett el felém hajolni.
Nem tudtam sokáig várni, a karjaimat átfontam a nyakán, lehúztam
magamhoz, és én csókoltam meg.
Abban a pillanatban elfelejtettem mindent. A múltat, a jelent, a jövőt,
a gondokat, a problémákat, az örömöt, mindent. Csak az ő ajkait éreztem, és
olyan volt, mintha megállt volna az idő. Mi ketten voltunk ott, és senki más.
Rettenetesen megkívántam akkor. Legszívesebben ott helyben leráncigáltam
volna róla azt az idegesítő inget.
De nem tettem végül… azért ennyire még nem őrültem meg.
- Menjünk el - suttogta az ajkaimba, megszakítva ezzel a csókot.
Hevesen bólogatni kezdtem, mire halkan felnevetett. Összekulcsolta az
ujjainkat, és elkezdett maga után húzni.
Köszönés nélkül távoztunk. Először a forgalmas utcára értünk ki, de
aztán egy néptelen utcán akartuk levágni az utat.
Csak közbeszólt az alkohol, ami mindkettőnket arra ösztönzött, hogy
tegyük azt, amit csak akarunk. Minho az utca közepén hirtelen hátrafordult, és
nekinyomott a falnak. Az állához tettem a kezem, és magamhoz húztam ismét. Nem
sokáig váratott magára, szinte rögtön, éhes keselyű módjára csapott le.
A csókunk egyre szenvedélyesebb lett. Az oldalamon végigfutatta a kezét,
le a fenekemig. Ott egy picit elidőzött, majd ment lentebb, és a térdemnél
fogva magára rántotta. Tetszett ez a vadság benne.
A kezei ismét visszatértek a hasamhoz. Eleinte a ruha felett simogatott,
majd hamar fentebb csúsztatta a pólóm alját, és elkalandozott a bőrömön a meleg
keze.
Az ajkaival is veszélyesebb vizekre evezett. A nyakam kezdte el
csókolgatni, mire halkan felsóhajtottam. Istenem, hogyan lehet valaki ennyire
tökéletes?
Benyúltam az inge alá, és a hátát kezdtem el karmolászni. Úgy gondolom,
tetszett neki, mivel jólesőn felmorgott.
Halványan elmosolyodtam.
Ez volt az a pillanat, amikor sikerült megtalálni az eszemet. Még
szerencse…
- Minho, várj - suttogtam. - Ne itt - tettem hozzá. Persze szó sem volt
olyasmiről, hogy meggondoltam magam. Ki lenne az a hülye, aki elszalaszt egy
ilyen lehetőséget? Ennyire én se voltam lökött…
- Rendben - nézett a szemembe, és egy aprót bólintott. Nyomott még egy
puszit az arcomra, és a következő pillanatban ismét kézen fogva sétáltunk az
utcán.
Ismét egy nagyobb utcára értünk ki, de velünk szemben egy hatalmas hotel
állt.
Bementünk, és alig bírtam kivárni, amíg a recepciós felveszi az
adatokat, rövid szabályzatot mond, és odaadja a kulcsokat.
A liftben sem tudtuk már magunkat türtőztetni. A derekamra csúsztatta a
kezét, és ajkait az enyémekre tapasztotta.
Csak akkor kaptam észbe, mikor kinyílt az ajtó, és egy idős házaspár
lépett be. Rögtön hátráltam egy lépést, és megigazítottam magamon a ruhát.
Olyan kínosnak éreztem a helyzetet.
Amikor kiszálltunk a liftből, még komolyan hallottam a szokásos
"Mai fiatalok…" mondatot. De hamar el is felejtettem, mert nevetve
követtem Minhot.
Szerencsére kártyás hotelben voltunk, így nem kellett vacakolni a
kulccsal. Amint bezárult mögöttünk az ajtó, rögtön egymásnak estünk. El
akartunk botorkálni az ágyig, de amikor mindent levertem, Minho inkább
felkapott az ölébe, és úgy vitt el az ágyig. Ott csak leült, én pedig az ölében
maradtam.
Nem tétlenkedtem, rögtön az ingjének a gombjait kezdtem el piszkálni. De
ha nem lettem volna "enyhén" ittas állapotban, akkor is remegett
volna a kezem.
Minho csak belemosolygott a csókunkba, és maga gombolta ki.
De nem engedte át nekem az irányítást, mert rögtön levette az én pólómat
is, ami a szoba másik felében végezte.
- Ennyire nem tetszett? - kérdeztem mosolyogva, amikor ismét a nyakamat kezdte
el csókolgatni.
- Nem erről van szó. Csak jobban nézel ki nélküle - morogta. Imádtam a
mély hangját. Ja, már mondtam? Akkor elmondom még egyszer: imádom a mély
hangját. Teljesen elvarázsol, és csak neki van ilyen.
A keze eddig a csípőmön pihent, de most a gerincem vonalán teljesen
felcsúszott a melltartóm kapcsolójáig. Mondanom sem kell, hogy pislogni sem
volt időm, és már nem volt rajtam.
A hosszú, barna hajamat hátravetettem a vállamon, hogy ne zavarjon.
Minho keze ismét nem maradt sokáig egy helyben, a fenekemre csúsztatta, és
közelebb húzott magához.
Aztán hirtelen, még a kulcscsontomnál, gondolt egyet, és lefektetett az
ágyra. Lehunyt szemekkel vártam, hogy ismét elkezdjen kényeztetni.
Amikor nem csinált semmit, kinyitottam a szemem, és ránéztem.
Csillogó tekintettel nézett végig rajtam.
- Gyönyörű vagy - suttogta, és lágyan megcsókolt.
Most én álmodok? Mert ha igen, tömeggyilkosság lesz, ha valaki
felébreszt.
A kezeimet eleinte ismét a nyaka köré fontam, de most beletúrtam a
hajába. A lábammal pedig átkulcsoltam a derekát, és teljesen magamra húztam. Az
egyik kezével mellettem támaszkodott, nehogy rám nehezedjen. Milyen édes…
De az érzelmeim már a plafont verdesték, és nem bírtam magammal. A
vállánál levezettem a kezeimet a hasáig. Minden szegletét bejártam, ismerkedtem
vele.
A nyál is összefutott a számban, amikor az izmos hasfalához értem. Igen,
még mindig imádom…
Megszakította a csókot, és ismét lentebb kúszott. Most nem
teketóriázott, rögtön a melleimre tért rá. A jobb oldalit az ajkaival kényeztette,
a balt pedig a kezével. A másik kezével pedig elvette az én kezeimet,
összekulcsolta a kettőt a csuklómnál, és a fejem felé rakta. Halk sóhaj szökött
fel belőlem. Minden mozdulata annyira tökéletes volt.
Miután elengedte a kezeimet, a nadrágom gombjával kezdett el játszadozni.
Amikor megunta, egyszerűen csak lehúzta rólam. Lelökte az ágyról, közben egy
pillanatra sem szakadt el tőlem.
Ajkaival áttért a másik mellemre, a kezével pedig lent kezdett el
kényeztetni.
A fejem fölött a lepedőbe markoltam, és az ajkamba haraptam, nehogy
felsikítsak. Ha az előbb az érzelmeim a plafont verdesték, akkor most már rég
kitörték a ház össze falát, és egyre csak fentebb szöknek.
A szívem is egyre hevesebben dobogott. Olyan érzések kerítettek
hatalmába, mint még soha. Plusz úgy éreztem, mintha nem is ma ismertem volna
meg Minhot, hanem már évek óta ismerném.
Amikor az orgazmus közelébe kezdtem eljutni, a mellkasom ívbe feszült.
Oldalra fordítottam a fejem, és vártam.
De hirtelen mindent abbahagyott. Mérgesen néztem le rá, de aztán láttam,
mire készül. Levette rólam az utolsó ruhadarabot is, és először csak egy
ujjával hatolt belém. Halkan felsikítottam, annyira tetszett. Aztán
csatlakoztatta hozzá még egy ujját, és úgy kényeztetett.
Mosolyogva hajolt le hozzám. Könyörögve néztem a szemébe, mire
megcsókolt. Annyira tökéletes volt minden…
Aztán elértem a csúcsra, és pihegve feküdtem alatta. De még közel sem
végeztünk.
A vékony kis karjaimmal megpróbáltam a vállát tolni, de sehogy sem
sikerült. Nevetve ölelt megához, és fordult velem egyet. Én is elkezdtem
nevetni, de hamar lecsaptam az ajkaira. Lovagló ölésben helyezkedtem el rajta,
és ismét a mellkasát kezdtem el felfedezni.
Aztán picit lentebb csúsztam. Szinte mindenhová adtam neki egy csókot,
bebarangoltam az egész felsőtestét. A kezemmel pedig lecsúsztattam róla a
nadrágot, és megszabadítottam a bokszerétől, ami már úgyis elég szűkösnek tűnt
számára.
A kezembe vettem a szerszámát, és elkezdtem rajta fel-le mozgatni a
bőrt. Mély morgásokat hallottam felőle, ami még jobban feltüzelt.
Egy pillanat műve volt aztán az egész - ismét alatta találtam magam.
Ujjait a szemérmemhez rakta, és a szemembe nézett. Az ajkaimba haraptam, és
elmosolyodtam lágyan. Lehúztam magamhoz, és amikor megcsókolt, akkor hatolt
belém.
Enyhén belenyögtem a csókba, de legalább nem volt olyan hangos. Miután
megszoktam a méreteit (ami azért elég nagy volt), ismét a csípője köré fontam a
lábaim, jelezve ezzel neki, hogy kezdheti.
Lassan kezdett el mozogni, de én még többet, és többet akartam. Mikor
ezt észrevette, gyorsabb tempóba kezdett, ami nagyon tetszett nekem.
A körmeimmel ismét a hátát kezdtem el piszkálni, de most már bele is
martam. A mély hangján lágyan felnyögött. A kis mazochista…
A nyakamhoz hajtotta a fejét, és ott lihegett. Teljesen magamhoz húztam,
hogy minél közelebb érezhessem magamhoz. Bár akkor már nem tudtam, hol kezdődik
ő, és hol érek véget én. Teljesen eggyé váltunk, és ismét mi ketten léteztünk.
Senki más.
Már nem sok kellett nekem, hogy ismét megérezzem a gyönyör édes ízeit. A
nyögéseiből ítélve, neki se.
Pontosan egyszerre jutottunk el a csúcsra. Most az egyszer kiengedtem
mindent, és hangosan felsikítottam.
Aztán lihegve feküdtem. Minho még mozgolódott egy picit. A párnához feküdtem,
és odahúzott engem is. Mosolyogva néztem, ahogy magunkra húzza a takarót.
Amikor végzett, mint egy kiscica, hozzádörgölőztem. Kuncogva húzta magához a
csípőmet.
- Ugye tudod, hogy most csak azért volt ennyi, mert fáradt vagyok? -
kérdezte, miután adott egy puszit a homlokomra.
- Akkor holnap, vagyis ma, ha felébredünk, többet fogok kapni? -
kérdeztem vissza nevetve.
- Ez egyértelmű! De be kell valljam, minden képzeletemet felül múltad…
- Pedig jóformán nem is csináltam semmit - feleltem kissé értetlenül.
- Szerinted - válaszolta még, de utána már hallottam, hogy egyenletes a
lélegzése. Ilyen hamar elaludt volna? Tényleg fáradt lehet.
De én is hamar csatlakoztam hozzá.
Másnap reggel egyedül ébredtem. Szóval ennyi lett volna? Még csak az
ígéretét se tartotta be. Felültem, és szétnéztem a szobába. Az én ruháim az ágy
végébe voltak összekészítve, de az övéi sehol. Még a cipőjét sem láttam.
Morgolódva álltam fel, és kezdtem el készülődni.
Olyan tökéletes volt a tegnap éjjel. Még arra is számítottam, hogy ma
reggel meg vár. De hisz ő egy híresség. Egy egyéjszakás kaland neki semmit nem
jelent.
De nekem annál inkább. Pont ezért nem akartam megismerni. Mert tudtam,
hogy bármit tenne, rögtön belészeretnék, és fájna a búcsúzás. Nos, ez meg is
történt.
De hát én sétáltam bele a saját csapdámba. Vissza is utasíthattam volna.
Hiába a hatalmas szomorúság, az űr, amit a szívemben érzek most, de akkor is
megérte szerintem.
Miután felöltöztem, becsuktam az ajtót, és kijelentkeztem. Nem voltam
meglepve, amikor kiderült, hogy kifizetett mindent.
Taxival mentem haza, és dőltem be az ágyra. A hátamra fordultam aztán,
és a plafont kezdtem el nézni. A kezemmel megérintettem az ajkaimat. Tegnap,
Minho itt…
Biztos nem csak álmodtam? Most az egész annyira lehetetlennek tűnik.
Mivel vasárnap volt, nem kellett dolgoznom. Végig elütöttem valamivel az
időmet.
Másnap ugyanolyan kómásan mentem be dolgozni, mint mielőtt megismertem a
SHINee-t.
- Rin, mi történt? - kérdezett az egyik barátnőm, Hana.
- Semmi - feleltem hűvösen. Nem volt kedvem társalogni.
- Nem volt jó a koncert? - kérdezgetett tovább. Ó, ha tudná, mennyire jó
volt… és utána is milyen jó volt… meg azt követően is… de aztán… már nem…
- De, jó volt, csak tegnap sokáig maradtam fent, és most egy kicsit
fáradt vagyok - feleltem egy erőltetett mosollyal. Szerencsére mit sem vett
észre belőle, csak bólintott egyet, és visszament dolgozni.
A hulla üzemmódomban ismét felvettem a régi szokásaimat. Egyedül
dolgozok, senkihez sem szólok, és munka után beugrok egy kávéra.
Ismét a szokásosat kértem. A pultos fiú, akivel eddig mindig vidáman
beszélgettem, most csak szomorkodva nézett rám, amiért ilyen vagyok.
- Rin? - hallottam a nevemet mögülem. Elkerekedett szemekkel fordultam
meg.
Ott állt Minho. Személyesen, életnagyságban. Tehát tényleg nem álmodtam,
mivel tudta a nevemet.
Szótlanul állt mellém, és miután kikérte a sajátját is, kettesben ültünk
le egy asztalhoz. A többiek meg elmentek valahova…
Nem tudom, mit kellene tennem ebben a helyzetben. Őszintén, fogalmam sem
volt. Egyáltalán miért szólított le? Ha csak úgy otthagyott, miért nem ment ki
a kávézóból, addig, amíg nem láttam?
- Ennyire nem érezted jól magad? - kérdezte elmerengve. Nem nézett a
szemembe.
- Tessék? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Akkor miért nem hívtál fel? - Még mindig nem nézett a szemembe.
- Honnan tudtam volna a számodat? - Néztem rá még értetlenebbül.
- Micsoda? Nem vetted észre? - Most már végre a szemembe nézett. A
tekintetéből csodálkozást olvastam ki.
- Mégis mit? - Egyre idegesebbnek éreztem magam. Csak én nem értem?
- Ott hagytam a párnán egy üzenetet. Leírtam benne, hogy hamar haza
kellett mennem, ezért nem tudtalak megvárni, és amint van időd, hívj fel… de
ezek szerint te nem láttad… - mondta.
- Ööö - ez volt a legértelmesebb, amit ki tudtam nyögni.
Ismét csendesen ültünk ott. Most mondanom kellene valamit…
- De ha megadod a számodat, szívesen felhívnálak - mondtam végül
mosolyogva. Istenem, ennél égőbbet nem is mondhattam volna…
- Oké - felelte, miközben felcsillant a szeme.
Mérhetetlen boldogság töltött el. Életem szerelme is többet akar tőlem.
Miután számot cseréltünk, mosolyogva beszélgettünk tovább. Mivel a
koncert után inkább csak a viccesebb történeteket mondtuk el, nem sokat tudtunk
egymásról.
De jó érzés volt vele teljesen józanul beszélgetni. És be kell ismernem,
így még vonzóbb.
Szóval, ez lenne az én történetem. A sors mindig bebizonyítja, hogy
mindig tartogat még neked valamit. Valami újat.
És bár sokszor akadályok gördülnek elénk, lehet, hogy pont az a
szükséges ahhoz, hogy megtaláljuk azt az egyetlen személyt, akire egy életen
keresztül számíthatunk. Aki fontosabb lesz, mint saját magunk, aki kitölti
minden gondolatunkat.
Az egyetlen, akit teljes szívedből tudsz szeretni…
End ~
