Lesokkolva álltam, és nem akartam hinni a szememnek. Ha most az történt, amire tényleg gondolok, és amit tényleg láttam, semmit sem értek.
Valaki belerúgott a lábamba, amitől szerencsére felébredtem. A földre pillantottam, és meg sem szólaltam.
- Hát ez meg mi volt? - Szerettem volna ezt kérdezni. Komolyan. De nekem nem volt hozzá elég bátorságom, és Nana tette meg helyettem.
- Az, aminek látszik - felelte vigyorogva YoSeob.
- De nem ti ketten kavartatok? - mutatott Hyunseungra és NiTaera.
- Ez bonyolult - mondta elpirulva NiTae. Ő is meglepődött ezen az egészen, de nem annyira, mint én.
Azt hiszem, kezdett összeállni a kép.
- Ki alszik nálunk? - kérdezte IU vidáman, amivel sikerült elűznie a derűs légkört. Mosolyogva bólintottam, ahogyan a lányok is. Szuper, ez egy csajos este lesz.
Nem mentünk azonnal hozzájuk, hanem még egy ideig az utcákat róttuk. Próbáltam nem foglalkozni a megtörtént eseményekkel, de nem ment.
Ha őszinte akarok lenni, sajnos igenis tetszett nekem YoSeob. De az élet nem úgy megy, hogy azzal jössz össze, aki neked tetszik. Nem minden történet egy tündérmese.
A következő sorrendben haladtunk: Minri, Rin és Chomin elöl ment a fiúkkal, mögöttük NiTae és IU, leghátul pedig én ballagtam egyedül, egészen addig, amíg Nana nem jött oda.
- Rossz nézni ezt a fancsali képedet - mondta.
- Bocs, próbálkozok tenni ellene - feleltem keserű mosollyal az arcomon.
- Ne foglalkozz vele. Ha nekik így jó, ez van. Fogadd el.
- Azon vagyok.
- De mindenesetre elég furcsa, hogy így zsupp, rád zúdítottak mindent. Ha jól jött le, akkor ez nem most kezdődött.
- Igen, én is ezen filóztam.
- Én el akartam mondani, csak a megfelelő alkalmat kerestem - jött oda NiTae is.
- Tudhatnád, hogy erre nincs megfelelő alkalom. Elmondod, túl esel rajta, és kész. De láttad, hogy tetszik neki - vetette oda Nana. Hát igen, a kedvessége soha nem fog változni.
- Igen, láttam, de olyan hirtelen történt minden…
- Én nem haragszok - feleltem, és ránéztem. Komolyan nem rá haragudtam, hanem magamra, amiért ilyen szerencsétlen vagyok.
- Hyunseung végig tudott róla, és végül is ő hozott össze minket - bökte ki.
- Részleteket nem kérünk - szólt közbe Nana. Kivételesen hálás voltam neki, mivel én se voltam rá kíváncsi. Még nem.
- Bocsi - válaszolta NiTae elpirulva.
- Semmi baj - feleltem, és sétáltunk tovább.
Két óra múlva kezdtek ellaposodni a témák, és már fáradtak is voltunk. Tehát a következő állomás IU lakása volt.
Hatalmas meglepetés ért minket, mert ott volt az egész SHINee is. Mondjuk, nem kellett volna meglepődnöm, mert természetes, hogy egy ilyen este után Kei is meghívta a barátait.
Mi IU szobájában telepedtünk le, ők pedig Kei-ében. Már épp készültünk volna lefeküdni, amikor hirtelen berontott Minho.
- Nincs kedvetek velünk jönni? Kimegyünk a kertbe mályvacukrot sütni - mondta hatalmas vigyorral az arcán.
- Mályvacukrot? Ilyenkor? - kérdezett vissza Chomin epésen.
- Ez a kitűnő alkalom. Közben pedig rémtörténeteket mesélünk - felelte egy vállvonás kíséretében.
A rémtörténetek hallatán minden álmosság kiment a szemünkből, magunkra kaptunk egy pulcsit, és kimentünk. Tíz perc múlva mind a kertben dideregtünk.
- Tökéletes alkalom, he? - kérdezte Nana. A szél nagyon fújt.
- Nem mindegy? - vágott vissza Taemin. Szegény kis pára, még nem tudja, kivel áll szemben.
- Beszóltál, maknae? - nézett rá félelmetesen Nana.
- Én? Dehogy! - legyintett, és kissé hátrább lépett. Nagyon aranyos volt.
Újabb tíz perc múlva a nappaliban ültünk, mert túl hideg volt. Talán nem volt ebben semmi meglepő.
- Akkor? Ki kezdi? - kérdezte Onew.
- Én! - vállalkozott Nana.
Be kell vallanom, előre féltem. Nana maga nagyon rémisztő alkat, nem hogyha még rémtörténetet is mesél. Plusz ehhez még hozzájön az előadókészsége, ami a fellegekben járt.
A villanyt lekapcsoltunk, és Nana arcát stílusosan csak egy zseblámpa világította meg. Amint belekezdett, máris megborzongtam.
Igazából, ha más meséli el a történetet, nem féltem volna. De így, hogy ő mesélte, hatalmas "sikert" aratott nálam.
- Minden egy sötét napon kezdődött. A szél dühösen döngette a csupasz fák ágait. Gyerekek a temetőbe mentek. Jó dolognak tartották Holloween volt. A foltokban elterülő sűrű ködben csak egy világító pontot vettek észre. Tudtukkal senki sem tartózkodott már ott. Kissé megriadtak. Arra gondoltak esetleg egy őr, vagy sír rablók. Lassú léptei, hangos dobogásként hallatszottak. Amint egyre közelebb lépkedett kirajzolódott az ember alakja. Egy nem túl magas, púposhátú férfi volt az. Remegő kezében tartva egy régi lámpást. Ruhája szakadt, koszos volt. „Gyerekek!” –szólalt meg kedves hangon. „Nem féltek ilyenkor már a temetőbe sétálni?” –nézett kérdően a gyerekekre. „Ugyan!” –legyintett az egyik.
Az öregember csak sejtelmesen elmosolyodott. Pillantása rémisztő volt, olyan átható. „Jobb lenne, ha elmennétek!” –hangja megváltozott. Sokkal komolyabban csengett. „Azt mondják el, van átkozva ez a temető.” –suttogta közben körbenézett nem hallja-e valaki. A gyerekek még jobban megijedtek –márha ez lehetséges volt. De csak egy öregember állt velük szembe. „Ugyan maga sem hiszi el!”
Az öregember nem válaszolt. Nevetni kezdett gúnyosan. Elindult ismét a köd felé. Még egy pillanatra visszanézett válla fölött és ezt mormogta: „Péntek 13. Nem a ti szerencse napotok!”. Aztán a sűrű köd elnyelte magával.
Gyerekek megijedtek a találkozás miatt. Haza akartak menni de sehogy sem tudtak kijutni. Reggel mikor a temető kapuit megnyitotta már csak három gyerek volt ott. A többi vérbe fagyva hevert el valamerre. A rendőrök állattámadásként könyvelték el az esetet.
Az a bizonyos három gyerek annyira sokkos állapotba kerültek, hogy nem tudtak megszólalni se.
Péntek 13. án az egyik felakasztotta magát. Maga után egy képet hagyva, ami egy vénember kötéllel a kezében állt.
A másik egy emeletes házról vetette le magát. A szobában ahonnan leugrott egy cikket találtak. A halloween napi temetős gyilkolásról.
És végül a harmadik. Neki különlegesebb volt a halála. Naplójában ezt írta:
”Már nem bírtam tovább. Hallottam, ahogy az öregember nevetése újra és újra felcsendül fülemben. A hideg kirázott tőle. Álmomban csak őt láttam.”
Ő egy éles tárgyal, oltotta ki az életét.
Nana története után síri csend loholt a szobában. Senki nem mert megszólalni.
- Ari, ne nézz hátra - suttogta Chomin.
- Ennyire nem vagyok ijedős, nem fog bejönni - feleltem nevetve. Őszintén? Rettegtem, hogy valaki mögöttem áll, és meg akar ölni.
- Ha nem vagy ijedős, akkor hajrá - suttogta bátran Nana.
Igazából pont úgy ültünk le, hogy aki belép a nappaliba, egy fotellel találja szemben magát, előtte egy kis asztalka, és körülötte más kanapék. Mit ad az Isten, én pont abban a fotelban ültem.
Megfordultam, és a számat egy hatalmas sikoly hagyta el. Valaki épp a nappali üvegajtóján keresztül próbált bejönni, de valamivel babrált. A kezében pedig a fény tükröződött valamin, ami az én szemszögemből egy késnek tűnt.
Lekuporodtam a kanapé elé, és megfogtam a fejemet. Ha csendben maradok, hátha nem vesz észre.
- Gyerekek… - kezdett bele mély hangon egy férfi. Édes Istenem, most ér a vég? Egy rossz rémtörténet miatt? Ha következő életemben találkozok Nanaval, akkor tuti, lekeverek neki egyet emiatt.
- Mit csináltok itt? - miközben beszélt, felkapcsolta a villanyt.
- Apa! A szívbajt hoztad ránk! - szólalt meg IU nevetve. Ja, hogy csak az apjuk?
Később kiderült, hogy amit én késnek láttam, csak egy telefon volt. Persze erre akkor is rájöhettem volna, de a félelem teljesen elvakította az elmémet.
Az apukájuk elküldött minket aludni, és utána ő is eltűnt, gyanítom a szobájában.
És végre én is elaludhattam, bár az ijedtség miatt nehezen sikerült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése