Felvettem a sapimat, bedugtam a fülhallgatómat, és elindultam. Útközben ittam meg a jegeskávém maradékát.
Lehet, jobb lenne, ha be sem mennék, és átiratkoznék egy másik suliba.
De én nem ilyen vagyok. Lehet, hogy nincs hangom, de kiharcolom magamnak az ottani helyemet is.
Most már kicsit magabiztosabban léptem be a termünkbe, mivel már öt lányt ismerek, ha IU-t is beleszámoljuk.
- Sziasztok - köszöntem a lányoknak, és leültem a helyemre.
- Szia - köszöntek szinte kórusban.
Nem is beszélgettek velem, hanem csak a dalukról beszélgettek. Közben elővettem a füzetemet, és rajzolgatni kezdtem bele. Az unalmas pillanatoknak a tanárunk vetett véget.
Meglepődve láttam, hogy az osztályfőnökünk. Szuper, most még jobban be fogok égni.
- Sziasztok. Akkor ne vesztegessük az időnket, énekeljünk be - mondta.
Nagyot nyeltem. A skálázás még talán megy…
Belekezdtünk, és megpróbáltam minél halkabban énekelni. De azért láttam, hogy Zinger még így is aggódó pillantásokat vet rám.
Az első órát sikerült túlélnem. Örülök, hogy megúsztam, csak a tavalyi dalokat ismételgettük. Szünetben a lányok tovább folytatták a megkezdett dolgukat, és én ismét unatkoztam.
A második órán jött el a halálom.
- Akkor most kezdjük el a felelést. Szabadon választhat mindenki egy dalt, és el kell énekelni. Ma kedves leszek, és a stílust is szabadon választhatjátok. - Ezzel kezdte az órát. Az állam a padlót verdeste. Hogy micsoda?
Meg fogok halni. De komolyan. Szégyenemben elsüllyedtem már akkor, mikor még ki sem mentünk.
- Az első, Ji Eun - mondta. A lány magabiztos mosollyal az arcán állt fel, és sétált ki az osztály elé.
Egyszerűen elbűvölő volt, ahogy énekelt. Az állam most már nem hogy a padlón nem volt, hanem már rég a Föld túloldalán járt.
Ezek után ki se merek menni. Az önbizalmam sosem járt a fellegekben, de most, hogy éneklésről volt szó, végképp porrá zúzódott.
Ji Eun után a többiek következtek. Kicsit megnyugodtam, hogy azért nem volt mindenkinek olyan tökéletes az előadása. De az enyémhez képest még így is fényévekre járnak.
Az utolsó voltam.
- Ari, te jössz - nézett engem a tanár.
- Én…
- Nincs apelláta. Felállsz, idejössz, és énekelsz - mondta szigorúan. Szuper.
Felálltam, és kisétáltam. Lopva a többiekre pillantottam, amit meg is bántam, mert rögtön lámpalázam lett.
Belekezdtem abba, ami az eszembe jutott. A második sor végére sem értem el, amikor közbe szólt a tanár.
- Ez meg mégis micsoda? A szöveg és a dallam nem is ugyanaz! És mi ez az előadásmód? Motyogva nem szoktunk énekelni. Üljön le a helyére - mondta.
Megsemmisülten battyogtam a székemre. Az egész osztály úgy nézett, mintha leprás lennék. De most komolyan, tehetek én arról, hogy nem tudok énekelni? Nem!
A többi óra már kicsit kellemesebb volt, mert nem volt művészeti stílusú. Csak magyar, töri, kémia meg angol. Ezeket könnyedén vettem, sőt, még jelentkeztem is az órákon.
De ez mit sem segített azon, hogy a többiek rám se mertek nézni, nem hogy szóba állni velem.
Hyosung párszor mosolyogva mondott nekem valamit, de ennyi is volt. Úgy éreztem magam, mint aki nem oda passzol. Akinek nincs ott a helye.
Az ebédszünetben magányosan ültem az asztalnál. Komolyan, szinte éreztem, ahogy ujjal mutogatnak rám. A hangjukat is el tudtam képzelni: "Látod azt a lányt ott? Nem tud énekelni!"
Elment az étvágyam.
- Szia! - Ült le velem szemben IU.
- Szia - köszöntem neki. Istenem, végre valaki, aki szóba áll velem!
- Igazából nagyon beégtél az ének órán - jelentette ki. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Eddig úgy jött le nekem, mint egy stréber, aki csak tanulni tud, és megszólalni nem. Ehelyett milyen szókimondó!
- Hát, sosem állítottam, hogy tudok énekelni - mondtam, miközben megrántottam a vállam.
- Ahogy gondoltam - felelte.
- Tessék?
- Művészeti suliba csak olyan jön, aki valamelyik művészetben jeleskedik. Az igazgató sem vett volna fel téged. De nem tudom, hogy miért a mi osztályunkba rakott be, mivel a miénk az egyik legerősebb az iskolában. Akkor mit tudsz? Rajzolni?
- Nem. Mesteri szinten táncolok - mondtam könnyedén, mire kiesett a villa a kezéből. Pedig nem vicceltem.
- Így már mindent értek! Milyen ravasz… de akkor muszáj lesz eljönnöd a pénteki bulira.
- Pénteki buli?
- Csodálkoztam volna, ha meséltek volna erről Hyosungék. Na mindegy. Pénteken lesz egy buli. Amolyan évnyitó buli, ahol mindenki ott lesz. És ha ott megmutatod, mit tudsz, nem sokáig leszel ilyen magányos - kacsintott rám.
Csak én nem értettem, miről zagyvál?
Komolyan, hová kerültem? Miért nem járhatok egy normális iskolába? A tánc tudásom már az előző suliban is kimagaslott, de azt hittem, hogy itt semmire nem fogok vele menni, mivel minden az éneklésről szól (ami ezt illeti, nekem már ez is különös volt).
Itt mások a diákok. Nem titkolják, ha valaki ellenszenves nekik. IU is csak azért jött ide hozzám, mert meg akarta tudni, hogy miben vagyok jó, nem azért, hogy ne hagyjon egyedül.
Nagyot sóhajtottam, és tovább turkáltam a kajámban. Talán egyszer összeáll a kép, vagy ami még fontosabb, megszokom ezt az őrületet.
IU ott ült velem szemben, és tovább beszélgetett velem. Együtt vittük vissza a kajánkat, és indultunk el a következő óránkra.
Örültem, hogy végre találtam egy barátot. Aki beszélget velem, nem pedig lekoppint.
Az utolsó óránk kémia volt. Valaki megpöckölte a könyökömet, mire hátrafordultam. IU adott át egy levelet.
Nincs kedved suli után együtt lógni? Bemutatnálak a barátaimnak - írta. Gyorsan lekörmöltem neki egy "igen" választ, majd odaadtam neki.
Rémesen lassan telt el az óra további része. Amikor végre kicsengettek, megváltás volt számomra.
- Akkor indulhatunk? - kérdezte mosolyogva IU.
- Hát persze! - bólintottam. Kettesben mentünk a hátsó udvar felé. Szóval olyanokkal ismerkedek meg, akik ide járnak.
A fal mentén sétáltunk végig, majd egy kisebb helyre jutottunk, ahol padok és fák sorakoztak. Az egyik padnál öt srác ült.
- Ők azok! - mutatott rájuk IU, és elindultunk feléjük. - Sziasztok! - köszönt, amikor odaértünk.
- Sziasztok - köszönt mind az öt srác, mire én is elmormogtam valami ilyesmi félét.
- Ő itt Ari - mutatott rám IU.
- Az új lány - mondta nem valami szép hangsúllyal az egyik srác.
- Pontosan. De mielőtt megmutatná, mit tud, mutatkozzatok be! - utasította őket.
- Taemin - nézett rám egy hatalmas mosollyal a legszélső. Nagyon aranyosnak találtam.
- Onew - mondta a mellette lévő.
- Minho.
- Key.
- Jonghyun - mondta az, aki beszólt nekem.
- Hát, sziasztok - mondtam.
- Szóval? Miért hoztad ide? - kérdezte kedvesen Key.
Ha jól emlékszem, róluk beszélt első nap Hyosung és Zinger. Nekem nem úgy tűnik, mintha szakítottak volna.
- Mert nagyon jól tud táncolni. Ezért rakta be az én osztályomba az igazgató - ismertette velük az elméletét.
A tánc volt az egyetlen dolog a világon, amiről tudtam, hogy nem okozhatok csalódást azoknak, aki egyszer is megnéznek. A tánc volt az életem.
- Igen? - csillant fel Onew szeme.
- Ha nyomtok valami zenét, meg is tudom mutatni - mondtam.
- Lucifer? - nézett Jonghyun a többiekre. Na jó, megint valami, amit nem értettem.
De a fiúk vették az adást, és bólintottak. Taemin elővette a telefonját, és lejátszott egy számot. Egy sima szám volt, de rá kellett jönnöm, hogy miért. Mert a fiúk énekeltek.
El kellett ismernem, hogy nagyon jó hangjuk volt. És tökéletesen össze voltak hangolódva.
Hamar megtaláltam a zene ütemét, és elkezdtem mozogni. Átadtam magam az érzésnek, a mozdulatok pedig jöttek maguktól. Kicsit hip-hoposabbra vettem a figurát, most nem volt erőm breakelni.
A szám végén kicsit lihegve néztem a szemükbe.
Mindannyian elképedtek.
- Ez nagyon jó volt! - kiáltott fel végül Taemin.
- Köszönöm - hajoltam meg parádésan.
- Tényleg tudsz valamit - motyogta Onew. Ez most dicséret volt?
- Ezzel egyet kell értenem. És mivel három táncos jár rajtad kívül a sulinkba, kellenél nekünk. Mivel mind a három a Big Bang-nél van - mondta Jonghyun.
- Na álljon meg a menet. Nem egy játékszer vagyok, amit bárki birtokolhat. Azért táncolok, mert szeretek. Nem azért, mert kell.
- De kérlek, csatlakozz hozzánk! Olyan jó lenne, ha legalább egy táncosunk lenne! Mivel ilyen jó vagy, biztos megnyernénk a tehetségkutatót is! - kérlelt Taemin.
- Nem tudom, mi ez a tehetségkutató, de nem is érdekel. A válaszom továbbra is nem.
- Rendben, nem kényszerítjük. De ha bármikor kedved támadna csapatban nyomni, hozzánk bármikor csatlakozhatsz - mondta Key.
- Rendben, nem fogom elfelejteni - bólintottam.
Olyan kuszának tűnt ez az egész. Egy iskolában tényleg ilyen lenne a hierarchikus rendszer? És ha belegondolok, mindenki így fog reagálni arra, hogy táncolok.
Még egy óráig beszélgettünk. A srácokkal nagyon összehaverkodtam, jól kijöttünk. Utána viszont már mennem kellett, és elbúcsúztam tőlük.
Ahogy hazaértem, eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni, hogy így tekintsenek rám, mint egy lépcsőre, amivel fentebb léphetnek. Egy csapathoz sem fogok csatlakozni.
 |
| IU |
 |
| SHINee |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése