*Ari pov*
Ismét egy szombat. Mostanában úgy érzem, hogy az idő csak rohan, anélkül, hogy képes lennék vele tartani a lépést. Mire észbe kapok, már eltelt egy hét, majd még egy, még egy, és így tovább.
Valahogy csak megszokom ezt is.
Tíz óra körül keltem ki az ágyból, és battyogtam le reggelizni. Nem sok értelme volt már, de nekem jól esett. Miután végeztem, leültem a nappaliban, és apával néztem a TV-t.
- Ari, akkor neked még nincs fiúd, igaz? - kérdezte félve apa.
- Nem, nincs - feleltem nagyot sóhajtva. Mindig ugyanazok a kérdések.
- De, ha esetleg... - Nem tudtam befejezni, mert anya közbe szólt.
- Ari, csörög a telefonod, ha jól hallom - szólt ki a konyhából. Rögtön felpattantam, és a szobámba rohantam.
Amint megnéztem a hívót, kissé elámultam. DooJoon volt az.
Nem akartam felvenni a telefont, de valami munkált bennem. Végül rányomtam a fogadásra.
- Ari! De örülök, hogy felvetted... - kezdett bele.
- Ja...
- Nem tudnánk valahol találkozni? Rajtad kívül senki nem veszi fel.
Tehát engem hívott utoljára. Lepődjek meg? Nem kellene.
- Miért akarnék veled találkozni?
- Mert beszélnünk kell.
- Nem, semmit sem kell. Nem fogok neked hinni.
- De még csak azt sem engeded, hogy megmagyarázzam. Komolyan, nem hazudok! Gondolj bele, szerinted YoSeob képes lenne ilyet csinálni NiTae ellen? - kérdezte.
Meredten néztem magam elé. Hát persze, hogy ők az első ok. Nem szabad ezen felidegesítenem magam.
- Én nem vagyok fiú, nem tudok a ti észjárásotokkal gondolkozni! - vágtam rá.
- Akkor gyere el a suli elé, és elmagyarázok mindent - mondta, és lerakta. Magamban morgolódtam, de azért elkezdtem felöltözni.
Tíz perc alatt elkészültem, és indultam.
Amint kiléptem a házból, nem tehettem róla, rögtön az ismeretlen fiút kezdtem el keresni a tekintetemmel. De egyetlen árva lélek sem volt az utcán.
Elindultam a buszmegálló felé, miközben azon gondolkoztam, hogy hihetetlen, hogy elmegyek. Őrült vagyok, ez már nem kérdéses.
A szokásos időben jött a busz, ezért egész hamar oda is értem. DooJoon már várt rám, messziről kiszúrtam.
- Szia - álltam meg előtte.
- Szia. Menjünk a...
- Nem akarok sehová menni. Ha bármi mondandód van, mond el itt és most.
- Rendben. GiKwangnak szólt Hyosung, hogy lesz náluk egy kis összejövetel, amire el kellene mennünk. Mi elmentünk, és akkor vettük észre, hogy ott egy hatalmas buli van, amire szinte mindenki elment a suliból.
- Aha, persze.
- De komolyan!
- Mese, mese, mátka, pillangós madárka. Nem hiszem el, ne is fáradozz. Ez túl...
- Miért nem hiszed el? Ők tervezték ezt az egészet, és azt is elterjesztették, hogy mi hívtuk meg az embereket miattatok.
- És nem a Big Bang? Pont a Secret? Nem hiszem el. Segítettem nekik, és jól szerepeltek az előadáson is.
- Mi számít jónak? Nem jutottak fel a dobogóra.
- És ez elég ok arra, hogy ilyet tegyenek? - kérdeztem kiabálva. Nem akartam felemelni a hangomat, de képtelen voltam másképp reagálni. Az egész olyan irreális volt...
- Nem ismered őket.
- Mert te igen? Te ott voltál a táncpróbájukon? Az osztálytársuk vagy? Mi több, Zinger padtársa vagy?
- Mindegy, ha nem hiszel nekem, az a te bajod, ez az igazság. Csak a barátságokat sajnálom... - nézett félre.
Nem láttam rajta, hogy hazudott volna. De magamból nem merek kiindulni, mert én nagyon könnyen elhiszem az ilyesfajta hazugságokat.
Nem mondtam semmit, csak otthagytam. Gyalog indultam el hazafelé, amit végül nem is bántam meg.
- A kis hercegnő megint bánatos? - hallottam magam mögül az ismeretlen hangot. Riadtan fordultam hátra, és felismertem a rejtélyes fiút.
- Nem vagyok se hercegnő, se bánatos.
- Akkor miért lógatod így az orrodat? - kérdezte mosolyogva.
- Nem tartozik rád - vetettem oda, és újra elindultam. Hamar utolért, és könnyedén felvette a lépteim ritmusát.
- Esetleg a tegnap történtek miatt vagy ilyen levert? - szólalt meg újra.
- Miért mondanám el egy ismeretlennek?
- Ha nem lennék vak, nem lennék ismeretlen neked - nézett a szemeimbe mosolyogva.
- Cöhh - néztem hirtelen a földre.
- Szóval?
- Te is ott voltál, mi?
- Nem, nekem máshol volt dolgom.
- Pedig már vártam a szaftos részleteket - mondtam epésen.
- Akkor azokra még várnod kell. De a barátaim elmentek, és azt mondták, elég jó kis buli volt.
- Nos, ha ezt most nem mondod el, azt hiszem, hülyén halok meg.
- Ne legyél ilyen! Inkább örülj, hogy két új tagot sikerült felvennetek! - mondta egy biztató mosoly kíséretében.
- Honnan tudsz róla? - néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Szerinted ki nem tud róla? - kérdezett vissza.
Erre nem tudtam semmit válaszolni. Csak tovább mentem egyenesen, lehajtott fejjel.
Mi van, ha igaza van DooJoonnak? Akkor lehet, hogy ez a srác mellettem tudja a választ.
- Öhm... figyelj...
- Mondd - mosolygott rám édesen.
- Szóval... nem tudod véletlenül, hogy ki szervezte a bulit?
- Mindenkinek azt mondták, hogy a Beast. De mondták, hogy Hyosung lakásán volt ez az egész, tehát nem hiszem, hogy ők lennének - mondta, miközben felnézett az égre. Lopva rá pillantottam, és halványan elmosolyodtam.
Miért van az, hogyha vele találkozok, akkor mindig úgy érzem, hogy egy picit rám mosolyog a szerencse?
Újra az utat kezdtem el figyelni, amikor az előttem lévő zebrán Ji Eun haladt felém. Ő is mélyen a gondolataiba merült, észre sem vett.
Merészen indultam felé, és mintha még hallottam volna, ahogy a fiú mögöttem halkan kuncogni kezd. Még mindig nem kérdeztem meg a nevét... de már késő.
- Szia - álltam Ji Eun elé. Ijedten kapta rám a pillantását.
- A-Ari...
- Csak azt nem értem, hogy miért. Tényleg azért, mert nem lettetek dobogósak? - kérdeztem a dolgok közepébe vágva.
- Nem, ez egy hatalmas félreértés!
- Ezt már komolyan nem fogom elhinni.
- De nem viccelek. Nem a Beast szervezte, de nem is mi. Tudod, Hyosung szülei...
- Ne Ádámtól és Évától kezd, ha lehet.
- De muszáj! Vagyis nem... mindegy. Szóval, Hyosung szülei elváltak, és Hyosung az apjával maradt. Az apja pedig újraházasodott, ezzel Hyosungnak lett egy mostohatestvére.
Ez már ilyen visszatérő sztori ebben az iskolában? De azért figyelmesen néztem rá.
- Hyosung azonban nem szereti őt, ezért külön albérletbe költözött. És ő szervezte meg azt a bulit, tudva, hogy kiknek kell ott lenniük, és kikre lehet rákenni. Gondolta, hogy egy ilyen után nem állnál szóba velünk, ezért ő csendben meghúzódhat a háttérben.
- Tegyük fel, hogy eddig elfogadom. De akkor még is ki az?
Még nyelt egy picit, mielőtt válaszolt volna, és a szemembe nézett komolyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése