Why me? (Chunji, L.Joe)

Chunji POV ~
El sem hiszem, de végre csendes a dorm. Niel-nek kedve támadt vásárolni menni, és mindenki elment vele. Én fáradtságra hivatkozva itthon maradtam.
Talán túl nagy a csend. Lehet, hogy inkább nekem is mennem kellett volna? Nem tudom, most már mindegy.
Kimentem a konyhába, és egy pohárba töltöttem magamnak innivalót.
- Én is kérek - szólalt meg L.Joe mögülem. Ijedtemben szinte eldobtam a poharat, de sikerült a kezemben tartanom.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem riadtan.
- Miért, nem lehetek itt? - kérdezett vissza azonnal, és azokkal az angyali szemeivel nézett velem farkasszemet.
Nem, nem szabad így rá gondolnom - figyelmeztettem azonnal magamat. Ő a csapattársam, aki szinte már a családtagom.
- De - feleltem végül elrévedve, és elővettem egy másik poharat. Amint elfordultam, boldogan nyugtáztam, hogyha már nem látom, akkor nem ver olyan hevesen a szívem. Neki is kitöltöttem, és át akartam adni a poharat, de amint megfordultam, a túlzott közelsége annyira meglepett, hogy még lélegezni is elfelejtettem. Elkerekedett szemekkel néztem bele ismét abba a tökéletes szempárba, ami mindig tiltott gondolatokra sarkall.
Mondani akartam valamit, de csak nem jöttek a számra a szavak. Beszéd helyett némán figyeltük továbbra is egymást, a pillanat varázsa csak nem akart tovaszállni, mintha megfagyott volna az idő.
Próbáltam kiolvasni a tekintetéből, hogy miért csinálja ezt velem, de kemény maszkot öltött magára, lehetetlenné téve ezzel, hogy bármit is megtudjak.
Talán csak szórakozik velem, teszteli a reakciómat.
Én mozdultam hamarabb. Az addig maga mellett tartott kezét felemeltem, és belenyomtam a poharat, majd kicsusszantam közte és a pult között. A nappali felé vettem az irányt, megragadtam a táviránytót, és miközben bekapcsoltam a TV-t, ledobtam magam a kanapéra.
Az imént történteket azonban nem tudtam kiverni a fejemből, csak nem sikerült elterelnem a gondolataimat. A filmben, amit épp nézni próbáltam, feltűnt egy színésznő, aki kivételesen szép volt. Mégis, amikor közelről mutatta a kamera, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ez a lány megirigyelhetné a rémálmaimban kísértő szempárt.
Talán nem is voltak azok rémálmok. Kellemes érzés kerített hatalmába, ha szerepelt az álmaimban, mégis, pont emiatt az érzés miatt gondoltam rémálmokként rájuk. Én sosem tudnék L.Joe-hoz úgy viszonyulni, sosem tudnék belemenni, egy kapcsolatba, ami... olyan.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy már nem egyedül ülök a kanapén. Byunghun kivette a kezemből a kapcsolót, kényelmesen elhelyezkedett, és átkapcsolt.
- Ya, én azt néztem! - kiáltottam fel.
- Bocsánat - felelte kicsit félénken, majd visszavitte. Azonnal elszégyelltem magam.
- De ha gondolod, nézhetünk olyat, ami mind a kettőnknek megfelel.
Mind a kettőnknek megfelel. 
Mégis mióta mondok én ilyen dolgokat? Teljesen elment volna az eszem?
L.Joe bólintott egyet, és tovább kapcsolt. Pár csatornával odébb egy olyan sorozatra talált, amit még én is szeretek.
Mire észbe kaptam, már együtt nevettünk a viccesebb részeknél. A nevetése különös hatást gyakorolt rám, nem is tudom, mikor érezhettem ehhez hasonlót. Mert hogy ilyet még nem éreztem, az egyszer biztos.
L.Joe rám nézett, majd a mosoly szépen, lassan, eltűnt az arcáról, és ismét komoran figyelt engem. Nem engedte, hogy félrenézzek, végig fogva tartotta a tekintetemet.
- Szeretnél valamit, Byunghun? - kérdeztem halkan. Most legalább meg tudtam szólalni.
Nem válaszolt, hanem közelebb hajolt hozzám. A lélegzetvételem azonnal a duplájára ugrott, szinte már ziháltam. A szívverésem a közelségétől ismét őrült tempóba kezdett, amiért legszívesebben kihajítottam volna az ablakon, és kegyetlen mosollyal az arcomon néztem volna, ahogy a tíz emeletnyi magasságból egy nyekkenés kíséretében földet ér, a vére pedig beterít mindent.
A tekintetem bizonyára elsötétedhetett, mert L.Joe egy pillanatig tétovázott. Pedig ha tudná, hogy miatta mazochista lettem, és kegyetlen gondolatokat dédelgetek...
Annyira közel került hozzám, hogy a tekintetében már láttam saját magamat, és éreztem a bőrömön a finom leheletét. A szempár, ami már több éve kísért, most csak engem vizslatott, elvarázsolt, képtelen voltam szabadulni tőle.
 A maradéknyi erőmmel el akartam tolni magamtól, és a zakatoló szívemmel a szobámba rohanni, csendben vizslatni a plafont, és elátkozni magamat ezekért az érzésekért.
De nem tudtam megtenni. A kíváncsiság felém kerekedett, nem tudtam kivárni a pillanatot, míg elég közel hajol hozzám, így én tettem meg az utolsó mozdulatot.
Édes ajkai az enyémeken nagyon félénkek voltak, pont, ahogyan én is. Szemeimet azonnal lehunytam, szerényen hajoltam hozzá még közelebb. Ajkaink első találkozása nem szenvedélyes volt, hanem lassú, ismerkedő jellegű. Mind a kettőnknek teljesen új volt ez a helyzet, és ami engem illet, nem akartam elsietni semmit.
L.Joe közelebb ült hozzám, kezeit félénken a derekamra helyezte. A gyengéd ölelését viszonoztam, a jobb kezem automatikusan felfuttattam a vékony karján, és végigsimítottam az arcán. A levegőnk pont ekkor fogyott el, és egy leheletnyi távolságot felvéve távolodtunk el. Abban a pillanatban nem tudott megfordulni a fejemben, hogy rosszat cselekszek, mert a varázslatos szempár csillogással és örömmel telt meg, engem is boldogságra késztetve ezzel.
Homlokát az enyémnek döntötte, de nem sokáig kutattuk egymás tekintetének rejtelmeit, mert újabb csókot kezdeményezett. Ezúttal már bátrabb volt, nyelvét is átcsúsztatta a számba. Kecses táncot lejtettek, mintha már ezer éve ezt csinálnánk. Talán csak olyan régóta vagyunk egymás mellett, hogy akarva, akaratlanul is kitaláljuk egymás gondolatait. Elfojtott vágyaink egy pillanat alatt a felszínre törtek, és az általam rémálomnak hitt éjszakai álmaim valósággá váltak.
Lehunyt szemeim mögött is csak az tekintete lebegett. Nem tudtam egyszerűen másra gondolni, és abban a pillanatban nem is akartam.



Mindenkit megelőzve ültem be az autóba, és foglaltam helyet az ablak mellett. Kicsit várni kellett, míg megérkeztek a többiek is, majd az autó elindult, és elvitt minket a dorm-ba. Az út nem volt több öt percnél, de kínos csend uralkodott.
- Ne csináljátok már ezt! - kiáltott fel Ricky.
- Mégis mit? - kérdeztem vissza.
- Béküljetek már ki! - folytatta ugyanolyan hangerővel a visual maknae.
- Ki mondta, hogy összevesztünk?
- Chunji... - szólalt meg CAP is mély hangján, és figyelmeztetően nézett rám. Na igen, a leader nem nagyon szerette, ha bárki megbántja Ricky-t a színfalak mögött.
Karba tettem a kezeimet, és elfordultam tőlük. Még csak nem is néztem L.Joe-ra.
Amint megérkeztünk, természetesen én voltam az első, aki kipattant a kocsiból, és felrohant a lakásunkba. Magamon éreztem a fiúk értetlen pillantását, de nem tudott foglalkoztatni.
Ahogyan már azt két napja tettem folyamatosan, valamivel elütöttem az időt, és senki nem szólt hozzám. Kis susmogásra figyeltem fel, de nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet neki.
Aztán csak az ajtó nyílását, majd bezárulását hallottam. Felkaptam a fejemet, és az ajtóban álló Byunghun-ra szegeztem a pillantásom.
Meg akartam kérdezni, hogy hová mentek a többiek, de nem volt értelme, hiszen tudtam magamtól.
- Chanhee, én...
- Te mit? Sajnálod, hogy ilyen vagyok? - A hangom kicsit erősebb volt a kelleténél, de nem tudtam másképp reagálni.
- Mégis milyen lennél?
- Balfék.
- Miért is?
- Mert nem normális dolgokra gondolok.
- Akkor én is balfék vagyok?
Nem nézett rám, hanem a plafonra szegezte a tekintetét. Az arca mély szomorúságot tükrözött, és azonnal megbántam, hogy miket vágtam hozzá.
- Nem így értettem...
- Tudod - vágott közbe - Eleinte én sem akartam ezt. Hülyének, és szerencsétlennek éreztem magam, amiért nem tudtam másra gondolni. De idővel egyre inkább beletörődtem, és nem is érdekelt a dolog. Más vagyok, na és? El tudtam volna fogadni, ha te....
Nem hagytál volna ott, és ordítottál volna velem egy sort, az első csókunk után.
A mondat vége némán lebegett közöttünk, mind a ketten erre gondoltunk.
Elszégyelltem magam. Annyira képtelen voltam elfogadni, hogyan érzek, hogy csak magamra gondoltam. Hogy lehetek ennyire önfejű? Mondjuk mindig is önző voltam, de soha, egyetlen egyszer sem gondoltam, hogy ezzel ennyire meg fogok bántani valakit.
L.Joe továbbra sem nézett rám, elgyötört arcából rögtön rájöttem arra, hogy csak azért, mert nem akarja tovább rontani a helyzetet.
Felálltam, és elindultam felé. Megdöbbentem kapta rám a tekintetét, és kis félénkség tükröződött a szemeiben.
Alig egy fél méternyire álltam meg tőle, és halvány mosoly terült el az arcomon.
- akkor próbáljuk meg... - Az arcán soha nem látott örömöt véltem felfedezni, széles mosoly terült el azon. - De csak lassan, ha kérhetem - tettem még hozzá gyorsan.
Azonnal áthidalta a köztünk lévő távolságot, és szorosan magához ölelt.



________________

Talán nem itt kellene leírnom, de itt van, szóval tessék. /Kérek mindenkit, hogy olvassa el, ha már idetévedt/
Általában pozitív kritikákat kapok tőletek, és elképzelni sem tudjátok, hogy mekkora boldogsággal tölt el ez engem, sőt, ti inspiráltatok arra is, hogy belekezdjek egy könyv írásába.
De nem olyan rég, megkaptam az első negatív kritikámat is (ami tulajdonképpen nem a történetre vonatkozott, hanem arra, hogy nem tudok számolni). És elmondani nem tudom, mennyire felidegesítettem magamat rajta.
Tehát nagyon szépen kérlek titeket arra, hogy ne kényeztessetek el. Ha találtok hibát, szóljatok nyugodtan, azonnal (vagyis ha netközelben vagyok) kijavítom, hogy minél élvezhetőbb legyen a történetem.
De arra is szeretnélek titeket kérni, hogy más írót ne bántsatok meg ennyire, mint ahogyan engem... legyünk egy kicsit toleránsabbak, és ne az legyen az első akadály, ha olvasunk egy történetet, hogy a hibák miatt nem fejezzük be. Szerény személyem szerint egy történet akkor, és csak akkor olvashatatlan, ha hanyagul van megírva. Én nem érzem, hogy ilyenek lennének a történeteim, de nyugodtan ki lehet engem javítani.
Próbálok figyelni a hibáimra, de én is ember vagyok, csak úgy, mint ti. Gondolom azért olvastok, mert szeretitek, ha egy teljesen másik helyre, más személyekkel kalauzol el titeket az író, de ezt ne vegyétek félvállról. A legtöbb író, pont, mint én, érzékeny művészlélek, tehát vigyázni kell ránk.
Nem azt mondom, hogy tilos negatív kritikát mondani. Nem, azt mondjátok is nyugodtan, mert a negatívumoktól erősödünk meg, és ezek sarkallanak minket arra, hogy egyre jobbak és jobbak legyünk. De kérlek figyeljetek oda az írásmódra, mert mint említettem, nem nehéz minket megbántani.
Egy jó író két okból ír. Az egyik az lenne, hogy ezzel tud kiadni dolgokat, érzéseket, gondolatokat magából, a másik pedig Ti lennétek - az olvasók. Számomra nincs is nagyobb öröm annál, hogyha örültök annak, hogy hozom a folytatásokat, történeteket, OS-eket, stb-t.
Már nem egy írót láttam, aki ilyenek miatt abbahagyta az írást, vagy legalábbis a publikálását, pedig tehetséges volt. Én nem szeretném így végezni, tehát megismétlem magamat: nagyon szépen kérlek titeket, hogy figyeljetek arra, hogy mit mondotok, vagy tesztek. A tolerancia mindenkiben ott van, nem rossz tulajdonság, ne is nyomjátok el.