Dangerous Game 24. rész

- Szóval? - kérdeztem türelmetlenül.
- Hyosung mostohatestvére...
- Minél tovább húzod, annál hihetetlenebb ez az egész sztori.
- De, komolyan mondom! Hyosung mostohatestvére nem más, mint T.O.P.
- Jó, ezt nem várhatod, hogy elhiggyem. Hamarabb elhiszem, hogy Korea nagyobb, mint Japán, területileg, mint ezt.
- Akkor hidd el azt is, ha akarod. Ez az igazság - mondta ki. Ma már nem akarom még egyszer hallani ezt a mondatot.
- Ami azt illeti, tényleg igaz - szólt közbe az ismeretlen fiú.
- Te? Itt? Ismeritek egymást? - nézett rá elkerekedett szemekkel Ji Eun.
- Látásból - felelte a fiú.
- Na, ne kalandozzunk el! - szóltam közbe, mire mind a ketten rám néztek.
- Mindegy, úgyis menni készültem - vetette oda Ji Eun, és elindult. Visszatért az igazi énje.
A fiú végig kísérte a szemével, ahogy elsétál.
- Pff - mondtam ki hangosan, és én is elindultam, csak az ellenkező irányba. Miért csinálom ezt? Nem értem.
- Meg se vársz? - kérdezte nevetve a fiú, miután ismét beért.
- Nem, mert nem is ismerlek.
- Akkor várj egy pillanatot - fogta meg a csuklómat, és maga felé fordított.
A szemeimbe nézett, és elakadt a szavam. Mintha ő se tudott volna mit mondani.
Az érzelmeim összekavarodtak, és már én sem tudtam, mit akarok. A szívem hevesen kezdett el dobogni, nem tudom, miért. Az ajkamba haraptam, de nem tudtam elfordítani a fejemet.
Én nem akartam ezt.
Akkor mégis mit akarok? Örökké egy viszonzatlan szerelemben élni? - kérdeztem magamtól. Igaz.
De ennek még akkor sincs itt az ideje.
- Majd találkozunk - szólaltam meg végül halkan, és elindultam.
- Ari, egy percre - szólított meg, és én visszafordultam. Mosolyogva felém hajolt, és adott egy puszit a homlokomra.
Elkerekedett szemekkel meredtem magam elé, fogalmam sem volt, mit tehetnék. Nem értettem már saját magamat sem.
A fiú elindult, én pedig kissé későn kaptam észbe.
- Elmondod a nevedet? - kérdeztem, de nem állt meg, csak egy mosolyt küldött felém. Szóval nem. Halványan elmosolyodtam, és elindultam hazafelé.
De a mai napom még úgy tűnik, közel sem ért véget. Még az utcánkba sem tudtam befordulni, amikor megláttam Nana-t futni. Érdeklődve mentem utána, de amikor megláttam, hirtelen de ja vu fogott el.
Megint Jiyonggal volt.
- Miért teszed ezt velem? - kérdezte fojtott hangon Jiyong.
- Mert szükségem van rád.
- Úgy, hogy közben kihasználsz? Mi békén akartuk őket hagyni, komolyan.
- Tudom, de meg kellett néznem valamit...
- Már megint egyedül döntesz, engem kihagyva belőle.
- Így van rendjén. És most elengedhetnél végre.
Mielőtt még újra lelepleződtem volna, gyorsan elfutottam. Remélem, nem vesznek észre.
Egyenesen haza futottam, de még nem akartam bemenni. Csak megálltam a kerítésünk előtt, és végignéztem az utcán.
Miért ilyen bonyolult minden? Néha azt kívánom, bárcsak a doramák lennének a valóság, és a TV-ben a valóságot nézhetnénk. Persze akkor nem is azt hívnánk valóságnak. Mi lenne a neve vajon?
Leültem a járdára, és felnéztem az égre. Már délután lehetett, én pedig még nem ebédeltem. Fel kellene állnom, és bemenni, de nem volt kedvem. Tovább üldögéltem, és tovább gondolkoztam.
Tehát, nem a Beast tette, és nem is a Secret. Esetleg a Big Bang, de az előbb történt események miatt Nana-t se tudom teljesen kizárni. Bár lehet, hogy teljesen másról beszélgettek.
Nana nem fogja elmondani, ennyire már ismerem.
A fejemet a térdemre hajtottam, és kizártam mindent. Rájöttem, hogy felesleges azon gondolkozni, hogy ki volt, mert a két tagot akkor is felvettük, ha megtörtént, ha nem.
- Ari, pont érted jöttem. Ugye még nem ebédeltél? - hallottam meg Rin hangját.
- Még nem - feleltem.
- Mit csináltál amúgy? - nézett rám furcsán.
- Én csak...
- Mindegy. Gyere el velem ebédelni - vágott közbe mosolyogva.
- Rendben - bólintottam egy nagyot. Felálltam, és elindultunk. Rin közben elmondta, hogy van egy nagyon jó étterem a közelben, de nem akart egyedül menni, és rögtön rám gondolt. Végre az első ember, akinek nem én vagyok az utolsó választása.
Leültünk az egyik asztalhoz, és rettenetesen sokat ettünk. Közben nem sokat beszélgettünk, de nem is volt baj.
- Szóval, hogy vagy? - kérdezte, miután befejeztük.
- Nem ismersz véletlenül egy fiút, aki magas, sötét barna haja van, szinte már fekete, és gyönyörű szemei vannak, és izmos?
- Ari, számtalan ilyen srácot ismerek. Az iskolába is jár egy csomó ilyen.
- Megvan! Igazad van! - kiáltottam fel hirtelen.
- Mégis miben? - kérdezte nevetve.
- Biztosan az iskolából ismer engem. Erre még nem is gondoltam. Pedig milyen kézenfekvő volt...
- Elmagyaráznád úgy is, hogy én is értsem?
- Persze - bólintottam, és elmeséltem neki mindent, ami eddig történt.
- Ez szuper. Akkor majd hétfőn megkeressük - mondta a végén optimistán.
- Rin... nagyon sokan járnak az iskolába... mégis miből gondolod, hogy megtaláljuk?
- Ha ő ismer téged, azt jelenti, hogy már látott, tehát valahol ott lesz, ahol te.
- Te egy zseni vagy...
- Tudom, de nem kell rá emlékeztetni - felelte, mire mind a ketten nevetni kezdtünk.
Fizettünk, és utána el is indultunk. Út közben elmondtam neki a többi dolgot is, ami ma kiderült. Nem úgy nézett ki, mint aki meglepődött rajta. Jobbnak találtam, ha nem kérdezek rá.
Egészen a házunkig elkísért, én pedig bementem. Otthon anya mérges volt, amiért nem itthon ebédeltem, de én nem bántam. Nagyon jó volt Rinnel beszélgetni.
Felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a laptopomat. Már épp mentem volna fel a szokásos oldalakra, amikor csörögni kezdett a telefonom. Nem néztem meg a képernyőt, hanem azonnal felvettem.
- Találkoznunk kell. Gyere a buszmegállóba, most - szólt bele T.O.P. Nem tudtam válaszolni, mert rögtön lerakta.

Read More

Dangerous Game 23. rész

*Ari pov*
Ismét egy szombat. Mostanában úgy érzem, hogy az idő csak rohan, anélkül, hogy képes lennék vele tartani a lépést. Mire észbe kapok, már eltelt egy hét, majd még egy, még egy, és így tovább.
Valahogy csak megszokom ezt is.
Tíz óra körül keltem ki az ágyból, és battyogtam le reggelizni. Nem sok értelme volt már, de nekem jól esett. Miután végeztem, leültem a nappaliban, és apával néztem a TV-t.
- Ari, akkor neked még nincs fiúd, igaz? - kérdezte félve apa.
- Nem, nincs - feleltem nagyot sóhajtva. Mindig ugyanazok a kérdések.
- De, ha esetleg... - Nem tudtam befejezni, mert anya közbe szólt.
- Ari, csörög a telefonod, ha jól hallom - szólt ki a konyhából. Rögtön felpattantam, és a szobámba rohantam.
Amint megnéztem a hívót, kissé elámultam. DooJoon volt az.
Nem akartam felvenni a telefont, de valami munkált bennem. Végül rányomtam a fogadásra.
- Ari! De örülök, hogy felvetted... - kezdett bele.
- Ja...
- Nem tudnánk valahol találkozni? Rajtad kívül senki nem veszi fel.
Tehát engem hívott utoljára. Lepődjek meg? Nem kellene.
- Miért akarnék veled találkozni?
- Mert beszélnünk kell.
- Nem, semmit sem kell. Nem fogok neked hinni.
- De még csak azt sem engeded, hogy megmagyarázzam. Komolyan, nem hazudok! Gondolj bele, szerinted YoSeob képes lenne ilyet csinálni NiTae ellen? - kérdezte.
Meredten néztem magam elé. Hát persze, hogy ők az első ok. Nem szabad ezen felidegesítenem magam.
- Én nem vagyok fiú, nem tudok a ti észjárásotokkal gondolkozni! - vágtam rá.
- Akkor gyere el a suli elé, és elmagyarázok mindent - mondta, és lerakta. Magamban morgolódtam, de azért elkezdtem felöltözni.
Tíz perc alatt elkészültem, és indultam.
Amint kiléptem a házból, nem tehettem róla, rögtön az ismeretlen fiút kezdtem el keresni a tekintetemmel. De egyetlen árva lélek sem volt az utcán.
Elindultam a buszmegálló felé, miközben azon gondolkoztam, hogy hihetetlen, hogy elmegyek. Őrült vagyok, ez már nem kérdéses.
A szokásos időben jött a busz, ezért egész hamar oda is értem. DooJoon már várt rám, messziről kiszúrtam.
- Szia - álltam meg előtte.
- Szia. Menjünk a...
- Nem akarok sehová menni. Ha bármi mondandód van, mond el itt és most.
- Rendben. GiKwangnak szólt Hyosung, hogy lesz náluk egy kis összejövetel, amire el kellene mennünk. Mi elmentünk, és akkor vettük észre, hogy ott egy hatalmas buli van, amire szinte mindenki elment a suliból.
- Aha, persze.
- De komolyan!
- Mese, mese, mátka, pillangós madárka. Nem hiszem el, ne is fáradozz. Ez túl...
- Miért nem hiszed el? Ők tervezték ezt az egészet, és azt is elterjesztették, hogy mi hívtuk meg az embereket miattatok.
- És nem a Big Bang? Pont a Secret? Nem hiszem el. Segítettem nekik, és jól szerepeltek az előadáson is.
- Mi számít jónak? Nem jutottak fel a dobogóra.
- És ez elég ok arra, hogy ilyet tegyenek? - kérdeztem kiabálva. Nem akartam felemelni a hangomat, de képtelen voltam másképp reagálni. Az egész olyan irreális volt...
- Nem ismered őket.
- Mert te igen? Te ott voltál a táncpróbájukon? Az osztálytársuk vagy? Mi több, Zinger padtársa vagy?
- Mindegy, ha nem hiszel nekem, az a te bajod, ez az igazság. Csak a barátságokat sajnálom... - nézett félre.
Nem láttam rajta, hogy hazudott volna. De magamból nem merek kiindulni, mert én nagyon könnyen elhiszem az ilyesfajta hazugságokat.
Nem mondtam semmit, csak otthagytam. Gyalog indultam el hazafelé, amit végül nem is bántam meg.
- A kis hercegnő megint bánatos? - hallottam magam mögül az ismeretlen hangot. Riadtan fordultam hátra, és felismertem a rejtélyes fiút.
- Nem vagyok se hercegnő, se bánatos.
- Akkor miért lógatod így az orrodat? - kérdezte mosolyogva.
- Nem tartozik rád - vetettem oda, és újra elindultam. Hamar utolért, és könnyedén felvette a lépteim ritmusát.
- Esetleg a tegnap történtek miatt vagy ilyen levert? - szólalt meg újra.
- Miért mondanám el egy ismeretlennek?
- Ha nem lennék vak, nem lennék ismeretlen neked - nézett a szemeimbe mosolyogva.
- Cöhh - néztem hirtelen a földre.
- Szóval?
- Te is ott voltál, mi?
- Nem, nekem máshol volt dolgom.
- Pedig már vártam a szaftos részleteket - mondtam epésen.
- Akkor azokra még várnod kell. De a barátaim elmentek, és azt mondták, elég jó kis buli volt.
- Nos, ha ezt most nem mondod el, azt hiszem, hülyén halok meg.
- Ne legyél ilyen! Inkább örülj, hogy két új tagot sikerült felvennetek! - mondta egy biztató mosoly kíséretében.
- Honnan tudsz róla? - néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Szerinted ki nem tud róla? - kérdezett vissza.
Erre nem tudtam semmit válaszolni. Csak tovább mentem egyenesen, lehajtott fejjel.
Mi van, ha igaza van DooJoonnak? Akkor lehet, hogy ez a srác mellettem tudja a választ.
- Öhm... figyelj...
- Mondd - mosolygott rám édesen.
- Szóval... nem tudod véletlenül, hogy ki szervezte a bulit?
- Mindenkinek azt mondták, hogy a Beast. De mondták, hogy Hyosung lakásán volt ez az egész, tehát nem hiszem, hogy ők lennének - mondta, miközben felnézett az égre. Lopva rá pillantottam, és halványan elmosolyodtam.
Miért van az, hogyha vele találkozok, akkor mindig úgy érzem, hogy egy picit rám mosolyog a szerencse?
Újra az utat kezdtem el figyelni, amikor az előttem lévő zebrán Ji Eun haladt felém. Ő is mélyen a gondolataiba merült, észre sem vett.
Merészen indultam felé, és mintha még hallottam volna, ahogy a fiú mögöttem halkan kuncogni kezd. Még mindig nem kérdeztem meg a nevét... de már késő.
- Szia - álltam Ji Eun elé. Ijedten kapta rám a pillantását.
- A-Ari...
- Csak azt nem értem, hogy miért. Tényleg azért, mert nem lettetek dobogósak? - kérdeztem a dolgok közepébe vágva.
- Nem, ez egy hatalmas félreértés!
- Ezt már komolyan nem fogom elhinni.
- De nem viccelek. Nem a Beast szervezte, de nem is mi. Tudod, Hyosung szülei...
- Ne Ádámtól és Évától kezd, ha lehet.
- De muszáj! Vagyis nem... mindegy. Szóval, Hyosung szülei elváltak, és Hyosung az apjával maradt. Az apja pedig újraházasodott, ezzel Hyosungnak lett egy mostohatestvére.
Ez már ilyen visszatérő sztori ebben az iskolában? De azért figyelmesen néztem rá.
- Hyosung azonban nem szereti őt, ezért külön albérletbe költözött. És ő szervezte meg azt a bulit, tudva, hogy kiknek kell ott lenniük, és kikre lehet rákenni. Gondolta, hogy egy ilyen után nem állnál szóba velünk, ezért ő csendben meghúzódhat a háttérben.
- Tegyük fel, hogy eddig elfogadom. De akkor még is ki az?
Még nyelt egy picit, mielőtt válaszolt volna, és a szemembe nézett komolyan.

Read More

Dangerous Game 22. rész

*Minri POV*
Örültem, hogy a vezetőnk végre magára talált. Eddig tényleg csak vegetált, ami az egész csapatnak nem volt jó. Azt hittem, a fellépéstől jobb kedvre derül, de még csak rosszabb lett.
Mindegy, végül is ez már a múlté.
Épp a válogatóra készültem. Pénteken öt órára béreltük ki a tornatermet. Hát, az hatalmas volt, mert épp a Big Bangnek volt akkor próbája. De Nana valahogy elintézte. Fogalmam sincs, hogy miért pont ő, de kifejezetten ő akarta.
Suli után hazamentem, mivel nem menzás voltam, és megkajáltam. Kicsit messze lakok az iskolától, de pont időben sikerült visszaérnem.
Amint beléptem a bejárati ajtón egy csapat lány haladt el mellettem.
- Nagy égés lesz nekik, igaz? - kérdezte az egyik vihogva.
- Az biztos! Alig várom, hogy megnézzem a videót.
- Ja, milyen lesz majd az arcuk, amikor rájönnek, hogy senki nem megy el? - szólt hozzá a harmadik is, ugyanolyan idegesítő vihogás kíséretében.
Nem értettem, de nem is akartam vele foglalkozni. A torna terem felé vettem az irányt, és már vártam, hogy hemzsegjenek a diákok.
De el kellett képednem, mert senki nem volt ott. A torna teremben egy lélek sem volt, leszámítva Arit, Rint, és Nana-t.
- Miért nincs itt senki? - kérdeztem. A hangom sokáig visszhangzott.
- Szerinted mi tudjuk? - kérdezett vissza Nana.
Aztán hirtelen leesett.
Erről beszéltek a lányok, akik kimentek. És akkor van itt valahol egy kamera is. Gyorsan körbenéztem, és meg is találtam szinte azonnal. Az egyik sarokban volt felragasztva a falra.
Mosolyogva lépkedtem a kamera elé, és belenéztem.
- Ezt nektek, édeseim. És azt üzenem, hogy a húzásotok nem tett nekünk keresztbe - mondtam, és bemutattam nekik.
- Minri... te megőrültél? - kérdezte Rin, és elindult felém. Teljesen a kamera elé álltam, szóval ők nem láthatták, így azt hiszem, ezért néztek hülyének.
- Gyertek ide mind, és mondjátok el a véleményeteket - invitáltam őket a kezemmel.
A következő öt perc nagyon vicces volt, rettenetesen sokat nevettem. Azt hiszem, nem illik elmondani, hogy miket műveltünk.
Na, majd ezen nevessetek lányok.
- Lányok, bocsi, hogy késtem, de nagyon durva dolgot hallottam a WC-ben, és csak most tudtam szabadulni - rohant be ChoMin.
- Arra gondolsz, hogy felvesznek minket kamerával, hogy utána kiröhögjenek? Ezt már mi is tudjuk - legyintettem nevetve.
- Tulajdonképpen igen... de nem fogjátok kitalálni, hogy ki áll a háttérben.
- Nem a Big Bang? - néztem rá értetlenül. Mástól nem számítottam erre.
- Nem... hát...
- Na, bökd már ki! - szólt rá Nana erőteljesen.
- A Beast - mondta suttogva.
Néma csend állt be.
ChoMinre meredtem, és nem tudtam felfogni, hogy mit mondott. A Beast? Nem, ez hülyeség. Ők sosem tudnának nekünk ártani.
Olyan mértékű dühöt éreztem, mint még soha. Kirohantam egyenesen az udvarra, és leroskadtam a fal tövében.
De hát annyi időt töltöttünk együtt! Akkor miért ne akarnák, hogy sikeresek legyünk? Hiszen barátok voltunk!
És DooJoon...
Nem érdekel már többé. Sajnos be kell ismernem, hogy kezdtem gyengéd érzelmeket táplálni iránta, és néha úgy vettem észre, hogy ő is, de ezzel a húzással örökre leírta magát nálam.
- Minri! Hol vagy? - kiabálták a többiek, de nem szóltam.
Csak ültem ott, és magam elé meredtem. Még mindig nem tudtam elhinni.
Egy fiú suhant el előttem, de nem méltattam egy pillantásra sem, tovább elmélkedtem.
- Minri? Te? Itt? - kérdezte tőlem a fiú. Dühösen kaptam fel a fejemet, mert DooJoon volt az.
Mérgesen felpattantam, és elindultam felé, miközben fenyegetően feltartottam az ujjamat.
- Hogy képzeltétek? Most komolyan, hogy volt hozzá merszetek?! Azt hittem, barátok vagyunk! - kezdtem el hangosabban.
- Tessék? Nem értem, miről beszélsz...
- Ne add itt az ártatlant! Nem tudsz átverni, soha többé!
- Kérlek, beszélj úgy, hogy én is értsem.
- Mondtam már. Ne tegyél úgy, mintha nem tudnál semmiről.
- Akkor kérlek mondd el, hogy miről kellene tudnom.
- Tudtad, hogy most van a válogatónk, de ti mégis elhívtátok valahová az összes jelentkezőt! Még én sem tudtam, hogy kik azok!
- Mi? - nézett rám teljesen értetlenül. Belenéztem a gyönyörű szemeibe, és láttam, hogy nem hazudik.
Vagy csak nagyon jól csinálja.
- Hagyj - indultam el befelé.
- Minri, nem tudom, mi folyik itt, de nem mi csináltuk! - kiáltott utánam, de nem foglalkoztam vele. Visszamentem a terembe, ahol épp egy lány táncolt. Továbbra is kevesen voltunk, de már egyel többen. A lányok integettek nekem, én pedig odamentem hozzájuk mosolyogva.
- Ki ő? - kérdeztem suttogva.
- A neve Lee Hyun-sil. Másodikos, és eddig az énekkarban volt, de idén kilépett - adott rövid választ Rin.
Csak bólintottam, és tovább figyeltem. Kinézetre inkább mondtam volna fiúnak, mint lánynak, de rettenetesen jól táncolt. Vagyis voltak egy kissé kétes mozdulatai, de a ritmusérzéke a helyén volt.
Miután befejeződött, hatalmas mosollyal az arcán jött oda hozzánk.
- Na, milyen volt? - kérdezte.
- Szerintem nagyon klassz voltál! - vágtam rá, mire Nana figyelmeztetőleg rám nézett. Aztán Arira, jelezve, hogy ő mondja el a véleményét.
- Szerintem is nagyon jól táncolsz. Örülnénk, ha csatlakoznál hozzánk - mondta ki mosolyogva.
- De jó, de jó, de jóóó - kezdett el ugrálni örömében. Azt hiszem, meg van, ki lesz az energiabomba a csapatban.
Örültem, hogy nekem még van egy évem itt. Bár eléggé különös lesz, amikor nem lesz itt Nana és Chomin.
Miután nem jött senki, elkezdtünk pakolni, és már épp indulni akartunk, amikor befutott még egy lány.
Őt ismertem. Jövőre lesz végzős, és az iskolában a háta mögött csak úgy hívják, hogy pénzeszsák. Nyílt titok volt, hogy annyi pénzük van, amit még az idolok is megirigyelhetnének. Hófehér bőre volt, és hatalmas szemei. Összhatásában gyönyörű volt.
De nem értettem, hogy mit keres itt.
- Már vége a válogatónak? - kérdezte hirtelen, minden bevezető nélkül.
- Igen.
- Nem! - vágta rá egyszerre Nana és Ari.
- Ha nem jött el időben, nem számíthatunk rá teljes mértékben. Itt ülünk egy fél órája, és még csak most érkezett meg. Mi lesz, ha egy előadásról fog késni? - kérdezte Nana.
- De adnunk kell neki egy esélyt - vágott vissza Ari. Úgy beszéltek Min Ji-ről, mintha nem is lenne ott.
- Akkor? - kérdezte, miközben a keresztbe tett karján kezdett dobolni.
- Gyere nyugodtan - mondta Ari mosolyogva, és mindenki visszaült a helyére.
- Rövid bemutatkozást kérnénk - szólalt meg Rin.
- A nevem Yu Min Ji, és harmadikos vagyok. Tíz éve táncolok, az első két évben egy zenekarban voltam vokalista, de idén feloszlott.
Min Ji-re mindenki hamar felfigyelt, már akkor is, amikor elsősök voltunk. De nem értettem, miért bomlott fel  az együttesük, nagyon "híresek" voltak. Legalábbis itt, a suli keretei között.
Ari berakott egy zenét, amire elkezdett táncolni. Azt hiszem, balettal kezdhette még annó a táncot, mert meglátszik rajta. A mozdulatai feszesek voltak, és kemények.
Legalábbis egy ideig. Aztán a refrénnél hirtelen váltott, és sokkal könnyedebben kezdett el táncolni. Elkerekedett szemekkel figyeltem, mivel lenyűgöző volt. Ezt hogyan tudta eddig titkolni?
- Na? - állt oda elénk. Most Ari szólalt meg először.
- Nagyon jól táncolsz! Ha van kedved csatlakozni hozzánk, akkor minden további nélkül befogadnánk - mondta mosolyogva. Szinte szárnyalt a boldogságtól, hogy ilyen tehetséget találtunk.
Bár mi tagadás, ha választanom kellene, hogy Min Ji, vagy Hyun-sil a jobb táncos, nem tudtam volna mit mondani. Hyun-sil táncán látszik, hogy milyen az egész lány - szeretetteli, és mindig mosolyog. Min Ji pedig nagyon komolyan veszi az egészet.
A lényeg, hogy mind a ketten nagyon jók.
Aztán tényleg elkezdtünk öltözködni, és indultunk haza.

Min Ji

Hyun-sil

Read More

Dangerous Game 21. rész

*Ari POV*
- Ari, ideadnád kérlek a cukrot? - kérte mosolyogva anya.
Magam elé meredtem, és lázasan törtem a fejemet. Gyorsan kell találnom erre valami ellenszert. Nem lehetek lelombozva minden hülyeség miatt.
- Ari! Figyelsz te rám? - kérdezte anyu.
Továbbra sem mozdultam, számomra teljesen megszűnt a külvilág. Hallottam, ha beszélnek, de ahol be, ott ki is ment.
- Nehéz, mikor az ember lánya szerelmes, én már csak tudom - sóhajtott fel hirtelen.
- Mi? Szerelmes? Dehogy! - vágtam rá.
- Erre bezzeg odafigyel - morogta az orra alatt mosolyogva.
- De én tényleg nem vagyok szerelmes!
- Akkor kérlek magyarázd meg, hogy mi folyik körülötted. Vagy épp benned.
- Én csak... azt hiszem.... úgy gondolom, hogy... talán, az van, hogy... lehetséges lenne, hogy... na jó, feladom, tényleg szerelmes vagyok! De anya, te ezt nem értheted.
- Az egyik legjobb barátnőd összejött a neked tetsző fiúval?
- Jó, lehet, hogy mégis csak érted. De honnan tudtad?
- Ha te tetszenél annak a fiúnak, már lépett volna, és akkor boldog lennél, nem ennél, nem figyelnél oda semmire. Ha egy ismeretlennel jött volna össze, csak zombiként válaszolnál, és továbbra sem ennél semmit. De te nem figyelsz oda, csak ha úgy tartja kedved, és úgy nyomod magadba a kaját, mintha holnap világ vége lenne. Ez az egyelten út maradt tehát, hogy egy hozzád közel álló személlyel jött össze.
Hú. Nem is tudtam, mikor lett anya ilyen szakértő.
- Igen, ez a helyzet. YoSeob és NiTae járnak. De ha nem ezen gondolkozok, akkor azon, hogy mi lesz a csapattal.
- De hát már megmondta neked Minri, hogy toboroztok új tagokat. Mi ezzel a probléma?
- Igen, de mi van, ha jövőre nem jön egyetlen egy táncos sem? És mivel kilencedikesek lesznek, lehet, nem lesz merszük felvállalni a táncot.
- Ezzel két problémám is van. Az első: megnyertétek a tehetségkutatót, így nem hinném, hogy ezzel probléma lenne. Ha jól tudom, mindenki szeret titeket. - Aha, a Big Banget kivéve. Meg az ő rajongóik. De erről anyának nem kell tudnia.
- És a másik?
- Miből gondolod, hogy kilencedikesek lesznek? Miért ne lenne már most olyan lány, vagy fiú az iskolátokban, akinek jó a hangja, de jobban szeret táncolni?
- És akkor miért ne szólt volna eddig? NiTae szinte mindenkit ismer.
- Kislányom, vannak, akik nagyon jól tudnak titkot tartani. És a helyében én se szólnék, mivel annyira látszik, hogy össze vagytok szokva, nem szeretnék bekerülni egy ilyen környezetbe. Ha esetleg feljönnek a közös emlékek, csak ti értitek, az új tag nem.
- Igazad van - tűnődtem el egy pillanatra.
- Persze, hogy igazam van. Nem mindig üres duma az, amit apáddal mondunk - kacsintott rám anya.
- Mit mondunk? - dugta be a fejét a konyhába apa.
- Tessék, itt a másik alkalmi süket - nevetett anya.
- Fiúkról beszéltek, mi? Ari, te ahhoz még túl fiatal vagy.
- Apa, már másodikos vagyok. És már volt fiúm. - Már ahogy tekintjük a T.O.P-val való viszonyomat.
- Inkább megyek vissza a meccset nézni - fordult vissza. De még hallottam, ahogy azt mondja, hogy "Két évvel ezelőtt még egy csizmáért volt megőrülve, tavaly azért, hogy sminkelhesse magát, most meg már jönnek a fiúk.."
- Kicsit kimegyek a ház elé - álltam fel.
- Rendben, de azért ideadnád a cukrot? - nézett rám anya kedvesen.
- Persze - nevettem el magam. Kivettem a szekrényből, és odaadtam neki. Aztán felvettem a csizmámat, és kimentem.
Az utcánkban kezdtem el sétálgatni. Örültem, hogy anyával tudtam beszélni, hasznosak voltak a tanácsai. De nem tudtam, milyen keretek között tehetném meg mindazt, amiről beszélgettünk. Nem mehetek oda minden emberhez, és kérdezhetem meg, hogy mennyire tud táncolni.
Hirtelen egy kutya kezdett el ugrálni a lábaimnál, én pedig annyira meglepődtem, hogy hátra estem.
- Kelly, vissza hozzám - hallottam meg egy fiú hangját. Az arcomból kisepertem a hajamat, és mire felnéztem, már ott állt előttem. Nagyon magas, és izmos volt. De a nap pont úgy sütött, hogy nem láttam az arcát.
- Sajnálom, nem mindig hallgat rám - szólalt meg, enyhén nevetve.
- Semmi baj - feleltem mosolyogva. A kezét nyújtotta, amit elfogadtam, és felsegített. Nem voltunk egy magasak, de végre már láttam az arcát.
És az állam teljesen leesett. Nagyon helyes fiú volt.
- Bár, még sosem fordult elő, hogy egy ember ledöntött volna a lábáról - mondta visszafojtva a nevetését.
- Csak elmerültem a gondolataimban - húztam fel az orrom rögtön. A kutyus mindössze tizenöt centi volt.
- Azt mindjárt gondoltam. Elvégre neked most elég sok mindennel kell szembe nézned - válaszolta komolyan.
- Te meg honnan tudnád? - néztem rá, és a magasba emeltem a szemöldököm. Vajon egy szatír? Nem, ahhoz túl fiatal. Esetleg egy elkötelezett rajongó? Azért ennyire nem vagyok híres...
A fiú nem válaszolt, csak elmosolyodott, és elindult a kutyájával.
- El se mondtad a neved! - kiáltottam utána.
- Majd még találkozunk, Ari - szólt vissza a válla felett. Te jó ég, még a nevemet is tudja?
Meredten néztem utána - és nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy még hátulról is milyen jól néz ki.
Hirtelen megráztam a fejem, és visszaindultam a házunkba. A szobámban az ágyamon fekve bámultam a plafont, és törtem a fejem. A TV ment mellettem, bár egy pillantásra sem méltattam.
- Legújabb híreink következnek. BoA hatalmas koncertet adott, amire több százezer rajongó is elment. A koncerten megcsúszott egy pillanatra, de az énekesnő mosolyogva folytatta a dalt, mintha mi sem történt volna. Egyébként az énekesnő magánéletéről semmit nem tudunk, de minden újságíró és paparazzi figyelemmel követi. A következő: az új koreai tehetségkutató megkezdte a válogatást. Már most túljelentkezés van...
A többire már nem figyeltem oda. Hirtelen felpattantam az ágyamról, de megszédültem, és visszaestem.
- Uram. Isten... - suttogtam magam elé. - Ez hogy nem jutott még eszembe? - kérdeztem magamtól.
- Ha befejezted az elmélkedést, vár az ebéd - nyitott be mosolyogva anya, de aztán már ki is ment.
Az evés ráér később, nem olyan fontos szükséglet az. Legalábbis én most nem láttam annak. Az íróasztalom elé ültem, és magam elé vettem egy lapot. Le kell írnom, mert félek, hogy az ötlet egyszer csak elillan.
Egy válogató. Ha igaza van anyának, és szeretnek minket (már pedig tényleg szeretnek minket), akkor el fognak jönni egy válogatóra.
Úgy éreztem, végre visszaköltözött a boldogság az életembe, mert most ez volt számomra az első.
Miután végeztem, levágtattam az étkezőbe, és mosolyogva kezdtem neki az evésnek. Hirtelen minden olyan tiszta lett.
Aztán azon kaptam magam, hogy nem tudtam kiverni a fejemből annak a fiúnak a mosolyát a fejemből. Olyan szikrázó volt, és az édes nevetése...
Inkább koncentráljunk csak a válogatóra. Miután végeztünk, írtam mindenkinek egy SMS-t, hogy jöjjenek át hozzám, mert mesés ötletem van.
Fél óra múlva mind a hatan a szobámban ültünk.
- Mi volt az, amiért iderángattál? - kérdezte Nana.
- Nagyon jó ötletem támadt, és ehhez mindannyian kelletek.
- Szuper - kezdett tapsolni Rin.
- Na szóval, tudjátok, hogy a napokban úgy viselkedtem, mint aki nem is a földön jár. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy nem tudtam, mi legyen a csapattal, mert két tag el fog ballagni, így ők már nem tudnak táncolni. Nos, arra gondoltam, hogy toborozhatnánk újabb tagokat, közös erővel.
- De hogyan? - kérdezett vissza ChoMin.
- Ez igen egyszerű. Egy válogató, nincs más megoldás - válaszolt helyettem Nana. Irigyeltem, hogy neki ilyen gyorsan vág az esze.
- Pontosan. Csinálhatnánk papírokat, amiket szétosztanánk, és kiraknánk mindenhol a suliban. Csak az időpontot kell megbeszélni - szóltam közbe én is.
Heves vitába kezdtünk, hogy mindenkinek megfeleljen az időpont, aztán hogy miről is szóljon a válogató. Megadott számra kelljen mindenkinek táncolni, esetleg ők hozzanak, vagy teljes, kidolgozott koreográfiával készüljenek, vagy rögtönözzenek.
Végül amellett döntöttünk, hogy két hét múlva lesz, ott kiválasztott zenére, és improvizálva. Már késő délután volt, amikor elmentek a lányok. Kikísértem őket, aztán mosollyal az arcomon mentem csinálni az esti teendőimet. Újra visszaköltözött a remény az életembe.

Read More

Love is difficult (Yonghwa)

- Park Rin, vonalban van.

- Tudja, van egy fiú. Azt hiszem, számomra teljesen elérhetetlen.

- Mondja meg, miért lenne elérhetetlen? Senki sem elérhetetlen, mindenkinek van esélye.

- Ő egy teljesen más világban él.

- Esetleg a Marson él? Nem! Ő is Földlakó, ugyanolyan ember, mint te.

- Igen, ez igaz. De nem hiszem, hogy valaha is találkozhatnék vele.

- Soha ne add fel a reményt. Ha tényleg ő az igazi, akkor valamikor úgyis összehoz titeket a sors.

- De ez nem olyan helyzet.

- Ha ennyi akadálya van, és csak ezeket tudod felhozni, hogy is lennél képes felvenni a versenyt? A szerelem nem egy olyan dolog, amit szabályozhatunk. Egyszer csak ott fog állni az ajtód előtt, és ha kopogtat, rajtad múlik, hogy kinyitod-e azt az ajtót, vagy azon parázol, hogy melyik kulccsal nyílik a zár.

- Azt hiszem, igaza van…

- Hát persze, hogy igazam van. Az érzelmeinket nem folyásolhatjuk be, azok jönnek maguktól. Ma is Shin Hana-t hallották, és ezennel vége az Igazából Szerelemnek.

Letettem a fejhallgatót az asztalra. Nagyot sóhajtottam, aztán felálltam.

- Nagy voltál ma Hana! - jött oda gratulálni HyeSong.

- Köszönöm. Bár a mai telefonálók 80%-a tini volt. Persze nincs ezzel semmi probléma, csak nem értem, miért keresik ennyire hatalmas erővel a kiutat. Ráadásul mind ugyanarról beszél. A szerelem, ami elérhetetlen - fejtettem ki, és már vettem is fel a kabátomat.

Már hajnali egy óra van, és számomra még nincs vége a napnak. Elköszöntem mindenkitől, majd beültem az autómba.

Nem sok kedvem volt elmenni, de már meg volt beszélve a találkozó. Leparkoltam, és kiszálltam. Már messziről látni lehetett a nagy fényeket, és hallani a hangos zenét. A mai kedvencek szóltak, leginkább kpop. Nagyon szerettem ezt  műfajt, én is szívesen hallgattam.

Beletúrtam a hajamba. Egy rövid időre az ajkamba haraptam, de aztán folytattam az utamat. A személyimet megmutatva beengedtek a biztonságiak.

Hatalmas party volt, rettenetesen sokan voltak. Én a bárpult felé vettem az irányt, hisz ott kellett találkoznom Minnel. Leültem, és kértem magamnak egy koktélt. Elkészítették, én pedig elkezdtem szürcsölni.

Közben körbenéztem, hátha megakad a szemem a barátnőmön. Már régóta ismerem, együtt jártunk főiskolára. Ő újságíró volt, én pedig rádiós. A műsoromat sokan hallgatták. Tanácsokat adtam azoknak, akik már nem látták a kiutat.

Elég vicces volt, mert a szerelemről kellett beszélnem, és én nem is voltam az. A legutolsó barátom fél éve szakított velem, mert túl sokat dolgoztam. Igazából nem is nagyon bántam, mert már ellaposodott a kapcsolatunk.

A nevem Shin Hana, és 22 éves vagyok. Fél éve dolgozok Seoul egyik leghíresebb rádiójánál, az emberek pedig már tudják, ki vagyok. Sokan nem értik, hogyan tudtam ekkora sikerre szert tenni ilyen fiatalon, de ami megtörtént, megtörtént.

Miközben szemléltem a terepet, megakadt a szemem egy fiún. Magas volt, és ezt úgy is láttam, hogy csak ült. Nevetve beszélgetett a fekete a hajú barátjával. A barátja hirtelen felém intett a fejével, mire a srác megfordult.

Amint a szemembe nézett, rögtön felismertem - Jung Yonghwa volt az. Röviden rámosolyogtam, aztán visszafordultam.

Nem értettem, miért, de a szívem heves vágtába kezdett. Pedig egyetlen pillanat volt az egész. A pultra szegeztem a pillantásom, és mélyen a gondolataimba merültem. Hirtelen valaki átölelt hátulról, és én már rögtön tudtam, hogy Min az.

- Sziiiiaaa - nyújtotta el a köszönését, és hangosan a fülembe kiabált. Bár, így is alig hallottam, mert a zene tényleg nagyon hangosan üvöltött.

- Szia - köszöntem vissza, és én is átöleltem.

- Azt hittem, nem jössz el - biggyesztette le a száját.

- Miért ne jönnék? - kérdeztem vissza mosolyogva. Bár tényleg megfordult a fejemben, de mostanában olyan ritkán találkozunk, hogy rögtön elvetettem.

- Hallottam a mai műsorodat! Mesés voltál!

- Köszönöm - bólintottam egyet.

- Menjünk táncolni - húzott rögtön a táncparkett felé.

- Először megiszom, majd utána. De te menj csak - mosolyogtam rá kedvesen.

- Biztos?

- Igen.

Min még küldött nekem egy mosolyt, de aztán el is tűnt a táncoló tömeg között. Még egy ideig ki tudtam szúrni, mert a szőke haja lévén kicsit kilógott a tömegből, de nem sokáig, mivel csak hangulat világítás volt.

- Nocsak, látni errefelé más hírességeket is - ült le mellém valaki, és szólított meg mély hangján. Érdeklődve felé fordultam, de rögtön elakadt a szavam. Yonghwa ült mellettem.

- Elég felkapott ez a hely, nem meglepő - feleltem végül.

- Még soha nem láttalak itt…

- Most se láttál volna, ha nem ide lett volna megbeszélve a találkozóm.

- Azzal a lánnyal? - intett fejével a táncparkett felé.

Kicsit fájó volt, hogy őt nem ismerte fel, pedig Min is híres volt.

- Igen - bólintottam végül.

- Mérges lenne, ha elrabolnálak? - nézett rám egy olyan mosoly kíséretében, amitől rögtön elgyengültek a térdeim. Még szerencse, hogy ültem.

- Miből gondolod, hogy elmennék veled? - kérdeztem vissza rögtön.

Valamit mondott erre, de nem hallottam.

- Tessék? - kérdeztem, miközben közelebb hajoltam felé.

- Semmi - suttogta. Ezt se hallottam volna, ha nem tudok szájról olvasni.

Már épp újra vissza akartam hajolni, az eredeti pozíciómba, de az állam alá tette a kezét, és gyengéden megcsókolt.

Mintha csak erre vártam volna, a testem magától cselekedett. Lehunytam a szemeimet, és a nyaka köré fontam a kezeimet. olyan érzés volt, mintha nem percek, hanem évek óta ismernénk egymást.

Szerencsére egy pillanatra tisztán láttam a dolgokat az őrület közepén, és megszakítottam a csókot. Elengedtem, felpattantam, és köszönés nélkül távoztam. Remélem, Min majd megérti.

De most semmi esetre sem tudtam maradni.

Az autóm előtt egy pillanatra lefékeztem. Mégis miért nem? Semmi nem tiltja, hogy ő legyen a barátom. De olyan távolinak tűnt, mintha teljesen más galaxisban élnék.

Te jó ég, ugyanazt csinálom, mint a hallgatóim. Hogyan lennék képes tanácsot adni nekik, ha én magam sem fogadom meg őket?

Nagyot sóhajtottam, aztán beültem. A kulcsot a gyújtásba akartam rakni, de a remegő kezeimből kiesett. Még szerencse, nem lenne a legjobb remegő kezekkel vezetni. Lehajoltam érte, és pár percig a padlón kerestem a leesett tárgyat. Mire felhajoltam, a látókörömbe került az a valaki, aki beszállt mellém.

Hatalmasat sikítottam, és annyira oldalra húzódtam, amennyire csak tudtam. A "kedves" partnerem csak nevetett.

- Mindent odaadok, csak a telefonom maradjon nálam - suttogtam behunyt szemekkel. Nem mertem rá nézni. A szívem még mindig hevesen dobogott, de ez csak rátett egy lapáttal - levegőt is alig kaptam szinte. A félelem fojtogatott, és nem tudtam mit kezdeni. Még tisztán sem tudtam gondolkozni, és most eléggé szükségem lenne egy jó kis tervre.

- Miért pont a telefon? - kérdezte. A szemeimet kinyitottam, de rögtön el is kerekedtek, hiszen Yonghwa volt az.

- Megijesztettél! - ütöttem egyet a vállára. A hangon szinte hisztérikus volt, de szerintem ez érthető.

- Bocsi, nem akartalak - felelte, szinte fulladozva.

- Ne nevess! - néztem rá hirtelen.

- Ha láttad volna az arcodat, te is nevetnél a helyemben.

- Ha átélted volna azt a félelmet, nem hiszem, hogy nevetnél!

- Tényleg nem akartalak ennyire megijeszteni, bocsi - szabadkozott megint, de nem tudtam elfogadni, mert még mindig nevetett.

- Most pedig, megköszönném, ha kiszállnál, mert haza kellene már mennem.

- Elkísérlek, nehogy valaki tényleg megtámadjon - vágta rá, de a végét elnevette.

Megfogtam a táskámat, és azzal kezdtem el püfölni.

- Ne. Ne-vess! - szótagoltam neki. Minden szótag végén egyet ütöttem. Erősnek szántam, de szerintem alig érezte. Most, ahogy végignézek rajta, nagyon izmos. Az ajkamba haraptam, és rajta felejtettem a tekintetem.

- Tetszik, mi? - kérdezte rögtön mosolyogva.

- Nem! Épp azt néztem, hogy mennyire…

- Szexi!

- A frászt! Hogy mennyire túl nagy!

- Vagyis, szexi.

- Nem gondolod, hogy kicsit túl nagy az arcod?

- Aranyos vagy, amikor próbálsz beoltani.

- Nem csak próbállak, hanem be is oltalak. Bár a kis sztárocska életedből ez biztos hiányzik.

- Ez igaz - nézett egy pillanatra félre. Eleinte meg akartam bántani, de most egy kicsit elszégyelltem magam. Végül is, nem ártott ő nekem semmit.

- Szóval, elindulsz? - nézett rám ismét azokkal a gyönyörű szemeivel. Jó, visszavonom.

- Rögtön, amint kiszállsz.

- Akkor úgy tűnik, itt fogunk éjszakázni. Nem lesz kicsit kicsi ez a hely? - vette szemügyre a belteret.

- Ne becsméreld a kocsimat! Shinichi tökéletes - húztam fel rögtön az orromat.

- És a telefonodat hogy hívják?

- Shouji - vágtam rá, anélkül, hogy gondolkodtam volna. Soha, senkinek nem mondtam még, hogy elnevezem a számomra kedves tárgyakat, de ő rögtön ráérzett.

- Hé, álljon meg a menet, ne térjünk el a tárgytól. Kifelé! - mutattam az utcára.

Elkapta a csuklómat, a másik kezével pedig átemelt a kéztartó felett, és az ölébe ültetett. Rögtön elpirultam, és hátrébb akartam húzódni, de sikeresen bevertem a fejemet.

- Mondtam, hogy kicsi - szólalt meg.

- Tudod mi a kicsi? A türelmem. Most pedig, engedj el - válaszoltam rögtön.

- Miért, neked így nem kényelmes? - kérdezett vissza piszkosul szexi vigyorral. Miért ilyen helyes?

A derekam köré fonta a kezeit, és közelebb húzott magához. A mellkasomra hajtotta a fejét, és a halk lélegzését hallgattam a hirtelen beállt csendben. Én levegőt is alig mertem venni.

- Szóval tényleg szexi vagyok, ha így dobog a szíved - suttogta.

- Ya, most ért véget a türelmem! - kiáltottam fel.

- Halkabban édes, még valaki meghall.

- Álljunk meg egy pillanatra. Édes?

- Még csak nem is azon lepődsz meg, hogy nem akarom, hogy meghalljanak?

- Ilyen téren kivételesen egyet kell veled értenem. Nem akarom, hogy bárki is tudja, hogy az autómban ülsz.

- Shinichiben. Kicsit perverzként hangzik…

- Perverz a te fantáziád!

- És én soha nem is tagadtam! - miközben beszélt, mélyen a szemembe nézett, ezzel sokat sejtetve, én pedig a fülemig elpirultam.

- Te. Most. Azonnal. Kifelé - szótagoltam neki ismét. De megint nem akarta érteni.

- Kérem, doktornő, csak egy éjszakát kérek. Utána már úgyis képtelen leszel nélkülem élni - kacsintott rám.

- Komolyan mondtam, hogy szállj ki, mert Shinichi tetője be fog szakadni, mert nem fér el egyszerre benne a tested, és a hatalmas egód.

- Valld be, hogy tetszik. Vagyis, hogy tetszem.

Ó, az istenek a megmondhatójuk, hogy mennyire!

- Ne is álmodj róla - sziszegtem, és megpróbáltam visszaülni a helyemre. Nem engedte, ismét visszahúzott az ölébe.

- Engedj el! - mutattam felé a mutatóujjamat fenyegetve. Nem jött be.

- A szád ezt mondja, de ez itt, azt akarja, hogy ne. - A kezét a szívemre helyezte. Egy rövid másodpercre kiélveztem a helyzetem, aztán elütöttem a kezét.

- Álmodj kisherceg, de a saját ágyadban. Szállj ki - parancsoltam neki.

- Rendben - felelte vigyorogva. Mit forgat a fejében?

Hamarosan meg is tudtam. Az egyik kezét a hátamra tette, a másikat pedig a térdeim alá. Kinyitotta az ajtót, aztán velem együtt kiszállt.

- Így már jó?

- Nem, tegyél le, most azonnal! A végén még valaki meglát!

- Az neked csak jót tenne, nem? Még híresebb lennél - nézett kisfiúsan a szemembe. Mintha csak az mondaná, hogy egyszeregy az egy.

- Ha ilyenek gondolsz, akkor kérlek, tényleg tegyél le, és felejtsd el azt is, hogy valaha találkoztunk - feleltem sötéten. Utáltam, ha ennyire számítónak néznek. Azért vagyok híres, mert ilyen a munkám. És nem azért dolgozok, hogy híres legyek, hanem mert ezt szeretem csinálni.

Most az egyszer nem válaszolt, hanem lerakott. Visszasétáltam a vezető üléshez, beültem, és elhajtottam. Amikor kanyarodtam, láttam, hogy visszaindult. Nem hiszem, hogy ez a kis incidens sokat jelentett neki.

Amint hazaértem felakasztottam a kabátomat, és a szobámba sétáltam. Átöltöztem, bebújtam az ágyamba, de valahogyan csak nem jött álom a szememre. Végig Yonghwa járt a fejembe. A végén már megütöttem, hogy menjen ki onnan, de nem ért semmit.

Másnap délután kettőkor keltem. Mivel mindig hajnalokig fent voltam, ezért nem volt meglepő. Kicsit más az életvitelem, mint a többi embernek, de én nem bántam ezt. Kimentem a konyhába, és nekiálltam főzni.

Igazából nagyon szerettem a munkámat, mert délutánig aludhatok, és pizsamában ebédelhetek. Senki nem zavar, én pedig így tökéletesen megvagyok.

Miközben főztem, beraktam egy kis zenét, és dúdolgatva folytattam. Már épp készen voltam, és raktam az asztalra az ételt, amikor valaki szabályosan rátapadt a csengőmre. Felvettem egy köntöst, és elmentem ajtót nyitni.

- Mi volt tegnap Yonghwa-val? Miért rohantál el? - támadott le rögtön Min.

- Te láttál mindent? - kérdeztem vissza rögtön. Félre húzódtam, és beengedtem. Már otthonosan mozgott nálam. A konyha felé vette az irányt, és le is ült az étkező asztalnál.

Meg se kérdeztem, rögtön szedtem neki is az ebédből.

- Szóval? - kérdezte türelmetlenül tele szájjal.

- Én csak nem akarok kapcsolatot - rántottam meg a vállam.

- Az embereknek azt tanácsolod, hogy vágjanak bele nyugodtan egy kapcsolatba, mert csak akkor lehetnek boldogok, de te magad pedig meghátrálsz.

- Nem fér bele az időmbe. Yungho-val is emiatt szakítottunk, tudod jól.

- De ő is a szórakoztató iparban dolgozik, biztos megértené!

- Nem tudom, de nem is akarom tudni - feleltem.

- Hana, te félsz? - kérdezte rögtön.

- Mi? - kerekedtek el a szemeim. Még a villa is kiesett a kezemből.

Hogy pont én félnék? És pont tőle? Nevetséges.

- Teljesen úgy nézel ki. Nem akarod, hogy megismétlődjön az előbbi, igaz? - nézett rám mosolyogva. Ezt akkor szokta csinálni, mikor tudja, hogy igaza van. És most túlságosan is igaza volt.

- Lehetséges - nyögtem ki végül, és félre néztem.

- Tudtam! De ígérd meg, hogyha még egyszer találkoztok, adsz neki egy esélyt - szögezte le rögtön.

- Nem hiszem, hogy hozzám szólna. Azt hiszi rólam, hogy a hírnévért csinálok mindent - feleltem nagyot sóhajtva.

- Akkor mutasd meg neki, hogy nem így van! - vágta rá.

- Nem is tudom…

- Hana, ne csináld ezt! Olyan aranyosak lennétek együtt - kicsit fentebb nézett, és már tudtam, hogy el is képzelt minket.

Felálltam, és a mosogatóba raktam az üres tányérokat. Már régóta egyedül élek, ezért eléggé jól megtanultam főzni. Legalábbis ezt mondják.

Min ott maradt még egy ideig. Beszélgettünk, de aztán munkára hivatkozva elment. Én olyan este nyolc felé mentem el zuhanyozni, és kezdtem el készülődni. Kicsit hamarabb készen lettem, ezért leültem a konyhában az egyik székre. Egy teát kezdtem el szürcsölgetni, és magam elé meredtem.

Most is Yonghwa-n járt az eszem.

Végül elvetettem, mivel nem valószínű, hogy találkozni fogok vele még valamikor.

Felálltam, és elindultam. Az autómban a rádiót hallgattam, és pont egy C.N Blue szám ment benne. az ajkamba haraptam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni.

Amint beértem a munkahelyemre, mindenki üdvözölt. Mosolyogva köszöntem nekik vissza, aztán felmentem a saját részlegemhez. Elfoglaltam a helyem, és megvártam az utolsó reklámot.

- Adásban vagy mindjárt, öt, négy, három, kettő - az utolsó számot már csak az ujjával mutatta. Aztán felvillant a piros kis lámpa, és elhallgatott a reklám.

- Jó estét kívánok minden kedves hallgatónak. Shin Hana vagyok, és üdvözlök mindenkit az Igazából Szerelem műsoránál. Minden kedves hívót szívesen meghallgatok, kérem hívjanak a *** számon! - kezdtem bele a szokásos szöveggel.

- Az első telefonálónk pedig nem más, mint Yong JunMin! Adásban van, sok szeretettel köszöntöm!

- Tudja, a férjemmel nagyon sokat veszekedünk mostanában. Félek, hogy megcsal…

- A veszekedés nem egy jó dolog, de mégis erősebbé teszi a kapcsolatokat. Míg zajlik a veszekedés, természetesen kellemetlen, de az utána lévő kibékülés mindennél jobb. Egy vita után ismét a szemébe nézni, igen, azt hiszem, ez sokat segít. A hazugság, titkolózás azonban csak olaj a tűzre. Azt ajánlom, beszélje meg vele őszintén, és akkor meg fogja tudni az igazat.

- De a férjemnek nagyon kevés ideje van rám.

- Az idő igen kényes téma. De azt ajánlom, hogy próbáljanak meg egyeztetni, és komolyan leülni. Ha igazán fontosak egymásnak, higgye el, meg fogják találni erre a megfelelő alkalmat. - Nem pedig egy üzenetben szakítani.

- Nagyon szépen köszönöm - hálálkodott, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Ezt a pillanatot szeretem a legjobban.

- A következő telefonálónk pedig Kim Hyunsil! Jó estét kívánok, vonalban van.  

- A barátommal már két hónapja együtt vagyunk, de úgy érzem, hogy nincs minden rendben.

- Esetleg veszekednek?

- Nem, ilyenről szó sincs. Minden rendben van. Vagyis nem, valami még sincs.

- A szerelem egy nehezen megfogalmazható érzés, sőt, szerintem a legnehezebb kifejezni szavakban. Egy érzés, amikor ránézel, és nem tudsz ellenállni az átható pillantásának, amikor közelebb hajol, és valamit a füledbe súg, elgyengülnek a lábaid. De ezek csak a tünetei. Maga a szív, szinte szárnyal, és ki akar törni a mellkasodból. Szinte félelmetes kínt érez, csak azért, hogy akár megérinthesse. Ha ez nincs jelen, azt hiszem, nincs miről beszélni. A kapcsolat két emberről szól, és ezt nem csak szavakban, ajándékokban kell éreztetni, elég csak egyetlen egymásra vetett pillantás.

- De ha ez már nincs meg?

- Ha már eltűnt a szikra? Akkor próbálja meg felpörgetni a kapcsolatát. Vesse be minden báját, és bűvölje el, pont ahogy első alkalommal tette.

- De én nem tudom, mit csináltam akkor…

- Csak adja magát. Hiszen nem egy álarcba szeretett bele a barátja, hanem magába - feleltem, és gyengéden elmosolyodtam.

- Köszönöm - válaszolta, és le is rakta.

Hosszú éjszakának ígérkezett, de nem fáradtam el. Úgy tíz óra felé tartottunk egy negyed órás szünetet, amikor kimentem kávét venni. Az automatásat nem szerettem, ezért átsétáltam a közeli kávézóba. Szerencsére még sok időm volt.

A kávézó ilyenkor mindig nagyon csendes volt. Megrendeltem az italom, és csendben várakoztam.

- Szóval, hogyha a közelebb hajol, és valamit a füledbe súg, akkor elgyengülnek a lábaid - suttogta a fülembe Yonghwa. A szemeimet egy kicsit lehunytam, és tényleg éreztem, hogy már nem olyan biztos alattam a talaj, de azért kitartottam. Meglepett, hogy szó szerint idézett.

- Nocsak, ilyeneket hallgat, Mr. Jung?

- Már magázódunk, Ms. Shin?

- Így mondja az illem. Ismeretleneket nem lehet letegezni rögtön.

- Tegnap mégsem gondolta így, hölgyem.

- A tegnap este, vagyis a mai, más volt, uram.

- Akkor ha a mai este véget ér számára, remélem, mellettem fog álomba szenderülni. Hadd ne részletezzem, milyen örömök után - az utolsó mondatot olyan halkan súgta a fülembe, hogy csak én hallhattam. De ha csak ez lett volna minden! Olyan élvezettel mondta, hogy azt is elfelejtettem, hogyan kell lélegezni.

Nem tudtam válaszolni. Arra vágytam, hogy máris elráncigáljam mások elől, és… várjunk csak. Én sosem szoktam ilyenekre gondolni!

- Ebben igazán téved, uram. Idegeneket nem engedek fel a lakásomba.

- Akkor jöjjön az én lakásomba.

- Idegen lakásba sem teszem be a lábam.

- Akkor mit szólna, ha holnap délután találkoznánk ugyanitt? Kellemesen meginnánk egy csésze kávét, és közben mesélhetne magáról, hölgyem - mondta. Láttam rajta, hogy nagyon nehezen tudja megállni, hogy ne mosolyogjon.

- Talán itt leszek - vetettem oda, aztán elvettem az idő közben elkészült kávémat, és elindultam kifelé. Már az utcán jártam, amikor ismét utolért. Gyengéden megfogta a csuklómat, és megállásra késztetett.

- Lassan kezdem azt hinni, hogy követ - mondtam játékosan.

Nem válaszolt, csak maga felé fordított, és szenvedélyesen megcsókolt. A reakcióm pont ugyanaz volt, mint az első alkalommal. Most ő szakította meg a csókot, és csillogó szemeivel az enyémekbe nézett.

- Ezt elfelejtettem bent, remélem megbocsájt.

- Lehet róla szó - feleltem mosolyogva, aztán ismét folytattam az utamat. Beérve hirtelen úgy éreztem, hogy nagyon boldog vagyok. Megkockáztatom, hogy még soha nem voltam ilyen boldog.

Érdekes dolog az élet. Nehezen küzdjük fel magunkat minden egyes lépcsőfokon, olykor örülünk a sikereinknek, olykor nem. Mégis, jön egy ember, aki könnyedén sétál bele az életünkbe, és olyan érzéseket vált ki belőlünk, amikről még nem is tudtunk.

A műsor után elköszöntem mindenkitől, hazamentem, és rögtön az ágyamba dőltem. Tíz percig csak feküdtem, aztán rávettem magam, hogy át kellene öltöznöm, és úgy aludni. Már vettem le a kabátomat, amikor észrevettem, hogy van valami benne. Semmit sem szoktam a zsebemben hordani, ezért rögtön meg is néztem. Egy papír volt, rajta egy telefonszámmal.

Éreztem, hogy ki tette a zsebembe. Elmosolyodtam, és nagyon örültem.

Az ágyamra raktam, és átöltöztem. Végigfeküdtem az ágyamon a kezemben a telefonommal, és a papírral. Rögtön elmentettem a számot, de aztán csak néztem a képernyőt. Írnom kellene neki? De ha már alszik?

Egy próbát végül is megér.

Mikor óhajt holnap találkozni? - írtam neki.

Délután? - érkezett szinte azonnal a válasz. A szívem rögtön a torkomban dobogott. El sem hiszem, úgy viselkedek, mint egy kis tini az első szerelmével.

Igen, arra én is gondoltam, de azon belül? - lassan pötyögtem be a betűket. Ennél sokkal gyorsabban tudok írni, de most valahogy nem ment. Szinte minden második betűt elrontottam, nem értem, miért.

Öt órakor megfelel kegyednek? - Fogalmam sincs, ő hogyan csinálja, hogy ilyen gyorsan ír.

Tökéletes - válaszoltam neki. A telefonomat magam mellé tettem, és lehunytam a szemeim. Ismét elmosolyodtam. Vajon mikor mosolyogtam utoljára ennyit?

Aztán megint pittyegni kezdett a telefonom. Kinyitottam a szemeimet, és megnéztem. Újabb üzenet:

Jó éjszakát, édes - ez állt benne. Újra elmosolyodtam.

Nem válaszoltam, hanem az éjjeli szekrényre helyeztem a telefonom, és elaludtam.

Másnap megint délután keltem. Három órakor csináltam magamnak ebédet, és ráérősen kezdtem el készülődni. Természetesen el akartam menni. Csak öt órakor néztem az órára, és akkor viszont elkezdtem rohanni. Szinte beugrottam az autómba, és amilyen gyorsan csak lehetett, vezettem.

Így is, fél ötre értem oda. Kicsit elszégyelltem magam, mert már az első randiról is kések.

Megbánó arccal léptem be a kávézóba, ami most viszont rendesen meg volt tömve. A tekintetemmel Yonghwat kutattam - és sajnos azonnal meg is találtam. Az egyik fal menti asztalnál ült, egy lány társaságában. Kissé túlságosan is élvezték egymást, eléggé sértették az intim szférákat.

Mérgesen meredtem rájuk, aztán sarkon fordultam, és rögtön ki is vágtattam.

Megáll az eszem! Még én éreztem magam kellemetlenül! Kések fél órát, és ő máris talál jobb elfoglaltságot. Amikor először találkoztunk, azt mondta, hogy az első éjszaka után nem tudnám elengedni. Nekem teljesen úgy jött le, mintha ő se akarta volna azt, hogy csak egy éjszaka legyen az egész.

Megint túl naiv voltam.

Most pedig, nem tudtam, mit is csináljak. Még volt öt órám, és dühösen álltam az utcán. Menjek haza, és ott adjam ki a dühömet?

Aztán úgy döntöttem, hogy nem ér annyit az egész. Inkább elmentem a legközelebbi moziba, és beültem egy filmre. Szerencsémre pont egy olyat választottam ki, ami tele volt romantikával. Mondanom sem kell, abban a pillanatban imádtam magamat.

Végül is végigszenvedtem a filmet, bár nem sok maradt meg belőle. Miután végeztem, egy cukrászdában ültem le, és kezdtem el majszolni egy sütit.

Éreztem, hogy a táskámban rezegni kezd a telefonom, ezért gyorsan elő is kaptam.

Örülök, hogy eljöttél - érkezet az üzenet Yonghwa-tól.

Mérgesen meredtem a kijelzőre. Még neki állt feljebb!

Én pedig örülök, hogy nélkülem is megtaláltad a megfelelő társaságot! - írtam vissza rögtön. Szinte fortyogtam az elfojtott indulatoktól. Elnémítottam a telefonom, és a táskámba raktam. Jobb, ha a műsor előtt nem idegesítem fel magam még jobban.

Mikor már szóltak, hogy be szeretnének zárni, kifizettem, és elindultam a munkahelyemre. Kicsit még így is korán értem be, de nem érdekelt már semmit.

Nem szóltam senkihez, csak az asztalomnál dühöngtem. Miért kellett üzenetet írnia? Annyira idegesített.

Mikor eljött a műsoridő, még mindig nem sikerült lehiggadnom.

- Jó estét kívánok mindenkinek, itt Shin Hana, az Igazából Szerelem műsort hallgatják most. Várom a hívásaikat, és szívesen adok tanácsot mindenkinek - mondtam megszokott szövegem, amikor felvillant a piros kis lámpa.

- Az első telefonálónk Han MinSeo. Jó estét kívánok, adásban van - kezdtem bele.

- A problémám az, hogy nemrég elhívott az egyik ismerősöm randira. Nem tudom, hogy elmenjek-e, még nem igazán érzek iránta semmit.

- Ne menjen el, mert nem tudhatja, ha esetleg késik fél órát, nem e kezd el mással társalogni az a hím egyed - vágtam rá. Hyesong elkerekedett szemekkel nézett rám. Soha nem feleltem még így, tényleg mindenkit arra bíztattam, hogy vágjon bele.

- Öhm, értem. Köszönöm - megszeppenten válaszolt, aztán rakta is le.

Szinte az összes többi hívóval is így viselkedtem. Hirtelen nagyon feminista lettem, és minden nőt és lányt arra bíztattam, hogy inkább magával foglalkozzon, élvezze ki az életet, minthogy más férfira pazarolja el az érzelmeit.

- És a mai utolsó telefonálónk Jung Yonghwa! - mondtam be. Amint kiejtettem a nevét, esett le, hogy ki is az.

Azzal hitegettem magamat, hogy sok ilyen nevű férfi létezik. Biztos nem hívna fel, főleg azok után, ami történt.

- Jó estét, adásban van - szólaltam meg végül. A hangom kicsit remegett, de rögtön fegyelmeztem magamat.

- Jó estét. Nos, az én helyzetem elég különös. Egy lányt randira hívtam ma, de nem csak, hogy késett, hanem még valami olyasmivel is vádol, ami nem igaz. Az üzeneteimet nem olvassa el, és nem veszi fel nekem a telefont.

- Nos, ez esetben azt tudom tanácsolni, hogy hagyja békén azt a lányt, hadd élje a saját életét.

A lábammal dobolni kezdtem, hogy kissé levezessem a feszültséget. Persze, hogy ő volt az.

- De én nem szeretném, ha egy félreértés miatt nem állna többé szóba velem.

- Ő pedig biztos nem szeretné, ha többé zaklatná.

- Pedig én tudom, hogy szexinek talál.

Ez a mondtat az elevenembe talált. Miért folyamodik ilyen piszkos módszerekhez?

- Örülök, hogy ilyen biztos magában. De most véget ért a műsor, örülök, hogy segíthettem. Itt Shin Hana, ez pedig az Igazából Szerelem volt - feleltem végül. Sajnos erre már nem tudtam mit mondani.

Levágtam a fejhallgatót az asztalra, és kirohantam a szobából. Láttam, hogy HyeSong a helyemre rohan, és próbálja menteni a menthetőt.

Felkaptam a kabátom, és rohantam is kifelé. Remélem, kevesen lesznek az úton, mert nagyon be voltam pöccenve. Mégis hogy képzeli, hogy felhív? Hogy van ehhez mersze?

Azért a liftben még megnéztem a telefonomat. Öt nem fogadott hívás, és négy üzenet. Mind Yonghwa-tól.

A táskámba süllyesztettem a telefonom, és már mentem is kifelé. A bejárat előtt azonban hirtelen megtorpantam, mivel ott állt velem szemben Yonghwa.

- Szóval ne zaklassalak? - kérdezte, miközben lassan elindult felém.

- Igen, határozottan ezt kérem - vágtam rá. Igazából mindenre vágytam, csak arra nem.

- És nem is érdekel, hogy mi történt igazából? Gondolom nem olvastad el az üzeneteimet.

- Shouji mondta, hogy mind hazugságtól bűzlik, ezért kitöröltem mindet.

- Akkor Shouji kivételesen nem jót mondott - mondta, és már előttem állt, csupán egy fél méternyire tőlem.

- Ő sosem hazudik, nem úgy, mint egyesek.

- Miért nem vagy képes meghallgatni?

- Mert nem akarom, hogy elhiggyem, kihasználj, és aztán eldobj, arra hivatkozva, hogy nincs elég időnk - az arcomat félre fordítottam, és erősen küzdöttem a könnyeim ellen.

- Sosem tennék ilyet - suttogta, és végig simított az arcomon.

- Ha hazudsz, komolyan mondom, hogy megjárod - feleltem halkan.

- Ígérem, nem fogok - mondta, lehajolt, és lassan megcsókolt.

Nem értem, képtelen vagyok felfogni, hogyan képes ezt csinálni. Egyszerűen képtelen vagyok rá haragudni. Miért?

Összekulcsolta a kezeinket, aztán az autómhoz kísért.

- Majd találkozunk - szólalt meg, amikor kinyitotta előttem az ajtót.

- Még csak nem is akarsz feljönni hozzám? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.

- Ráér még az - kacsintott rám, amitől megint hevesebben kezdett verni a szívem.

- Te tudod - vontam meg a vállaimat.

- Miért, engednéd? - kérdezte, és rögtön csillogni kezdtek a szemei.

- Na jó, ülj be - mondtam nevetve.

A derekamra tette a kezeit, és megint megcsókolt.

- Köszönöm - mondta, és beült az anyós ülésre. Elmosolyodtam, aztán én is beültem.

Elindultam - egy olyan élet felé, ahol megtaláltam a boldogságot, és sikerült mindent tökéletesen elintézni. Mert erről szól a szerelem, amikor két embernek fontosabb a másik, mint saját maga, és bármit képes érte megtenni. 

***

Ha valakinek esetleg ismerős lenne a történet, akkor az azért van, mert a Vőlegényem vagy Férjem c. filmből merítettem ihletet. Persze nem teljesen ugyan az, de azért illik megemlíteni. Remélem, tetszett nektek, és írtok véleményt is :D

Read More

Dangerous Game 20. rész

*NiTae POV*

Egy SMS-t kaptam, amit rögtön meg is néztem. Hyunseungtól jött, azt írja, találkozni szeretne velem. Visszaírtam, hogy jöjjön át hozzánk, és elraktam a telefonom.

Felesleges volt, mert szinte azonnal visszaírt, hogy inkább a közeli kávézóban. Nem értettem, de írtam, hogy rendben.

Sokszor nem értem, mi folyik körülöttem. Mert a barátaimnak nagyon örülök, például Arinak, de Hyunseunggal nincs minden rendben. Nem veszekszünk, csak kezdett ellaposodni a kapcsolatunk, amitől mindig is féltem. És ami a legrosszabb - azt hiszem, be kell ismernem, hogy YoSeob viszont egyre inkább tetszik. Ami eléggé nagy baj, mert nem csak hogy Hyunseung barátja, hanem egy bandában is énekelnek.

Szánalmasnak érzem magam.

Nemhogy próbálnám menteni a menthetőt a mostani kapcsolatommal, egy újabbra vágyok. Mégis milyen barátnő tesz ilyet? Hát nem olyan, aki normális.

Felszálltam a buszra, hazamentem, gyorsan leraktam a cuccaimat, és indultam is. Nem hiszem, hogy késésben lennék, mert egy öt percre van tőlünk a kávézó.

Amint bementem, rögtön kiszúrtam Hyunseungot, mióta vörös haja van, ez könnyedén megy. Még annak idején, én bíztattam, hogy fesse be, mert jól fog neki állni. Azóta hogy bejött neki!

Leültem mellé.

- Szia - köszöntem mosolyogva. Furcsa volt, mert nem hajolt oda, hogy megcsókoljon.

Esetleg ő is…?

Miért nem rettenek meg erre a gondolatra? Ha szakítani akarna velem, szomorúnak kellene lennem, de azt hiszem, jelen pillanatban inkább örülök. Talán ennek már tényleg vége…

- Szia - köszönt vissza. - Csak arról akartam veled beszélgetni, hogy…

Neki is nehezen ment. Most már szinte 100%-osan biztos voltam abban, hogy ő is érzi azt, hogy ez már nagyon a végét járja. Talán barátokként élhetünk tovább egymás mellett. Elég fura lesz, mert a baráti körünk ugyanaz. Tulajdonképpen én kötöttem össze a Dangerius Gamet és a Beastet.

- Szóval… szakítanunk kell. Nagyon köszönöm, hogy eddig velem voltál, de ennek már nincs sok értelme. És látom rajtad, hogy YoSeob tetszik.

Az utolsó mondata hallatán még a vér is megfagyott az ereimben. Úgy éreztem magam, mint egy olcsó szappanoperában.

- Ahogy gondoltam. De szeretném, ha mi barátok lennénk, és tudnád, hogy engem ez egyáltalán nem zavarna. Sőt, baráti tanácsként megsúgom neked, hogy viszonzottak az érzelmeid - kacsintott rám. Hogy meg neki ilyen könnyedén? Még alig egy perce sem szakítottunk, ő máris segít. Van nála aranyosabb fiú a világon? Kötve hiszem.

És én mégis elpazarolom. Nem élek a lehetőséggel, pedig ilyen nem sokszor adódik egy ember életében.

- Én… - kezdtem bele, de rögtön a szavamba vágott.

- Nem kell semmit mondanod. Barátok? - nyújtotta a kezét.

- Barátok - fogtam meg a kezét, és egymásra mosolyogtunk. Felállt, és elment, amit kicsit furcsállottam. Az egész olyan gyors volt… csak egy pillanat műve. Bár, még sosem szakítottam senkivel, nem tudom, hogyan mennek az ilyen dolgok. De ha ilyen egyszerűen, az nekem csak jó.

Még egy ideig ott ültem, aztán azt gondoltam, hogy veszek valamit. Felálltam, és beálltam a sorba. Éppen azon filóztam, hogy kappuchinót vegyek, vagy forró csokit, amikor valaki gyengéden megérintette a vállamat. Hatalmasat ugrottam, mivel erre nem számítottam, és nagyon megijedtem.

- Szia - köszönt YoSeob. Emlegetett szamár, mégis hogy kerül ide?

- Helló - köszöntem azért, mert így illik. Nem szegezhetem neki rögtön, hogy miért van itt, az azért elég bunkóság lenne.

- Hyunseunggal már beszéltem, de ahogy gyanítom, te is - kezdett bele könnyedén. Elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Tessék? - Csak ennyit bírtam kinyögni.

- Most, mondjad végig? - nézett rám egy picit elpirulva. Akkor témánál vagyunk…

- Nem szükséges - feleltem egyet legyintve, és előrefordultam. - Olyan hirtelen történt minden - suttogtam. Azt hittem, nem hallotta meg, de mégis.

- Az idő csak megy, megállás nélkül, és nekünk ebbe nincsen beleszólásunk. Ahogy abba se, hogy ki tetszik meg nekünk - az utolsó szónál nézett rám. Éreztem, hogy a tekintetemet keresi, de nem mertem rá nézni. Nem lehet, hogy ő rögtön, egyből megpróbálja.

- Igazad van - válaszoltam, ugyanolyan hangerővel, mint az előbb.

A sor előrébb lendült, én pedig már kérhettem is. Végül a forró csoki mellett döntöttem, mert annyira fel vagyok pörögve, hogy este sem tudnék elaludni attól a kis koffeintől sem. Sajnos, nem a boldogság miatt vagyok felpörögve.

Az imént, azt gondoltam, hogy boldog lennék, ha szakítanánk. De most, kicsit letargikusnak éreztem magam, mert hiányozni fog. Hiányozni fog az együtt töltött idő, a közös röhögések, és a titkos csókolózás a kertünk hátuljában. Vicces volt, mert pont ők laktak mögöttünk, így tényleg oda lopóztam ki, amikor találkoztam vele.

A szüleim tudták, hogy együtt vagyunk, de apa nem helyeselte, hogy a nap minden percét legszívesebben együtt töltöttük volna. Ki érti ezt?

A rendelésemmel együtt leültünk pont ahhoz az asztalhoz, ahol Hyunseunggal beszéltem. A sors iróniája.

Mindez csak egy negyedórája történt. Olyan hihetetlennek tűnik az egész…

A forró csokimat kavargattam, miközben mélyen a gondolataimba merültem.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy YoSeob ajkai az enyémen vannak. Elkerekedett a szemem, és lenéztem rá. Az ő szemei le voltak hunyva, így nagyon aranyosnak tűnt.

Nem tudtam neki ellenállni.

A csókba persze rögtön belementem, lehunyva a szemeimet, és egy pillanatra elmosolyodva. Talán titkon már régóta vágytam erre.

Most olyan… rossznak érzem magam. Nem gondolom, hogy hazugság lenne a Hyunseunggal eltöltött idő, mert én tényleg szerettem, de a szerelem átalakult testvéri kötődésbe. Olyan volt számomra, mint egy jó báty.

Miután eltávolodott tőlem, kérdőn néztem rá.

- Beszéltem hozzád, de nem figyeltél, ezért gondoltam, "felébresztelek" - mondta fülig érő szájjal. Azonnal olvadozni kezdtem, mert nála cukibb fiú nincs is a világon.

- Hát, elég furcsa módszert találtál - feleltem kissé elpirulva, és rögtön lesütöttem a szemeimet.

- Szóval, leszel a barátnőm? - kérdezte.

- Nem lehetne ezzel várni egy kicsit? Mármint, nem miattad, hanem miattam. Még csak most szakítottam Hyunseunggal, és ez az egész gyors nekem… - feleltem. Igen, ez volt az igazság.

- Rendben - bólintott egy nagyot. Szerettem, hogy ilyen megértő, és nem kényszerít semmire.

Sokáig beszélgettünk, és egyszer sem hozódott fel ez a téma. Nagyon jól éreztem magam vele, de egyszer haza is kellett mennem.

Felálltunk, és teljesen hazáig kísért.

- Akkor holnap találkozunk - ment is volna el, de megfogtam a pulcsiját. Kérdőn nézett vissza rám.

Nem mondtam semmit, csak odaléptem hozzá, és megcsókoltam.

- És mi van azzal, hogy kell még idő? - kérdezte pimaszul mosolyogva.

- Sok idő eltelt, két óra minimum - mondtam nevetve.

- Akkor jó - válaszolta ő is nevetve, aztán még egyszer megcsókolt. Ez már komolyabb volt, mint az előbbiek, tovább is tartott.

- Most már tényleg megyek, holnap találkozunk - suttogta, adott még egy puszit, és elment.

Rettenetesen boldognak éreztem magam, amiért kissé bűntudatom is volt. Visszamentem a házba, és leültem tanulni. Ezzel csak egy probléma volt - kicsit sem tudtam koncentrálni.

Arinak ezután sehogy sem tudtam elmondani. El akartam, komolyan, de olyan boldog volt… féltem lelombozni.

Jelen

- Nos, azt hiszem gratulálnunk kellene. Egész jól helyettesítettetek minket, de tudnotok kell, hogy a nyomunkba sem érhettek - szólalt meg valaki, amint beértünk az öltözőbe.

Jelen pillanatban megsajnáltam Arit, amiért ilyen barátot fogott ki. Jobban mondva, már nem járnak, de úgy tűnik, képtelenek egymás nélkül meglenni.

- Nem is tudom, ki nyerte az iskolai versenyt - vágott vissza rögtön Ari. Bátor, mit ne mondjak.

- Nekünk sokkal nagyobb terveink vannak - mondta Seungri.

- Például? Gyerekeknek énekelni? - kérdeztem, mire négy dühös pillantást éreztem magamon.

- Az majd később kiderül - felelte T.O.P titokzatosan, és kivonultak.

- Mit kerestek itt? - kérdezte végül Ari.

- És GD miért nem volt velük? - kérdeztem én is. Eddig mindig együtt láttam őket, egy kezemen meg tudom számolni, amikor külön voltak. Annyira szerves részei voltak egymás életének, hogy már nem is emlékszem arra, amikor nem közös bandában voltak.

Ők is tavaly alapították a bandát. Nem ők a rangidős banda, mégis ők a leghíresebbek. Ennek talán az lehet az oka, hogy ők a legtehetségesebbek. Még elsősként is feltekintettem rájuk, de már csak ugyanolyan embereknek látom őket, mint mások. Akiknek jó sok tehetségük van.

A kérdésemre senki nem válaszolt, sőt, mindenki elhallgatott. Nem értettem, miért.

- Biztos azért, mert más nőcskékkel lóg - felelte végül Nana a vállát megrántva, és elkezdtünk visszaöltözni. Miután azzal végeztünk, mindenki elindult haza.

Engem YoSeob ismét elkísért. Út közben végig beszélgettünk, és sokszor nevettem. Könnyebb volt vele együtt lenni, mint azt képzeltem.

Szinte minden tökéletes. Hyunseunggal nagyon jó a viszonyunk, továbbra is sokat beszélünk, és mindenki ugyanolyan kedves hozzám. Az egyetlen egy probléma, hogy néha, amikor senki nem látja, el szoktam kapni Ari fájdalmas pillantásait. Nem akartam megbántani, ez már csak így alakult. És ahogy YoSeob mondta, nem mi választjuk, kibe leszünk szerelmesek.

A házunk előtt hosszasan megcsókolt, aztán ő is hazament. 

Read More