Ha van olyan, hogy borzalmas nap, akkor nekem most jött el. Sokszor gondoltam már, hogy "Ez a legrosszabb napom", de ma új értelmet nyert ez a mondat.
Reggel korán keltem, talán már megszokásból, de aztán rájöttem, hogy ma csak este lesz egy fellépésünk, a délelőtt az enyém.
Visszadőltem, és mosolyogva aludtam el.
Tíz óra felé lementünk Luhannal reggelizni. Kyungsoo, a koreográfusunk ült le hozzánk.
- Nami, neked nem órán kellene lenned? - kérdezte mosolyogva.
- Miért is?
- Minden gyakornoknak órákat kell vennie, ha nincs éppen más feladata. Ti már leforgattátok a klipeteket, már csak az utolsó simításokra kell várni, nem? Gondolom azért ülsz itt ilyen nyugodtan, mert nincs semmi dolgod - felelte.
Elképedve meredtem rá. Ez most igaz? Nekem miért nem szólt erről senki?
A következő pillanatban már ott sem voltam, hatalmas hévvel rohantam a recepció felé. Talán a nő meg tudja mondani, hol kellene lennem.
Sajnos ez nem jött be, tovább kellett rohannom, mert valami faliújságon ott vannak az órák, amire be vagyok osztva.
Miután megnéztem - etikaórán kellene lennem - újra rohanni kezdtem. Az órára néztem gyorsan, és rájöttem, hogy tíz perces késésben vagyok, azon felül, hogy már két óráról teljesen el is késtem.
Az ajtó előtt lefékeztem, kifújtam magamat, majd rövid kopogás után benyitottam. Mindenki felém fordult, a tanár tekintete pedig szikrákat szórt.
- Shin Namiko, ha nem tévedek - mondta kimérten.
- Igen - bólintottam megszeppenten.
- Foglaljon helyet - mutatott az előtte lévő padra.
Leültem, de hamar rájöttem, hogy miért nem ül ott senki. Mert így túlságosan közel lenne a tanárhoz. Mivel késtem, a tanár egyszerűen kinézett magának, és mindent tőlem kérdezett. Úgy nézett ki, mintha nekem kellett volna megtartanom az órát, egy olyan anyagból, amiről még csak soha nem is hallottam.
Az alap etikai szabályokat ismertem, de itt mélyen belementünk, olyanokat - kellett volna tudnom - amikről fogalmam sem volt.
Az óra végén a fejem tele volt fogalmakkal, és megmozdulni is alig mertem, mert nem tudtam, hogy mit illik.
Dongmin csapódott mellém, az a lány, akivel egy szobában volt Gi Bo.
- Szépen elkéstél - mondta vigyorogva.
- Nem tudtam, hogy be kell jönnöm órákra - suttogtam.
- Nem ajánlom, hogy máskor elkéss az órákról, nagyon szigorúan veszik. Bizonyos késés után ki is rúghatnak.
Teljesen lesokkolt a hír. Hogy itt vérezzek el, puszta figyelmetlenségből, mikor már célegyenesben vagyok?
- Máskor nem fog előfordulni - jelentettem ki.
- Akkor jó - játékosan a vállamba ütött, bár kicsit erősebben, mint az várható volt.
- Milyen óránk lesz most?
- Tánc. Az sima lesz, mivel mi tudunk táncolni, inkább azoknak rémálom, akik a hangjuk miatt kerültek be - gonosz mosoly ült ki az arcára. Ilyen kárörvendő lenne?
Átsétáltunk az épület másik felébe, a többiek átöltöztek, én pedig csak álltam. Király lesz farmerben táncolni...
Megpróbáltam felhajtani, hogy legalább egy kis mozgásteret engedjen nekem, de csőnadrág volt, tehát teljességgel felesleges próbálkozás volt.
Dongmin mellett maradtam végig, és próbáltam elbújni mellette, nehogy észrevegyék, hogy farmer van rajtam.
- Mindenki álljon sorokba - érkezett az utasítás. Ez már jól kezdődik...
Nagyon messze volt tőlem mindenki, sehogy sem tudtam rejtőzködni.
- Nyújtással kezdünk - jelentette ki a szigorú nő.
Nekem már nem nagyon van mit nyújtani, de a farmer teljesen meggátolt abban, hogy ezt be is tudjam bizonyítani. Leültem a földre, gátülésben helyezkedtem el, a felső testemmel pedig teljesen ráhajoltam a lábamra. A hajamat is szétszedtem, mert így nagyjából el tudtam takarni a farmert.
Számos tánctanárom volt már, mindegyiktől megkaptam a magamét, ha egyszer nem volt nálam más.
A negyvenöt perc egész hamar ment el, és csodálkoztam, hogy senki nem szólt rám.
Azt hiszem, ilyen helyzetekben szokták mondani, hogy ne igyál előre a medve bőrére.
- Farmerke, gyere csak ide - természetesen nekem szólt. Megfordultam, és lehajtott fejjel mentem vissza.
- Hallgatom, miért gondoltad azt, hogy farmerben táncolhatsz - A kezeit karba fonta, kis szemüvege mögül nézett rám.
- Nem tudtam, hogy ma lesz tánc - suttogtam.
- Mégis mire való az órarend?
- Ma szóltak nekem, hogy órákra is be kell járnom - néztem fel a szemeibe. Hiba volt.
- Feleselünk? Akkor jó. Ötven fekvőtámaszt kérek. Ráér azonnal.
Nem mertem megszólalni, mert képes százat is megcsináltatni velem. Elhelyezkedtem, majd bele is kezdtem. Utáltam a fekvőtámaszt... már húsz után azt éreztem, hogy soha nem lesz vége.
Az egyetlen, amiért nem hagytam abba, az az volt, hogy igazat kellett adnom a tanárnőnek. Én hibáztam el, és most nekem is kell meginnom a levét.
- Elég lesz - szólalt meg negyvennél, aztán otthagyott.
A karjaim szinte már remegtek, egy picit lefeküdtem. Ez nagyon nem volt jó...
- Jézus Nami, két perc van a következő óráig - rohant be Dongmin.
Ezt nem hiszem el.
Futva tettük meg a távot, így pont hogy nem késtünk el. Az út közben találkoztunk Jonginnal, aki követett minket.
- Hová mentek? - kérdezte vigyorogva.
- Ének órára - felelte lihegve Dongmin. A kedvencem...
- Beülök én is, úgyis olyan régen találkoztam a drága tanár úrral - bólintott egyet. Miért éreztem azt, hogy ebből jó nem fog kisülni?
Sehun is valahogy odaszegődött, de az valami varázslat volt... egyszer csak odalett.
Négyesben sétáltunk be a terembe, leghátulra ültünk le. Sok gyakornok nézte a két EXO tagot, nem értették, miért vannak itt.
Nem sokáig tudták bámulni, mert az ajtó hirtelen, és nagyon hangosan vágódott be a tanár úr mögött. Magas, szikár ember volt, aki a negyvenes évei közepén járhatott - mégis sokkal idősebbnek tűnt.
- Skálával kezdünk - szólalt meg. Az "osztály" egy emberként énekelt, de a két énekesnek sokkal magabiztosabb volt a hangja, amit a tanár azonnal meg is hallott.
- Álljunk meg egy pillanatra - mondta halkan, mégis mindenki tisztán hallotta. Feltartott kezeit leengedte maga mellé, és elindult hátra, egyenesen felénk.
Lecsúsztam a padban, és próbáltam teljesen megsemmisülni.
- Oh Sehun és Kim Jongin. Hol hagytátok az állandó társaitokat?
- Luhan a szobájában kuksol - jelentette ki Sehun. Tehát ők már gyakornokként is nagyon jóban voltak.
- Taemin pedig élet-halál harcot vívott egy rántott húsért, amikor legutóbb láttam - felelte Kai.
- Mégis miért tisztelhetünk akkor titeket a köreinkben? Szerencsére nektek már nem kellene ide járnotok. Próbáltam jelezni Kai-nak, hogy meg ne említsen engem, mert kitekerem a nyakát, de nem használt.
- Ahjummát kísértük el - Kai egyenesen rám mutatott.
A tanár szeme rám villant.
- A két legrosszabb diákomat hozta el nekem. Igazán örvendek. A nevét megkérdezhetem?
- S...s...Shin Namiko - mondtam dadogva. Hidegen mosolyodott el, amitől még a hideg is kirázott.
- Akkor folytassuk az órát - egyet tapsolt, a skálázást pedig folytattuk.
Kai és Sehun... nem csodálom, hogy ők voltak a legrosszabbak. Úgy viselkedtek, mint két gyerek.
Az óra felénél a tanár ordítva küldte őket ki. A két fiú csak nevetve távozott.
És ahogyan azt már kezdtem megszokni, az óra után magához hívott a tanár.
- Előre szólok Shin kisasszony, ha még egyszer felhozza az órámra a barátait, más ének tanárt kell keresnie - jelentette ki.
- Értettem.
- Mehet - egy egyszerű kézmozdulattal kiterelt.
Kiléptem a teremből, és nagyot sóhajtottam. Az első benyomásaim fényesen sikerültek.
- Ahjumma, valami gond van? - kérdezte Kai.
- Azt hittem, már elmentetek - néztem rájuk.
- Megvártunk téged - felelte Sehun vigyorogva. - Megyünk együtt ebédelni?
- Ühüm - bólintottam.
A folyosón Dongmin csatlakozott hozzánk, négyesben ültünk le az ebédlőben. Örültem, hogy végre nyugodtan ehetek.
Kyungsoo ismét mosolyogva vette felénk az irányt a tálcájával.
- Nektek nem a Wolf megbeszélésen kellene lenni? - kérdezte.
Megfogtam az asztal peremét, és lehajtottam a fejemet. Vagyis jobb szóhasználat, hogy odavertem.
De mind a négyen felpattantunk, és rohanni kezdtünk. Az egész napom a rohanásból áll?
Kai tudta, hogy merre kell menni szerencsére. De így is, az épület másik végébe kellett átrohannunk. Kifújtuk magunkat az ajtó előtt - kicsit de ja vum volt - majd bementünk.
SooMan állt velünk szemben. Ezt nem hiszem el. Eddig a tanárok szikrázó tekinteteit el tudtam viselni, de ő akkor is a főnököm volt.
Elsunnyogtam egy hátsó székig, majd helyet foglaltam.
A megbeszélés az utolsó fellépésről szólt, amiben kis változtatások lesznek a koreográfiát illetően. Nagyjából fél órát vett igénybe, hogy mindent megértsen mindenki.
Egyszerre mentünk ki a teremből, mire valaki hirtelen elkapta a csuklómat, és magához húzott.
- Milyenek voltak az óráid? - kérdezte Luhan suttogva.
- Tragédia. Úgy éreztem magam, mintha ismételten általános iskolás lennék.
- Majd lesz ez jobb is - bátorított, és a hátamat kezdte el simogatni. Rámosolyogtam, aztán elindultunk.
- Ahjumma, éhes vagyok - jött oda Sehun.
- Én is - bólogattam. Ma egy falatot tudtam enni, azt is a reggelinél. - De várjunk. Hogy hívtál?
- Menjünk el egy étterembe - kezdett el kérlelni, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
- Miért akarsz mindig étterembe menni?
- Mert ott kihozzák elém - egyerűen megvonta a vállát.
- Azt nem akarod majd, hogy én etesselek? - kérdeztem tőle nevetve.
- Megint el akarod venni a barátomat? - A kérdés kicsit megrémisztett.
Kumiko állt velünk szemben, és - amennyire csak tudott - dühösen nézett rám.
- Tessék? Nem értettem tisztán - néztem rá mosolyogva.
- Elveszed a barátomat megint - jelentette ki.
- Te valamit nagyon félreértettél.
- Te akarod etetni?
- Csak vicceltem. Sehun a barátom, semmi több.
- Nami, menjünk - jelentette ki Luhan, és elkezdett maga után húzni.
Csendben követtem.
Mit is vártam? Hogy nem fogok többé találkozni vele? Az lehetetlen lenne, mivel rólam van szó.
Luhannal felmentünk a szobámhoz, és leültünk az ágyamra. Az ölembe hajtotta a fejét, és a kezébe vette az én kezemet.
- Ne foglalkozz vele - mondta. Kicsit elmosolyodtam.
- De én tényleg éhes vagyok. Nem megyünk le? - kérdeztem tőle.
- Rendben - bólintott, és felült. Az ajtóban várt meg engem, és rögtön követtem volna, de végül magamhoz vettem a napszemüvegem, mert az az ötletem támadt, hogy utána kiülhetnénk a parkba.
Valami magasabb rendű erő pedig abban a pillanatban eldöntötte, hogy nem volt még elég rossz a napom.
A lábam kibicsaklott, én pedig leestem a földre. Azonnal a lábamhoz kaptam, mert nagyon fájt. Alig értem hozzá, de felszisszentem.
Luhan azonnal mellettem termett, és a hátamra rakta a kezét.
- Mi történt? - kérdezte.
- Kibicsaklott a lábam - suttogtam.
- Leviszlek az orvoshoz - vágta rá, majd az ölébe kapott.
Becsuktam a szemeimet, és próbáltam valami másra koncentrálni, nem a fájdalomra. De nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy nekem ma este fellépésem lesz.
Az orvosi szobában nem kellett sokat várakoznunk, Luhan rakott fel az ágyra. Az orvos azonnal megállapította, hogy "csak" zúzódás.
- De nekem ma este fellépésem van - nyögtem ki.
- Azt le kell mondania. Két napig jó lenne, ha nem nagyon használná a lábát.
- De... én...
- Azonnal tájékoztatom SooMan-t. Lenne olyan kedves, hogy visszaviszi a kisasszonyt? - az utóbbi kérdést természetesen Luhannak szánta.
- Persze - bólintott Luhan.
A lábamra kaptam fáslit, meg egy krémet, amivel kennem kell minden reggel és este.
Néma csendben voltam, míg Luhan az ölében vitt vissza a szobámba. Lerakott az ágyra, majd leült mellém.
- Ne legyél ennyire letörve. Mindenkivel előfordulhat.
- De én táncos vagyok. A lábam a legfontosabb - suttogtam. A sírás fojtogatott, a torkomban egy hatalmas gombóc volt.
- Csak pár nap, és lemegy. Hamar jobban leszel, és ott folytathatod, ahol abbahagytad - felelte, és egy biztató mosolyt küldött felém.
Megráztam a fejemet, és magam elé meredtem. A karjait a derekam köré fonta, lágyan ölelt át.
- Minden rendbe fog jönni - szólalt meg ismét halkan. A könnyeim utat törtek maguknak, végigcsorogtak az arcomon, majd lehullottak az ölembe.
Rémesen éreztem magamat. Soha nem volt semmi baja a lábamnak, és pont így kellett megtörténnie a balesetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése