*Ari POV*
- Ari, ideadnád kérlek a cukrot? - kérte mosolyogva anya.
Magam elé meredtem, és lázasan törtem a fejemet. Gyorsan kell találnom erre valami ellenszert. Nem lehetek lelombozva minden hülyeség miatt.
- Ari! Figyelsz te rám? - kérdezte anyu.
Továbbra sem mozdultam, számomra teljesen megszűnt a külvilág. Hallottam, ha beszélnek, de ahol be, ott ki is ment.
- Nehéz, mikor az ember lánya szerelmes, én már csak tudom - sóhajtott fel hirtelen.
- Mi? Szerelmes? Dehogy! - vágtam rá.
- Erre bezzeg odafigyel - morogta az orra alatt mosolyogva.
- De én tényleg nem vagyok szerelmes!
- Akkor kérlek magyarázd meg, hogy mi folyik körülötted. Vagy épp benned.
- Én csak... azt hiszem.... úgy gondolom, hogy... talán, az van, hogy... lehetséges lenne, hogy... na jó, feladom, tényleg szerelmes vagyok! De anya, te ezt nem értheted.
- Az egyik legjobb barátnőd összejött a neked tetsző fiúval?
- Jó, lehet, hogy mégis csak érted. De honnan tudtad?
- Ha te tetszenél annak a fiúnak, már lépett volna, és akkor boldog lennél, nem ennél, nem figyelnél oda semmire. Ha egy ismeretlennel jött volna össze, csak zombiként válaszolnál, és továbbra sem ennél semmit. De te nem figyelsz oda, csak ha úgy tartja kedved, és úgy nyomod magadba a kaját, mintha holnap világ vége lenne. Ez az egyelten út maradt tehát, hogy egy hozzád közel álló személlyel jött össze.
Hú. Nem is tudtam, mikor lett anya ilyen szakértő.
- Igen, ez a helyzet. YoSeob és NiTae járnak. De ha nem ezen gondolkozok, akkor azon, hogy mi lesz a csapattal.
- De hát már megmondta neked Minri, hogy toboroztok új tagokat. Mi ezzel a probléma?
- Igen, de mi van, ha jövőre nem jön egyetlen egy táncos sem? És mivel kilencedikesek lesznek, lehet, nem lesz merszük felvállalni a táncot.
- Ezzel két problémám is van. Az első: megnyertétek a tehetségkutatót, így nem hinném, hogy ezzel probléma lenne. Ha jól tudom, mindenki szeret titeket. - Aha, a Big Banget kivéve. Meg az ő rajongóik. De erről anyának nem kell tudnia.
- És a másik?
- Miből gondolod, hogy kilencedikesek lesznek? Miért ne lenne már most olyan lány, vagy fiú az iskolátokban, akinek jó a hangja, de jobban szeret táncolni?
- És akkor miért ne szólt volna eddig? NiTae szinte mindenkit ismer.
- Kislányom, vannak, akik nagyon jól tudnak titkot tartani. És a helyében én se szólnék, mivel annyira látszik, hogy össze vagytok szokva, nem szeretnék bekerülni egy ilyen környezetbe. Ha esetleg feljönnek a közös emlékek, csak ti értitek, az új tag nem.
- Igazad van - tűnődtem el egy pillanatra.
- Persze, hogy igazam van. Nem mindig üres duma az, amit apáddal mondunk - kacsintott rám anya.
- Mit mondunk? - dugta be a fejét a konyhába apa.
- Tessék, itt a másik alkalmi süket - nevetett anya.
- Fiúkról beszéltek, mi? Ari, te ahhoz még túl fiatal vagy.
- Apa, már másodikos vagyok. És már volt fiúm. - Már ahogy tekintjük a T.O.P-val való viszonyomat.
- Inkább megyek vissza a meccset nézni - fordult vissza. De még hallottam, ahogy azt mondja, hogy "Két évvel ezelőtt még egy csizmáért volt megőrülve, tavaly azért, hogy sminkelhesse magát, most meg már jönnek a fiúk.."
- Kicsit kimegyek a ház elé - álltam fel.
- Rendben, de azért ideadnád a cukrot? - nézett rám anya kedvesen.
- Persze - nevettem el magam. Kivettem a szekrényből, és odaadtam neki. Aztán felvettem a csizmámat, és kimentem.
Az utcánkban kezdtem el sétálgatni. Örültem, hogy anyával tudtam beszélni, hasznosak voltak a tanácsai. De nem tudtam, milyen keretek között tehetném meg mindazt, amiről beszélgettünk. Nem mehetek oda minden emberhez, és kérdezhetem meg, hogy mennyire tud táncolni.
Hirtelen egy kutya kezdett el ugrálni a lábaimnál, én pedig annyira meglepődtem, hogy hátra estem.
- Kelly, vissza hozzám - hallottam meg egy fiú hangját. Az arcomból kisepertem a hajamat, és mire felnéztem, már ott állt előttem. Nagyon magas, és izmos volt. De a nap pont úgy sütött, hogy nem láttam az arcát.
- Sajnálom, nem mindig hallgat rám - szólalt meg, enyhén nevetve.
- Semmi baj - feleltem mosolyogva. A kezét nyújtotta, amit elfogadtam, és felsegített. Nem voltunk egy magasak, de végre már láttam az arcát.
És az állam teljesen leesett. Nagyon helyes fiú volt.
- Bár, még sosem fordult elő, hogy egy ember ledöntött volna a lábáról - mondta visszafojtva a nevetését.
- Csak elmerültem a gondolataimban - húztam fel az orrom rögtön. A kutyus mindössze tizenöt centi volt.
- Azt mindjárt gondoltam. Elvégre neked most elég sok mindennel kell szembe nézned - válaszolta komolyan.
- Te meg honnan tudnád? - néztem rá, és a magasba emeltem a szemöldököm. Vajon egy szatír? Nem, ahhoz túl fiatal. Esetleg egy elkötelezett rajongó? Azért ennyire nem vagyok híres...
A fiú nem válaszolt, csak elmosolyodott, és elindult a kutyájával.
- El se mondtad a neved! - kiáltottam utána.
- Majd még találkozunk, Ari - szólt vissza a válla felett. Te jó ég, még a nevemet is tudja?
Meredten néztem utána - és nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy még hátulról is milyen jól néz ki.
Hirtelen megráztam a fejem, és visszaindultam a házunkba. A szobámban az ágyamon fekve bámultam a plafont, és törtem a fejem. A TV ment mellettem, bár egy pillantásra sem méltattam.
- Legújabb híreink következnek. BoA hatalmas koncertet adott, amire több százezer rajongó is elment. A koncerten megcsúszott egy pillanatra, de az énekesnő mosolyogva folytatta a dalt, mintha mi sem történt volna. Egyébként az énekesnő magánéletéről semmit nem tudunk, de minden újságíró és paparazzi figyelemmel követi. A következő: az új koreai tehetségkutató megkezdte a válogatást. Már most túljelentkezés van...
A többire már nem figyeltem oda. Hirtelen felpattantam az ágyamról, de megszédültem, és visszaestem.
- Uram. Isten... - suttogtam magam elé. - Ez hogy nem jutott még eszembe? - kérdeztem magamtól.
- Ha befejezted az elmélkedést, vár az ebéd - nyitott be mosolyogva anya, de aztán már ki is ment.
Az evés ráér később, nem olyan fontos szükséglet az. Legalábbis én most nem láttam annak. Az íróasztalom elé ültem, és magam elé vettem egy lapot. Le kell írnom, mert félek, hogy az ötlet egyszer csak elillan.
Egy válogató. Ha igaza van anyának, és szeretnek minket (már pedig tényleg szeretnek minket), akkor el fognak jönni egy válogatóra.
Úgy éreztem, végre visszaköltözött a boldogság az életembe, mert most ez volt számomra az első.
Miután végeztem, levágtattam az étkezőbe, és mosolyogva kezdtem neki az evésnek. Hirtelen minden olyan tiszta lett.
Aztán azon kaptam magam, hogy nem tudtam kiverni a fejemből annak a fiúnak a mosolyát a fejemből. Olyan szikrázó volt, és az édes nevetése...
Inkább koncentráljunk csak a válogatóra. Miután végeztünk, írtam mindenkinek egy SMS-t, hogy jöjjenek át hozzám, mert mesés ötletem van.
Fél óra múlva mind a hatan a szobámban ültünk.
- Mi volt az, amiért iderángattál? - kérdezte Nana.
- Nagyon jó ötletem támadt, és ehhez mindannyian kelletek.
- Szuper - kezdett tapsolni Rin.
- Na szóval, tudjátok, hogy a napokban úgy viselkedtem, mint aki nem is a földön jár. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy nem tudtam, mi legyen a csapattal, mert két tag el fog ballagni, így ők már nem tudnak táncolni. Nos, arra gondoltam, hogy toborozhatnánk újabb tagokat, közös erővel.
- De hogyan? - kérdezett vissza ChoMin.
- Ez igen egyszerű. Egy válogató, nincs más megoldás - válaszolt helyettem Nana. Irigyeltem, hogy neki ilyen gyorsan vág az esze.
- Pontosan. Csinálhatnánk papírokat, amiket szétosztanánk, és kiraknánk mindenhol a suliban. Csak az időpontot kell megbeszélni - szóltam közbe én is.
Heves vitába kezdtünk, hogy mindenkinek megfeleljen az időpont, aztán hogy miről is szóljon a válogató. Megadott számra kelljen mindenkinek táncolni, esetleg ők hozzanak, vagy teljes, kidolgozott koreográfiával készüljenek, vagy rögtönözzenek.
Végül amellett döntöttünk, hogy két hét múlva lesz, ott kiválasztott zenére, és improvizálva. Már késő délután volt, amikor elmentek a lányok. Kikísértem őket, aztán mosollyal az arcomon mentem csinálni az esti teendőimet. Újra visszaköltözött a remény az életembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése