- Hana, ma elmegyünk valahová. Nem jössz velünk? - ült le mellettem Himchan.
- Hová mentek?
- Nem nagy hely, egy kis étterem. Arra gondoltunk a fiúkkal, hogy jöhetnél te is. Mostanában olyan… elveszettnek tűnsz - tette még hozzá.
- Elveszettnek? Nem végzem jól a munkám? - emeltem fel a hangom. Gyenge pontra tapintott.
- Nem, nem erre céloztam! Épp az ellenkezője. Túlhajszolod magad. Semmit nem csinálsz a munkán kívül… - mondta félve.
- Valami baj van azzal, hogy ennyit dolgozok?
Ami az igazat illeti, tényleg így volt. Már egy hete, hogy elmentek a srácok. Olyan üresnek éreztem a napjaimat, semmit nem tudtam csinálni.
Első nap megpróbáltam valamit sütni, de olyan rémes lett az íze, hogy az egész mehetett a kukába. A második nap Torival filmeztünk, de ez még rosszabb ötlet volt.
És amikor YoSeob felhívott, csak rosszabbodott a helyzet. A tény, hogy nem lehet mellettem, és hogy nem érinthetem meg, szörnyű volt számomra. Szinte haldokoltam.
Aztán mosolyogva kezdett el mesélni az egyik ottani ügyintézőről, aki nem mellesleg egy lány. Azt mondta, hogy sokat vannak együtt, valamelyik nap még el is mentek kettesben egy kávézóba.
Nem vagyok féltékeny, dehogy. Miért is lennék?
A kezem ügyébe épp egy toll kóborolt, ami rögtön kettétörve végezte. A fenébe, nem igaz, hogy ezt csinálom. de én bízok YoSeobban. Soha nem tudna megcsalni.
Igaz?
- Hana? - nézett rám rémülten Himchan.
- Tessék?
- Figyelsz te egyáltalán rám? Vagy arra, amit mondok?
- Persze! Micsoda feltételezés ez?!
- Igazam volt, tényleg hagynod kellett volna azt a fiút. Megszállott lettél. Nem gondolod, hogy rosszabb vagy már, mint a rajongói? Nem is hagyod békén. Nem félsz, hogy rád fog unni?
Elkerekedtek a szemeim.
Rám. Fog. Unni.
Ez eddig eszembe se jutott. Felálltam, és gyorsan kirohantam a friss levegőre. Mélyet szippantottam, és nekidőltem a falnak.
- Na, mizu? Jössz ma este? - közeledett felém Daehyun. Olyan nagy kérés lenne pár perc magány?
- Azt hiszem, igen - bólintottam. Nem rossz ötlet egy kicsit a barátaimmal lógni.
- Ennek örülök. Azt hittem, vissza fogod utasítani - ült le mellém.
- Miből gondoltad?
- Mostanában…. olyan furcsa vagy - nyögte ki.
- Ahh, olyan bonyolultak néha a dolgok. Nem akarok rámenős lenni - sóhajtottam.
- Ez hogy jön most ide? - kérdezte nevetve.
- Ja… tulajdonképpen annyi, hogy hülye voltam…
- Nem hiszem. Te nem szoktál hülyeségeket csinálni - mondta.
Végül elmondtam neki szinte mindent. Hogy mennyire hiányzik YoSeob, és azt is, amit Himchan mondott az imént.
Azóta is ezen gondolkozok. Lehetséges lenne, hogy el fog dobni egy helyes kis new york-i lányért?
- Komolyan ne vedd, amit Himchan mond. Biztos csak hülyített - állt fel mosolyogva.
- De ha van benne valami?
- Te döntöd el, kinek hiszel. De szerintem ez inkább aranyos, mint rámenős - felelte, majd elindult befelé.
Követtem.
Miután végeztünk, hazamentem, hogy gyorsan átöltözzek. A megbeszélt időpontban elmentem a kis helyre. Eléggé No Name-nek tűnt, valószínűleg most nyílt nemrégen.
Szinte csak mi voltunk. A sarokban foglaltunk helyet, és rendeltünk. Miután befejeztük az evést, előkerültek az italok is. Eleinte nem akartam inni, de aztán úgy gondoltam, nem árt, ha egy kicsit jobban fogom magamat érezni.
A srácokkal nagyon jó volt. Mindig is jól kijöttünk, ez most sem változott meg. Úgy éreztem, mintha csak évekkel ezelőtt nevettem volna ilyen jól.
Már nagyon késő lehetett, amikor felálltam, és távozni akartam. Daehyun kísért ki, és várta meg, míg megérkezik a taxim.
- Hana, mondani szeretnék valamit - fordult hirtelen felém.
Érdeklődve néztem rá.
- Mond nyugodtan!
- Azt szeretném, ha megszűntetnéd a Beast-hez fűződő kötelékeidet. Te a B.A.P sztaffosa vagy, ráadásul Himchan unokatestvére.
- Most arra kérsz, hogy szakítsak YoSeobbal? - kérdeztem remegő hangon. A szemembe máris könnyek gyűltek.
- Igen - még csak nem is gondolkozott a válaszon.
- De mégis miért? A munkámba nem szól bele, ugyanúgy tudok dolgozni!
- De ha kinyitnád a szemedet, észrevennéd, hogy nem csak egy férfi rajong érted. Évekig futottál egy fiú után, és közben elfelejtettél élni. Kérlek, tanulj meg nélküle lenni! - könyörgő szemekkel mondta mindezt.
Az alkohol ködén át nem tudtam feldolgozni mindazt, amit mondott. De elraktároztam az információt, hogy ha (egyszer) józan leszek, ki tudjam bogozni mindazt, amit mondott.
- Nem kérhetsz tőlem ilyet. Ez az én életem, én döntöm el, hogy mit teszek - feleltem, miközben elfordultam.
Fogalma sincs, mennyit jelent nekem YoSeob. Többet, mint bárki más ebben az életben. Érte akár tűzbe is mennék. Sőt, a vesémet is odaadnám neki. Minden jövőbeli álmom körülötte forog, nem tudom nélküle elképzelni. Ha levegőt veszek, tudom, hogy azt is csak érte teszem.
Az egész lényem tőle függ, halálosan belészerettem. Mindennél jobban szükségem van rá, nélküle teljesen elveszettnek érzem magam.
De akkor mégis mit keresek most Daehyun karjaiban, és hagyom, hogy csókoljon?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése